11.rész

Sziasztok! :)

Nagyon boldog vagyok, amiért sikerült összehoznotok azt, amire elég régóta vágytam: 5 darab kommentre! Fantasztikus olvasók vagytok, igazán köszönet mindennyiatoknak, akik szántak arra egy pár perccel többet, hogy írjanak pár sorocskát! Persze azoknak is jár a dícséret, akik szimplán csak olvasni járnak, ha Ők nem lennének, akkor most nem ott tartanék, hogy olvasható a 11. rész.

Így, egy elég nehéz és fárasztó kórházi gyakorlat után sikerült elkészülnöm a beígért résszel. Remélem nem okozok senki sem csalódást ezzel a fejezettel!

Kellemes időtöltész hozzá és ne feledjétek, ezúttal is szívesen olvasom majd a visszajelzéseteket!

puszi

Reny

Nem más állt az ajtó túloldalán, mint Sebastian Vettel. Nem tudtam eltitkolni a meglepődöttségem. Mi járatban van ő itt? Nem a téli teszten kellene lennie? És… ezek szerint nem felejtett el minket?

-Bemehetek? Kicsit hideg van idekinn.- húzta összébb magán a kabátot.

-Persze. Gyere csak beljebb.- tágasra nyitottam az ajtót, hogy be tudjon jönni. Becsuktam az ajtót, s mikor megfordultam, nekiütköztem a felsőtestének. Férfias illata azonnal megcsapta az orrom. Eddig még sosem érzékelt remegést fedeztem fel a lábaimban. Hosszú perceken át szótlanul fürkésztük egymás tekintetét. Számomra érthetetlen módon egy hatalmasat nyilalt a szívembe meggyötört szemeit látva. Az autóbemutató és a jerezi teszten készült rövid riport óta semmit sem változott a helyzet. Sőt! Ráncai mintha megsokasodtak volna és bánatosságról, elhagyatottságról árulkodó vonásai még szembeötlőbbek lettek. Kezdek egyre inkább megbizonyosodni arról, hogy gondjai vannak, arra azonban nem tudok rájönni, hogy az életének melyik területén. Erős késztetést éreztem arra, hogy rákérdezzek, de inkább visszafogtam magam, nem tartozik rám. Egy váratlan pillanatban arca közeledni kezdett felém. A megilletődöttségtől hátráltam egyet, s ennek következtében nekiütköztem az ajtónak. Ez azonban nem állította meg őt! Fejem mellé támasztotta jobb kezét és egy leheletfinom puszit lehelt az arcbőrömre, súrolva ezzel a szám szélét. Nem találok épp magyarázatot arra, ami ezután történt velem. Azt hiszem kezdem elveszíteni a fejem vele szemben. A szívem kétszeres gyorsasággal vert a puszija által életre keltett, jóleső érzések miatt.

-Seeebiiiiii!- kiáltott fel Rose és dübörgő léptei egyre közelebbről hallatszottak. Sebastian megfordult, leguggolt és megölelte a lányomat. Számomra nagyon felemelő volt látni ezt az idilli képet. Szokatlan látvány volt, ezt tagadni sem tudom. Rosalie jóízűen nevet a férfi karajaiban. Azon férfi karjaiban, aki most Sebastianként, egy hétköznapi emberként van itt, és nem a csapat pilótájaként. Ölbe vette Rosaliet és felém fordult.

-Hihetetlen, hogy mennyit nőtt ebben a pár hétben, mióta nem láttam.

-Valóban sokat nőtt. De a gyerekek már csak ilyenek. Észre sem veszed és már kész felnőtté vállnak.

-Hailey, remélem nem gond, hogy minden bejelentés nélkül meglátogattalak titeket?

-Dehogy gond! Csak… eléggé meglepődtem. Nem a barcelonai teszten kéne lenned?

Kérdésem elhangzatta után szolidan felkuncogott.

-Pénteken volt az utolsó tesztnap. Szombat reggel hazautaztam, volt egy kis elintéznivalóm, aztán nemsokkal ezelőtt érkeztem meg Londonba. Holnap szimulátorozom egy kicsit és a versenymérnökömmel egyeztetek egy-két dolgot illetően.

-Értem. Nem nagyon követem most már az F-1 eseményeit. Imitt-amott elkapok egy pár mondatot. Láthatod, mégy tévénk sincs.

-De mostmáj lesz!- kotyogott bele Rosalie, akit időközben Seb letett a karjaiból. Hadonászva próbáltam csendre inteni, Sebastian ezen okból kifolyólag értetlenkedve nézett rám.-Anya megígérte, hogy Cynthiánál majd sokat nézhetek mesét és a te futamaid.- szerencsére burkoltan beszélt, Seb így nem jöhetett rá, hogy milyen alapon történhet meg mindez. Kicsit elkiabáltam a dolgot…

-Hailey, mi ez a rengeteg doboz?- szegezte nekem a kérdést, miközben sétálgatott a dobozok között. Fal fehéren álltam előtte, nem tudtam mit is mondhatnék. Egyáltalán mit hinne el?

-Én… mi… csak rendet rakunk a szekrényben. Van pár ruha… darabunk, amikre már nincs szükségünk.- suttogtam, s rájöttem, hogy nem fog hinni nekem. Ha hazudok, akkor mindig lehajtom a fejem és ez most is így történt. Ő az állam alá nyúlt és ismét összekapcsolódott tekintetünk.

-Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem hiszem el, hogy csupán erről van szó.

Makacsságom nem hagyott alább, továbbra is lesütött szemekkel álltam a német előtt. Némasági fogadalmat tettem, főleg előtte.

-Ha te nem mondod el, akkor megkérdezem Rosalietól! A gyerekek úgyis mindig igazat mondanak. – förmedt rám és kislányom felé fordult. Annál jobban nem utálok semmit sem, mint mikor idegenek beleütik az orrukat a dolgaimba. Miért ragaszkodik ahhoz ennyire, hogy megtudja, miért van tele a lakásom dobozokkal? Számítana neki valamit, ha megtudná?

-Miért akarod ennyire tudni az igazat? Nem lehetne, hogy leszálljunk erről a témáról és továbblépjünk?

-Nem Hailey, nem léphetünk tovább! Jövök meglátogatni titeket, erre orra lehet bukni a sok doboz miatt. Teljesen jogos a felháborodásod, nem kellene ebbe beleavatkoznom, de őszintén érdekel, hogy mi történik veletek, mert…. Mert fontosak vagytok a számomra.- suttogta érzelmesen és egy picit zavarba is jött.

Próbáltam tartani magam a némasági fogadalmamhoz, de… akármennyire is ragaszkodtam a csendben maradásomhoz, ő valahogy mégis kiszedte belőlem az igazat. Nem csinált semmit, csupán ott állt előttem és azzal a hihetetlenül mélykék szemeivel engem nézett, aminek hatására megeredt a nyelvem.

-Az előző “foglalkozásom”-  mutattam az idézőjelet- nem volt túl jövedelmező, elszegényedtünk és hónapról-hónapra egyre nagyobb tartozást sikerült felhalmoznom. Ezt a lakástulajdonos már nem nézte jó szemmel, rám küldte a háziurat, akin keresztül kilakoltatott.- a hangom kezdett elhagyni és könnycseppek csorogtak végig az arcomon. Sebastian arca elkomorult és elsápadt. A sokk jeleit sugározta felém. Közelíteni kezdett, igéző szemeiből áradt a sajnálat. Hezitált, ám végül tenyere az arcomhoz simult. Puha és meleg tenyere felitatta a sós könnyeket. Ajkait szólásra nyitotta, én azonban közbe vágtam. Nem akartam, hogy bármit is mondjon. Két okból kifolyólag: tekintete és arcvonásai minden gondolatát tükrüzték, felesleges ide szavakat használni. És annyira zavarba ejtőek voltak a gesztusai. Folyton az fut át az agyamban, hogy ez mind álom, az nem velem történik meg, hogy ő itt van és… és… nem is tudom mit is mondhatnék, hiszen az egész lénye annyira rabul ejtő… -Azért vagyunk körülvéve nagyobbnál nagyobb üres, illetve már telepakolt dobozokkal, mert ez az utolsó itt töltött éjszakánk. Holnap ki kell költöznünk. Pár napig Cynthiánál fogunk meghúzódni, aztán majd lesz valahogy. Nem szeretnék túl sokáig a nyakán csüngeni.-avattam bele a részletekbe. Hirtelen kedvem támadt ahhoz, hogy beszélgessek vele. Mindegy, hogy miről, csak… minél több ideig  tudhassam a közelemben. Furcsa dolgok történnek velem. Eddig nem akartam magamnak barátnőt, aztán most pedig teljesen ki vagyok szolgáltatva annak a szónak, hogy barátság. Mind idáig menekültem a férfiak elől, nem akartam közel tudni magamhoz egyet sem, Sebastiantól is féltem, most meg azt akarom, hogy minél többet lehessen mellettünk. Szó, mi szó, nyugalom és megértés árad belőle. És jelen pillanatban erre van a legnagyobb szükségem.

   Nehéz pillanataimnak kopogás vetett véget. Megtöröltem szemeim és ajtót nyitottam. Barátnőm pár doboz kíséretében érkezett meg hozzám. Sietősen be is engedtem, hogy ne ácsorogjon a küszöbön így megpakolva. Ahol helyet talált lepakolt, aztán felfedezte Sebastiant.

-Oh! Szia Seb!- üdvözölte meglepetten és két puszit váltottak.- Nem is tudtam, hogy te is kiveszed a részed a pakolásban.- kuncogott.

-Igazából én sem ezt a programot terveztem mára, ha már erre jártam. De természetesen hasznosítom magam, ha már itt vagyok. Kissé kellemetlenül érzem magam, rosszkor jöttem a jelek szerint. Restellem ezt Hailey és… őszintén sajnálom, ami történt.- nézett rám bánatos tekintettel. Pillantása ezután Rosaliera kúszott, aki fel sem fogva a dolgok súlyát, szökdécselt az ágy és a szekrény között, hogy az imádott és az idő által kissé megviselt játékait dobálhassa bele a zsákokba. Megrázó és kellemetlen látvány volt ez mindhármunk számára. Cynthia vetett véget a kínos csendnek.

-A jó oldalát kell nézni: kapok két csajszit lakótársnak.- próbálta oldani a feszültséget viccelődve, de hamar rájött, hogy a poénja elég gyengére sikeredett.

-Épp erről szeretnék beszélni veled.- vágott közbe határozottan Seb.

   Ketten kimentek a lépcsőházba, percekig kizárva engem a kettejük beszélgetéséből, hogy aztán Seb egy hülyén hangzó és abszurdnak tűnő ötlettel álljon elő.

-Nem, nem és még egyszer nem!- tiltakoztam.- Verjétek ki ezt a marhaságot a fejetekből. Különösen te Sebastian!- néztem szúrósan az említettre.

-De hát miért? – kérdezett vissza csalódottan. Ajkai lefelé konyultak, mintha biztosra vette volna, hogy elfogadom ajánlatát.- Cynthia felnőtt nő, megvan a saját magánélete. Persze tudom, hogy remekül éreznétek magatokat nála, de hát mégis kényelmesebben élhetnétek.- kezdett győzködni.

-Nem mehetek ebbe bele, mert az a te lakásod, nem túrhatlak ki onnan.

-Igen, az én lakásom. Mely évente talán 10 napot van használva.

-Mivel nagyon akadékoskodó kedvedben vagy, ezért lezárom ezt a vitát azzal, hogy kikérem Rosalie véleményét. Ő is érintett ez ügyben és fontos, hogy a döntésed az ő javára is váljon.- lépett fel határozottan barátnőm. Én csak kapkodtam a fejem szapora légvételek közepette, önkívületlenül sodródtam az elmúlt percek történéseivel. Nagyon nem tetszik az, hogy “megoldást” javasolt Sebastian, hogy helyettem akarnak dönteni, hogy olyanra akarnak rávenni, mely számomra kellemetlenséget és frusztrációt okoz.- Nos Rosalie, mihez lenne kedved? Nálam lakni, vagy anyukáddal Sebi lakására költözni?- hajolt le kislányomhoz, aki megszeppenve, a maciját szorongatva kapkodta tekintetét hármunk között. Nagyon feldühített, hogy sarokba szorítottak azáltal, hogy befolyásolni akarják Rosaliet. Egyáltalán hogy tehetik meg azt, hogy kikérik egy 4 éves kislány véleményét? Még ő sem tudja, hogy mit válaszoljon. Jobb oldalán ott állt az egyetlen és egyben a legjobb barátnőm, míg a másik oldalán az a Sebastian, akiért eszeveszettül rajong és már-már példaképnek tekinti.

-Ez nem kedv szerint működik! El sem hiszem, hogy felnőtt ember létetekre képesek vagytok ezt tenni velem.- fakadtam ki.- Minek kell mindenkinek beleavatkozni az én életembe?

Kirohantam az ajtón, becsaptam azt magam után és tüntetőleg leültem az egyik lépcsőfokra. Nem sokáig maradtam társaság nélkül. Az illető szorosan helyet foglalt mellettem.

-Igazad van, nincs jogom beleavatkozni az életetekbe, vagy, hogy bármit és rád, jobban mondva rátok  erőltessek. Csak… Rosaliet nagyon megszerettem, pillanatok alatt a szívemhez nőtt és téged is kedvellek.- simogató hangszíne miatt egyből elpirultam. Már nem éreztem akkora dühöt. - Én csupán azt akarom, hogy nektek jó legyen és végre kényelmesen élhessetek.

-Ez igazán kedves tőled, de miért törődsz velünk ennyit?- pislogtam rá. Magamban arra a kérdésre is kerestem a választ, hogy miért szán időt a mi bajaink orvoslására, holott láthatóan neki is megvannak a saját megoldásra váró ügyei.

-A kérdésedre egyszerű a válasz: szeretek  segíteni az embereken.- jött egy sablonosnak mondható mondattal. Összeráncolta homlokát, majd gyermeteg módon felsóhajtott:- Nehéz feladat téged meggyőzni, makacsságban egy öszvért is lekörözöl.- kuncogott szolidan.- Nem erőltetek semmit, csak arra kérlek, hogy fontold meg ezt a lehetőséget. Van egy ötletem.- fordult felém teljesen, megfogta kezeim és a combjára húzta. Ujjaim megadóan simultak tenyerébe.- Gyertek el most velem a lakásra. Körülnézel, megvacsorázhatnánk, aztán hazahoználak titeket és az éjszaka alatt dönthetnél. Holnap délután eljövök érted és akkor megoszthatod velem a döntésed. Mit szólsz?

   Nem egészen 10 perc múlva már Sebastian fehér Infinitijében ültünk és a lakása felé tartottunk. Valahogy el tudtam feledni az elmúlt 2 nap eseményeit, bár ebből oroszlánrészt vett ki a német is. Hol Rosalievel, hol velem csevegett teljesen átlagos témákról, mint például ez az autó, amiben ülünk. Különleges érzés kerített hatalmába az anyósülésen ülve. Nem nagyon értek az autókhoz, de meg kell hagyni, hogy ez az autó gyönyörű! A karosszéria, a műszerfal, a kényelmes, krémszínű bőrülés és a német illata megrészegítettek. A jármű csodálatosan muzsikált, ahogy észrevettem könnyen vezethető volt, Sebastian laza mozdulatokkal adott gázt, a kormányra tökéletesen simultak ujjai. A miértre meg is kaptam a választ, pedig nem kérdeztem: ő is részt vett az autó tervezésében és fejlesztésében. Ösztönből vezetett, de hát ez nem meglepő, hiszen élete valamennyi napját egy autóban száguldozva tölti.

   Nemsokkal később egy lakóparkban álltunk meg, tömbházak tornyosultak előttünk. Nagyon nyugodt és csendes környezetben voltunk, valahol a külvárosban, ahol nincs autózaj, szmog, sokkal inkább friss levegő és pár 100 méterre innen egy gyönyörű park homokozóval, csúszdákkal és hintákkal. Őt követve sétáltunk fel a lépcsőn, egy második emeleti ajtón pedig be is nyitott. Egy kétszobás panellakásban találtuk magunkat, gyönyörű, ízléses és szolid bútorzattal. Rosalie önfeledten járta be a lakás minden zugát, óriási vigyor terült el arcán, mikor meglátta a hatalmas TVt és visítozva, nevetve ugrált Sebastian hatalmas franciaágyán. Hiába, ezek mind újdonságot jelentettek a számára. Alig tudtam leimádkoztam az ágy tetejéről, Sebastian rám is szólt, hogy hagyjam, had ugrándozza ki magát, egy idő után úgyis megunja, elfárad és abbahagyja. Percekkel később azt vettem észre, hogy ő átkarolta a vállam és így figyeljük, ahogy a leányzó bukfencezik az ágyon. Rosalie egy teljesen új arcát mutatta most meg. Nagyon ritkán látom őt hangosan nevetni és kimutatni a külvilág felé, hogy boldog és elégedett kislány, aki élvezi az életet. Sebastian valamit nagyon tudhat, ha Rose a közelében teljesen átszellemül. Mindeddig teljesen elzárkózottan éltünk a négy fal között. A változás leginkább Rosaliet érinti érzékenyen, hiszen rajtam és a Smith házaspáron kívül javarészt senkit sem látott. Egész nap egymaga játszott, nem volt játszótársa, hiszen a bérházban egy gyermek sem lakott. Emiatt is félek az óvodába való be iratástól, el sem tudom képzelni, hogyan fog viselkedni  egy vadidegen környezetben és, hogyan fog beilleszkedni a társaságba. A munkám az én életem is fenekestül felforgatta, rengeteg pozitívumot tudnék megemlíteni. Közte van az is, hogy itt van a csapat háromszoros világbajnoka, aki komolyan aggódik értünk, a sorsunkért.

-Mi lenne, ha bekapcsolnám a tévét és kedvedre néznéd a csatornákat?- Rosalienak kétszer sem kellett mondani, nyúlt is a távkapcsoló után, melyet odaadott Sebastiannak, aki bekapcsolta a készüléket és elmagyarázta a kislányomnak, hogy melyik gomb mire való. Ezután a gyermek elkezdte felderíteni, milyen csatornák elérhetők. A zenecsatornák azonnal lekötötték figyelmét. Egy ideig szótlanul és szórakozottan figyeltük, ahogy táncol és énekel az ágy tetején, aztán a pilóta felém fordult: - Csak én tudok olyan tapintatlan lenni, hogy meg sem kérdezem, éhesek vagytok-e.

-Nem kell fáradoznod. Rosalie már vacsorázott.

-És te?- vonta föl szemöldökét.

-Én hát… még nem volt alkalmam.- suttogtam a távolba merengve.

-Akkor azt hiszem nincs miről beszélni, összeütök valamit gyorsan.

   Magára hagytuk Rosaliet, Sebastian a konyha felé vette az irányt, én pedig követtem őt. Segítségként felajánlottam, hogy megterítem az asztalt. Elmagyarázta, mit  hol találok, ám a poharaknál segítségre szorultam, ugyanis azok a legfölső polcra voltak helyezve és kicsi termetemnél fogva nem értem el azokat. Nyújtózkodtam egy ideig, majd beláttam, hogy ez így nem fog menni. Visszahúztam a kezem, még mielőtt kárt okoztam volna. Épp kérni akartam egy kis segítséget, mikor Sebastian teste a hátamhoz simult, egyik kezét a csípőmre fektette. A nyakamnál éreztem a forró leheletét, a bőröm szinte már lángolt. A fejem fölött nyúlt a poharakért, teste még inkább hozzám préselődött, már ez is furcsa  reakciót váltott ki belőlem, hát mikor a férfiasságát a fenekemnél éreztem. Nyögni tudtam volna az érzéstől, mégsem jött ki a torkomon egy vak hang sem. Levette a poharakat, a konyhapultra tette és visszazárta a szekrényajtót.

-Azt hiszem át kell majd alakítani pár dolgot a házban, főleg a konyhában, ha úgy döntesz, hogy mégis maradtok. Holnap délután ráérek, segíthetek, ha gondolod. A magason lévő tárgyakat lejjebb kell tenni, nem akarom, hogy székre mássz. Félek, hogy még összetöröd magad.- figyelmeskedett és megsimogatta az arcom. Rettentően meg voltam illetődve, ha megszólaltam volna, tuti, hogy remegett volna a hangom, ezért inkább csendesen elkezdtem a hiányzó dolgokat az asztalra pakolni. Mikor végeztem elvonultam a konyha másik sarkába és onnan követtem végig, ahogy készíti a vacsorát. Nem akartam közel lenni hozzá, egy bizonyos távolságnak meg kell lennie közöttünk, hogy az előbbihez hasonló eset még egyszer ne történhessen meg! Így is túl messzire mentünk már…

-Tudod, pasi létemre elég kevés időt töltök a konyhában, a serpenyők, evőeszközök és a konyhagépek még teljesen újnak számítanak.-ecsetelte.- A szalonnás rántottán, a rizses csirkén és a spagettin kívül semmit sem tudok elkészíteni, ezért, ha nem baj, most is az utóbbi mellett döntöttem.- fordult hátra mosolyogva.- Ez hamar megvan, könnyű elkészíteni és csak ehhez találtam hozzávalót.- tette hozzá pirulva.

   Könnyűnek hangoztatta be az étel elkészítését, mégis meggyűlt a baja: puszta kézzel ragadta meg a fazék fülét, megsütötte ujjait, német káromkodás közepette visszacsapta az edényt a tűzhelyre.

-Csak nyugalom, ura vagyok a helyzetnek!- intett higgadtságra.

Bakijain halkan felkuncogtam, nem akartam ezzel megbántani, de mosollyal az arcán vette tudomásul, hogy legalább én  jól szórakozom.

5 perccel később az asztalhoz tessékelt, szedett nekem az íncsiklandó ételből. Az első falat lenyelése után jöttem rá arra, hogy mennyire éhes vagyok. A maradékot is nekem adta, így én már kétszer ettem belőle, míg ő csak egyszer.

-Olyan jó nézni, ahogy ilyen jóízűen eszel.- támaszkodott könyökkel az asztalra.- Azonban nem tudom eldönteni, hogy én főztem-e ilyen finomat, vagy inkább az éhség miatt szedtél magadnak mé gegyszer.

-Igazából mindkettő.

Én leszedtem az asztalt, ő pedig önkéntesen nekilátott mosogatni.

-Hoztam egy kis péksüteményt a boltból, melyet ott találsz a hűtő tetején. Kérlek vigyél be Rosalienak, ne érezze úgy, hogy róla nem gondoskodunk.

Egy kistányérra tettem néhány darabot, benyitottam a szobába és azzal kellett szembesülnöm, hogy a mese megy a tévében, míg lányom hason fekve alszik. Elvettem az ágy másik térfeléről a plédet, ráterítettem, lehalkítottam a tévét. Kikapcsolni nem kapcsoltam ki, mert nem akartam, hogy megijedjen a sötétben, ha felébred. Az általa jól ismert környezetben ilyet sose nem tennék, de révén, hogy egy idegen szobájában, pontosabban ágyában alszik… Megsimogattam haját, mire szusszantott egyet, de továbbra is az álmok földjén járt. Mire kimentem a szobából, Sebastian a hifin lévő gombokat nyomkodta. Egészen addig váltogatta a rádiócsatornákat, míg meg nem találta a számára tetszetős dallamot.

-Nem ízlik neki az édesség?- hökkent meg a kezemben tartott sütis tálat látva.

-Elaludt Tom&Jerry-t nézve.- mosolyogtam, miközben ő halkan kuncogott.- Nem tudom mi tévő legyek. Ha felköltöm, akkor mindig nyűgös és nehezen alszik vissza, viszont haza is kéne mennünk, nekem reggel be kell mennem dolgozni és még nem végeztem a pakolással sem.

-Várjunk egy kicsit szerintem, hátha felébred magától. Addig beszélgethetünk, ha van hozzá kedved. Ha pedig alszik tovább, amire szerintem jó esély van, hiszen lefárasztotta magát, akkor nyugodtan aludhattok a másik szobában. Holnap úgyis van dolgom a gyárban, úgyhogy beviszlek téged.

-Ez igazán kedves tőled, de én korán kelek és haza kell előtte ugranom és…

-SSSHHH!!!- mutatóujjával megérintette ajkaim.- Szólsz, hogy mikor szeretnél kelni, én is felkelek és hazaviszlek titeket. Megvárom, míg elvégzed a teendőid, aztán beviszlek. Oké?

-Nekem megfelel, de nem akarom, hogy ennyit pesztrálj, így is sok gondot okoztunk már.

-Hailey, a lehető legsürgősebben verd ki a fejedből azt, hogy gondot okoztok. Ha így lenne, akkor nem ajánlottam fel, hogy segítek nektek.

Ezután már a kanapén ültünk egymás felé fordulva, köztünk a tányér édességgel, a német kezében pedig egy pohár bor volt.

-Biztos, hogy nem kérsz egy pohár vörösbort?- tette fel ismételten a kérdést.

-Igen, egészen biztos. Nem szeretem az alkohol taralmú italokat.- vallottam be nyíltan. Az alkohol szó hallatára mindig liftezik egyet a gyomrom, utálom, hogy emiatt nem lehet részem sosem egy boldog családban.

-Kérdezhetek valamit?- szólalt meg először Sebastian a hosszasan beállt csendet megtörve. Bólintottam.- Hogyhogy egyedül neveled Rosaliet? Nem kell válaszolnod, ha kellemetlen erről beszélned, de fúrcsálom, hogy miért nem láttam eddig az apját.

-Rose apjával, az akkori vőlegényemmel akkor utáltuk meg egymást, mikor mindketten szembesültünk azzal, hogy szülők leszünk. Attól a perctől kezdve nem akart sem tőlem, sem pedig a gyermekünktől semmit sem.- suttogtam a pólóm szélét gyűrögetve. Seb elképedt, tudtam, hogy nehezen foglya megemészteni amiket hall majd.

-Gyáva és alávaló gazember! Fizet legalább tartásdíjat? Rosalienak és neked jogotok van az ő anyagi támogatásához!

-Azóta nem találkoztunk, mióta megkért, hogy lépjek ki az életéből. Ide költözem, nem tudja, hogy itt élek és a lánya születéséről sem  értesítettem őt. Minden kapcsolatot megszakítottam vele. Tudom, hogy a lányomat nézve ez szemétség tőlem, de úgy gondolom, hogy az az alak nem érdemli meg azt, hogy akár egy percet is eltölthessen vele.

-Teljesen érthető, hogy így cselekszel. Megérdemli, hogy teljes tudatlanságban éljen, ha már korán eldöntötte, hogy nem kér belőletek. És a szüleid? Gondolom az ő támogatásukra azért számíthatsz.

-Bárcsak így lenne Sebastian.- sóhajtottam fájdalmasan és elérkezett a pillanat, mikor már nem tudtam kontrollálni az érzéseim, mindent kiadtam magamból, amiről úgy véltem, hogy felemészt. Persze csak módjával.- Ezen a világon senkire sem támaszkodhattam úgy igazán. Édesanyám gyerekkoromban életét vesztette, apámmal sosem volt jó a kapcsolatom. Sem nekem, sem anyának. Nem viselkedett egy édesapához méltóan. Alig pár hetes terhesen vágtam neki a világak. Mindent nulláról kellett kezdenem, segítség nélkül méghozzá! Nem tudom mi rosszat tehettem egészen 19 éves koromig, amikor is elindult a lejtőn az életem. Persze azelőtt sem volt túl könnyű dolgom, de ami 19 évesen következett, az minden addigit felülmúlt. Mikor elkezdtem kicsit kilábalni a nehéz helyzetből, akkor ismét minden összeomlott. El tudod te azt képzelni, mennyire lesulytó érzés volt édesanyám halálának évfordulóján megtudni azt, hogy kilakoltatnak az eddig otthonodnak hitt lakásból? Ezek után nem tudom mire számítsak a jövőt illetően? Talán azzal kell majd szembesülnöm az én születésnapomon, hogy elvesztettem a munkám is? Az egyetlen kapaszkodási forrás, ami még maradt nekem?

-Hailey, nem kell emiatt aggódnod. A Red Bull Racingnél biztos helyed van, remekül végzed a feladataid, imádnak téged a gyárban, ezt biztosra veszem! Nagyon megérintettek amiket mondtál, még úgy is, hogy egy-egy részletet még a homály fedi. Persze tudom én, hogy ezek nem olyan dolgok, miket szívesen elmond az ember egy olyan valakinek, akit még csak pár hete ismer. De szeretném, hogy tudd, bennem 100%-ig megbízhatsz, ha bármi gondod van, hozzám bármikor fordulhatsz. Nyilván belátod, hogy ez most az életed azon szakasza, mikor nehézségeid adódnak. Épp ezért engedd meg, hogy segítsünk Cynthiával.

   Tudom, hogy a felszínre került nehézségekkel nem birkózom meg most már egymagam, de azt nem akarom, hogy Sebastian ennyire személyeskedjen velünk és, hogy ilyen mértékben betekintést nyerhessen az életünkbe.

   Annyira elszaladt az idő, hogy az óra lassan éjfélt ütött és mindketten az elalváshoz közeli állapothoz kerültünk. Nem tudtam mást tenni, mint közölni a némettel, hogy ma itt alszunk, ha már úgy alakult, hogy Rosalie elaludt.  Sebastian óvatosan a karjaiba vette az édesen alvó gyermeket, aki egy másodperc töredékéig kinyitotta szemeit, rámosolygott a pilótára, majd vissza is aludt. Sebastian betakarta, majd lassan végigsimított homlokán. Arra a következtetésre jutottam, hogy ügyesen bánik a gyerekekkel és biztosan tervezgeti most már a családalapítást a barátnőjével. Az egész este folyamán kikívánkozott belőlem a kérdés, miszerint mit fog szólni ahhoz a párja, hogy egy vadidegen nőt csak úgy a londoni lakására akar költöztetni. Nagyon rosszul érezném magam, ha miattam veszekednének vagy netán szakítanának. Ezt sosem tudnám megbocsátani magamnak!

   Ezután a csukott ajtó előtt egyeztettünk.

-Még úgy is vállalod, amiket mondtál, hogy reggel fél 6-or kell kelned?

-Számomra nem gond a koránkelés.- szögezte le azonnal.- Biztosra veheted, hogy fenn leszek. Lehet, hogy hamarabb is, mint te,- nevetett.

-Meghiszem én azt!- kuncogtam én is.

Egy ideig csak szemeztünk egymással, majd ő szép álmokat kívánt nekem egy jó éjt puszi kíséretében.

   Miután becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem és kifújtam az eddig benntartott levegőt. Bebújtam a takaró alá, Rosalie megmoccant és közelebb bújt hozzám.

-Jajj kicsikém! Bárcsak egyszerűbbek lennének a mindennapjaink!- suttogtam.

   Mélyen él bennem az a berögződés, miszerint pocsék anya vagyok. A jó anyák mindig tudják, hogy a gyermekük mit szeretne, én pedig nem tudok dönteni. Annyival könnyebb lenne, ha a barátnőmnél laknánk, hogy a rezsi elfeleződne és bőven maradna a fizetésemből még magunkra is. De viszont meg kell említenem azt is, hogy fiatal, vágyik a saját szabadságára, nem akaszthatok a nyakába egy 4 éves kislányt. Egyre több kérdés és aggály gyűlt fel bennem, melyekre kötelezően meg kell találnom a választ, még az éjszaka leple alatt.