10. rész

Sziasztok! :)

Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy feltegyem a következő részt, ami már  a 10. szám szerint.

Köszönöm az eddig érkezett véleményeket, azt, hogy vannak ilyen lelkes olvasóim és véleményezőim. Remélem, hogy a lelkesedésetek továbbra is töretlen marad és ezután is sok-sok visszajelzést kapok tőletek.

Ez a rész túlzottan sok izgalmat nem hoz, mint ahogy az eddigiek sem, de tartogatok számotokra elég izgalom dús fejezetet, na és persze olyat is, melyben lesz sok romantika is :)

Ehhez a részhez szeretnék kapni 5 kommentet- tudom, hogy meg tudjátok csinálni!- és akkor a következő részt jövő hét szerdán hozom! Mit szóltok hozzá? :)

Kellemes időtöltést az új részhez. ;)

Reny

-Szép napot Hailey!- köszönt mosolyogva, rendkívül lelkesen. Pozitív kisugárzásától, vidám tekintetétől a falra tudtam volna mászni. Neki könnyű dolga van, mindenkihez becsenget a hónap közepe felé mindenféle szívfájdalom nélkül és elkéri a havi bért az összes lakótól. Míg nekem? Rendkívül nehéz hónapról-hónapra összegyűjteni azt a bizonyos összeget. Akárhányszor szembe találkozom ezzel az emberrel, a szívem a torkomban dobog. A szomszédaimmal karöltve megkeseríti az életem! És most? Most vége lesz annak, hogy bújócskázzak előle!

-Önnek is szép napot!- a dühtől majdnem felrobbantam, de azért sikeresen az arcomra vakartam egy mosolyt. Muszáj magabiztosnak tűnnöm előtte, minden tudásom be kell vetnem, ha sikeresen akarok kijönni ebből a helyzetből. De, hogy ne beszéljek rébuszokban, és ti is értsétek miről van szó: pár nap haladékot akarok kérni.

   Beengedtem a házba, leült az asztalhoz és a barna aktatáskáját kinyitotta. Elém tette a papírt, melyen a befizetendő összeg volt. Alaposan szemügyre vettem a papírt- na nem mintha nem tudnám, hogy mennyi az elmaradásom-. Időt akartam így nyerni és még össze kellett szednem a bátorságom. Nem számítottam arra, hogy ma jön a bérért, azzal számoltam, hogy még van egy-két napom gondolkodni.  Percek teltek el csendben, de ő továbbra is türelmesen várta, hogy a kezébe adjam a zöld bankókat.

-Nézze Mr. Gallagher…

-Mrs Roberts!- vágott a szavamba.- Ismerem már az így kezdődő összes mondatát. Fel voltam készülve arra, hogy ismét ki fog találni valamit, de ezúttal nem fogja kihasználni a jószívűségem! El kell szomorítanom, de nem tudok várni újabb hónapot. Vagy fizet most, vagy ki kell költözzenek a lakásból!

   A tervem, miszerint magabiztos és erős leszek, itt ment füstbe. Sorra buggyantak ki a könnyeim. Elképzelhetetlen, hogy az ember  ne sírjon, mikor azt kell hallania, hogy elveszti az egyedüli helyet, ahol magába roskadhat és ahol nem követik a kíváncsi tekintetek. Ez a hely az OTTHON! Eszembe jutnak édesanyám bölcs szavai: az egyetlen maradandó, az  a tudásod és az évek alatt összegyűjtött tapasztalat.

-Csupán péntekig kérek haladékot. Késő délután az lesz az első dolgom, hogy mindent kifizetek.- szipogtam reményt vesztve.

-Hailey!- sóhajtott.- Én nem vagyok olyan rossz ember, mint ahogy azt gondolja. Önnek lehet az jött le, hogy egy kőszívű ember vagyok, de nem így van. Rengeteg haladékot adtam már, nem tudom, ki tett volna így már hosszú hónapok óta. Hónapokról- hónapokra elsimítottam mindent, de mostmár nem tudok mit tenni.  Meg van kötve a két kezem. A lakástulajdonos felszólított, hogy nem adhatok több haladékot! Be kell látni, hogy az ő lakásáról és pénzéről van szó. És…- hajtotta le a fejét.- Nem lettem felhatalmazva arra, hogy ezt a tudtára hozzam, de muszáj megtennem, hogy bebizonyítsam, sosem akartam önnek rosszat. Semmi bajom magával és a kislányával sem, és nem támogatom a kilakoltatását, ezt tudnia kell. Napokkal ezelőtt a szomszédok gyűlést szerveztek és a téma az volt, hogyan tovább.

Szemeim tágra nyíltak. Mostmár megbizonyosodtam arról, hogy kinek a keze van a dolgok hátterében, hogy ki kezdeményezte a gyűlést. Most jött el az a pillanat, mikor már biztosra vehetem azt, hogy kereshetek megoldás után. Meggyőzni ezek után már senkit sem tudok, Margaret szavainak nagyobb hatalma van, mint az enyéimnek.

-Panaszkodtak, hogy idegen férfiakat szokott felhozni a lakásba és ez sokak számára zavaró.

-Ők nem idegen férfiak, hanem együtt dolgozom velük. Tudom, hogy a múltam miatt mindenki megvet és mindenki rosszat gondol rólam, de változtam és semmi olyan nem történt!- keltem saját magam védelmére.

-Én ezeket mind elhiszem és fáj, hogy ilyesmit kértek tőlem. Amiket most mondott, azok sajnos már nem számítanak,. Voltak, akiket nem érdekelt, tartózkodtak, de a legtöbb szavazat a mellett jött, hogy önnek ki kell innen költöznie. Mindezt a lakástulajdonosnak is jeleznem kellett, hiszen ez a kötelességem…

-Értem.-sóhajtottam beleegyezően.- Kérem szépen önt, hogy segítsen abban, hogy 1-2 napot még legalább maradhassunk. Egy 4 éves kislánnyal nem mehetek ki az utcára. Pár napon belül talán sikerül szállást találnom.- könyörögtem, kis híján térdre ereszkedve.

-A kérése nélkül is intézkedtem. Holnap el kell intézzük a kilakoltatással járó ügyeket  a tulajjal. Csütörtök az a nap, mikor el kell hagyniuk a lakást. És ez a végszavam!

   Magamra maradtam a könnyeimmel és a gondolataimmal. Ki kellett találnom, mi lesz ezután. Az egyedüli megoldás, ami értelmesnek tűnik az, hogy beszélek holnap reggel Mateschitzel és próbálom az első fizetésem hamarabb kikérni a kitűzött időpontnál, hogy tudjak új lakás után kutatni. Ha mindez sikerül, akkor kell majd ismét egy kis idő, míg megszokjuk az új helyet és egyenesbe hozzuk a felfordult életünk, de az elszántságom töretlen és határtalan!

   Nemsokkal később Mrs. Smith hazahozta Rosaliet. A mai napon magányra és egyedüllétre volt szükségem. Imádom a lányom, ő az egyedüli boldogság az életemben, de ezen a napon nem akartam társaságot magamnak, szerettem volna a megfelelő módon megemlékezni az édesanyámról. Nos… sikerült a mai napot még tragikusabbá tenni. Anniet meggyőzni hatalmas feladat volt. Kemény fába vágtam a fejszém, mikor elkezdtem lebeszelni arról, hogy minket odaköltöztessen magukhoz. Anya vagyok és bármilyen nehéz is legyen, de az én feladatom az, hogy otthont biztosítsak Rosalie számára. És ne legyen a nevem Hailey Roberts, ha ez nem így lesz!

   Másnap reggel szinte semmire sem voltam használható, nemhogy arra, hogy dolgozzak. Az egész éjszakát ébren töltöttem, az arcom a párnába fúrva sírtam. Valamikor virradáskor pilledhettem el egy kicsit, de az sem tarthatott túl sokáig, hiszen csörgött a vekker. Rosalie elől titkolom azt, hogy gondban vagyunk, egészen addig, amíg nem lez tuti biztos, hogy van fedél a fejünk felett.Ha tudna a történtekről, akkor csak rémültem kérdezősködne és keservesen sírna. Arról bizonygatni, hogy minden rendben lesz, úgysem tudnám, hisz én is alig tudok megnyugodni. A pokolhoz közeli állapotba kerültünk!

   Amint beértem a gyárba, az első dolgom az volt, hogy megkerestem Laurát.A fél gyárat bebolyongtam, végül az alsó szinten lévő női mosdóban leltem rá.

-Szia Laura. Mateschitz benn van már az irodájában?- kérdeztem azonnal, még levegőt sem véve. A mellkasom a lihegésem közepette minden másodpercben megemelkedett, a szívem kiugrani készült odabennről.

-Nem. Egész héten nem jön be a gyárba. New Yorkba utazott még vasárnap este, az Infinity tulajdonosaival tárgyal. De miért?

-Mindegy, nem fontos.- legyintettem.

-Minden okés Hailey? Nagyon zaklatottnak tűnsz.

A felfelé fordított hüvelkyujjammal jeleztem, hogy persze, minden rendben van, legbelül azonban  végletekig kétségbe voltam esve. Alig akart eljutni az agyamig az, hogy bizony egy újabb –és az egyetlen- tervem bukott meg. Laura hatalmas szemeket meresztett rám, épp ezért elfordúltam tőle. Persze, hogy most kell külföldön tartózkodnia! Ezzel viszont mindennek vége, az a parányi remény is elveszett, ami életben tartott.

   Elindultam vissza azon az útvonalon, melyen jöttem. Céltalanul bolyongtam a gyárban, s közben egyre intenzívebben zokogtam. Azzal sem volt energiám foglalkozni, hogy a feldúlt állapotom a velem szembe jövőknek teljes mértékben szembetűnő. Ki lettem szolgáltatva a szégyenérzet és az emberi sajnálat kettőségének! De jelen pillanatban ez izgat a legkevésbé. Sikerült egy eldugott helyre érkeznem. A hideg falnak támaszkodtam, hátradöntöttem a fejem és összeszorítottam a szemeim. Egy  idő után már túl gyengének éreztem magam az álláshoz, lecsúsztam a fal mentén, átkaroltam felhúzott térdeim és hagytam, hogy az ár, mely elért magával ragadjon és oda sodorjon, ahová csak akar. Nekem már úgyis mindegy volt! Új életet akartam kezdeni, rengeteget küszködtem, de sikerült újból megtapasztalnom, hogy milyen cudar érzés az, mikor a küzdelmemnek, a naponta vívott harcnak semi nyoma sincs. Valahol legbelül úgy érzem, hogy bármit is teszek, az nincs a sors ínyére! Amit hosszú heteken át felépítettem, az pár szó hatására pillanatok alatt romokba dőlt. Semmi sikerélményem nincs, mi értelme akkor tovább élni?

   Teljesen eltűnt az időérzékem. Arra kaptam fel a fejem, hogy megszólal a csengő, mely egy csengéssel jelzi, hogy mensokára ebédidő van. Nagy nehezen, de összeszedtem magam, lerángattam az utcai ruhám és fel a csapatruházatot. Elindultam a büfé felé, többször is meg kellett kapaszkodnom a falban, de csak eljutottam a kitűzött helyig. Lázasan folyt már a munka, barátnőm magányosan ügyködött a pult mögött. Odaléptem mellé és elkezdtem a kávéfőzőből a fekete italt a kancsókba önteni. Amint érzékelte, hogy itt vagyok, a nyakamba zúdította a baját, mindezt úgy téve, hogy nem is emelte rám a pillantását:

-Tudod egyáltalán, hogy mennyire aggódtam érted? Fél óra múlva 12, de te eddig még sehol sem voltál. Egész reggel hívtalak, de nem voltál hajlandó reagálni a hívásaimra!

-Én…- kezdtem így a mondatot, de befezejezni nem tudtam már. Összeszorúlt a torkom, egy hatalmas gombóc keletkezett és folytogatott a sírás. Szégyeltem magam, amíért így kell látnia, de azért még jobban, hogy nem érkeztem időben. Teljesen jogos a kifakadása. Forogni kezdett velem a világ, homályosan láttam, fekete csillagszerű pontok cikáztak előttem. Erősen megkapaszkodtam a pult szélében, ám ezzel sem kerültem el azt, hogy ne inogjak meg és, hogy ne boruljon rám az egyik bárszék.

-Jézusom Hailey! Mi van veled?- rémültem kapott a karom után. A segítségével leültem, ittam egy kis vizet és jól ki lettem faggatva, miután kicsit helyre rázódtam.

-Mi ez az állapot nálad barátnőm?

-Sem…

-Ne mondd azt, hogy semmi!- förmedt rám.- Órákon át nem adsz magadról életjelet, olyan, mintha elnyelt volna a föld, aztán megjelensz és szinte rögtön összeesel. Szemmel látató, hogy baj van, hiszen a szemeid vérben vannak a rengeteg sírástól.- sorolta ingerülten, majd hangja nyugodtabbá vált.- A barátnőd vagyok, akiben megbízhatsz. Az egész életed megosztottad velem, és minden titokban maradt. Kérlek szépen mondd el, hogy mi a baj.

-Igazad van!- suttogtam. Majd a nyakába borúltam és a zokogásom ismét rám tört.

-Egyre jobban megrémisztessz Hailey. Ugye nem vagy beteg?

Ekkor rohant ki a konyhából Juliet és ránk förmedt, hogy miért nem dolgozunk?! Elvégre ez egy munkahely, ahol rengeteg tennivaló van és nem bőgni szoktak ide járni. Cynthia jól kiosztotta. Nem akartam tovább húzni az időt. Erőt vettem magamon és nagy nehezen kinyögtem három szót:

-Kilöktek a lakásomból.

-Mi? De hogy? És miért?- képedt el.

-Tartozom 3 havi bérrel.

-De miért nem szóltál nekem erről? Én tisztában voltam azzal, hogy nehéz anyagi helyzetben vagy, de azért ennyire? Miért nem kértél tőlem kölcsön?

-Mert nem akartam. Egyedül szerettem volna mindezt megoldani és nem elfogadni bárki könyöradományát.

-És belegondoltál akár egy pillanatra is abba, hogy mi lesz, ha nem tudod egyedül megoldani? Miért nem tudtad félretenni egy kicsit a büszkeséged? Így most jobb? Könnyebb megemészteni azt, hogy nincs lakásod, mint szólni valakinek, hogy adjon kölcsön?

-Nem a büszkeségem miatt tettem! Hanem azért, mert ebben az életben már annyi mindent meg tudtam oldani segítő kezek nélkül. És most is így gondoltam. Nem hittem, hogy ekkora baj lesz.- emeltem fel a hangom.

-Én ebben biztos vagyok, másképp nem lennél itt. De ott van Rosalie, aki megszenvedheti azt, hogy az anyja önfejű, makacs és azt hiszi, hogy bármit képes megoldani egyedül. Rosenak meleg étel kell és egy olyan környezet, ahol biztonságban érezheti magát. A történtek után még mindig meg vagy győződve arról, hogy kimentheted magatok az utcára kerülés alól?

-Nem. Nem tudok már mit tenni.

-Ha felajánlom a segítségem, hajlandó vagy elfogadni? Feltéve, ha nincs a tarsojodban egy bombabiztos megoldás.

-Kénytelen leszek elfogadni a segítséged. Volt egy tervem, de nemrég szembesültem azzal, hogy az… nem fog megváltani minket.

Igaza volt Cynthiának. Önző voltam, de nagyon! Egy kicsit is félre kellett volna tennem a büszkeségem és most nem állnék itt, a csőd szélén.  Hibát hibára halmozok. Úgy érzem, hogy ezt a csodálatos képességem már sosem fogom tudni levakarni magamról.

-Odaadtam a méltóságom és a becsületem a pénzért! És most oda jutottam, hogy se méltóságom, se pénzem, se lakásom. Érdemes volt ennyi áldozatot hoznom, mindenem feláldoznom? Miért utál engem ennyire az élet? A SORS netán élvezi, hogy gúnyt űzhet velem? Hát sose nem lesz már vége ennek a sorozatos megpróbáltatásnak?

-Az most a legfontosabb, hogy megnyugodj és reálisan láss. Nem kioktatni szeretnélek, vagy felelősségre vonni, de szeretlek és csak jót akarok neked Hailey! Igen, hoztál rossz és értelmetlen döntéseket, de ezeket bárki elkövetheti, hisz senki sem úgy születik, hogy előre tudja mi a helyes és mi a rossz. Nekem volt egy egyetemi társam, aki ugyan más szakra járt, de egy albérletben laktunk, így tudom, hogy ő is fiatalon adott életet egy gyermeknek, aki egy futó kaland gyümölcse lett és mindezt meg is szenvedte. Az anyja nem ismerte el a felelőtlenségét, az egyetemről való kicsapásért, a sorozatos megpróbáltatásokért, azért, hogy mindenki kinevette és gúnyt űzött belőle, a babáját okolta.

-Miért mondtad el ezt nekem?

-Látom nem érted.- sóhajtott és megszorította a kezem.- Te nem egy gonosz nőszemély vagy, mint ahogy azt a szomszédjaid többsége látja, hanem egy gondoskodó édesanya. A magányodért a kislányod tehetnéd felelőssé, de mégsem teszed. És én a helyedben nem feltétlenül a sorsot okolnám mindenért.

-Nem?- lepődtem meg.

-De nem ám!- mosolyodott el halványan.- Minden okkal történik, ezt így fogd fel. Ha Rose azon az éjjelen nem fogan meg, most nem lenne kíért élned és harcolnod, akkor sosem jössz rá arra, hogy Dániel micsoda egy mocskos alak. Ha nem kezdessz el a testedből élni, akkor sosem kötsz itt ki, nem leszünk barátnők, nem tudnád milyen az, mikor két igazán sármos férfi  egyszerre akar téged. És az, hogy elveszítetted az otthonod, remélem ráébresztett arra, hogy sohasem szégyen segítségért fordulni. Itt a lehetőség, hogy jóvá tedd a hibáidat, még bőven van kiút.

-Igazad van. Csak annyira bánt az, hogy nincs tervem, hogy nem tudok kitalálni semmit sem.

-Költözzetek hozzám! Az egyik szobám üresen áll, rátok vár.

   Ezután belevetettük magunkat a munka rengetegébe. Gördülékenyen semmi sem ment, az én hibámból persze. Nem tudtam 100%-osan a feladataimra koncentrálni. Este neki kell fognom a pakolásnak, hogy a holnapi nap folyamán át tudjak költözni barátnőmhöz. Vajon Rosalie mit fog ehhez szólni? Hogy fogja érezni magát barátnőm lakásán? Milyen lesz valaki nyakán élni? Jó ötlet volt ebbe belemennem?

-Hailey! A problémáid megoldottuk, akkor miért vagy még mindig ennyire szétszórt és gondterhelt? A szerelők panaszkodnak, hogy összekevered a rendeléseket! Kérlek koncentrálj egy kicsit, oké?- figyelmeztetett Cynthia. Tudom, hogy nem előnyös az, ami most velem történik. Ez a fajta szétszórtságom nem vezet sok jóhoz. Még a végén az hiányzik nekem, hogy a munkám is elveszítsem! Félretettem mindent, az érintettekhez odamentem, bocsánatot kértem és mostmár tényleg azt szolgáltam fel, amit óhajtottak. Nem akarok hibázni és alibit szerezni ahhoz, hogy kirúghassanak. Érzem, hogy Diana lesben áll és lesi az alkalmat, hogy eltehessen az útból. Tudom, hogy elegendő neki egy próbálkozás, hogy kicsináljon. De nem fogom megkönnyíteni a dolgát!

  Délután fél 4-kor aztán elhagytuk a gyárat barátnőmmel.

-Biztos, hogy nem leszünk a terhedre?

-Ha így lenne, akkor nem akarnám, hogy hozzám költözzetek. Meleg étel van és mindig is lesz a számotokra, és az én lakásom a ti lakásotok is. Én szívből örülök, hogy ott lesztek nálam, hiszen esténként nem leszek olyan magányos, lesz sok-sok alkalmunk csajos estéket tartani.- nevetett.

-Örülök, hogy mindent ilyen jól kiterveltél, de mi lesz Rosalieval, mikor mindketten dolgozunk?

-Ugye tudod, hogy lassan egy éve oviba kellene járnia? Persze tudom, hogy nem volt pénzed fizetni az óvodai költségeket, de pénteken megkapod az első fizetésed és hétfőn akár be is irathatod őt.

   Barátnőmtől elköszöntem, aki indulás előtt megígérte, hogy este még átjön, hogy segítsen a pakolásban. Életem legnagyobb kihívása elé nézek: el kell magyaráznom Rosalienak, hogy elköltözünk. Tudom, hogy Rose imádja Cynthiát, de a mérleg két oldalú, melynek másik nyelvén ott van az, hogy itt nőtt fel és itt játszott annyit a babáival. Itt van neki Annie, aki szinte felnevelte őt, aki annyiszor viselte a gondját. Mindezeket most itt kell hagynia és foggalmam sincs, hogy fogja ezeket a változásokat megélni és az újdonságok milyen reakciót fognak kiváltani belőle. Ráadásul az is sokat nyom a latba, hogy óvodába kell ezentúl járnia. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de a gyerekkori környezetváltásnak lehetnek később súlyos következményei is. Félek magától az óvodától is, mi van, ha nem fog tudni beilleszkedni, ha ki fogják közösíteni, ha csúfolódni fognak vele, amiért nincsnek szerető szülei, amiért más társadalmi réteghez tartozik? De ezeken filozofálni nincs idő, a holnap talán megadja a válaszokat…

    Becsengettem Anniehez és a bajok már az ő lakásán elkezdődtek. A Smith házaspárral tudattam, hogy Cynthia befogad minket, Rosalie erre sírva rohant ki az idős házaspár lakásából és a mi ajtónk előtt toporzékolt, hogy ő nem akar elmenni innen. Négyszemközt megpróbálkoztam a lehetetlennel: megnyugtatni.

-Rose, kicsikém!- fogtam tenyerem közé könnymaszatos arocskáját.- Én sem akarok elköltözni, de nincs más választásunk.

-De miért kell elköltöznünk?- hüppögött.

-Ha kicsit idősebb leszel, akkor elmondom neked, de most még kicsi vagy, úgysem értenéd meg.- ez volt a legjobb megoldás. Tudom, hogy csak annyit fogna fel az egészből, hogy az én hibámból van ez. Azt akarom elkerülni, hogy most megharagudjon rám. Így szereztem magamnak még egy okot, amiért felnőtt korában megvethet és elfordulhat tőlem…- Meglátod, jó lesz ott nekünk Cynthiánál. Lesz egy szép, nagy szobánk, lesz saját tévénk melyen nézhetsz renegeteg mesét, hármasban szurkolunk majd Sebastiannak és mehetsz oviba is, ahol majd szerzel magadnak rengeteg barátot és egész nap csak játszhatsz.- soroltam érvelésképpen. Hiába, ebben a számkivetett helyzetben is találtam egy-két szép dolgot… a kislányom számára.

   Kicsivel később már vacsoráztunk. Nem sok minden jutott mára sem: 2 szelet vajaskenyér, pár darab keksz és egy csésze tea.

-Anyuci, nem eszel?

-Nem kicsim.- erőltettem egy mosolyt az arcomra. Tegnap reggel óta nem ettem egy falatot sem és az az igazság, hogy nem is kívánom az ételt. És persze azért sem eszem, hogy a kislányom tudjon jóllakottan ágyba bújni. Kettéhasad a szívem, amiért hetek óta csak vajaskenyér szolgál reggelinek és vacsorának. Persze már hozzászoktunk ehhez, és én is megedződtem, hiszen egyre gyakoribbak azok az esték, mikor üres gyomorral fekszem le.

   Este fél 8 volt, mikor előkészítettem néhány dobozt és elkezdtem a pakolást. Időközben Rose is megbékélt azzal a tudattal, hogy költözünk, olyannyira, hogy izgatott lett, hogy újra találkozhat Cynthiával. Dalolászva segédkezett  nekem ott, ahol csak tudott, most épp a szekrényből szedte ki a kevés mennyiségű ruhadarabjainkat, hogy én bedobozolhassam őket. Barátnőmnek már rég itt kellett volna lennie, ehhez képest negyed 9-kor szólalt meg a csengő. Ajtót nyitottam és utat engedtem a megdöbbentségemnek.