Sziasztok! :)
Kezdem azzal a mai bejegyzést, hogy minden kedves olvasómnak áldott, boldog, és békés karácsonyi ünnepeket kívánok!
Arra gondoltam, hogy megörvendeztetlek benneteket ezen csodálatos ünnep alkalmával egy újabb fejezettel :) Mint látjátok, az oldal is átesett egy kis átalakuláson, ha már itt a Karácsony! Tudom, nem nagyon dolog, vannak ennél szebb és színvonalasabb blogok is, de mégis... én így érzem az enyémnek. Minden tudásom, és szívem beleadom, remélem értékelitek egy kicsit is :)
Köszönöm az előző részhez jött 1 db. kommentet. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de... kicsit letaglóz az, hogy mostanában egyre kevesebb vélemény érkezik a részek alá. Szerettem volna hamarabb hozni az új részt, de eddig vártam, hátha még valakinek kedve támad leírni pár sorban a véleményét. Mivel ez nem történt meg, ezért a mai napra halasztottam az új fejezet megosztását.
Sosem szeretek komment határt szabni, mert akkor úgy érzem, hogy kényszerűségből írtok. Azonban úgy érzem most mégis elérkezett erre az idő. 23 feliratkozója van az oldalnak, ezen kívül 36 személy követi a történetet a Bloglovin segítségével, és nagyjából 26-27 pipa érkezik részenként, mégis egy ember ír kommentet. Nem feltétlenül kell blogger felhasználónak lennetek, hogy írhassatok, hiszen bárki, aki ide téved megoszthatja véleményét. Szóval, arra késztetek mindenkit, hogy legyen buzgó és adjon hangot az őszinte véleményének! Amennyiben nagyon ügyesek lesztek, nem kell sokat várnotok a következő fejezetig! ;)
*** Sebastian Vettel
szemszöge ***
Megkönnyebbülésről árulkodó sóhaj kíséretében foglaltam el
a helyem a repülőgépen, mely egyenesen Zürichbe repít. Kevés utas volt a
járaton, mégis sikerült felfedeznem néhány ismerős arcot. Elég sűrűn teszem
meg a Zürich-London utat, már-már törzsutasként kezelhet a légitársaság. A
légiutas kísérők már jól ismernek, széles mosollyal üdvözölnek a fedélzeten,
persze ebben az is közre játszik, hogy felismernek.
Nem sokkal a felszállás után előkerestem
az Ipodom és elindítottam rajta a zenét. A zene az egyetlen olyan dolog, mely
megnyugtatja sóvárgó lelkem, ellazít, és mely segít kikapcsolni a külvilágot.
Minden egyes ilyen pillanatra szükségem van most, hiszen erőt kell gyűjtenem az
előttem álló megterhelő időszakhoz.
Röpke pár hét van már csak vissza, és megkezdődik a 2013-as szezon.
Rettegek ettől az egésztől. Félelmet kelt bennem az, hogy eléggé fáradtnak
érzem magam,és ez nem épp jó jel, közel az első futamhoz. Aztán a felkészülésem
sem halad túl jó irányba. Heikki minden egyes nap precíz munkát végez, a baj
leginkább velem van. Túl sok irányba szóródnak szét gondolataim, az edzésekre
nem koncentrálok 100%-osan, és ez most bosszulja meg magát: teljesen
felkészületlennek érzem magam, úgy érzem, nem vagyok képes elfogadható
eredménnyel hazatérni majd Ausztráliából, és Malajziából. A szezon kezdetéig a
napjaim többsége tehát kemény edzésekkel, kellő fizikai, és mentális
felkészüléssel telnek majd. Azzal, hogy hetekkel ezelőtt lezártam életem
eddigi legfontosabb szakaszát, elindítottam azt, hogy a napjaim még mozgósabbak
legyenek. A jövőm alakítására is kell időt fordítanom. Valószínűleg holnap egy
új korszak kezdődik az életemben. Még akkor eldöntöttem, hogy új otthont teremtek
magamnak, mikor közvetlenül a Hannaval való szakításom után Heppenheimba
utaztam. Nos, azóta tettem is valamit azért, hogy akaratom és elképzelésem
megvalósuljon. Egy régi barátom révén rábukkantam az oly keresett, vadonatúj
otthonomra. A költözést szeretném minél hamarabb, még a szezon kezdete előtt
megejteni. Holnap pedig már nem csak képeken csodálhatom azt a gyönyörű házat,
és az azt ölelő környezetet, hanem élőben is.
A baari
otthonomban minden Hannara emlékeztet.
Persze ezt nem teljesen negatívumként kell kezelni. Élveztem és imádtam
a vele eltöltött összes percet. Azt is, melyeket egymástól távol töltöttünk, és
természetesen azokat is, melyeket együtt, szorosan összebújva. A bizalom, hűség,
egyetértés már a legelejétől körülölelte kettőnk kapcsolatát. Olyan volt az
életünk, mint egy tündérmese. Még a próbatételek ellenére is.
Egy
évfolyammal alattam járt. A gimnázium folyosóján rengetegszer ejtettem felé
lopott pillantásokat. Volt, hogy a barátnőivel karöltve sétálgatott, és
érzelmesen magyarázott valamit, vagy épp szívet melengetve nevetett. Aztán
láttam őt egyedül, magányosan olvasni a hirdetéseket, plakátokat, de olyankor
is sikerült kiszúrnom a folyosón tolongó diákok közt, mikor guggolva, a hátát a
fűtőtestnek támasztva bújta a tankönyveket. Sokoldalú személyiségnek tartottam,
és… épp ez tette vonzóvá a számomra. Semmit sem tudtam róla – még a nevét sem-,
de ennek ellenére tudtam, hogy meg akarom hódítani őt. Ez a “tudatlanság” tette
oly izgalmassá számomra az egész helyzetet. Unalmas matek- és irodalom órákon
azon agyaltam, hogyan is szólíthatnám meg, miként válthatnék vele pár szót.
Minden egyes reggel eltökélten léptem be az iskola épületébe, senki nem
rettenthetett volna el attól, hogy megszólítsam. Mindezt mégis megtette ő maga. Megláttam csillogó szemeit,
csinos lábait, karcsú derekát, és minden határozottságom tovaszállt. És
ilyenkor mindig belém hasított az a tudat, hogy féltem. Ugyan ő fiatalabb volt
nálam egy évvel, de arcban és testalkatban idősebbnek, és érettebbnek tűnt
nálam. Féltem, hogy elutasít majd, hogy eltaszít magától, hisz szinte kölyök
kinézetem volt túl a 17-en. És túl vonzó sem voltam a lányok körében. A mai
napig nem tudom a választ arra a kérdésre, hogy mit látott meg bennem, hogy mi
miatt vonzódott akkor hozzám, és mi miatt teszi ezt még most is. Tisztán
emlékszem arra, hogy a fordulópont a januári hónapban érkezett el. A hónap
utolsó hetében egy frankfurti női röplabdacsapat egy jótékonysági rendezvény
keretén belül tét nélküli meccsre hívta ki a mi gimnáziumunk lány
röplabdacsapatát. Szombatra esett a mérkőzés, én pedig az otthoni teendők
elvégzése és a tanulás után elmentem arra a meccsre. Teljesen lesokkolódtam,
mikor megláttam a pályán melegíteni őt. A német himnusz fel csendülte után a hangosbemondó
ismertette a két csapat felállását. Sorra hangoztak el a nevek, a megszólítottak
előrébb léptek, így most már a szép archoz név is társult: Hanna Prater.
Onnantól kezdve ezt a nevet suttogtam ébrenlétemben és álmaimban. Pár héttel
később a legutóbbi versenyemen elért 2. hely miatt fogadtam a gratulációkat, mikor
hatalmas ovációra lettem figyelmes. Az iskola rádió ajtaja előtt diákok
tömörültek. Kíváncsian férkőztem én is a közelükbe. Aznap volt Hanna
születésnapja. Bátorságom ismét szárnyakat növesztett, a zsebpénzemből vettem
egy csomag rágót Hannanak. Így ismertük
meg egymást…
Az
első pillanattól kezdve tudta, hogy autó versenyzem. Még ez sem tántorította el
attól, hogy a barátnőm legyen. Akkor szerettem belé igazán, mikor 2006-ban azt kérte, had jöhessen velem
Monzaba, mert fel akarja fedezni a
Száguldó Cirkusz világát. A paddock minden egyes zugát megnézte, a boxban
minden felkeltette az érdeklődését. Emlékszem, hogy rendeztek egy versenyt,
hogy ki tudja hamarabb az autóm bal első
kerekét lecserélni. Ő is a jelentkezők közt volt. Nekem, aki imádja az
autóversenyzést, ez piszkosul jól esett. Ahogy idősebb lettem, és ahogy
közelebb kerültem az első Forma-1-es szerződésemhez, ő annál inkább támogatott.
Teljes odaadással szurkolt nekem. A győzelmek, és a vereségek után is
ugyanolyan ölelésben részesített. Még csak köszönetet sem mondtam azért, amiért
nem használta ki a felfelé ívelő karrierem, és nem rajtam keresztül akart
meggazdagodni. Ő még mindig aként a
Sebastian Vettelként szeret, aki anno, szülinapjának estéjén elhívta őt
vacsorázni. Már késő mindent megbánnom,
de… nem érdemelte meg, hogy így kibabráljak
vele. Furának tűnik, de hiányzik magam mellől. Ennyi évnyi boldog párkapcsolat
után egyedül élni nyomasztó dolog tud lenni.
A
gép a hivatalos leszállási időpontnál sokkal hamarabb landolt a zürichi
nemzetközi repülőtéren. Persze ez nem volt ellenemre, hiszen minél hamarabb
haza szerettem volna érni. Haza… Milyen furcsa. Hetek, netán csak napokon belül
már nem a baari házam fogom megilletni az “otthon” szóval. De ez az élet
rendje. Egyszer minden elmúlik- még a szerelem is, amit mindketten örökké
tartónak hittünk-, és tudnunk kell
tiszta vizet önteni a pohárba. Jogunk van az újrakezdéshez.
Meggyőződésem, hogy az új környezetben a kedvemre alakíthatom a jövőm.
Hiába
vettem sietősre a terminálból való kijutást, pár ember még így is észrevett.
Néhány autogram kiosztása, és ugyanennyi fénykép elkészülte után lettem csak
szabad. Sosem esett nehezemre a rajongóimra pár percet szánni. Jól esik, ha
felismernek, odajönnek hozzám, megszólítanak. Egész sajátos módon tudom tartani
a kapcsolatot a szurkolókkal: testközelből.
Az internet, és maga a közösségi oldalak számomra “mű” dolgoknak tűnnek. Úgy
gondolom, hogy az internet nem adja vissza
a szurkolóknak azt a mennyiségű hálát és szeretetet, melyet feléjük
táplálok. A gyermekkori emlékeim döbbentenek rá, hogy egy közös fotónak, egy
kézfogásnak nagyobb az eszmei értéke, mint egy kiposztolt mondatnak.
Az
autómban ülve nem tudtam gátat szabni a gondolataimnak. A fantáziám szabaddá
vált, és újra csak Hailey körül forgott a világ. Nem azért segítettem, hogy jó
embernek mutassam magam előttük, hanem azért, mert könnyen azonosulni tudok
mások fájdalmával. Ha valakik, akkor ők igazán megérdemlik az újabb lehetőséget!
És mi tagadás… Hailey igazán elbűvölő nő a maga egyszerűségével. Természetes a
szépsége, kellemes a társasága, szerény, bár kissé akaratos, tíz körömmel
ragaszkodik a maga igazához. Igen komoly, és értékelhető érveket kell felsorolnod
előtte, de tőlem telhetően mindennel megpróbálkoztam, és sikerrel jártam. Igazi
kihívás vele szemben bármi is, de én szeretem az ehhez hasonló
megmérettetéseket. A végsőkig harcolni fogok: ÉRTE! Halvány mosolyával valami
egészen különlegeset, felbecsülhetetlent tett velem: úgy éreztem magam, mint
akit karon ragadnak, akit húznak felfelé a mélyből, mint aki a halál torkából
visszatért az életbe. Tudom, hogy van keresnivalóm ebben a harcban, melyben meg
kell küzdenem Hailey akaratos jellemével, a néha túlzásba vitt távolságtartásával,
és azt hiszem Gavinnel is.
Mire
hazaértem sikerült el relytenem érzéseim, és komoly ábrázattal léptem be az
előtérbe. Egyenest a kanapéra dobtam le magam. Kihalásztam zsebemből a
telefonom, írtam egy SMS-t Kiminek és a volt edzőmnek, Tomminak, hogy holnapra
ne tervezzenek semmi fontosat, mert “rendkívüli gyűlést” tartok. Az üzenet
elküldése után a velem szemben levő kis asztalra csaptam a telefont, és
elfeküdtem a kanapén. Kissé felizgattam magam, és most csukott szemekkel, mély
légvételek mellett igyekeztem mindent rendezni magamban. Nem kicsit félek a
holnapi naptól. Muszáj lenne, hogy a srácok is megértsék, hogy mi miért történik
így, és fontos lenne, hogy segítsenek és támogassanak, mert egymagam képtelen
vagyok meg bírkózni egy ilyen hatalmas feladattal. Kell a srácok jelenléte, és az ő lelki támaszuk,
hogy végre tiszta lappal indulhassak, hogy mindent a legelejéről kezdhessek.
-Nem is hallottam, hogy megjöttél.- hallottam meg Heikki
hangját egészen közelről. -Történt valami?
Olyan ingerültnek tűnsz.- látott át a hálón. Sas szemei vannak, mindig meglátja
a valóságot.
-Túl sok minden.- sóhajtottam gondterhelten.
-Akkor úgy érzem, hogy komolyan el kell beszélgetnünk.- ült
le karba tett kézzel a kis asztalra. Most
úgy ül velem szemben, mint a legjobb barátom. Tökéletesen tudja, hogy mikor van
rá szükségem, mint edzőre, és mikor, mint barátra.
-Előre felkészítelek, hogy hosszú, tartalmas, és túl
érzelmes beszélgetésnek nézünk elébe.- tájékoztattam, majd a dolgok közepébe
csaptam: - Haileyt kilakoltatták.
-Hogy mi??? –sokkolódott le az első mondat hallatán. Ha már
most ez a reakciója, akkor mit fog holnap szólni a nagy bejelentésemhez?- De…
de nem értem. Honnan tudod, és…- dörzsölgette a homlokát.
-Ahogy Londonba értem, azonnal elmentem hozzájuk. A lakásuk
zsúfolásig tele volt dobozokkal.- felálltam, és ingerülten hadonászni kezdtem.-
Persze rákérdeztem, és ő egyből tagadta, de aztán a gyanúm mégiscsak igaznak
bizonyult. Túl sok lakbérrel tartozott.- fűztem hozzá az okot, így a legvégére.
-De miért nem kért kölcsön?
-Mert azt hiszi, hogy képes mindent egyedül megcsinálni és
megoldani. Számomra az a felháborító, hogy léteznek olyan gerinctelen emberek,
akik képesek kitenni egy anyát, és egy gyermeket effajta megpróbáltatásnak. Szörnyű,
hogy ilyen pénzéhes emberekkel van tele a világ.- csaptam egyet mérgemben a kanapé karfájára.
-És most hol laknak? Ugye nem engedted, hogy az utcára
költözzenek?
-Kösz, hogy ennyire szívtelennek tartasz.- néztem rá
csúnyán. Aztán láttam rajta, hogy ezt a mondatát legszívesebben visszaszívná.-
Először Cynthia ajánlotta fel, hogy költözzenek hozzá, aztán pedig én erősködtem,
és nagy nehezen elértem, hogy a londoni lakásomban húzódjanak meg. A legjobb
helyen vannak, gondoskodtam arról, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben sem.
-Akkor… izé… Cynthia most egyedül lakik?- jött zavarba
szerelmének nevét kiejtve.
-Biztosra veszem, hogy igen, nem említette, hogy lenne
valakije, és mondta, hogy vágyik egy kis társaságra.- nyugtattam.- Te Heikki!
Mi a csodának nem próbálod meghódítani? -mérgelődtem.- A fejed búbjáig bele
vagy zúgva, miért jó az, hogy szenvedsz, és közben próbálod kideríteni
innen-onnan, hogy vajon van-e valakije?
-Én… nem is tudom. Nagyon eltértünk az eredeti témától.
-Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod. Folyton ezt játszuk. A
te problémáid mindig a háttérbe szorítsuk.- mérgelődtem.
-Az én magánéletem, és érzéseim nem érnek annyit, hogy
beszéljünk róla. Van munkám, ami lefoglal, ennyi feladat, és utazgatás mellett
nem lenne időm szerelmi életet élni. Majd szép lassan elfelejtem őt. Most
sokkal fontosabb, ami veled van. Tetszik neked Hailey?- hangzott el a kérdés a
szájából, kissé bátortalanul. Első alkalommal, mikor erre rákérdezett, elég
csúnyán lehurrogtam.
-Hát… mi értelme tagadni?!- mosolyogtam féloldalasan.
-Ezt akartam hallani!- veregette meg a vállam.- Múltkor
minek tagadtad akkor?
-Mert össze voltam zavarodva. Ráadásul még együtt voltam
Hannaval, akit azt hittem, hogy még mindig szeretek. És voltaképp Hailey hatása
alatt voltam, amit nem tudtam aznap reggel hová tenni.- pirultam el, pedig nem
szokásom.
-Nagyon odavagy azért a lányért.
-Haver! Ő nem csak egy lány!- kértem ki magamnak rögtön.
-Persze, érten én!- emelte fel a kezeit bocsánatkérő
jelleggel.- Mivel vette el így az eszed?
-Az az igazság, hogy semmivel.- kuncogtam.- Semmi olyat nem
tett, amivel magába bolondított volna. Csak állt előttem meggyötörten,
kétségbeesetten, mint aki nem tudta, hogyan tovább. Nem kelettette magát,
viszont az tetszett, mikor elpirult egy szál alsóban látva.- Heikki
felnevetett.- Kissé kopott, elnyúlt, régimódi ruhát hord, melyekbe még egyszer
beleférhetne, de még ezekben is annyira vonzó volt…-áradoztam teljes
odaadással.
-És mi a terved vele kapcsolatban?
-Egyszerű: meglágyítani a szívét.
A
másnap csigalassúsággal érkezett el. Egyszerre izgultam, és féltem. Nem tudtam
ugyanis, hogy mi lesz a srácok reakciója. Túl sok embert rángatok bele ebbe a
helyzetbe, mely számukra kényszerűnek tűnhet. Itt hagyni a legjobb barátomat,
és több száz kilométerrel arrébb költözni az edzőmmel együtt… Bele sem gondoltam
abba, hogy mi lesz, ha nem támogatnak. Mindent vissza csinálni azonban már nem tudok,
hiszen ma megyek kifizetni a vételárat.
Majd
megőrültem az idegességtől 12 óra magasságában. Heikki már vagy ezerszer
rákérdezett, hogy miért kellett idejönnie Kiminek, hogy mi olyan fontos, hogy
ide hívattam Tommit is Finnországból, de a legnagyobb nem tetszése ahhoz
kapcsolódott, hogy elhanyagoljuk az edzést. Kimi a kanapé támlájának dőlve
nyomkodja unalmas tekintet mellett a telefonját, nem izgatja fel magát túlságosan,
de hát mit várunk a Jégembertől? Öltözékével sem hazudtolja meg magát:
melegítőnadrágban, fekete pólóban, flip-flop papucsban állított be hozzám.
-Ne haragudjatok, lekéstem a korai gépet, egy órát kellett
várnom a következő járatig. Ráadásul kifogtam egy olyan taxist, akivel sehogy
sem tudtam megértetni magam- kezdett el magyarázkodni szapora légvételek
mellett a hiányzó tag: Tommi.
-Csak nem elfelejtetted azt a kevéske német tudásod is?-
cukkoltam, majd barátilag megöleltük egymást.
-Esetleg a tárgyra térhetnél.- szólalt fel türelmetlenkedve
Kimi, mi után vagy 5 percig az volt a téma Tommi, és köztem, hogy milyen rég
láttuk egymást.
-Kezdem ott, hogy ugye szakítottam Hannaval…
-Tessék?- döbbent le Tommi. Jogosan, hiszen ő erről mind idáig
nem tudott.- Tuti, hogy át akarsz verni!- mutatott rám nevetve, de amint látta
hármunk komoly tekintetét, ő is elkomorult:- Nem jön, hogy el higyjem. De mégis
miért?
Hiába meséltem el, hogy miért, még mindig átverésnek hitte
az egészet. Hiába, sokakhoz hasonlóan az ő meggyőződése is az volt, hogy mi
örök életünkre egy párt alkotunk majd.
-Nem hiába vagytok most itt. Komoly, és fontos dologról van
szó, mely ugyan nem egyformán, de érint benneteket is. De még mielőtt
megtudjátok miről van szó, tudnom kell, hogy számíthatok-e rátok, mint a
legjobb barátaimra?
Tanácstalanul összenéztek, majd Heikki adta meg a megnyugtató
választ:”Haverok vagyunk, és a barátok összetartanak.”
-Átgondoltam mindent, és életem ezen szakaszának véget kell
vetnem sürgősen. Változtatnom kell és… Elköltözöm innen.
Teljes
csend, és döbbenet követte a kijelentésem. Aztán hirtelen nagy hangzavar lett,
megszólalt Heikki, aztán őt követte Tommi, végül már mindhárman beszéltek,
egymást szerették volna túlharsogni. Finnül társalogtak, hogy még véletlenül se értsek az egészből
semmit sem.
-Fiúk, én is itt vagyok!- találtam meg a hangom.
-Az az álláspontunk, hogy menekülsz.- vállt Kimi a
szószólóvá.- Minek új helyre költözni? Attól még ugyanúgy fogsz Hannara gondolni, ettől az exed még
ugyanúgy szerelmes lesz beléd, a gondjaid nem lesznek megoldva. Itt vagyok én.-
mutatott magára.- A válóper a nyakamon, ez az egész ház arra a pár évre
emlékeztet, amit amellett a nő- futott arca fintorba- mellett kellett töltenem,
mégsem költözöm a világ másik pontjára.
-Már nem mondhatom vissza. Délután elugrom Ellinghausenbe,
és minden hivatalos ügyet elintézek. Mindent egy lapra teszek fel, még úgyis,
hogy nem tudom megéri-e ekkorát kockáztatni. Komoly terveim vannak.
-Mennyire van köze ehhez a költözéshez, és a nagyszabású
terveidhez Haileynek?- fürkészte arcom Heikki.
-Hailey? Ő meg ki?- járatta tekintetét hármunkon Tommi.-
Kívülállónak érzem magam, olyan, mintha kínaiul beszélnétek. Nem értek semmit,
úgyhogy avass be mindenbe Seb. Most!- csattant a hangja.
-Hailey egy lány a büféből…- folytattam volna, de edzőm
szavamba vágott: - Ő nem csak egy lány!- használta az én szófordulatomat.- Ő
egy egész különleges lány, hisz elcsavarta a germán barátunk fejét.-
viccelődött.
-Még hogy nem egy másik nő miatt dobtad Hannat.- forgatta
meg szemeit Kimi.
Hatalmas fába vertem a fejszém. Ezzel a három őrült finnel
nehezebb tartani a lépést, mint hittem. Meséltem, aztán elővettem a mobilom, és
megmutattam két fotót a srácoknak.
-Ezt a képet én készítettem tegnap reggel, miközben a
reggelit készítette, ezt pedig a kislánya, Rosalie.- váltottam arra a képre,
melyen békésen alszik.
-Nem okoztál csalódást. Ismét szép, és rendesnek tűnő lányt
szemeltél ki magadnak.- veregette meg a vállam Tommi.- Az a tipikus lány a
szomszédból.
-Ejha!- füttyentett Kimi.- Csinos, vonzó… mikor ismerhetjük
meg?
-Akkor számíthatok rátok?- ingattam pillantásom közöttük.
-Mindenben.- felelték egyöntetűen. Majd Kimi lépett
közelebb.- Segítünk neked költözködni, aztán kitaláljuk hogyan tovább.
Feltételezem, hogy meg akarod hódítani Haileyt.
*****
Pár napon belül
minden hivatalos ügyet elintéztem, papíron már Ellinghausen volt a lakhelyem.
Tegnap fejeztük be a bútorok, és egyéb berendezések szállítását, aztán ma,
izzasztó munkával ugyan, de minden a helyére került.
Első látásra
beleszerettem a tájba: egy tanya szerűség volt, rengeteg tisztással, friss
levegővel. A házhoz tartozik egy kisebb birtok is, ahol lehet földet művelni,
és állatokat tenyészteni, valamint nem messze egy halas tó is ékesíti a
környéket. Egészen “eldugott” kis
környék, a külvilágtól jól elszigetelt, eddig több tehénnel találkoztam, mint
emberrel. Jobb helyet nem is találhattam volna az újrakezdéshez!
A teraszon álldogálva, vörös bort iszogatva figyeltem,
ahogy a Nap egyre lejjebb kúszik. Erősen fújjó szél éreztette, hogy éjjelre az
idő viharossá változik. Ennek ellenére élveztem a kinnlétet. A mai nap sikerült
rájönnöm arra, hogy mennyire is vágyom egy gyermekre. Jobban, mint azt
gondoltam volna. Megadatik a lehetőség, csak türelmesen, és kitartóan kell
harcolnom Hailey kegyeiért. Szívesen elfogadom Rosaliet lányomként. Már most
úgy szeretem, mintha az én vérem lenne.
Tudom, hogy ez a
hely még átalakításra vár, még nem megfelelő ahhoz, hogy egy boldog családot
magába foglaljon. Hosszú út áll előttem, de ez az út nem járhatatlan. Szeretném
átélni a legszebb pillanatot: Haileyt immár feleségemként ölelem át, és büszke
tekintettel figyeljük a hintázó gyermekeinket. Vagy pedig azt, hogy a tó
közelében piknikezünk, romantikus hangulatban. Ezen álmok voltak azok, melyek
hajtottak előre, amik miatt mertem lépni az új, és az ismeretlen felé!
*** Hanna Prater
szemszöge ***
Hajnali
4 van, és egyebet sem csinálok, csak forgolódom. Durván egy hónapja szakított
velem Sebastian, és azóta nem lelem a helyem a világban. Hazaköltöztem a
szüleimhez Heppenheimba, de valahogy ez nem tölt el túl sok boldogsággal.
Kényszerűségből vagyok itt, hiszen nincs más hely, ahol lehetnék. Igazából
furcsa is, hogy a szülőházamban tartózkodom. Szokatlan a szobám, az ágyam, és
az egész légkör, hiszen évek óta nem aludtam már ebben a szobában, és ráadásul
az is a helyzet pikantériája, hogy az
egyetem elkezdése óta nem voltam itthon ilyen hosszú ideig. Anyuéknak örülniük
kéne annak, hogy köztük vagyok, de mennyire lelkesítő egy szülőnek azt látni,
hogy a gyermeke maga alatt van, hogy egész nap a szobájában gubbasztva siratja
a lehetőséget, melyet elvettek tőle? Mióta itthon vagyok nem eszem, nem
beszélek senkivel sem, még csak az
utcára sem merem kitenni a lábam, pedig csodálatos érzés Heppenheim főterén
sétálgatni. Félek ki lépni a ház ajtaján, hiszen odakinn újabb csapások érhetnek.
És mi van, ha összefutok valakivel a Sebastian családjából? Hogyan tudnám állni
a pillantásukat, és mit mondanék? Amúgy sem akarom, hogy bárki is ilyen állapotban
lásson.
Még
mindig tisztán él bennem a perc, mikor elszakadtunk egymástól. Remegve szálltam
be a taxiba, és elcsukló hangon kértem a sofőrt, hogy indítson. A gép felszállásáig
bíztam abban, hogy Sebastian meggondolja magát, hogy majd magához húz szorosan,
bocsánatot kér, és azt mondja, hogy mindent átgondolt, és rájött, hogy hiba
volt a részéről csak úgy elengednie engem. Még most is minden percet a reménykedés
tölti ki. Lesem a telefont, hogy mikor
hív, és mikor adja a tudtomra, hogy még mindig kíván, hogy a szerelmünk tüze
még lobog. Várok, és várok… és ez az idegtépő várakozás szép lassan felemészt
engem. Anyáék szerint el kellene fogadnom, hogy így lett megírva a sorsunk, és
végérvényesen is el kellene engednem Sebastiant. Szerintük ebbe lassan bele
kéne törődöm, hisz már semmi nem fog megváltozni. Könnyű a levegőbe beszélni…
Őrülten szerelmes vagyok belé, Sebastiannal ellentétben nekem nem olyan
egyszerű kitörölni az emlékeimből ezt a hét és fél évet. Nem hiszem el, hogy
neki csak ennyit ért az, amiket együtt megéltünk. Bár, ahogy észrevettem, elég
könnyedén mondta ki, hogy vége, szinte félvállról vette az egészet. Ugyanakkor
én is hibásnak mondhatom magam rengeteg dologban. Nem vettem észre, hogy valami
kisiklott a közös életünkben. Semmi olyan szokatlan nem történt, ami
előrevetíthetne egy szakítást. Mint ahogy bármelyik pár, mi is civakodtunk. A
Milton Keynes-i bemutató napján történtek miatt én tartottam magam felelősnek,
hiszen eléggé magával ragadott a hév. Aztán elsimítottunk mindent, nevettünk,
és a legcsodálatosabb szóval köszönt el tőlem: szeretlek. Felelőtlen dolog volt a részemről ragaszkodás nélkül
eljönni Baarból. Úgy értem, hogy megérdemeltem volna az egészre egy normális
magyarázatot. Harcolnom kellett volna akkor, és most is küzdenem kéne a kettőnk
jövőjéért, a porba hullott álmainkért, de lenne bármi értelme már? Nem akarom
folyamatosan üldözni. Úgy vettem észre, hogy nem gyűlöl engem, és nem akarom
magamra haragítani.
Rájöttem,
hogy nincs se múltam, se jelenem, se jövőm, csak az iránta érzett őszinte
tisztelet, és mély szerelem. Itt élek anyámék nyakán 25 évesen, és szó szerint
élősködöm rajtuk. Fel kéne kaparnom magam a padlóról, de oly nehéz. Túl sokba
került nekem ez a szakítás. Nemcsak a legszebb, és legboldogabb életem, és a
nagy Őt veszítettem el, hanem a munkám is. Végre dolgozhattam, azt
csinálhattam, amit mindig is szerettem volna, de ezt is fel kellett hagynom.
Kezdenem kellett valamit magammal,ezért pár nappal ezelőtt elküldtem az
önéletrajzom négy különböző divatcéghez is, de a válaszok nem voltak
reményekkel kecsegtetőek. Aztán tegnap
felhívott a volt főnököm, kinek Zürichben dolgoztam. Szinte már
könyörgött, hogy menjek vissza dolgozni, hisz szüksége van rám. De én
visszautasítottam. Nem akarok Zürichben tartózkodni! Aztán felvetette a
lehetőséget, hogy dolgozhatok itthon is, hogy az általam tervezett ruhák
terveit e-mailben is átküldhetem. Ezzel győzött meg. Egy valamit legalább
visszakaptam a régi életemből.
Hirtelen eszembe
jutott az, amit Sebastian utoljára kért tőlem: “ Nem válhatnánk el békében?
Lehetnénk akár barátok is.”
Hajnal
ide, vagy oda, őrültség ide, vagy oda, lesz, ami lesz alapon foglaltam jegyet,
és a leghamarabbi géppel Svájcba repültem. Nem biztos, hogy ez a legéppeszűbb
ötlet, de jobb nem jutott eszembe. Nem hagyhatom, hogy végérvényesen kisétáljon
az életemből, főleg nem úgy, hogy nincs közünk egymáshoz. Legalább barátok
lehetnénk… Fájdalmas lesz barátként Rá tekinteni. Őrülten vágyom arra, hogy
megöleljen, megcsókoljon. Valószínűleg ezekre a dolgokra még nagyon hosszú
ideig vágyni fogok. Nehéz lesz türtőztetnem magam, de legalább beszélhetünk
néha.
Ahogy
elérkeztem a hosszú éveken át
otthonomként szolgáló házhoz, rossz előérzetem támadt. Minden olyan
kihalt volt. A kódot még tudtam a kapuhoz. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó
zárva volt. Csengettem, várakoztam, aztán körbejártam a környéket, hátha
összefutok a keresett személlyel. Azonban csak egy idős nénivel találkoztam.
Ismertük egymást jól, ezért megszólítottam. Bár ne tettem volna. Közölte, hogy
Sebastian elköltözött. Leültem a járdára, és csak zokogtam. Elköltözött.
-Ez nem jelent mást, minthogy örökre elveszítettem.-
suttogtam a távolba merengve.
Ő már új életet
kezdett. Valahol máshol, és talán… más valakivel. Nem akarok akár egy percre
sem belegondolni abba, hogy más nő fekszik a karjaiban, hogy más látja vonzó
testét, hogy más érezheti puha ajkait, hogy Ő mást részesít szenvedélyes
csókokban.
Teljesen
besötétedett már, mikor részben felfogtam azt, hogy útjaink kettéágaztak, hogy
mindkettőnkre új élet vár, melyben már nincs semmi közünk egymáshoz. Ha a közös
életünk egy könyv volt, akkor itt az ideje, hogy ezt a könyvet bezárjuk, hisz
nem jutott benne számunkra több lap. A jövőnket ezután már nem együtt írjuk…
