32.rész

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Sikerült elkészülnöm a következő fejezettel, amit nagy beleéléssel írtam meg. Remélem elnyeri a tetszéseteket. Azért is, mert egy újabb Heikki-Cynthia szemszögöt hoztam nektek, hisz ahogy látom ezt szívesen olvassátok.

Köszönöm a barátnőm segítségét a fejléccel kapcsolatban, ismét megmutatta, hogy van tehetsége hozzá! ;)

Kellemes olvasást kívánok!

 

A délutáni csendet és nyugodtságot kihasználva, a kávémat szürcsölgetve bújom a pénteki újságban feltett álláshirdetéseket. A konyha felé indultam, hogy még egy kis cukrot tegyek a kávémba, mikor kattant a zár és egy jól felpakolt Seb lépett be az előtérbe. Nem kicsit lepődtem meg.

-Édesem!- boldogságban úszva rohantam a karjaiba. Felkapott, össze-vissza puszilgattam az arcát, majd szenvedélyes csókot nyomtam a szájára.

-Hogy kerülsz ide? Egyáltalán nem vártalak.-zavarban voltam, ugyanis 11-kor még pizsamában császkáltam, a hajam kócos és egy kis rendetlenség uralkodik a kis asztalon.

-Meg akartalak lepni. Nem bírtam kivárni a hajnalban induló gépet, ezért még éjjel eljöttem Christian magángépével, ami más légvonalban közlekedik, gyorsabb és hamarabb el lehet jutni vele bárhová is.-magyarázta csibészes mosollyal az arcán.

-Itt a kért trófea!- felemeltem és alaposan szemügyre vettem.- Különleges darab. És, ha jól tudom, ez még hiányzott a gyűjteményedből.

-Valóban hiányzott. Alaposan megdolgoztam érte, de sajnos nem maradhat nálam. Holnap beviszem a gyárba.

-Kár. Akkor az enyém sem lehet.- végtelenül elkeseredett lettem.- Pedig direkt nekem nyerted.

-Majd nyerek másat neked, lesz egész évben alkalmam rá. Voltaképp nem is fog hiányozni, mert a legértékesebb trófea épp előttem áll.- elkapta a derekamat, a hirtelen rántástól halkan felsikoltottam.

-Hiányoztál.-orrát végighúzta a nyakamon.

-Akarlak Sebastian! Itt és most!- hajába túrtam. A vágyam felülkerekedett a józan ítélőképességemen. Lerúgta a cipőjét, a trófeát letette a bőröndje mellé, engem pedig a kanapéra fektetett. Levette a pamut felsőjét, az én pólóm alá is benyúlt. Ekkor eltoltam magamtól.

-Seb, ne itt...

-Mi? Akkor most mégsem akarsz?-szemei kikerekedtek.

-Dehogynem. De nem a kanapén. Chloé bármikor hazahozhatja Rosaliet.- magam is meglepődtem, mennyire összeszedetten beszéltem.

-Nők.-megforgatta a szemeit.- De legközelebb itt leszel az enyém!

Ölbe kapott, lábaim a dereka köré kulcsoltam. Én kinyitottam a szobaajtót, ő a lábával belökte azt magunk mögött. Leült az ágy szélére, és a maradék ruha is lekerült rólunk. Mindegyik ruharab más sarokban landolt. Szeretkezés közben folyton egymás szemébe néztünk. Szemeiben szüntelenül izzott a szerelem és a vágy kombinációja. Szemének színe most egészen különleges volt: a világoskék és a szürke ötvözete. S ezt a színkavalkádot láttam már egyszer magam előtt: mikor először csókolóztunk.

-Elárulod, miért ragaszkodsz annyira ahhoz, hogy szexeljünk a kanapén?-vállára hajtottam fejem, közben megállás nélkül cirógattam a mellkasát.

-El, ha megígéred, hogy egyszer ott is a magamévá tehetlek.- alkudozott.

-Egye fene.

-Még sosem csináltam a kanapén, ezért szeretném kipróbálni.

-Szóval szereted az extrém dolgokat. Úgy látszik a száguldás már nem nyújt elegendő adrenalint.- kuncogtam.

-Ez még nem is annyira extrém, hisz a négy fal közt vagy. Egy bokor mögött, vagy egy sátorban csinálni, na az már igazán extrém. Órási a lebukásveszély, igazi adrenalinbomba.

-Ez már nagyon átmegy perverzségbe. Ez nem az én világom.-szörnyülködtem.

-Tőlem is távol áll ez a „gyorsan legyünk túl rajta” mentalitás. Szeretem lassan csinálni, kiélvezni a szerelmemmel töltött pillanatokat.- felemeltem a fejem és megcsókoltam. Megállás nélkül cirógatta a karom, elalvás közeli állapotba kerültem, de szerettem volna még beszélgetni valamiről.

-Komolyan gondolod azt, hogy egy család legyünk?-felkönyököltem, hogy jobban lássam arcát.

-A legkomolyabban.- azonnal válaszolt.

-Azt hiszem Rosaliet felzaklatta az, hogy a csoporttársait látta a szüleik körében. Vasárnap este megkérdezte, hogy ki az apja és érdekelte, hogy miért nem él velünk.

-Mit válaszoltál?- rémülten bámult rám.- Ugye nem mondtad el neki az igazat?

-Nem, pedig szerettem volna őszinte lenni vele. Azt hazudtam, hogy azért nincs velünk, mert nem szeret engem.

-Ebben semmi hazugság nincs, ezt te is jól tudod. Beérte ezzel a magyarázattal?

-Egyenlőre sikerült lezárnom ezt a témát. De ahogy nőni fog, annál sűrűbben fognak ezek a faggatózások előjönni. És, ha már szóba jött az apa téma, akkor imádni valóan elárulta, hogy szeretné, ha te lennél az apukája.

-Tessék?- szemei golflabda nagyságúra kerekedtek.- Ez...komoly?- bólogattam.-Hú, most...-folyamatosan kereste a szavakat. Elég nehezen emésztette meg a hallottakat.

-Aja, hol vagy?- Rosalie kiáltására összenéztünk. Mire észhez tértünk, már be is rontott a szobába. Megszeppenve állt előttünk, én pedig nem győztem magunkra cibálni a takarót.

-O-ó! Ez ciki!- röhögött a háttérben Chloé.

-Ahelyett, hogy vihognál, inkább vidd ki innen a lányomat!- ráparancsoltam. Rosalie arca ijedtséget tükrözött. Miután távoztak, elkezdtem a szőnyegről felszedegetni a ruháinkat.

-Hol a francba van a bugyim?- kapkodva néztem az ágy alá.

-Hailey, nyugi már!-csitítgatott párom.

-Már hogy nyugodhatnék meg?- hozzávágtam a pólóját.- Tudtam, hogy hamarosan hazajönnek az oviból, de én mit sem törődve ezzel, az ágyban heverészem, anyaszült meztelenül, egy férfivel.- hergeltem magam és közben elkezdtem valami normális ruhát magamra rángatni. Seb velem ellentétben maga volt a nyugalom.

-Nem reagálod túl ezt egy kicsit? Elvégre nem kapott rajta minket semmi rosszon sem. Annyit látott, hogy az ágyban ülünk, a takaró minden lényeges dolgot takart. Plussz, nem egy idegennel voltál, hanem a szerelmeddel.

-Jó, igazad van.- beláttam, hogy eltúloztam a dolgot.- De mi van, ha kíváncsiskodni kezd, hogy miért voltunk ilyenkor az ágyban? Vagy, hogy miért nem volt rajtad póló?

-Ezt bízd csak rám.- puszit adott a számra, majd kiment a szobából. Rábíztam a dolgok elsimítását Sebre, addig is megigazítottam a kissé összegyűrt lepedőt. Mikor úgy gondoltam, hogy a kedélyek kissé lecsillapodtak, kimentem. Legelőször Chloével találkozott a pillantásom. Noha semmi elítélni

valót nem követtem el, mégis szégyeltem magam barátnőm előtt. Majd a kanapén ülő Rosalie-Seb párosra hárítottam a figyelmem. Nyoma sem volt kérdezősködésnek, a németem figyelemelterelő hadművelete sikeres. Az ölében ülő lányomnak büszkén mutogatta a legújabb serlegét.

-Chloé, tudnál vigyázni még egy kicsit Rosaliera?- felpattant a kanapéról, miután kifogyott a mesélni valóból.

-Nem is tudom.- gondolkodott.- Ha az előbbi hancúrozást akarjátok folytatni, akkor szólok, hogy nem ingyen bébicsőszködöm ám!- cukkolt minket. Seb a fülébe súgott valamit, amitől barátnőm hozzá állása megváltozott.

- Ebben az esetben már itt sem vagyok.- sietősre  vette a távozást.- Sok sikert, Seb!- és kettesben maradtunk.

-Mit súgtál neki, amitől így elhúzta a csíkot? És miért kívánt sok sikert?- arra gyanakodtam, hogy ezek ketten titkolnak előlem valamit.

-Ezeket te keretezted be?- mutatott a zölddel megjelölt hirdetésekre.

-Igen. Ezek keltették fel az érdeklődésem.

Kerestek recepcióst egy hotelba, pultost, varrónőt, szobalányt. Lehetőség volt bőven.

-Nem!- tiltakozott hevesen az ellen, hogy mindenhova leadjam az önéletrajzom.

-Seb, mi bajod van? Mióta elolvastad a hirdetéseket, olyan ellenséges kedvedben vagy.

-Ez nem igaz!- állította az ellenkezőjét.

-Igazán? Bármit akarok tenni, te ellenzed. Ne menjek recepciósnak, mert félsz, hogy a vendégek kikezdenek velem. Ne takarítsak, mert az nem nekem való. Sőt, szerinted egyik helyen sem a reális bért ajánlják.

-Kicsim, de...

-Azt hittem, hogy neked is az az érdeked, hogy minél előbb megoldást találjunk, de az elmúlt 10 percet elnézve épp az ellenkezőjét érzem. Nyuoudtan mondd a szemembe, ha nem találsz alkalmasnak egyik munkára sem.- felpattantam mellőle és a konyhába trappoltam. Nem sokáig voltam egymagam.

-Rosszul ítéled meg a helyzetet.

-Valóban?- szembe fordultam vele.

-Valahányszor nekiláttam elmondani valamit, te annyiszor a szavamba vágtál. Még csak szóhoz sem tudtam  jutni. Ketten éljük meg ezt a helyzetet. Két ember, akik másképpen képzelik el a megoldást.- csípőmnél könnyedén megemelt és a konyhapultra ültetett.- Sokat gondolkodtam az utóbbi napokban. Kettőnkről. Jobban mondva hármunkról.- helyesbített azonnal.- Ennek hatására az én fejemben is megszületett egy ötlet.De még most, az elején elmondom, hogy nem erőltetek rád semmit sem. Nem kell így lennie, ha nem akarod. Én, szóval...-amilyen könnyedén jöttek ki belőle a szavak eddig, most annyira megakadt és bizonytalanná vállt.-Mi lenne, ha összeköltöznénk?

Nem igazán találtam a szavakat. Némán álltam, annyira váratlanul ért az összeköltözés ötlete. Erre eddig nem gondoltam, mint lehetséges verzióra.

-Látom, hogy meglepődtél. Valójában ezt a reakciót vártam tőled. Nem erőltetek semmit sem, hisz nem egy aprócska dologra kell igennel vagy nemmel válaszolnod. Türelmes leszek veled.

-Seb, én...

-Shhh!- csendre intett.- Ne mondj semmit sem addig, amíg nem hallgatsz végig. Mondtam, hogy mennyire szeretnék egy családot alakítani veletek. Aztán nemrég mesélted, hogy Rose azon az úton halad, hogy apának hívjon és...ez adott bátorságot ahhoz, hogy eléd álljak ezzel. Úgy érzem itt az ideje, hogy komolyabban foglalkozzunk a kapcsolatunkkal és ebből adódóan a jövőnkkel. Az én szempontomból is kielemeztem a dolgokat,  hisz az utazásra szánt időt leginkább veletek akarom eltölteni. Nekem rengeteget számítana az a plusz 2 óra, amit egymásra fordíthatnánk. És persze belehelyeztem magam a ti helyzetetekbe is. Láttam, hogy Rosalienak mennyire tetszett a birtokom körülvevő fák, csodálta a teheneket, a madarakat, amiket itthon, egy nagyvárosban nem láthat. És itt vagy te, aki már az első pillanattól kezdve otthonosan mozogtál.- szép kis monológott rakott össze.

-Ez mind szép és jó. De Rosalie az itteni nyelvhez, emberekhez van szokva. Itt jár óvodába, itt szerzett barátokat.- kezdtem az első akadállyal.

-Óvoda van Svájcban is. Barátokat az ember mindenhol talál. És az ember bárhol jól érzi magát, ahol a családja is ott van. Rose még kicsike, nem érinti úgy a változás, mint egy felnőttet. Plusz ő nagyon okos és fogékony. Én majd megtanítom németül, hogy jobban boldoguljon,de vannak nagyon jó angol nyelvű oktatóintézetek Zürichben, szóval én ebben semmi akadályt nem látok.

-Látom mindenre gondoltál. – átkaroltam nyakát.- De lássuk, a legnagyobb akadály ellen megvan-e már az „ellenszered”. Amíg te dolgozol és Rose oviban van, addig én mihez kezdjek magammal?Mert remélem az meg sem fordult a fejedben, hogy eltarts.

-Számomra nem jelentene akadályt, ha főállású anya lennél. De tudom, hogy egy idő után elunnád magad és becsavarodnál, hogy nem dolgozhatsz. Nem fordult meg a fejedben az, hogy esetleg folytasd vagy újrakezd az egyetemet?

-Nem hiszem el, hogy már te is ezzel jössz!- megforgattam a szememet.

-Okos nő vagy, ne becsüld alá magad!- ragadt le ennél a témánál.

-Igen, de azóta már életet adtam egy gyermeknek. És már több, mint 4 év telt el azóta, hogy utoljára iskolapadban ültem és, hogy tankönyvet vettem a kezembe. Mindent elfelejtettem, amit akkor tanultam.

-Remélem érzed, hogy ezek gyenge kifogások! Szerintem akkor, tizenéves fejjel azért jelentkeztél felsőoktatásra, mert akartál valaki lenni ebben az életben. Nem hinném, hogy elapadt minden szenvedély, amit a fotózás jelentett neked. Nem kell lemondanod az anyaságról, ha tanulni akarsz. És, amit egyszer már képes voltál megtanulni, azt képes leszel újra elsajátítani. Nem is sejted, mennyire tehetséges vagy, Hailey!- két tenyere közé fogta arcom.- Gondolkozz el azokon, amiket mondtam. Ha még korainak is találod az együttélést, nem baj, de kérlek a továbbtanulás gondolata mellett ne haladj el olyan hamar. Lehet, hogy ez egy olyan lehetőség, mely utoljára kopogtat az ajtódon. És ezt szerintem kár lenne elszalasztani. Megígéred, hogy gondolkodsz rajta, legalább egy percig is?

-Megígérem.- nagy nehezen beadtam a derekam.És ahelyett, hogy egy percig gondolkodtam volna, egész nap és egész éjjel ezen járt az agyam. Olyan döntés született, aminek örülni fog. Elégedetten hunytam le szemeim, mert tudtam, hogy helyesebb döntést nem is hozhattam volna!

***Sebastian szemszöge***

            Reggel szívesen lustálkodtam volna még, de a korgó hasam a konyhába rendelt. A szépségem természetesen már a tűzhely körül sürgött-forgott, gondoskodó családanya révén készítette a reggelit. Az ajtófélfának dőltem, és csendben, hosszan figyeltem őt. Tegnap nem igazán beszélgettünk, hagytam, hogy gondolkozzon. Nem akartam befolyásolni a döntésében.

-Sikerült jól laknod a látványommal?- mosolyogva fordult meg, majd a asztal közepére tette a felszeletelt kenyérrel teli kosárkát.

-Nem mondanám, mivel nagyon ki vagyok éhezve rád.- odaléptem hozzá és szenvedélyesen megcsókoltam, majd az asztalnál csücsülő Rosenak is puszit adtam.

-Azért remélem, hogy a reggelihez is elég éhes vagy.- és az asztalhoz terelt.- Van kedved elvinni Rosaliet az oviba?- kortyolt  teájába.

-Természetes, hogy van. Nekem is épp ezen járt az eszem. Te még visszafekhetsz pihenni, mert mintha nem túl sokat aludtál volna.- kicsit nyúzottnak tűnt szép arca.

-Pedig jól aludtam. De mi tagadás, még lustiznék egy kicsit.- egy hatalmasat nyújtózott.- De egy pasi és egy gyerek mellett ne legyenek ilyen igényeim.- kuncogott. Csendben megreggeliztünk, majd mikor az üres tányérokkal a kagylóhoz lépett, mögé léptem. Tenyerem a hasára csúsztattam.

-Ha összeköltöznénk, akkor közösen főzhetnénk, így több időd maradna. Magadra és ránk is.- orommal a nyakát csiklandoztam.- Sőt! Komplett lakoma várna reggel az asztalon, mire felkelnétek. Mint mikor először nálam voltatok. Emlékszel?

-Ühüm.- lehunyta szemét és fejét a vállamra hajtotta.- Imádtam minden egyes percet.

-Gondolkodtál az ajánlatomon?- idejét láttam, hogy rákérdezzek. Néma bólintás volt a válasza. –Elárulod, mire jutottál?-erre viszont nemlegesen rázta a fejét. Láttam rajta, hogy élvezi, hogy az agyam húzhatja.

-Majd elmondom, ha hazaértél.

-De addig nem bírom ki!- dobbantottam a lábammal.- Be kell mennem a gyárba is, így sokára jövök, és addig megöl a kíváncsiság.- duzzogtam.

-Hát, így jártál.- nevetett.- De vigasztaljon az, hogy addig nem gondolom meg magam.

-Ez most jót vagy rosszat jelent?- de választ már nem várhattam, Rose-al együtt a fürdőbe ment.

      A gyors látogatás az oviban megvolt, és a gyárban sem terveztem órákat ülni. Leadtam a trófeát, érdeklődtem az új fejlesztésekről. Akivel szembetalálkoztam, váltottam pár szót, nehogy az legyen, hogy a világbajnok dolgát annyira felvitték az égiek, hogy már nem is tárgyal senkivel sem. Nagyjából 1,5 óra alatt letudtam a feladataim, ezután egyenesen Chloéhoz csengettem be.

-Zavarlak?

-Ne kérdezz butaságokat! Gyere be.- teljes egészében kinyitotta az ajtót.- Összeköltöztök?

-Nem tudom.- hanyagul megvontam a vállam.

-Hogyhogy? Nem kérdezted meg tőle, amit megbeszéltünk?- elképedt.

-De, de természetesen hagytam gondolkodni. Mindent úgy csináltam, ahogy azt előzetesen, titokban megbeszéltem veled. Rátértem az egyetemre is, és megígérte, hogy átgondolja.

-Ez már haladás. Cynthiával nem is tudtunk normálisan beszélgetni vele erről, azonnal leordította a fejünket.

-Mi van, ha nem akar összeköltözni velem? Az összes létező érvet felhoztam.- teljesen annak a gondolatnak a rabjává váltam, hogy nemet mond.

-Hol van az a Sebastian, aki mindig, minden helyzetben tudta, mit kell tenni vagy mondani? Ha teljesen összetörsz és reményt vesztesz, végképp elvesztesz minden esélyt arra, hogy meggyőzd!

-Próbáltam úgy győzködni, hogy ne erőltessek rá semmit sem. De mi van, ha mégis erőszakosnak tűntem?

-Hailey szeret téged. És én egy akadályt sem látok, amiért ne élhetne veled Svájcban. De menjünk át hozzátok és megtudjuk,hogy áll  a szénád,- a kezemnél fogva kezdett húzni.

-Chloé, várj!- állítottam le.- Ti hogy álltok Kimivel?

-Miért érdekel?- felkapta a vizet.

-Ezek szerint nem túl biztató a helyzet. De Kimit csak bízd rám, helyreteszem!

-Nem! Meg se említsd előtte a nevem!-még vörösebb lett.

-Csak sarkalni akarom arra, hogy felhívjon.

-Seb! Ha nem hív, annak oka van. Rendes vagy, hogy akarsz segíteni, de ne feledd, hogy Kimiről van szó. Nála másképp működnek a dolgok. Kérlek szépen, ne avatkozz ebbe bele. Nem akarom, hogy illemből, vagy muszályságból hívjon. Értve vagyok?- bólogattam, de úgyse teszek úgy, ahogy ő kérte. – És most rendezzük el a te problémádat, Haileyvel.

-Megjöttem!-kiáltottam el magam.

-Hallom!- kuncogott. A fürdőből jött elő, az egyik koszos ingemmel a vállán.- Oda teszem mosni a... Szia Chloé.- meglepetten intett barátnőjének.- Mi járatban?- kérdezte, miután gyors csókot nyomott a számra.

-Csak hajtott a kíváncsiság a tegnapi beszélgetésekkel kapcsolatban.- kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Úgy mozog már, mint aki haza jár.

-Sejtettem, hogy nem lehet titkunk előtted.- szerelmem felsóhajtott.

-Mivel én vagyok a legjobb barátotok, nem lenne szép dolog, ha kihagynátok a buliból. Ráadásul tartoztok nekem, amiért a tegnap vigyáztam Rosaliera.- csak úgy mellékesen megjegyezte. –De halljuk, kell-e ezentúl sűrűbben Svájcba utaznom.-sürgette Haileyt, amiért hálás voltam.

-Ismerlek már Chloé. Nem a kíváncsiság hajt, hanem jöttél előadni a szokásos érvelésed, de ezúttal nincs szükség erre a módszerre. Sokat panaszkodtam, mert egyre nehezebben viselem, hogy távol vagy tőlem és... tegnap rámutattál az egyetlen ésszerű megoldásra. Nem tudok okot mondani, amiért ne cuccolhatnánk össze.- rám mosolygott.

-Értsem úgy, hogy egy család leszünk?-kértem megerősítést.

-Akár így is mondhatnánk.

-És az egyetem? – Chloé nem engedte, hogy ki örüljem magam.

-Sosem tudtam magamban elfojtani a vágyat a tanulmányaim befejezése iránt.

-Gratulálok Seb, mostanra sikerült kiölnöd Haileyből az utolsó csepp makacsságot is.- elismerően nézett rám, majd boldogan megölelte barátnőjét.- El sem tudod hinni, mennyire örülök nektek.-egymásra illesztette a kezünket, mint az az apa, aki áldását adja a gyereke kapcsolatára.

-Minden könnyebb, ha van egy párod, akinek jó a beszélőkéje.- mélyen a szemembe nézett.

     Este 7 után sikerült hazaérnem. Eseménydús nap volt, de a lényeg, hogy úgy jöttem el Londonból, hogy elértem, amit akartam: életem két legfontosabb nője péntek este hivatalosan is hozzám költöznek.

-Micsoda hétvége!- sóhajtásommal felhívtam magamra a TV-t unalmasan kapcsolgató Heikki figyelmét.- Sínen vagyok, haver!- felnevettem. Még mindig olyan hihetetlennek tűnik.

-Ejha!-elismerően füttyentett.-Ez gyorsan ment.

-Azért nem volt ez olyan egyszerű menet.

-A körülmények nem számítanak, Seb!

-Ez igaz. Nem számít mennyit kellett küzdenem érte, nem számítanak az átaggódott éjszakák- felrémlett előttem a pillanat, mikor megtudtam, hogy minden előzmény nélkül eltűntek.- Csak az számít,hogy ezentúl minden reggel mellette ébredhetek, hogy többször csókolhatom meg, mint eddig valaha. De szerintem neked fölösleges ezeket magyarázni, hisz pontosan tudod, milyen különleges az, hogy felébredsz és a szerelmed az első, aki megpillantasz.

-Mi is hatalmasat léptünk előre: pénteken bemutat a családjának. Szóval lelépek, nem leszek az utatokban.

-Sosem zavarsz. Attól, hogy ők itt lesznek, a mi barátságunk nem szűnik meg, az edzéseket ugyanúgy, napi szinten végrehajtjuk. Még mindig nagy szükségem lesz rád. Ami változik, hogy két személlyel több ül majd az asztalnál és kicsit hangosabb lesz a ház.

-Azt mindjárt gondoltam! Jó, hogy szóltál, hogy éjjelente használjam a füldugómat.-kajánul vigyorgott.

-Én Rosalie miatt mondtam ezt, te hülye!- és hozzávágtam az egyik díszpárnát.

      A késői óra és az ólomként rám nehezedő fáradtság sem volt akadály a számomra: lázas készülődésbe kezdtem. A péntek szinte itt lohol a sarkamban, s addig rengeteg elintéznivalóm akad. A mi szobánk nem szorul átalakításra, de Rosalie szobája... Szobát említettem volna? Egyenlőre inkább hasonlít egy olyan övezethez, ahol meteorit robbant! Mindenféle értelmetlen kacatot oda vágtam be, aminek így, hónapokkal az ideköltözésem után sem találtam meg a helyét. Egy szemetes zsákot kerítettem, mindent abba dobtam bele. Közben ihletet kaptam, megszületett a „tervrajz” Rose szobáját illetően. Késő éjjelig böngésztem a bútorgyártó cég honlapjait. Választék bolt bőven, szerencsére sikerült megtalálni mindazt, ami passzolt az elképzeléseimhez és Rosalie személyéhez. A visszaigazoló e-mail szerint péntek reggel szállítják ki a megrendeléseket, ami azért necces, de segítstéggel pont elkészülhetek, mire landol a gépük. Heikki távolléte lévén a segítség csak egy ember személyében rejlik: a Kimsterében.

     Szerda reggel korán keltem, az edzés utáni tejet szürcsölgetve böngésztem az interneten: segédanyagokat töltöttem le a német nyelv tanításához. Leginkább az érdekelt, hogy a nyelvtanulást hány éves korban ajánlott elkezdeni és, hogy mik az oktatás aranyszabályai, milyen ütemben történjék mindez. Ha jól tudok azonosulni a „magántanár” szerepével, és napi szinten foglalkozok Rosalieval, akkor az ovi kezdetéig nem kis tudással fog gyarapodni. Még frissek voltak a tegnap este bevillanó képek a gyerekszobával kapcsolatban, autóba pattantam és egy zürichi barkácsboltban kötöttem ki. Volt már gyakorlatom az ilyesmiben, apától sokat tanultam, évekkel ezelőtt én festettem ki Fabian szobáját, de hát az ember sosem mehet biztosra, ezért kikértem az elárusító véleményét, hogy milyen szerszámok, egyéb segédeszközök kellenek egy gyerekszoba kialakításához. Hazafelé csábított egy játékbolt is: kirakósokkal, társasjátékokkal, könyvekkel, Barbie-babákkal, plüss állatokkal pakoltam meg  a bevásárlókocsit.

-Festék megvan, játékok nagyjából megvannak. A bútorok, a függöny és a szőnyeg péntek reggel érkezik. Mi hiányzik mégis?- sóhajtottam, a sorok közt bámészkodva. Hiányérzetem volt valamivel szemben. Aztán az egyik sarokban megláttam egy Arielről készült, szinte életnagyságú plakátot.- Ez kell nekem!- elkiáltottam magam és sürgősen bevágtam a kocsiba egy darabot. Annyi mindent vásároltam össze, hogy a kocsimban egy gombostűnek sem maradt már hely. Dobtam egy SMS-t Kiminek, hogy hányra mehetek érte holnap, pillanatok alatt visszaírt, a tartalmon már fenn sem akadtam: egy láda sörért cserébe segít csak.

      Mozgalmas volt a péntek reggelem: Heikkit kivittem a reptérre, majd Baar felé kanyarodtam, ahol felvettem Kimster barátomat. Alig értünk haza, a bútorszállító megérkezett.

-Akkor lássunk munkához!- lázasan összecsaptam tenyereim.

-Ácsi, Seba! És a söröm hol van?

-A hűtőben.- megforgattam a szemem. Tényleg a söre érdekli most, mikor ennyire szorít az idő? Hailey-ék gépe öt körül landol, egy háromnegyed óra, míg kiérek a reptérre, Kimit is haza kell furikáznom, de a szoba még sehogy sem néz ki.Még jó, hogy a festést egyedül intéztem tegnap, másképp most két láda sörrel lógnék Kiminek. Kimi bizalmatlan volt velem szemben, ellenőrizte, tényleg hidegen tartom-e a sörét.

-Oké, lássuk miből élünk!- megindult az emeletre. Megmutattam neki a képet, hogy legyen fogalma, hogyan rendezzük be a szobát.

-Az ágy támlájára ugyanúgy felrajzolod a nevet?

-Igen. Hisz pont ettől lesz olyan, amilyet megálmodtam.

Nagy munka folyt, amit mi sem igazolt volna jobban, mint a földre terített útmutatók a szekrények és az ágy összerakásához, a szanaszét szóródott csavarok, a tömérdek mennyiségű szerszám, és az egyenlőre még darabokban levő bútorok. S, hogy ne legyen egyhangú a munka, kérdezgetni kezdtem. Természetesen Chloéról.

-Annyira elfoglaltak lettünk mostanság, hogy nem tudtam megkérdezni, milyennek tűnik Chloé.- nem kicsit lepődött meg.

-Jófej.- tömör, kimis válasza meg sem lepett.

-A yachton töltött este és a másnapi találka után csak ennyit sikerült észrevenned? Na ne nézz hülyének, Kimi! – a szemébe nevettem.

-Intelligens, kedves, humoros. Ennyi elég lesz? – hamar felkapta a vizet.

-Jól van, azért ne harapd le a fejem! Már semmit se kérdezhet az ember...- puffogtam.

-Seb én... kérdeznék valamit. Évek óta ismered, szóval... Az apjával milyen a kapcsolata?

-Ezt csak ő mondhatja el neked. – próbáltam rávezetni arra, hogy hívja fel.

-És mégis hogy kérdezzem meg tőle?

-Tudtommal feltalálták a telefont.

-Nem is tudom... – a tarkóját masszírozta. – Jó ötlet lenne?

-Kimi! Bármi is érdekel, azt tőle kell megkérdezned. Belőlem egy mukkot sem szedsz ki!- szembesítettem a dolgok állásával.

-Odaígértem neki egy újabb találkát, a Brit Nagydíjon majd megkérdezem.

-Kimi, jól figyelj most rám! Ajánlom, hogy sürgősen döntsd el, mit akarsz! Ha egyszer is látom sírni miattad Chloét, velem gyűlik meg a bajod, értve vagyok? – és, hogy nehogy azt higgye, hogy csak a levegőbe beszélek, enyhén ráütöttem a kalapáccsal a mutatóujjára.

     Kis szünetet tartottunk, ő lehörpintett egy üveg sört.

-Hamarosan itt a születésnapod. – emlékeztetett a közelgő eseményre. – Gondolom megadod a módját az ünneplésnek.

-Nem hinném, hogy nagy felhajtást csinálok. Nincs a terveim közt az ünneplés, mert július 3. pont futamhétvégére esik.

-Hailey létezése annyi változást hozott az életedbe, azt reméltem, hogy erről is megváltozik a véleményed. Milliók buliznak ezen a napon valamilyen módon, csak te nem.

Beláttam, hogy van értelme annak, amit mondott. Kiváló alkalom lenne arra, hogy jól érezzük magunkat. És ekkor bevillant valami: újabb esélyt teremthetnék Chloének és Kiminek. Baráti társaság, lazulás,  pár pohár sör és Kimi bátorságra kapna.

-Tudod mit? Egye fene! A német futam után úgyis jön 2 hét szünet, össze lehetne hozni valamit.

-Egy újabb tollasmeccs majd? – lelkesedett.

-Naná! Pacsit rá! – és összecsaptuk tenyereinket.

     Mi sem ér az ember élete barátok nélkül. Ez az én helyzetemben különösen igaz, hisz Kimi bajtársiassága nélkül most nem ülnék ilyen nyugodtan a reptér várótermében, öt perccel a 325-ös londoni járat landolása előtt. Izgatottan doboltam a térdemen az ujjaimmal, türelmetlenül várva, hogy a szépségeim megjelenjenek. Azon töprengem, hogy mennyire igaza van Kiminek. Mióta megismertem Haileyt, más ember lettem. Felnőttem, leginkább fejben. Másképp viselkedek, olyan dolgokat teszek meg, amiket ezelőtt sosem kockáztattam volna meg, megtanultam értékelni mindazt, ami a birtokomban van. S erre Hailey tanított meg. Néha túl könnyen jött a jó, de Hailey mellett megtanultam küzdeni a jóért. Megtanultam harcolni a szerelemért, a nőért, akinek a rabjává váltam. S ezzel együtt rávilágított arra, hogy a problémákat megoldani kell, s nem a szőnyeg alá seperni.

-Sebastian! – a hatalmas zsivajban csak tompán hallottam szerelmem hangját. Két jól megpakolt bőröndöt cipelt, a vállán is sporttáska lógott. Sietve szabadítottam meg terhétől.

-Elhoztad az egész házat? Nem említettem volna, hogy csak a legfontosabb holmikat hozzátok?

-Akárhogy is ritkítottam, két bőröndbe és egy táskába tudtunk beleférni csak.

-Jól utaztatok? – kérdeztem, kikor már biztonságban voltunk: az autóban.

-Nem volt különösebb probléma. De kétségtelen, hogy veled nagyobb biztonságban érzem magam. – végigsimított arcomon.

-Rosalie nem unatkozott?

-Ő? – nevetett. – Egész végig mesét nézett, közben degeszre ette magát sütivel.

-Ez aztán az első osztályú kiszolgálás. – jókedve rám ragadt..

Szerencsésen haza értünk, még sötétedés előtt.

-Üdv itthon, Szépségeim! – s becsuktam az ajtót magunk mögött.  Mielőtt leült volna a kanapéra, elkezdtem az emeletre vezetni: - Van egy meglepetésem a számotokra. – megfogtam Rosalie kezét, aki a kissé magas lépcsőn csak segítséggel tudott felmászni. A szívem most háromszoros sebességgel kalapál. Kicsit félek attól, hogy Rosalienak nem fog tetszeni. Annak ellenére gondolom ezt, hogy mindene meglesz, amire egy kislánynak szüksége van. S tudom, hogy Ő csupán egy dologra vágyik: szeretetre! Kinyitottam a szobaajtót. A szellőztetés ellenére a frissen festett szoba és a fa illata még mindig keveredett egymással.

-Úristen Seb! – szerelmem a meglepődöttségtől a szájához emelte kezét.

-Tetszik? – leguggoltam.

-Ajiel!! – Rose ahogy meglátta a meséből jól ismert szereplőt, máris berohant a szobába. Fölösleges volt választ várnom tőle.

-Látod, itt a neved: Rosalie. – magyarázatot adtam az írásra az ágytámlán, hiszen még nem ismerte a betűket.

-Nem tudom, mit mondhatnék.- Hailey hangja megremegett.

-Semmit.

-Te magad festetted ki a szobát?

-Természetesen. – büszkén húztam ki magam. – Kész profi vagyok a festésben és a barkácsolásban.

Rosalie egy-kettő hozzászokott a kis szobához, mely mától az ő „birodalma” lesz.

-Gyere, hagyjuk magára. – és kimentünk. Segíteni kezdtem a kipakolásban.

-Nagyon csendes vagy. – osztottam meg észrevételem.

-Azon tűnődöm, hogy mennyire húzott ide vissza a szívem. Hozzád. – átkarolta a nyakam. – Mondom ezt úgy, hogy mindössze egyetlen egy alkalommal jártam itt.

-Most már értem, miért nézel ilyen... furcsán. Sosem néztél még ilyen tűzzel a szemeidben. Azt hiszem, hogy most egy teljesen új Haileyt látok magam előtt.- tenyerem a csípőjére csúsztattam.

-Hát, ha már a nézésnél tartunk, akkor a te tekintetedben is valami szokatlant vélek felfedezni: azt, hogy végre megkaptad azt, amire úgy vártál.

-Pontosan. Még be sem rendezkedtem anno, de már arról álmodoztam, hogy éljük a magunk kis nyugodt életét, elbújva a világ szeme elől, együtt főzünk, esténként romantikázunk, a szőnyegen ülve játszunk Rosalieval.

-Akár már most is főzhetnénk együtt valamit, ugyanis farkas éhes vagyok.- kuncogva lépett ki a szobából. Annyi szépet szerettem volna mondani még neki, de ő megtörte a pillanatot. Utána siettem, azt remélve, hogy később visszatér a romantikus énje.

*** Heikki szemszöge ***

     Vasárnap megejtettem egy könnyed vacsorát Hailey, Rose és Seb társaságában, majd felmentem a szobámba és nekiláttam a bőröndöm kipakolásának. Szívesen maradtam volna még Cynthiáéknal, de a jövő hétvégén futam, fel kell készítenem Sebastiant. Rettentő hamar eltelt ez a két és fél nap, amit a Henderson családnál töltöttem, már csak az emlékek maradtak belőle:

„ A megadott időpontban, egy fél perces késést sem tapasztalva szálltam le a Heathrow Nemzetközi Repülőtéren. Még csak dél volt, de máris zsúfolásig tele a váróterem, és egy szabad taxi sem állt a bejárat előtt. De hiába találtam szabad taxit pár száz méterrel arrébb, pechemre belekeveredtünk a legnagyobb dugóba. Ha nem sietnék, még élvezném is a sétakocsikázást, de révén, hogy a szépségem most mutat be a családjának, nagyon frusztrált vagyok. Nem indulok piros ponttal Mr. és Mrs. Henderson előtt. Ahogy megérkeztünk, a sofőr kezébe nyomtam a pénzt, busás borravalót adva, majd kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Csengettem, de hosszas várakozás után sem nyitott ajtót. Újból csengettem, majd mikor erre se reagált, felhívtam. Ez kellett ahhoz, hogy beengedjen.

-Késtél. – duzzogott és üdvözlés nélkül visszasétált a nappaliba.

-Tudom, de nem tehetek róla. – széttártam karjaim. – Nem találtam taxit, majd dugóba kerültem.- magyarázkodtam. – Ennyire haragszol? – elővettem a bocinézésem.

-Nem. – félretette a duzzogását és szerelmes csókban részesített. – De anyáék nem díjazzák, ha kések otthonról. Úgyhogy indulnunk kell.- és gyorsan kiterelt a lakásból.

-Értsem ezt úgy, hogy büntiként a kutyák elő löktök? - paráztam.

-Dodó nem eszik embert. – kuncogott.

- És nem is daraboltok fel? – nem épp nyugodtságot árasztó érzés ennyi késéssel bemutatkozni a leendő anyósodnak és apósodnak.

-Nem tartozunk Hasfelmetsző Jack rokonai közé! – jól szórakozott rajtam és ezt nem titkolta.  – Lazulj már, édes! – tanácsa nem sokat segített rajtam.

Egy almazöld, kétszemélyes Suzuki Smartba ültünk be.

-Egész jó kis autó. – mosolyogtam. Illik hozzá, olyan „cynthiás”.

-Köszi. Semmilyen más autóra nem cserélném le.

-Ezt elhiszem. Jól muzsikál, praktikus, mert könnyű parkolni vele.

-Igen, és rengeteget spóroltam rá. – kíváncsian néztem rá, azt várva, hogy többet megoszt ezzel kapcsolatban. – A szüleimnek mindig az volt az elvük, hogy a kívánt dolgokra spórolni kell. Viszonylag még kamasz voltam, mikor eldöntöttem, hogy fősulira akarok járni. S azt is tudtam, hogy bizony egy kocsi sem ártana. Így hát minden hónapban kénytelen voltam egy bizonyos összeget bedobni a malacperselyembe. Persze néhány cent minden hónapban nem elég, ennyiből nem gyűlt össze egy autóra való, így a családom kipótolta: a ballagásom napján a házunk előtt parkolt a vágyam.- emlékezett vissza.

-Jó autót választottak. Olyan „cynthiás”.

-Hééé! Ne fikázd a kocsimat! – szabad kezével a combomra csapott.

     Az út hátralevő részében nem igazán szólaltam meg. Csak néztem a mellettünk elsuhanó tájat és magamba szívtam a lehúzott ablakon át beáradó friss, vidéki levegőt. „Gaskains”- hirdette a tábla.

-Szóval itt nőtt fel a kicsi Cynthia. – sóhajtoztam. Azonnal magával ragadott a táj „tisztasága” és szépsége. A faluba vezető út mellett gyümölcsfák, ültetvények, szőlősök húzódtak.

-Egy hatalmas családként élünk itt. A lakosság 80%-a földet művel vagy állatot tenyészt. A terméseket pedig London kisebb boltjai vásárolják fel. Ez jelenti a családok jövedelmét.

Míg mesélt, nem vettem le a pillantásom az óvoda udvarán fogócskázó gyerekekről. Minden kő, minden házfal és minden utcasarok arra az időre emlékeztetett, amit a nagymamámnál töltöttem, mikor sötétedésig kint fociztunk a fiúkkal.

-Megérkeztünk.- hangja visszahozott a jelenbe. – Előre megyek, te kicsit maradj le mögöttem, rendben? – bólogattam. Ő bement a kerítésen, én ekkor szálltam ki a kocsiból. Elbújtam a bejárati ajtó mögé, innen jól hallottam a bentiek beszélgetését.

-Annyira aggódtam, mikor szóltál, hogy csak később érsz ide.

-Csak volt egy kis dolgom anya, amivel nem végeztem idejében. - füllentett.

-De jó, hogy itt vagy. Együnk, aztán mesélj, mert van miről.

-Öhm.. Nem egyedül érkeztem. -  félénké vállt a hangja.

-Hoztad a barátnőidet? -  ismét az anyukát hallottam.

-Nem. Elkísért valaki, akit muszáj megismernetek.

-Csak nem Heikki? – egy újabb nő szólalt meg.

-Catherine, kiről beszélsz? – az apa sem maradt szótlanul.

-Heikki a barátom. Most kinn áll, arra várva, hogy bemutatkozhasson. – hozzám lépett és kézen fogva behúzott a házba. -  Ő itt apa, John, anya, Annie és a nénikém, Catherine.

-Heikki Huovinen.- bemutatkoztam és mindenkivel kezet fogtam.

-Szólhattál volna, hogy nem egyedül érkezel. – Annie kicsit lekapta a lányát, majd a testvérét, Catherine-t sem kímélte: - Azért az különös, hogy egyedül csak te tudtál arról, hogy Cynthiának van valakije.

     Megebédeltünk, majd a nappaliba telepedtünk le. Catherine nem bírta levenni rólunk a szemét, minden pillantásunkat, a kézfogásunkat széles mosollyal díjazta. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ő volt a leginkább elragadtatva attól, hogy a lánya hazahozott egy férfit.

-És mióta ismeritek egymást? – jött az első kérdés. Az apa jóvoltából.

-Régóta ismerjük egymást, de csak pár hete járunk. – Thia szerelmesen nézett rám.

-Miért csak Catherine tudott erről? – Annie nagyon leragadt ennél a témánál.

-Tévedés, nem tudtam arról, hogy együtt vannak! – védekezésbe kezdett. – Thia említett egy férfit aki tetszik neki, még mikor úgy volt, hogy hazaköltözik. De azóta nem beszéltünk erről. S, Heikki örülök, hogy megakadályoztad Cynthiát abban, hogy hirtelen fellángolásból feladja az álmait.

Ennyi kellett ahhoz, hogy a szülőkön újabb ledöbbenés fusson végig. Késztetést éreztem arra, hogy bebizonyítsam, hogy a lányukhoz való vagyok.

-Lassan fél éve ismerem Cynthiát, s a legelső pillanattól kezdve tetszik nekem. És bocsáss meg, amiért ezt nem adtam egyértelműen a tudtodra. -  bocsánatot kérve pillantottam rá. – A barátnőitől tudtam meg, hogy mire készül, s nagyon rettegtem attól, hogy elveszítem. Ezért elé álltam az igazsággal: azzal, hogy szeretem. Tudom, hogy mérgesek most rám, de... Komolyak a szándékaim a lányukkal.

-Üdv a családban, Heikki! – hosszas csend után a családfő a kezét nyújtotta.

-Olyan különleges neved van. – jegezte meg Annie, miközben egy csésze teával kínált.

-A hazámban, Finnországban nem ritka név a Heikki. Minden tizedik embert így hívnak.

-Ezer tó országa, Finlandia, Nokia...- sorolta John a hazámhoz tartozó jellegzetességeket. – Pontosan mivel is foglalkozol?

-Jelenleg a Red Bull Racing alkalmazásában állok. Vettel személyi edzője vagyok.

-Akkor te vagy az, aki a pilóta feje fölé tartja az esernyőt. Így már értem, miért tűntél olyan ismerősnek, mikor beléptél az ajtón.- esett le az anyukának.

-De csak tavaly óta edző, azelőtt profi hokis volt. – fényezett Thia.

-Profinak semmiképp se nevezném magam. A finn élvonalban karcoltam a jeget.

-Az Olimpián figyelemmel követem a hokit. Milyen csapatban játszottál? – még a végén kiderül, hogy Johnnal lesz közös témánk.

-A Kärpät U20-as csapatában kezdtem, majd a Kiekko-hoz igazoltam.

          A szülők faggatózásától kissé kimerülten zuhantam be az ágyba.

-Nagyszerűen álltad a sarat. Minden elismerésem.- szenvedélyes csók volt a jutalmam, majd keresztül vetette a lábát rajtam és a combomra ült.

-Egy pillanatig azt hittem, hogy lenyelnek keresztbe. Még jó, hogy nem tudják, hogy miattam késtél.

-Ezért én vagyok felelőssé tehető, mert nem szóltam nekik arról, hogy bepasiztam. És ne feledd, ezen én is át fogok esni, mert nekem is el kell nyernem a családod szimpátiáját. De legalább tudnak a létezésemről és nem sokkolódnak le.- nevetett.

-A német és magyar futam között bemutatnálak otthon, de csak akkor, ha jó kislány leszel. – a pólója alá nyúltam.

-És, ha nagyon rossz leszek? – incselkedett velem.

-Akkor bizony bünti jár. – fordítottam magunkon és egy kis esti testmozgásra invitáltam.”