20.rész

Sziasztok! :)

Szeretném megragadni az alkalmat, és elmondani azt, hogy mennyire boldog vagyok amiatt, hogy ennyi komi érkezett! Fantasztikusak vagytok, nagyon büszke vagyok Rátok! Azért is szerettem volna azt, hogy az ezelőtti részhez minél többen írjatok véleményt, mert az oldal látogatottsága nagyon megcsappant, és féltem attól, hogy esetleg unjátok. De valamiféle biztosítékot kaptam arról, hogy ez nincs így. :)

Ez a rész ismét tartogat újabb bonyodalmakat, meglepetéseket. Ha elolvassátok, bizonyos részek, részletek kicsit értelmetlennek, homályosnak tűnnek majd, de a következő 2 részben minden kiderül, és minden rendeződni fog! 

Bízom abban, hogy ezúttal is kapok néhány sort Tőletek!

Kellemes időtöltést.

Reny

-Hailey?- szólított nevemen  meglepetten, amint meglátott a küszöbön állva. Nem csak ő volt meglepődve, hanem jómagam is. Igazából magam sem értettem, hogy mit is keresek itt pontosan, miközben tegnap Sebastiannak még égen-földön arról esküdöztem, hogy soha többet nem megyek Gavin közelébe. Ehelyett itt állok előtte, szánakozva nézek rá, majd teszek egy lépést, és szó szerint a karjaiba hullok. Egy pillanatra megfeszültek izmai, a mozdulataiban is megállt, de amint felismerte a helyzetet, karjai derekam köré fonódtak. Zaklatottan zokogtam, miközben egyre inkább  vacogtam. Hirtelen a karjaiba kapott, leültetett a kanapéra, nem igazán törődve azzal, hogy összevizezem a valószínűleg méregdrága kanapéját. Nekem erőm sem volt megmozdulni- a sírás, és a futás együttesen elvették minden erőm-, ezért ő segített nekem egy kényelmes ülő pozíciót felvenni. Lesegítette rólam a csurom vizes kabátot, melyet felakasztott az egyik fogasra. Egy kis időre eltűnt, majd egy meleg takaróval tért vissza, melyet a hátamra terített. Szorosan mellém ült, megfogta átfázott kézfejeim, és felmelegítés céljából dörzsölgetni kezdte azokat. A szoba melege, a vastag takaró, és bőrének forrósága némiképp kezdtek felmelegíteni,  de a zavart, rémült állapotomon túllendülni egyenlőre semmi sem segített. Remegő kezeim aztán a nyakamhoz kaptam, még mindig magamon éreztem annak a nőnek az érintését, a bőröm még mindig perzselte a lehelete. Miért mérte rám Isten ezt a csapást? Talán a tegnapi nap miatt? Ezt a büntetést szabta ki rám, amiért csókolóztam Sebastiannal?

-Hailey.- rántott ki a kérdések sodrából Gavin. Tenyerei közé fogta a könnyekkel áztatott arcom.- Muszáj megnyugodnod, hogy mindent el tudj mesélni. Csak így tudok segíteni neked.

Fejem a mellkasának döntöttem, és belekapaszkodtam a vállába. Ő hosszú perceken át csitítgatott, felváltva simogatta a hajam, és a hátam. Nem tudom, hogyan érte el, de kezdtem biztonságban érezni magam a karjai közt. Megállás nélkül azt hajtogattam magamnak, hogy jó helyen vagyok, itt nem bánthat senki sem. Óvatosan eltolt magától, és állam alá nyúlt.

-Ki bántott?- kérdezett rá lényegre törően. Valószínűleg megunta, hogy csak bőgök, amióta ide jöttem.

-Diana.- suttogtam alig hallhatóan. A “bántalmazóm” nevét kiejtve újabb remegés járta át testem, egy jókora gombóc nőtt a torkomban.

-Mit művelt veled az a kígyó?- jött a következő kérdés. Szemei szikrát szórtak.

-Rá…rájött!- hebegtem.-Sebastian… Rose…-említettem meg őket is.- Bántani fogja.-tettem hozzá rémülten.

-Én ebből nem értettem semmit sem!- felpattant mellőlem, és idegesen járkálni kezdett. Lehunytam a szemeim, egymás után többször is mélyen lélegeztem.  Csinálnom kellett valamit, amivel lenyugtathattam magam, hisz, ha a megérzéseim nem csalnak, akkor Gavinnek kezd elege lenni abból, hogy értelmetlen szavakat zagyválok itt össze-vissza. Letérdepelt elém, megszorította kezem, és biztatóan nézett rám. A félelemtől még mindig remegő hangon, de beavattam a történtekbe:- Diana elment a bérházba, miután rájött, hogy ismerjük egymást Sebastiannal. Nyomozni kezdett utánam. Mindenre rájött. Tudja ki vagyok, ismeri…- muszáj volt levegőt vennem, mert féltem, hogy újra kitör rajtam a pánik- ismeri a múltam, és megfenyegetett.- azok a fránya könnycseppek újra a felszínre törtek.- Ha nem hagyom békén Sebastiant, akkor felfedi a titkaim, és… én elveszítem a munkám!- egy hajszál választott el attól, hogy felzokogjak.

-Te jó Isten!- Gavin teljesen lesokkolódott. Elképedve emelte kezét a szájához.- Mihez kezdesz most?

-Rettenetesen félek tőle. Már a legelején megmondta, hogy minden alkalmat meg fog ragadni, hogy eltiporjon.- emlékeztem vissza rosszindulatú szavaira, melyekkel már a legelső nap megilletett.- Eleget kell tennem neki. Féltem Roset. És a unkám is.

-Most már megnyugodhatsz. Nem bánthat, mert én nem engedem meg! A történtekről ki tud még rajtam kívül?- a hallgatásom sok mindent elárult.- Cynthia sem?- kérdezte hitetlenkedve. Elfordítottam a fejem, és a falat bámultam.

-Nem. Eszembe sem jutottak a lányok.- vallottam be, miközben majd elsüllyedtem a szégyenemben. “Hát milyen barátnő az ilyen?”-kérdeztem magamtól. Meg sem érdemlem a barátságukat.

-Ez furcsa. Cynthiával olyanok vagytok, mintha testvérek lennétek. A történteket nézve én kellett volna az utolsó legyek, akihez fordulsz, ha baj van.

-Úgy éreztem, hogy a leghelyesebb, amit tehetek az, hogy egyből ide jövök. El vagyok veszve, és vágytam egy erős férfikarra. És szükségem van egy olyan emberre, akinek fontosak vagyunk a lányommal, s aki szeret.

-Ezek szerint elhiszed, hogy minden, amit mondtam igaz? Az érzéseimről nem hazudtam! Újra elmondom, hogy vonzódom hozzád. Hogy szerelmes vagyok beléd! És, hogy ezt bebizonyíthassam, bármire képes vagyok! Akár arra is, hogy a védelmetek, és nyugalmatok érdekében szembe szálljak Dianaval!- jelentette ki elszántan.- Felajánlom a lakásom, mint menedéket.

Erőt vettem magamon, felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Jól esik, hogy képes kiállni értem, de a szerelmi vallomása… Nem tagadom,  jelen helyzetben szükségem van Gavinre. De úgy, mint barátra, s nem úgy, mint szeretőre! Hallottam közeledő lépteit. Kezei  karjaimra siklottak, és óvatosan szembe fordított magával.

-Hailey, most valami fontosat kérdezek tőled.- figyelmeztetett előre.- És kérlek, őszintén válaszolj. Szerelmes vagy Sebastianba?- érkezett a leforrázó kérdés. Először tette fel nekem valaki ezt a kérdést, és nem tudom, mit válaszolhatnék. Ujjaimmal végigsimítottam a számon, melyet Sebastian tegnap este még a csókjaival bombázott meg. Még mindig érzem puha, bársonyos ajkait, forró, szenvedélyes, és perzselő csókjait. Nekem már most hiányzik az illata, az ölelése, és az, hogy megérintsem testének valamely tökéletes részét. Hiányzik, hogy ujjai végig siklodjanak a bőrömön, hogy észvesztő mosolyával levegyen a lábaimról. És mi lesz velem ezentúl?  “ Már a közelébe sem mehetek!”- ért utol a szomorú valóság. És miért lódul meg így a szívem, miközben Rá gondolok? “ Szerelmes vagy Sebastianba?”- ismétlődött meg a fejemben Gavin kérdése.

-Én… Azt hiszem…- haboztam. Próbáltam tagadni azt, ami egyre nyilvánvalóbb.- Beleszerettem!- vallottam színt. Végig Gavinen időzött a pillantásom. Nem tudom, mit olvashatnék ki a tekintetéből: Dühöt? Bánatot? Szomorúságot? Esetleg csalódottságot? Vagy netán meglepődöttséget?

-Számítottam erre a válaszra. A tegnapi után főleg.- sóhajtott lemondóan.- És ő ugyan így érez irántad?

-Úgy hiszem… úgy hiszem igen. Tegnap többször is csókolóztunk, amit mindketten élveztünk.- azt hiszem most törtem össze teljesen Gavin szívét.- Sajnálom.- fektettem tenyerem mellkasára.

-Nem kell bocsánatot kérned. Én tudom a legjobban, hogy mennyire nehéz parancsolni az érzelmeidnek. Beismerted, hogy szereted, és csak is ez számít. Mihez akarsz kezdeni?

- váltott témát.

-Nincsenek terveim.- keseredtem el. -Csak egyet tudok: nem akarok látni senkit sem, mindenkitől távol akarok lenni. Egy jó ideig biztosan.

-Mit értesz az alatt, hogy nem akarsz látni senkit sem?- kérdezett rá.

-Egyenlőre nem akarom, hogy még valaki is tudjon a történtekről. Sem Chloé, az egyik szomszédom, és újdonsült barátnőm, sem pedig Cynthia. Dolgoznom kellene, de félek betenni a lábam a gyárba. Magányra vágyom, amit  csak a magam kis világában kaphatok meg.

-Később felhívhatod Mateschitzt. Egy aprócskát füllentesz, és kiveszed a betegszabadságot.- tanácsolta.- Ha gondolod, ideiglenesen ide költözhettek. Itt csend, és nyugalom van, erre van úgyis szükséged. Holnap elutazom Kínába, lesz bőven időd gondolkozni azon, hogyan  tovább. -“ oldotta” meg  a problémám egy részét.

-Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne!- nyögtem fel.- Gorombán viselkedtem veled többször is. Rendre elutasítottalak, ráadásul az előbb vallottam be, hogy beleszerettem Sebastianba. Ezek után miért segítesz rajtam?

-Hailey!- a hangjából érződött a törődés. Óvatosan a fülem mögé simította a szemembe lógó hajtincset.- Nagyon nincs más választásom, mint segíteni. Féltelek benneteket, és nem hagyhatlak titeket csak úgy segítség nélkül. Sebastian egyszer már mellettetek állt a nehéz időben, most rajtam a sor. Be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok rossz ember. És talán egyszer majd Seb is elém áll, és megköszöni, hogy vigyáztam rátok. Kérlek Hailey, legalább a segítségem fogadd el, ha a szerelmemet nem akarod!- könyörgő pillantásokat vetett felém.

   Gavin  kampányolása célba ért, hisz vettem egy forró zuhanyt. Nem csak  a kabátom ázott el a heves esőzésnek köszönhetően, hanem a munkaruhám is, melyben “elszöktem” a gyárból. Minden adott volt ahhoz, hogy összeszedjek egy kiadós náthát. A rimánkodása alatt láttam az őszinte félelmet a szemeiben, és hallottam az aggódást a hangjában. Ha ő ilyen mértékben aggódik, akkor én mit szóljak? A folyamatos költözésből, lakhely változtatásból már kezd nagyon elegem lenni!  A legnagyobb fejfájást még is ez a kérdés okozza nekem: “Mit mondok Rosalienak? Hogyan fogja megemészteni a hírt, hogy nem találkozhat ezentúl egy pillanatra sem a pilótával?”

   Szívesen folyattam volna még a testemre a forró vizet, de az idő véges. A problémánk megoldását nem halogathatom a végtelenségig! Gyorsan kiszálltam a kádból, szárazra töröltem a testem, és felkaptam a kölcsön kapott száraz ruhadarabokat, melyek Gavin húgának a tulajdonát képezték. Hamar autóba pattantunk, és elmentünk Rosaliért az óvodába. A program még javában tartott, a meseolvasás kellős közepén hívattam ki az óvónőt, hogy engedélyt kérhessek arra, hogy mihamarabb hazavihessem a lányom. Erre megkaptam az engedélyt, mint ahogy arra is, hogy pár napra kivegyem az óvodából is. Okokat nem igazán szerettem volna mondani, de szerencsére megúsztam az egészet azzal, hogy el kell utaznunk pár napra. Gavinnel beszaladtunk a kiscsoportosok termébe. Szerettem volna minél hamarabb kipipálni ezt a feladatot, annál az oknál fogva, hogy nehogy összefussak Chloéval. Ha már kitaláltam, hogyan tovább, akkor természetesen beavatom a barátnőim is a történtekbe. Ismerve a heves temperamentumukat, biztos vagyok abban, hogy neki akarnak majd esni Diananak.

-Kicsikém, menj, és köszönj el szépen a lányoktól, és az óvónénitől.- simítottam végig hosszú, aranybarna fürtjein.

-Nem! Még majadni akajok!- akadékoskodott. Hoszú perceken át rimánkodtam neki, próbáltam azzal hazacsalni, hogy otthon finom csokitorta várja. Késztetést éreztem arra, hogy felfedjem előtte a teljes igazságot, de ebben a feszült helyzetben valahogy megmaradt a józan ítélőképességem. Jobb lesz inkább négyszemközt megvitatni vele mindent. Ezután még perceken át tartó hiszti, toporzékolás, sírás következett. Egyszerűen nem bírtam a lányommal! A türelmem már a végéhez közelített, az egyik sarokban meghúzódva, a hajam tépve figyeltem, ahogy Gavin próbálja Rosaliet leimádkozni az egyik emeletes ágy tetejéről. Neki is elege lett, karjaiba kapta lányom, és kivitte a teremből. Összepakoltam a lányom cuccait, miközben bocsánatot kértem az óvónőtől az előbbi közjáték miatt. Egy-kettő bepattantam az autóba én is. Rosalie keserves sírását hallva, és a saját tehetetlenségem látva a szívem kettéhasadni készült. “ Istenem, mihez kezdjek?” Tartsam előtte titokban a költözés valódi okát? Hazudjak a saját testemnek, és véremnek? Ezt sohasem tudnám megtenni! Előbb-utóbb úgy is feltűnő lenne a számára, hogy Sebastiant távol tartom magunktól. És Sebastian? Írjak neki egy levelet, melyben elbúcsúzom Tőle, és köszönjem meg mindazt, amit értünk tett? Vagy írjam le Neki, hogy Diana mitt tett? És, ha pont ezzel sodornám bajba? És Chloé, meg Cynthia? Megbocsátják nekem valaha is, hogy minden szó nélkül eltűnök?

-Mi nyomaszt ennyire?- tette combomra szabad kezét Gavin. A váratlanul érkezett érintésére a reakcióm összerezzenés lett.

-Ilyet még sosem csinált.- utaltam kislányom hisztijére.- Az anyai szeretetem, a döntéshozó képességem ekkora mértékben még sohasem volt próbára téve. Képtelen vagyok megnyugtatni, képtelen vagyok elé állni az igazsággal. Még is meddig lehet ezt így folytatni? Meddig nem lesz maradásunk sehol sem?- buktak ki belőlem  a kétségbeesésem okozó gondolatok.- Meddig bujkálhatok a barátnőim elől? Meddig kerülhetem el a gyárat? Nekem… nekem ez így nem megy!- jelentettem ki feladva. Ebben a pillanatban érkeztünk meg a lakóparkhoz. Gavin leparkolt, leállította a motort, kicsatolta a biztonsági övét, majd felém fordult.

-Próbálj meg ne azon agyalni, hogy mi lesz holnap, vagy azután. Most az a fontos, hogy mindenki tudta nélkül induljunk vissza hozzám. Segítek lenyugodni egy kicsit, aztán este majd mindent átgondolunk, és alaposan megtervezünk. Oké?- törölte le könnyeim. Megeresztettem egy halvány mosolyt, miközben arra gondoltam, hogy félre ismertem. Ő nagyon jó ember, alátámasztom ezt azzal, hogy igyekszik a lehető legtöbbet megtenni Rosaliért, és értem. Lehet, hogy nem kellene törődnöm a Sebastian iránt táplált érzéseimmel? Ő már úgysem lehet teljes egészében az enyém. Talán adnom kellene egy esélyt Gavinnek?

   Mihamarabb végezni  szerettem volna az összepakolással, de előbb le akartam tudni a rám váró hatalmas feladatot. Leültettem a kanapéra Rosaliet, és szótlanul néztünk egymásra. Velem szemben ült a világ legtisztább, legtündéribb kislánya, aki folyton ártatlanul szenved. Megfoganása óta szenved az anyja bűnei  miatt! A csillogó szemei, az édes, és őszinte mosolya ködbe veszett. Helyette morcosság ült ki az arcára. Két tűz közé kerültem, hisz választanom kell az újonan kialakult érzéseim, és a lányom biztonsága, és jól léte közt. Szólásra akartam nyitni a szám, de csak egy mély sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Tanácstalan voltam. Mint anya, mit tehetnék ebben a helyzetben? Fosszam meg az életem értelmét a számára legfontosabb, legértékesebb kincstől: a példaképe szeretetétől?

-Hailey, én bemegyek a szobátokba, és nekikezdek a pakolásnak.- simított végig a hátamon Gavin.- Rosalie meg fogja érteni.- suttogta a fülemben, majd magunkra hagyott, ahogy ígérte.

-Tudom, hogy el fog szomorítani, amit anya mondani fog neked. De sajnos nem lehet másképp. Anya sem szeretné, hogy ez így legyen, de nekem Te vagy a legfontosabb, és csak Érted teszem meg.- a feje búbjára leheltem egy puszit.- El kell innen mennünk.

-Nem! Nem mejek sehová!- durcáskodott.

-Kicsikém!- megakartam simogatni arcát, de elfordította a fejét. Kegyetlenül rosszul esett, hogy ilyen elutasító velem szemben.- Tudod, Gavin szeret minket, ezért… egy kis időre hozzá költözünk.

-Én Sebastian akajom!!!- kezdett hisztizésbe újfent.

-Először, és utoljára mondom el: soha többet nem találkozhatsz Sebastiannal!- emeltem meg a hangom, amit eddig sohasem tettem meg. Úgy ejtettem ki ezeket a szavakat, hogy előtte meg sem rágtam. Bántam, hogy ehhez a módszerhez tudtam csak folyamodni.

-Nem szejetlek téged!- vágta hozzám komoly ábrázat mellet. Leugrott a kanapéről, és beszaladt Sebastian szobájába.

Háttal a kanapénak dőltem, felhúztam térdeim, és keserves sírásba kezdtem. Életemben először mutattam kemény viselkedést a lányommal szemben, ami óriási hiba volt.

“Fizetségképp” megkaptam Tőle azt a mondatot, amit az ő szájából soha nem akartam hallani. Egy kar erősen magához húzott.

-Meg akarok halni!- ordítottam attól a hatalmas méretű fájdalomtól, mely a szívemre nehezedett.

-Ne mondj ilyeneket!- csitítgatott.- Gondolj a lányodra, akit nem hagyhatsz magára.

-A lányom gyűlöl engem!- néztem rá kisírt szemekkel-.- Miért éljek, ha a lányom nem szeret? Miért Neki kell megfizetni azért, amiért az anyja egy…

-Ki ne merészeld mondani!- vágott a szavamba, és karomnál fogva óvatosan megrázott.- A legjobb édesanya vagy ezen a világon. A megfoganása óta érte küzdesz, épp most áldozod fel  a saját boldogságot csak azért, hogy ő biztonságban lehessen. Amit az imént mondott, azt nem gondolta komolyan. Megviselik a körülötte történő dolgok, de pár nap, és megbékél az új helyzettel.

   Teljesen kiborulva láttam neki az összepakolásnak, melyhez az elmúlt évek alatt igen komoly tapasztalatot gyűjtöttem össze. Nem csak csomagolnom, hanem szortíroznom is kellett: a nemrég vásárolt ruhákat, játékokat a helyükön hagytam, a zacskókat és kartondobozokat az évek által megkopott, kinyújtott ruhadarabjainkkal pakoltam meg. Kedvtelenül dobtam be a könyveimet, egyéb emlékeket hordozó tárgyakat. Gavin hatalmas segítség volt a számomra, hiszen néha megremegtek lábaim a fáradtságtól, és ilyenkor muszáj volt 1-2 perces pihenőt tartanom. 2 óra elteltével minden szükséges cuccunk bekerült Gavin kocsijába, így indulásra készen álltunk. A földszintre leérve azonban odakiáltottam Gavinnek, hogy kérek még 10 percet.  Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Bűntudatom volt. Nem akartam szó nélkül eltűnni. Sebastian így is nehezen fogja megbocsátani azt, amit most teszek. Próbálom azzal menteni a menthetőt, hogy írok Neki búcsúzóul pár sort.

   Illetlenség ide, vagy oda, beléptem a szobájába. Még látható volt a nekem készített meglepetésének jó néhány nyoma. Ahová csak néztem, az Ő arca tűnt fel, mindenhová magával kísért elfeledhetetlen illata. Az ágyához léptem. Puha párnáján végigsimítottam párszor, miközben lehunyt szemeimből kicsordultak a könnyek. Furcsa érzésre lettem figyelmes: mintha a párnahuzat anyaga átváltozott volna az Ő puha, bársonyos bőrévé!

   Elsétáltam az íróasztalig, és lerogytam a székre. Sorra húztam ki az asztal fiókjait toll, és papír után kutatva. Hosszú perceken át ültem az üres lapok felett, és sorra hullattam a könnyeimet, imitt-amott eláztatva a lapokat. Kezembe vettem a tollat, de a megfelelő szavak sehogy sem akartak a papírra vésődni. Egy-egy lapra csak néhány betű, néhány sor került fel, ezeket aztán összegyűrtem. Már csak egy papír maradt a sokból, de a mondanivalóm továbbra is megfogalmazatlan maradt.

“ Kedves Sebastian!”,- véstem a papír közepére

   “ Mikor ezt a levelet olvasni fogod, mi már valahol nagyon messze leszünk Rosalieval. Távol ettől a hatalmas várostól, mely anno új életet ígért nekem. Távol leszünk ettől a lakástól, mely egy igazi otthon melegét nyújtotta a számunkra.  És sajnos Tőled is távol leszünk. Fáj ezt így kimondanom, de…- újabb könnycseppek áztatták el a lapot-… úgy lesz a legjobb, ha nem találkozunk többet!

   Ha van mód rá, akkor kérlek bocsásd meg, hogy minden szó, és előzmény nélkül megyünk el, de így talán könnyebb, és így nincs esélyem meggondolni magam, és visszatartani sem tudnak. Nem akarom, hogy lásd, ami velem történik. Soha nem fogom elfelejteni mindazt, amit a kislányomért, és értem tettél. Mióta csak találkoztunk- egy szerencsétlen véletlen lévén- Te védelmeztél, és óvtál bennünket, a szíveden cipelted a nehéz sorsunkat. Egy új életet, és egy új otthont biztosítottál a számunkra. Te minden egyes percben olyan voltál, mint egy tükör: beleláttál a gondolatainkba, tudtad melyik pillanatban mire van szükségünk. Azt még ugyan nem tudom, hogy miként, és miből, de mindent az utolsó fillérig vissza fogok fizetni abból a tetemes összegből, amit ránk költöttél. Sosem fogom elfelejteni a nagylelkűséged, mint ahogy azt sem, ahogyan megnyitottad a szívem. Olyan elevennek éreztem magam Melletted, amilyennek még soha, ezt még csak álmodni sem mertem volna.

   Tudom, hogy a tegnap történteket figyelembe véve nem erre számítottál tőlem, de… arra kérlek, hogy gondold át az érzéseid, és békülj ki Hannaval! Ő az a személy, aki pontosan arra vágyik, amire Te. Ő megadhatja azt, amit megérdemelsz. De én nem vagyok erre alkalmas! Én nem az a nő vagyok, akit te magad előtt látsz. Minden, amit Te látsz bennem, az valójában nem létezik! Nekünk nincs közös jövőnk, mondom ezt úgy, hogy a tegnap este után már nem tudok csak barátként tekinteni Rád! És az, hogy esetleg mi együtt legyünk, az… számtalan dolog által akadályoztatott!

   Nos, mi most… fogalmazzunk úgy, hogy félre állunk, és megteheted életed legnagyobb lépését: elveheted Hannat feleségül, és egy gyönyörű, boldog  családot alapíthattok. Biztosra veszem, hogy Ő még mindig nem felejtett el Téged, és éjt-nap alá téve imádkozik azért, hogy Téged újra maga mellett tudhasson.

   Ha van rá mód, akkor kérlek szépen ne keress soha többé, és a lányokat se faggasd.

Örökké szeretni foglak,

                                 Hailey.”

   Piszkosul fájtak a papírra vetett gondolatok, szét szaggatta a lelkem, hogy a volt barátnője karjaiba taszítom vissza, de más megoldás nem volt! Csak így érhettem el, hogy ne bolygasson fel utánam semmit sem. Neki a legjobb dolga Hanna mellett lesz, én a múltam, a félelmeim, és a gátlásaim miatt nem tudnám Őt sohasem tökéletesen boldoggá tenni!

   Összehajtottam a levelet. Az ágyára terítettem a tegnap viselt ruhát, mellé fektettem Julie babát, a ruhára pedig ráhelyeztem az imént írt levelet. Minden készen állt ahhoz,  hogy elhagyhassam a tökéletes otthonnak remélt lakást.

*** Chloé szemszöge ***

   A mai napom eddig leginkább egy péntek  13-hoz hasonít leginkább, nem pedig egy teljesen átlagos naphoz. Már a reggelem bosszúsan indult, hiszen sikerült összevesznem keresztanyámmal. Mostanában a gondolataim ezer helyre ágaznak, nyakamon vannak a vizsgák, ki sem látszom a házi dolgozatok tömkelegéből. Ezt figyelembe véve igaz nem is tűnik meglepőnek, hogy az itthoni dolgok a figyelmemen kívül kerülnek? Most például a tavaszi nagytakarítást felejtettem el, amihez tegnap kellett volna hozzákezdenem. Keresztanyám elmondása szerint saját magamtól ígértem meg, hogy kitakarítok az egész házban. Egy cseppet sem meglepő, hogy nálam a szétszórtság együtt jár a feledékenységgel, ugyan is nem emlékszem, hogy én ezúttal ilyet ígértem volna… Minden esetre megembereltem magam, és elkezdtem ablakot mosni a konyhában. Szívesebben töltöttem volna a napot egy kis pihenéssel, ha már ma nem kellett egyetemre mennem.

   Jóformán bele sem tudtam melegedni az ablakmosásba, ugyan is egyik évfolyamtársam hívott, hogy ma mégis van óránk délután 2-től. Nem csak szétszórt, és feledékeny vagyok, de még peches is!

   Az órám után gyorsan elszaladtam a pár sarokkal arrébb elhelyezkedő óvodába. A többi gyerekért már rég jött valamelyik szülője, Audreyt találtam csak ott, az óvónővel együtt.

-Rosalie?- kérdeztem kishúgomtól, miközben a cipőjét húztam a lábára.

-Hailey hazavitte.- válaszolt tömören. Először furcsának találtam ezt, majd azt mondtam magamnak, hogy Hailey ma biztos hamarabb végzett a gyárban. Haza értünk, ebédeltünk, majd Audrey megkérdezte, átmehet-e egy kicsit Rosaliekhoz, játszani. Semmi akadályát nem láttam ennek. Igaz, hogy rám vár még a takarítás jó része, de most semmi sem volt fontosabb annál, hogy kifaggassam barátnőm a tegnap estéről, és érzéseiről. Megnyomtam a csengőt, de pár perc várakozás után sem nyílt ki az ajtó.

-Nem tudod, mikor vitte el az oviból Hailey Roset?- néztem kíváncsian húgomra.

-Az óvónéni épp mesét olvasott.

-Ez nagyon furcsa. Már rég haza kellett volna érniük.- gondolkodtam hangosan. Majd csóválni kezdtem a fejem. Itt valami bűzlik. Audrey nagyjából 2 éve jár ebbe az oviba, és még a beíratásakor kaptunk egy programfüzetet, melyből mi is megtudhattuk, mikor milyen foglalkozás zajlik. És a meseolvasás- ha nem csal az emlékezetem-, akkor 1 óra körül van.

-És Rosalie nagyon sírt.- árulta el.- Nem akart hazamenni.

Ezt hallva ámultam el teljesen.  Rossz előérzetem támadt, mely akkor érte el tetőfokát, mikor barátnőm a hívásomra sem reagált. Aggódó tekintettel rogytam le az ágyamra. Teltek a percek, az órák úgy, hogy a gondolataim csak Hailey, és Rosalie körül jártak. Nagyjából negyed óránként csengettem be hozzájuk, aztán rögtön fel is hívtam őket. Eredménytelenül. Nem tudtam mire gondoljak, hogy mi történhetett. Hailey elmegy az óvodába még kora délután, mikor javában dolgoznia kell. Haza akarja hozni Rosaliet, aki viszont maradni akar. Már este 9 van, de semmi hír róluk, mintha a föld nyelte volna el őket.

-Mi folyhat itt?- kérdeztem, voltaképp magamtól, miközben idegesen járkáltam kezemben a telefonommal.- Felhívom Cynthiát, hátha ő tud valamit.

Idegesen kerestem ki a számát a telefonom memóriájából, és vártam, míg felveszi.

-Cynthia, beszélnünk kell!- támadtam le azonnal, amint meghallottam a hangját.- Nem tudom elérni Haileyt!- csuklott el a hangom.

-Percenként hívom, 3 üzenetet írtam neki, de semmi.- remegett az ő hangja is a pániktól.

-Én egyszerűen nem értem ezt!- csattantam fel.- A munkaidejében elmegy az oviba, haza akarja hozni Rosaliet, aki sír, mert maradni akar. Minden reggel megkér, hogy én hozzam haza a lányát Audreyval együtt. Sosem szokott érte menni.

-Azt hiszem erre megvan a magyarázat!- vágott közbe Cynthia.- Nagyjából negyed 5 körül hívtam először Haileyt. Én ma szabadnapos voltam, és ilyenkor mindig felhívom, mert érdekel milyen napja volt, mik történtek a gyárban. Mivel nem vette fel, hívtam egy közös kolléganőnk. Valami olyasmit mondott, ami nekem sem tetszik. Reggel bement dolgozni, nagyon jó kedve volt, lelkesen vitt a szerelőknek ebéd szünet előtt kávét. De azóta nem látta őt senki sem.- szomorított el.- Vagy is de!- kiáltott fel, és bíztam abban, hogy van egy nyom, amin elindulhatunk.- Az egyik biztonsági őr látta, amint félve, zokogva, a munkaruhájában, és kabátban kirohan az épületből.

-Istenem!- nyögtem fel. Most már biztos voltam abban, hogy baj van.- Jó kedve volt.- idéztem Cynthiát.- Valami a gyárban történhetett!- fejtettem ki gyanúmat.

-Én eleinte arra gondoltam, hogy Sebastian áll a háttérben. De most, hogy mondod…

-Nem Seb miatt tűnt el az biztos! Seb ma nem volt benn a gyárban. Valaki más bánthatta, aki utálja őt.

-Tudsz valamit arról, hogy milyen volt a tegnap estélyük?- váltott témát.

-Nem sokat. Reggel faggattam Haileyt, de kivonta a válasz adás alól magát azzal, hogy öltöznie kell, mert indul a munkába. Seb kora reggel ment haza, méghozzá innen. Itt aludt az éjjel. Mármint a lakásán.- helyesbítettem, hogy érthető legyen.- Rosaliet akartam átvinni, mielőtt  elvittem volna a kicsiket az oviba, és a saját szememmel láttam, amint Hailey, és Seb a lépcsőházban csókolóznak. Ennyit tudok mondani csak.

-Komolyan?- visított a telefonba.- Végre történt valami jó is!- sóhajtott fel megkönnyebbülten.

-Muszáj kiderítünk, mi folyik itt! Azt hiszem végre megtört a jég, itt a nagy lehetőség, hogy Haileyt rávegyük arra, hogy jöjjön össze Sebastiannal. Épp ezért muszáj akár a föld alól is előkerítsük, méghozzá mihamarabb!- vettem kezembe az irányítást.

-Sebastiannak mondjuk el?- kérdezte félve.

-Még ne! Várjunk 1-2 napot. Rosalienak muszáj óvodába mennie, neki pedig dolgoznia kell. Hosszú hetekre nem tűnhet el. Ráadásul Sebnek futama van, nem zavarhatjuk meg a koncentrálásban.- vázoltam.

   Kora hajnalig virrasztottam a kanapén. Füleltem, hátha meghallom, mikor nyitódik a szomszéd lakás ajtaja, de semmi.  Kezdtem kiborulni, és afelé hajlani, hogy felhívom a rendőrséget. De valami azt súgta, hogy Hailey, és Rose elő fognak kerülni. Méghozzá hamarosan. És ami a lényeg, épségben!

19.rész

Sziasztok!

Így, a jövő heti vizsgáim előtt, és az arra való felkészülés közepette úgy döntöttem, megörvendeztetlek Benneteket egy újabb résszel!

Ehhez a fejezethez nem szeretnék túl sok mindent hozzá fűzni, talán csak annyit, hogy most végre megtörtént az, amire szerintem mindannyian vártatok! :) Egy hatalmas lépést tett előre Hailey és Sebastian!

Szeretnék most már belehúzni az eseményekbe, és Hailey életében minden drámai esemény végére pontot tenni! Tényleg nem kell sokat kibírnotok már ahhoz, hogy minden jóra forduljon!

Így, a mondandóm végéhez közeledve szeretnék ajánlani egy alkut Nektek: szeretném, ha ehhez a részhez 5 darab komi érkezne, ha ez megvan, akkor természetesen hozom is a következő fejezetet! Én nagyon bízom Bennetek! ;)

A lépcsőházból kiérve nem kellett sokat a hűvös estében tartózkodnom. Párat léptem, és máris Sebastian fehér Infinitijében találtam magam. Ő is kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen, majd jelzett a sofőrnek, aki azonnal indult is. A szemafornál várakozva találtam meg a megfelelő alkalmat arra, hogy kifejezzem hálám:

-Köszönöm a rózsacsokrot, és a mécsesekkel megformált szívecskét. Utóbbi nagyon élethűre sikeredett.- mosolyogtam szerényen.- A ruhára viszont nem lett volna szükség. A lányoktól már annyit kaptam, hogy van, amelyiket alkalmam sem lesz felvenni.- fűztem hozzá, miközben gondosan ügyeltem arra, hogy ne tűnjek hálátlannak.

-Én azonban szükségét láttam annak, hogy erre az alkalomra külön ruhát kapj. Benéztem a ruhásszekrényedbe, és… Nem mondom, hogy nem állnak csinosan rajtad azok a ruhák, de úgy gondolom, hogy egyik sem passzol a ma estéhez. Volt egy konkrét elképzelésem arról, hogy mit szeretnék látni rajtad, és addig nézelődtem a butikokban, míg megtaláltam a tökéleteset.- szemeit ismét végigjáratta rajtam, majd végigsimított a combomon. Érintésétől borsódzott a hátam, éreztem, ahogy ereimben lüktet a vér.- És szem előtt tartottam azt is, hogy panaszkodtál nekem, hogy egyik ruhában sem érzed azt, hogy önmagad lennél.

-Ez valóban így van.- sóhajtottam.- Nagyon remek ízlésed van. Ezt a ruhát mintha csak rám szabták volna.- emeltem rá újra tekintetem, mely már most elégedettségről árulkodott, pedig igazán az este még el sem kezdődött.

-Az volt a célom, hogy megtaláljam a hozzád illőt. Nincs semmi bajom sem Chloéval, sem Cynthiával, de úgy gondolom, hogy átestek a ló túloldalára. Tudniuk kellene azt, hogy te nem az a típus vagy, aki imád vásárolgatni. Csúnya dolognak tartom, hogy azt erőltették rád, ami nem te vagy! Ne érts félre, előnyödre vált az, hogy hajat vágattál, hogy csinosabb darabokat viselsz.- dicsért, ami nagyon jól esett a lelkemnek.- De most végre látják, hogy egy elegáns, de mégis szolid ruha is képes egy nőt vonzóvá tenni. Én nem csak azt akartam, hogy a helyszín legyen tökéletes. Az volt a legfőbb vágyam, hogy te is azzá válj!- mélyen a szemembe nézve férkőzött közelebb, s ujjaival arcom cirógatta.- Mit ér a díszítés, a lázas szervezkedés, ha az est ünnepeltje szomorú és elégedetlen? Mióta ismerlek megtanultam, hogy az igazán apró dolgok is kulcsfontosságúak. Olyan apró részletekre is sikerült odafigyelnem, melyek eddig elkerülték a figyelmem. Azt hiszem ennek is köszönhető, hogy félrecsúszott a kapcsolatom Hannaval.- szemei szomorúsággal teltek meg, én pedig bátorításként megszorítottam a kezét.

-A levélben említetted, hogy nem vagy egészen biztos abban, hogy elfogadom a meghívásod. Te mégis mindent előre megszerveztél. Ezek szerint mégis biztos voltál a dolgodban?- hoztam fel új témát. Nagyon fájt látnom a meggyötört tekintetét.

-A legutolsó telefonbeszélgetésünk során valamit nagyon elbaltáztam.  Én csak ezt szeretném jóvátenni.- ujjaim a tenyerére helyezte és piszkálgatni kezdte azokat.- Az utóbbi időben semmi sem úgy alakul az életemben, ahogy szeretném. Aznap este a hangodra, és arra volt szükségem, hogy valaki meghallgasson. Aztán témát váltottunk, és engem kissé feldühített az, hogy nem veszed észre azokat az értékeket, melyek benned lakoznak.

-Emiatt kár ostromolnod magad. Nem benned van a hiba, hanem bennem.- simogattam meg illatos, és frissen borotvált arcát.- Én egy percig sem haragudtam rád. Azért tettem le olyan hirtelen a telefont, mert a szavaid felkavartak. Megrázott a kétségbeesetten csengő hangod. Újra átéltem azt a hosszú, és könyörtelen időszakot, mikor senkire sem támaszkodhattam, mikor a magány kis híján maga alá temetett. Ott voltam a telefon másik végén én, aki megannyi rosszat tudna mesélni az egyedüllétről, de nem akartam ezekkel a negatív élettapasztalatokkal még inkább kedved szegni. Hidd el, hogy nem én vagyok az a személy, akire a leginkább vágysz, ha elveszettnek érzed magad.

-Hailey, ez…

-Még nem fejeztem be!- mutatóujjam a szájához emeltem, így intettem csendre.- Ha arról lett volna szó, akkor a ma este kedvéért a haragom is félre tudtam volna tenni. A rózsaszálak, a saját kézzel írt levél elindítottak bennem valamit. Erre támaszkodva sikerült meghoznom a legjobb döntést. Tudnod kell, hogy Gavintől is meghívást kaptam erre az estére, ugyan erre az időpontra.- a pilóta szemei hatalmasra kerekedtek.- Elmentem hozzá ma délelőtt, és közöltem vele, hogy ne várjon ma este.

-De ugye nem bántott?- vágott közbe aggódva. Nemlegesen ráztam a fejem.- Hogy volt képe azok után, amit tett, még a közeledbe menni?- háborodott fel.

-Láttam rajta, hogy megbánta, amit tett. Elöntötte a féltékenység, és sajnos az indulatait rosszul kezelte. Ismét azt bizonygatta, hogy tisztel engem, és szeret, és megcsókolt. Amit én hagytam neki.- Sabastianról lerítt, hogy csalódottá vállt.- Ez volt az első, és utolsó ilyen, mert mi ketten már soha nem leszünk egy légtérben. Nekem ez a csók nem jelentett semmit sem. Nekem te vagy a fontos!- ejtettem ki tagoltan. Amint ezt kimondtam éreztem, hogy egy mázsás súly legördült a szívemről.- Neked is, és nekem is szükségem van erre az estére.

   Ő magához vont, én pedig a vállára hajtottam a fejem. Nem sokkal később mag álltunk, valahol messze a fővárost jelző táblától. Sebastian kiszállt, majd a kezét felém nyújtva engem is kisegített az autóból. Odasúgott valamit a sofőrnek, aki elhajtott ezután. Ketten maradtunk, egy számomra ismeretlen környéken. Velem ellentétben Sebastianon látszott, hogy nagyon is tudja, merre kell menni. Levette a kabátját, és a hátamra terítette.

-Nem akarom, hogy megfázz!- adtam hangot aggodalmamnak, hisz egy vékony inget viselt. A szél hirtelen, szinte a semmiből támadt fel.

-Értem te ne aggódj!- igazította meg rajtam a kabátot, mely épp lecsúszni készült.- Lapátoltam én már havat -10 fokban is, egy szál pólóban.- nézett rám büszkén. Én csak megforgattam a szemem ,és átadtam magam annak az édes férfiillat  varázsának, mely belengte körülöttem a levegőt. Kéz a kézben sétáltunk egy tisztáson addig, míg egy folyó csörgedezése ütötte meg füleinket.

-Azt hiszem megérkeztünk.- csengett vidáman, és izgatottan a hangja. Kicsit gyorsított léptein, én pedig nem értettem, miért ez a hirtelen sietség? Aztán felléptünk egy stégre, és egyre közelebb kerültünk a kikötő fényeihez. A szél keltette hullámok miatt a vízen különböző  méretű, és típusú sétahajók  ringatóztak. Mióta itt élek, szinte minden nap látom, hogy ezek a kis hajócskák szerelmespárokkal a fedélzetükön szelik át a Temzét. Sosem hittem volna, hogy valaha nekem is megadatik a lehetőség, hogy egyet akár belülről is láthassak.

-Ez a …- mutattam a Haileyre “keresztelt” hajóra, aztán magunkra. Alig tudtam véka alá rejteni a boldogságom.

-Bizony!- bólogatott.- Csak a miénk, egy teljes estére.- maga elé mutatott, aztán mégis jobbnak látta, hogy ő lépjen fel először a fedélzetre. A segítségével én is követtem őt. Maga elé engedett, így én léphettem be először a kabinba. A meleg azonnal átjárta a kissé átfázott testem. Aprókat lépve merészkedtem csak beljebb. Hátranéztem Sebastianra, aki még mindig kinn ácsorgott a hidegben. Visszaléptem hozzá, ujjaim az ő ujjai közé csúsztattam, és behúztam a meleg helységben. A zakóját visszaadtam, majd körbe-körbe forogtam, hogy széles mosollyal az arcomon szemügyre vehessem az ízléses dekorációt, a szolidan megterített asztalt. Ezután helyet foglaltunk az asztalnál, és szótlanul néztünk egymásra. A zavarba ejtő mosolyától a fülem tövéig pirultam.

-Bort?- vetett véget a számomra kissé kellemetlen perceknek egy férfi, aki fekete egyenruhát viselt. Egy üveg fehér borral a kezében fürkészte tekintetem.

-Köszönöm, nem kérek.-utasítottam el.

-Hailey, ez egy jeles alkalom, hiszen a születésnapod ünnepeljük!- próbált hatni rám a pilóta, de én továbbra is nemlegesen ráztam a fejem.- Még az én kedvemért sem?- nézett rám ellenállhatatlanul. Végül a pincér az én poharam is megtöltötte, így koccintottam a némettel.

-Sebastian…- szerettem volna ismét köszönetet mondani, de ő félbeszakított, és így más téma hozódott fel.

-Miért szólítasz a teljes keresztnevemen?- nézett rám lehangoltan.- Úgy értem, hogy becézhetnéd a Sebastiant úgy, mint mások. Például Seb vagy Sebi.

-A Sebastian jobban illik a személyiségedhez. Az olyan… férfias név.-vallottam be.

-Szóval a Sebinek inkább gyerekes hangzása van?- tágultak ki szemei, és elszomorodott.

-Én nem… én nem ezt mondtam.- tagadtam. Valami azt súgta, hogy sikerült megbántanom.

-Hailey!- csúsztatta ujjait az állam alá, és felemelte a fejem.- Ne érezd azt, hogy megbántottál. Ha zokon venném, hogy becézel, akkor nem kérnélek meg arra, hogy ne szólíts Sebastiannak. Általában csak akkor szólítanak a teljes keresztnevemen, ha rossz fát tettem a tűzre.- nevetésével engem is mosolygásra sarkalt.- Képzeld el, hogy a barátaim Seppinek hívnak. Na, ez már inkább hangzik gyerekesnek!- adta elő teljes átéléssel.

   A pincér ismét megjelent, és elénk helyezte az étlapot. Azt est bemelegítője úgy érzem, hogy megvolt az imént, így most szusszanhatunk egy kicsit. Már percek óta csendben járatom a szemem a menüsoron, pontosabban a felsorolt 3 étel nevén: tengeri fogasfilé steak burgonyával, sertésflekken, mandulás bundában főtt hekkfilé.”Nekem ezek közül kellene rendelnem?”- ütött ki rajtam a pánik. Felemeltem a fejem, és láttam, hogy Sebastian… vagyis Seb “ezt is szoknom kell még”- már túl esett a választáson.

-Sikerült választanod?- kérdezte.

-Nem igazán.- húztam el a szám.- Ennyi…- kutakodtam a megfelelő szó után.- …ínycsiklandó étel közül nem tudok egyet kiválasztani. Én bízom a te ízlésedben.

Az étel kihordásáig szükséges percek sem teltek unalmasan. Váratlanul halk, romantikus dallam csendült fel, melynek szívből örültem. Még inkább varázslatos lett a hangulat.

Aztán a pincér elém rakta az ételt, és szinte megfagyott a levegő. Azonnal tudtam, hogy nem fogom tudni sokáig tettetni magam. Sebastian evésnek látott, így én is rászúrtam egy falatot a halból a villára, amit aztán rágni kezdtem. Még le sem nyeltem, de már is visszakívánkozott. Fogtam a borral teli poharam, és kiittam a tartalmát. Erre a furcsa megmozdulásomra Sebastian is felkapta a fejét: - Valami gond van?

Nem bírtam állni a tekintetét. Kutyaszorítóban éreztem magam: mindig is rosszul tudtam színlelni, viszont színt sem akartam vallani. Rájöttem, hogy innentől kezdve bármit tennék vagy mondanék, csak olaj lenne a tűzre. Ezt az estét már most sikerült tönkretennem.

-Nem ízlik?- bökött a tányéromra.

-Én csak… nem vagyok hozzászokva az effajta ételekhez.- suttogtam, és éreztem,ahogy a szégyentől az összes vér az agyamba fut.

-Miért nem szóltál erről hamarabb? Akkor nem erőltettem volna rád a halat.

-Nem erőltetted rám.-tagadtam.- Velem van a baj, hiszen egyik ételt sem ismerem, sosem ettem ilyesmit, és emiatt sem tudtam választani. Nem mondtam ezt el, mert nem akartam, hogy kinevess, és az estét sem akartam elrontani. Te olyan szépen megszerveztél mindent, annyira tökéletes ez az egész, én pedig egyebet sem csinálok, csak mindent tönkreteszek!- kifakadásom után sírva rohantam ki. A fedélzeten találtam egy padot, arra kucorodtam le. Újra vívódni kezdtem az érzelmeimmel, hirtelen minden olyanná vállt, mint napokkal ezelőtt.  Pánikszerűen fúródott az agyamba az a gondolat, hogy mindent elrontottam, amit csak lehetett, hogy ez volt az utolsó alkalom, mikor Sebastian kért belőlem, a társaságomból. Hiába a sokat sejtető mondatai, az igéző tekintete, nincs esélyem nála! Ő más ligában játszik, mint én! Ő intelligens, tanult, és jómódú férfi, én pedig egy tanulatlan senki vagyok csak, aki nem illik bele ebbe az idilli környezetbe, melyet ő alakított ki.

Váratlanul két tenyér siklott a combomra. Egy pillanatra megugrottam ijedtségemben, de továbbra is tenyérbe temetett arccal zokogtam.

-Hailey!- szólított remegő hanggal. Ő “lehámozta” tenyereim az arcomról.-Figyelj rám, kérlek!- kérlelt, de nem fogadtam szót. Aztán arcom két tenyere közé fogta, és kényszerített, hogy ránézzek. Meggyötört tekintete összekapcsolódott az én, pillanatok alatt vörösre sírt szemeimmel. Hüvelykujjával letörölte a csordogáló könnyeimet:-Nem történt semmi baj, nem tettél tönkre semmit sem. Ennek az estének koránt sincs vége, és különben is, nincs olyan probléma, amire ne lenne megoldás.

-Régóta vágytam egy ilyen napra, mikor kicsit félretehetem a bajaimat.- hüppögtem.- Eddig nyomort nyomor követett, valami mindig szegte kedvem. Nem volt egy olyan ember sem, aki miatt elhatároztam volna, hogy bezárom a múltam kapuit. Erre megjelensz te, szinte a semmiből, és a szívem rögtön fura módon kezdett el zakatolni. Csak miattad, és különösen emiatt az este miatt megesküdtem a lányoknak, hogy nem engedem, hogy a múltam emlékképei irányítsanak. Nagy nehezen elhatároztam, hogy új ember leszek, mégse nem jön össze semmi sem! Itt vagy előttem te, aki annyi mindent megváltoztattál, mégis… hiábavaló minden. Túl jó, és túl szép ez az egész, de mit sem ér, ha valaki vagy valami folyton ellenem van!- fakadtam ki.

-Gondolod, hogy…- egy kis szünetet tartott-... ő... is közre játszik abban, hogy…

-Ebben egészen biztos vagyok!- vágtam rá azonnal.  A nevét egyikünk sem ejtett ki, de elegendő volt szóba hozni ahhoz, hogy nyugtalanabb legyek.- Pár hónapról van szó csupán.- utaltam a vele eltöltött időkre- De minden egyes perc belém vésődött. Látható nyomai is vannak annak, hogy valaha is összetartoztunk.- gondoltam kislányomra.- Ezerszer, meg még annál is többször is letagadtam már, hogy nem gondolok rá, hogy kitöröltem a közös emlékeinket. De mi értelme tagadni azt, ami egészen nyilvánvaló?- kérdeztem a pilótát, ám a kérdést mégis én válaszoltam meg:- Messziről is látni, hogy fáj! Miatta kerültem a csőd szélére, miatta rontottam el szinte mindent az életemben, miatta vagyok olyan keserű, amilyennek folyamatosan látsz! Igazából fel sem teszem magamnak a kérdést, hogy szeretett-e valaha is. Nem számít már! Már semmi nem tud változtatni az érzéseimen iránta. A fájdalom, és az üresség sohasem fog megszűnni!

   Seb tudta, hogy ez az a perc, mikor a szavak kevésnek bizonyulnak: szorosan magához vont. Éreztem, ahogy óvatosan felemel a karjaiba, bevisz a kabinba, majd leül velem együtt, és a combjaira helyez. A zokogásom nem csillapodott, arcom a nyakába fúrva könnyítettem a lelkemen. Sikerült feltárnom a legmélyebb érzéseim. Valami olyasmiről beszéltem, amiről eddig csak keveseknek. Pont azért, mert Ő más! Ő az az ember, aki a szívét kinyitotta felém. Hosszú perceken át nyugtatólag simogatta a hátam, aminek a hatására egy idő után a könnyeim elapadtak. Ez viszont azt jelentette, hogy el kell engednünk egymást. Egy kicsit elszomorított mindez, hiszen a testéből, és érintéseiből sugárzott a higgadtság. Felemeltem a fejem a válláról, és arcunk soha nem látott közelségbe került egymáshoz.

-Összekentem az ingedet.- kezdtem el azon ügyködni, hogy eltüntessem a sírás nyomait.

-Ha ez az ára annak, hogy megnyugodj, akkor nem bánom.- végigsimított a hátamon, aztán keze pár másodpercig a fenekemen időzött, végül a combom forrósította fel tenyerével.- Kicsit szétsírtad a sminked.- húzta végig hüvelykujját a szemem alatt.- A mosdó arra van, - mutatott a fehér ajtóra.- hozd magad rendbe kicsit. Én addig benézek a konyhába, hátha akad valami ehető a számodra is.

-Miatta ne fáradj…- kezdtem akadékoskodni.

-Ezt meg sem hallottam!- pirított rám.- Ez az este csak is rólad szól, az a minimum, hogy mindent megteszek azért, hogy elégedett lehess! Ráadásul Cynthia, és Chloé leszednék a fejem! Hátralevő életemre száműzetésbe lennék ítélve, ha ma innen éhen vinnélek haza!- húzta el a száját.

    Miután percek alatt frissítettem az arcom ő szolgálta fel nekem az “igazi” vacsorámat. A tányéron gőzölögve illatozott egy hatalmas szelet rántott csirkemell, zöldséges rizzsel. Bevallom, hogy éhes voltam már, mégsem tudtam nekilátni az evésnek, hisz ezúttal Sebastian piszkálgatta unalmasan a villájával a halat. Tenyerem az asztalon pihenő kézfejére fektettem.

-A pár perccel ezelőtt történteket simán elkerülhettük volna!- kezdett idegesen magyarázkodni. Meg sem várta, míg elkezdem faggatni.- Én voltam az, aki leszólta  Chloét, és Cynthiát, amiért nem figyelnek jobban oda rád, hanem mennek a saját fejük után. Erre én hozzájuk hasonlóan cselekszem! Külön készítettem neked rántott húst, hisz tudtam, hogy ezt szívesebben megeszed majd. Erre én inkább a halat szolgáltattam fel!

-Kérlek, felejtsük el ezt az egészet!- könyörögtem.- Olyan kevés van már vissza ebből az estéből. Szerintem próbáljuk meg kiélvezni minden pillanatát annak, hogy… kettesben lehetünk.

   A  vacsora elfogyasztása után nem sokkal előbukkant a desszert is. Úgy éreztem, hogy nem bírok már többet enni, de a hatalmas tortának nem bírtam ellenállni! Mint ahogy Seb sem. Sehogy sem bírtam elfogyasztani a hatalmas szelet tortát, amit persze Seb nem nézett jó szemmel. Elvette a tányérom, meg a kiskanalam, hogy aztán ő etethessen.

-Tele vagyok!- dőltem hátra a széken az utolsó falat süti után, és elégedetten simogattam a pocakom.

-Én is.- kuncogott a német.- Ideje mozognunk is.- sejtelmeskedett. Felállt, odasétált hozzám, és kezét nyújtotta felém:- Táncolunk?

-Én… én nem igazán… Nem tudok táncolni.- böktem ki nagy nehezen.

-Nálam botlábúbb ember aligha létezik ezen a világon.- poénkodott. Nem kéretettem  tovább magam, kezem nyújtottam felé. Az asztaltól távol eső helyen aztán szembe fordított magával. Néhány másodperc elteltével elindult a zene, ő pedig kezeit a derekamra csúsztatta. A zene ritmusát követve léptünk egyet balra, aztán egyet jobbra.Próbáltam a bénaságom leplezni, de ez nem bizonyult nehéz diónak abban a pillanatban, ahogy ránéztem. Tengerkék színű, golflabda nagyságú szemei rabul ejtettek, és már gondolni sem volt időm arra, hogy mennyire ügyetlen vagyok, ha táncról van szó. Elég volt az a nézés ahhoz, hogy mindaz megváltozzon, amiről sosem gondoltam, hogy lehet másképp is! Itt vagyok vele kettesben, az idő gyorsan telik, az események rohamosan követik egymást. Az egyedüli, amit képes vagyok felfogni, az az, hogy valami elindult az átalakulás útján! Míg én elvagyok mélyedve a gondolataimba, addig ő szemfülesen kihasználja pillanatnyi figyelmetlenségem, és közelebb húzz magához. Teljes egészében a mellkasához préselődtem, úgy ölel magához, mintha már soha többé nem tehetné ezt meg. Aztán valahogy megtörtént az, aminek már abban a pizzázóban meg kellett volna történnie: megéreztem puha ajkait! Apró, lehelet finom, erőszakmentes csókokat oszt számra. Bizonytalanság sugárzódott minden mozdulatából, bőven adott lehetőséget ahhoz, hogy elhúzódjak. Én azonban nem akartam elhúzódni, hisz úgy éreztem, ennek itt, és most jött el az ideje! Lábujjhegyre emelkedtem, karjaim szorosan nyaka köré fontam. Érzéki puszijai a felhők közé repítettek, úgy éreztem, mintha egy rózsaszín lufiban szállnék a tökéletesség felé. Ösztönszerűen szétnyitottam kicsit ajkaim, Sebastian nyelve pedig azonnal bebocsájtást kért. Nyelveink az elején összesimultak, majd vad, érzéki táncba kezdtek. És innentől kezdve megannyi dolog biztossá vállt a számomra! Már nem bírnék ki egy napot sem Nélküle! Akaratlanul is az Övé lett a szívem, az illúzióim, az álmaim, és a múltam egy jókora darabja. Meghiúsította minden megtett ígéretem. Belé szerettem! A lehető legőrültebb módon! Imádom az érintését, a gyengédségét, az egész lényét! Megmutatta nekem az élet derűsebb, fényesebb, és boldogabb oldalát. Elcsattant közöttünk ez a rövidnek nem nevezhető csók, és elkezdtem hinni abban, hogy végre az én életemben is lehet egy kis vidámság. És ez a csók! Valami fenomenális! Soha egyetlen férfi sem csókolt még meg ilyen mértékű beleadással, ennyire mély érzelmekkel, és ennyire felfokozott vággyal! Éreztem, hogy Sebastian csókját nem lehet összehasonlítani a Gavin csókjával! Ő ugyanis nem csókolt meg ennyire szenvedélyesen.

   Aprócska levegővételek szakították meg a csókunkat. Percek múltával aztán véglegesen elszakadtunk egymástól. Mindketten szaporán kapkodtunk az éltető oxigén után. Homlokát az én homlokomnak döntötte, orrunk hegye összeért. Így néztünk egymásra, és talán egyes porcikánk érintkezése által érezhette meg azt, hogy a testem egy pillanatra megremeg az átsuhanó félelemtől. Ezeket a kérdéseket tettem fel  magamnak: “ Mi lesz ezután kettőnkkel?” ,“ Mindez csak a mai este, és a születésnapom tiszteletére történt meg?”,

“ Vagy ténylegesen ennyire vonzódunk egymáshoz?”. “ És, ha valóban létezik szerelem közöttünk, akkor van-e elég bátorságom igent mondani egy párkapcsolatra?”, “ És mi van a múltam sötét foltjaival?”, “ Ha megtudná, hogy ki is vagyok valójában, nem undorodna tőlem?”. Hirtelen elhúzódtam tőle, és leültem. Ő letérdelt elém.

-Ezelőtt olyan módon, és olyan ritmusban, olyan megszokott dolgok között éltem, amibe így visszagondolva, akár bele is őrülhettem volna, ha te nem vagy. Te mentetted meg az életemet Hailey!- vallomásától nem találtam szavakat.- Felnyitottad a szemem, és így észrevettem egy nagyon lényeges dolgot: azt hittem, hogy boldog vagyok Hanna mellett. Pedig nem voltam az. Most vagyok igazán boldog! Akkor vagyok igazán boldog, ha veled lehetek! Remélem, hogy nem zavartalak össze, és az iméntit sem bántad meg.- utalt életem eddigi leg érzelem dúsabb perceire.

-Nem. Nem bántam meg. Csak eszembe jutott, hogy… mikor utoljára így viszonyultam egy férfi csókjaihoz, akkor…- elcsuklott a hangom- életem legnagyobb hibáját követtem el. Abban a csókban azt hittem, hogy igaz érzelmek lakoztak. De kiderült, hogy minden, amit tett, és minden, amit mondott, csak arra volt jó, hogy megtévesszen.

-Eddig minden úgy alakult ezen az estén, ahogy elterveztem. De ez a csók… ez nem volt benne a forgató könyvben. Itt volt a lehetőség, hallgattam a szívemre, és megtettem azt, amit már rég meg kellett volna tennem. Sokat hezitáltam, hisz féltem attól, hogy pont ezzel taszítalak el magamtól. De azt akartam, hogy végre  lásd, hogy miért is teszek meg érted, és Rosaliért annyi mindent. Egyetlen egy hátsó szándékom sincs!- újabb puszit kaptam tőle.- Meséltem, hogy Chloé tegnap előtt felhívott,  így értesültem a születésnapodról. A telefonban hallottam, ahogy énekelnek neked, ahogy jókívánságokkal halmoznak el. Késztetést éreztem, hogy bemenjek a gyárba, de mégsem mehettem be azzal az ürüggyel, hogy felköszönteni jöttem téged. Az túl feltűnő lett volna. Aztán… elöntött a féltékenység, mert Chloétól megtudtam azt is, hogy a fiúk szinte versenyeznek érted, hogy puszikkal halmoznak el, hogy sorra kaptad az ajánlatokat a randikra. Ebből látszik, hogy nem vagy láthatatlan, bármennyire is szeretnél az lenni.- mosolygott, miközben elővett egy picire összehajtott fehér lapot a zsebéből.- A mai este zárásaként ezt szeretném felolvasni neked. Ezt a verset édesanyám kedvenc verseskötetéből másoltam ki, melyet gimnazista koromban szinte rongyosra olvastam.- mosolygott.- Akár meg is tarthatod, hisz minden egyes sora erőt adhat a nehéz pillanatokban.

Sóhajtott egyet, majd  felolvasta:

“Nem az az erős, aki nem aludt el még sírva,

  hanem ki ezredjére is feláll, s tudja küzdenie kell.

  Nem az az erős, ki még nem kapott egy pofont sem,

  hanem ki még az ütések ellenére is boldogul az életben.

  Eleshetünk százszor, de mindig kell találni kiutat,

  még akkor is, ha a sors nehéz, és rögös utat mutat.

  Nem az az erős, ki mindig bátor, és nincs benne félelem,

  hanem ki azt mondja minden rossz ellenére: Boldog lesz az életem!”

-Csodálatos sorok. Pont, mit Te magad.- megcirógattam arcát, aztán ezúttal én csókoltam meg Őt. Hálából. Néhány könnycsepp is útnak  eredt, melyeket aztán Ő csókolt le egyesével. Ennek az intim pillanatnak Seb csörgő telefonja vetett véget. Morogva szólt bele a készülékbe.

-Igen, itt ül velem szemben… Aham… Megkérdezem tőle, persze… Okés… Szia!- bontotta a vonalat a számomra érdekesnek tűnő beszélgetés végén.-Britta volt, a sajtósom.

-Tudja, hogy…

-Igen, tud a ma estéről. Ő mindent tud, ami az én életemben lezajlódik. Úgy tekintek rá, mint a harmadik nővéremre. Nélküle mindez- mutatott körbe- nem valósulhatott volna meg. Én adtam az ötletet, ő pedig intézkedett.

-Nagyon szívesen találkoznék vele, hogy neki is megköszönhessem ezt a csodálatos estét.

-Ő is szívesen megismerne téged. És a találka megvalósulhat, ha - kezdett gondolkozni- elfogadod a meghívást a Brit Nagydíjra.- csillantak fel kék szemei. Majd győzködésbe kezdett.- Szívesen körbevezetlek majd benneteket a paddockban, Rosalie biztosan élvezné a folyamatos sürgést-forgást, és megmutatnám neki az autómat. Ne foszd meg sem őt, sem pedig magad egy ekkora élménytől.

-Nagyon kecsegtető, amiket mondasz, de…

-A rossz emlékek hatására vacillálsz?

-Nem, nem erről van szó! Nem akarjuk elvenni a figyelmed a vezetésről.

-Ne beszélj butaságokat!- újra letérdelt elém, és megfogta a kezem. Elővette a könyörgő pillantásait.- Engem nagyon boldoggá tenne, ha ott lennétek. A közelemben. Chloé már igent mondott, csak a te válaszodra várok. Szóval?- dobta be utoljára a kiskutya szemeket.

-Ott leszünk.- mosolyogtam. Boldogságában puszikat lehelt mindkét kézfejemre.

   Másnap reggel arra ébredtem fel, hogy a szobám ajtaja halkan csukódott. Lassan besüppedt mellettem az ágy üres fele, és lágy cirógatást éreztem az arcbőrömön.  Vettem egy mély lélegzetet, és beszippantottam az édes férfiillatot. Nyújtózkodtam egy hatalmasat, majd kinyitottam szemeim. Megfogtam az arcomon pihenő kezét, a számhoz emeltem, és adtam rá egy puszit. Talán soha nem volt még ennyire mesébe illő a reggeli ébredésem. Felültem, és felkapcsoltam az éjjeli lámpát.

-Nem akartalak felébreszteni. De nem szerettem volna köszönés nélkül elmenni.-szabadkozott. Szemei karikásak voltak, mint aki alig aludt. Este nagyon későn értünk haza. Sebastian kimerültnek tűnt, ezért jobbnak láttam, ha éjjel itt alszik. Itt legalább kényelmesen kinyújtózhatott, a gépen talán még fele ennyire sem tudta volna kipihenni magát.

-Meg is haragudtam volna, ha minden szó nélkül, csak úgy lelépsz.- tudattam vele. Ezután feltápászkodtam, és kimentünk a nappaliba.

-Nem reggelizel?- kérdeztem meg kicsit elkésve, ugyan is már a cipőjét húzta fel.

-Majd eszem a gépen.- jött a tömör válasz.

   A lakásajtó előtt búcsúzkodott el tőlem. Kezei derekamra siklottak, én pedig a mellkasára fektettem a tenyerem. A saját bőrömön érezhettem szívének heves kalimpálását.

-Mikor látlak ismét?- csúszott ki a számon a kérdés.

-Még el sem mentem, már is hiányzom neked?- incselkedve bökte meg az orrom hegyét. Fülig pirulva bólogattam.- Mi lenne, ha legközelebb nem én jönnék el hozzátok, hanem ti látogatnátok el hozzám?- kikerekedett szemekkel bámultam rá.- Főznék nektek, beszélgetnénk sokat, esténként filmezhetnénk. Lehetőségünk van sétálgatni a szabadban, Rose biztosan élvezné a friss levegőt, a nyugodt környezetet.

Nem válaszoltam, hanem kifordultam az ölelő karokból. Nem mertem kimondani, hogy nekem ez túl gyors. A tegnap este rengeteg minden történt. Ráadásul még nem tisztáztam az érzéseim sem magammal, sem pedig vele.

-Nem haragszom meg, ha nemet mondssz.- szólalt meg a hátam mögött.- Érzem, hogy bizonytalan vagy, én pedig nem akarok siettetni semmit sem.- újra szembefordított magával.- Csak szeretném, hogy tudd, én mindent komolyan gondolok, hogy tisztességes szándékaim vannak. Nem akarlak, és nem is tudnálak bántani téged, hisz te is, és Rose is fontosak vagytok a számomra. Akárhogy is döntesz, tiszteletben fogom tartani.- egy pillanatig homlokaink ismét egymásnak támasztódtak, majd megkaptam a búcsúcsókomat.

   Lehunytam a szemeim, és egy szomorú sóhajjal könyveltem el, hogy vége azoknak a tökéletes perceknek, melyeket Vele élhettem át. Megfordultam, és előttem mosolygott szélesen a Rosalie-Chloé páros. Betereltem őket a lakásba, mert fázni kezdtem a lépcsőházban.

-Ti most jájtok?- szegezte nekem a kérdést lányom. Még a légvételem is megállt.

-Tessék?-meredtem Rosaliera.

-Kérlek ne tegyél úgy, mintha nem hallottad volna a kérdést.- fonta össze karjait a melle alatt Chloé. Szemei összeszűkültek.- Mindent láttunk. Úgy hogy esélyed sincs azt mondani, hogy “ nem az történt, amire gondoltok”. Egy csókot nem lehet félre értelmezni.

-Ha nem bánjátok, én megyek készülődni, ugyanis nemsokára indul a busz.- durcáskodtam, és faképnél hagytam őket. Mit is válaszolhattam volna?

   A gyárban teljes gőzerővel folyt a munka. Hétvégén újra futam, aztán pedig jövőhéten még egy. Újabb megmérettetések, és a csapat azt a célt tűzte ki magának, hogy a két futam közül legalább egyet kötelezően megnyerjen! A szélcsatornában folyamatosan tesztek alá vetik az autókat, a szerelők ma éjjel is dolgozni fognak, hogy az RB9-re felkerülő új fejlesztések tökéletesek legyenek. A hosszabb műszak miatt úgy gondoltam, hogy a srácok megérdemelnek egy extra kávét, úgyhogy meg is leptem őket. Ezután a raktár felé vettem az irányt, hogy pótolhassam az elfogyott cukrot a konyhában. Elgondolkodva lépkedtem a csendes folyosón, mikor valaki erősen megragadta a karom hátulról, és berántott magával egy sötét helyre. Arcot nem láttam, csak hangot hallottam. Dühös, és könyörtelen női hangot.

-Csak egyszer mondom el, amit akarok, úgy hogy jól nyisd ki a füled!- sziszegte, miközben megragadta torkom, és erősen nekinyomott a hideg falnak. Pánikozni kezdtem, és szaporán kapkodtam a levegő után.- Nem tudom, hogy mit akarsz Sebastiantól, de jobban teszed, ha békén hagyod őt! A saját, és a kis fattyod érdekében!

-Nem engedem, hogy bántsd Rosaliet!- keltem lányom védelmére  cérnavékony hangon.

-Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz, és hogy megmondd, mit csináljak! Azt kell tenned, amit parancsolok, és akkor megússzátok sértetlenül. Értve vagyok?- remegve bólintottam.- Sebastian már elég régóta tetszik nekem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy végérvényesen is csak az enyém legyen! De te, és a kis kölyköd az utamban álltok! És, ha eltűntök az életemből, akkor szabad utat kapok. És én mindenre képes vagyok annak érdekében, hogy az enyém lehessen. Még arra is, hogy eláruljam, hogy milyen egy olcsó vérű, egy semmirekellő kis nőcskével van dolga!

-Honnan… honnan…-dadogtam.

-Hogy honnan tudtam meg? Könnyebben ment, mint ahogy te azt gondolod.- nevetett szarkasztikusan.- A volt szomszédod, bizonyos Margaret nagyon segítőkész asszony ám. Egy közös vonás van bennünk: mindketten gyűlölünk téged!- sziszegte a képembe.- Gondolom nem örülnél neki, ha Mateschitz megtudná, hogy egy utcasarkon álló kurva dolgozik a saját gyárában.- nemlegesen ráztam a fejem.- A dolgod nagyon egyszerű: kiköltözöl Sebastian lakásából, és jó messzire eltűnsz a közeléből. Ha ez megtörténik, akkor befogom a szám, és az állásod is megtarthatod. Mit gondolsz, köthetünk egyezséget?

-Igen.-bólogattam.

   Diana elengedett, én pedig elrohantam előle. A folyosó végén is hallottam, amint remekül szórakozik azon, hogy sikerült megfélemlítenie. Visszaszaladtam az öltözőbe, magamra vettem a kabátom, felkaptam a táskám, és kirohantam az épületből. Kb 5 percig tartó futás után már teljesen elfáradtam, és erőtlenül, komótosan ballagtam a buszmegálló felé. Ma minden én ellenem szólt: a busz pont előttem ment el. Elkeseredve, teljesen reményt vesztve ültem le egy padra. Minél hamarabb haza akartam jutni, hogy kislányom biztonságban tudhassam! Feltettem magamnak a kérdést, hogy hogyan tovább? Teljesen Diana markában vagyunk, épp ezért nem tehetem meg, hogy továbbra is úgy éljünk Sebastian lakásában, mintha mi sem történt volna. Ezzel  nem csak saját magunkat sodornánk veszélybe, hanem Sebastianra is bajt hoznánk. Azt ugyan még nem tudom, hogy hová megyünk, de az biztossá vállt, hogy eleget kell tennünk Diana parancsának!

   A buszmegállóban ücsörögtem még mindig, mikor esőfelhők gyülekeztek az égen, amiből aztán bőségesen esett az eső, teljesen eláztatva engem. A buszon aztán kevés ember ült, így a helyek közül bőven választhattam,: a busz leg végébe ültem. Minden egyes porcikám remegett a sírástól. Alig bírtam elviselni, hogy a tegnapi nap után jött egy újabb mélypont. Ismét minden tönkre ment az életemben. De mérlegelni azt még tudtam: nem fontosak az érzéseim, és nem fontos Sebastian! A lányom, és a munkám állnak az első helyen!

   Az utolsó erőtartalékaim felhasználva mentem fel annak a tömbháznak a lépcsőjén, ahová már soha többet nem akartam visszajönni. Most még is itt kötöttem ki. Csengettem, majd teljesen eláztatva, a fázástól vacogva vártam, hogy ajtót nyissanak nekem.

A zene, melyre Sebastian, és Hailey táncolnak :)