12.rész

Sziasztok!

A chatben Lisa kérdésére azt a választ adtam, hogy igyekszem ezen hét elejére elkészülni az új résszel. Nos, ez meg is történt, csak az utolsó pillanatban adódott egy kis technikai probléma: a program, amivel a részeket szerkesztem úgymond "bekattant", elfelejtette elmenteni a teljes egészében kész részt és mindent újra kellett gépelnem. Erre csak a mai napon  tudtam  sort keríteni, a suli miatt nem volt időm foglalkozni az új fejezettel.

Ez a rész nem hoz most sem különösebb izgalmakat. Nagy meglepetésre nem kell számítani, szerintem mindannyian sejtitek, hogy mi lesz Hailey döntése. Azonban el kell mondanom, hogy muszáj volt így alakítanom a szálakat. A rész vége felé felbukkan egy új szereplő. Azt, hogy milyen szerepe lesz a történetben, még nem szeretném felfedni előttetek. :) 

Érdeklődtetek Gavin és Hanna után... Meg lehet nyugodni, nem tűntek el, fel fognak még bukkanni. Persze nem vártam :P

Remélem tetszeni fog nektek ez a rész (is). Időhiányban szenvedek, ennek ellenére próbáltam nem össze csapni és minden egyes részletre kellően oda figyelni. Ismét köszönöm az előző részhez kapott visszajelzéseket. :)

Kellemes időtöltést.

Reny

Hamarabb elérkezett a virradás pillanata, mint arra számítottam. Eléggé rosszul érintett az, hogy rám köszöntött egy új nap, és még mindig megoldatlan problémák és elvarratlan szálak vannak a nyakamon. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, vörösre sírtam a szemeim, szúró és égető fájdalmat éreztem, akárhányszor megtöröltem. A szobában uralkodó csend miatt hallottam, ahogy Rosalie egyenletesen szuszog. A legfelemelőbb pillanatok közé tartozik, amikor a saját bőrömön érzem, ahogy lélegzik. A legtökéletesebb gyermek kerek e világon. Olyan gyermek, amilyenre minden nő vágyik. Érett volt a korához képest, hiszen 4 évesen megértette ezeket a mondatokat: “ Most nincs pénzem” ; “Anya most nem tud neked csokit venni.” Megszokott mondatok voltak ezek az én számból. Túlságosan is sűrűn hallotta ezeket tőlem Rosalie.

   A legrosszabb a szeretet ünnepe volt számunkra. Mások nagy bevásárlást tartottak, különféle alapanyagokkal, ajándékokkal tömték meg a bevásárló szatyrokat, addig nálunk az ünnepi menü gyümölcslevesből és krumplipüréből állt –jó esetben-. Mások asztalán ezen az ünnepen minden földi jó virított. Mindig is azt a vágyat kergettem, hogy ünnepekkor a frissen sütött mézes kalács illata lengi majd be a lakásunkat. Csalódáskeltő volt minden egyes Szentestén rájönni, hogy az előző évekhez képest  most sem történt változás. A Smith házaspár támogatásában nem mindig reménykedhettünk. Öregek révén ők is betegesek, az egyik fiókban doboz számra sorakoznak a gyógyszerek. Ünnepekkor ők is kiköltekezik magukat, összeül a család vacsorázni, amire mi nem vagyunk hivatalosak sosem. Én ezt tiszteletben tartom és tudomásul veszem mindenféle harag nélkül. Beértük azzal is, hogy a maradékból mindig bőségesen jutott nekünk is, amiből aztán 2-3 napig kihúztuk. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de a mi lakásunkban sosem volt fenyőfa felállítva. A teleket borzasztó nehezen vészeltük át. Naponta többször fűtöttünk, Rose nem ülhet egész nap a hideg lakásban és a számlák kifizetése vitte el valamennyi pénzem. Az ajtók elől vagy épp a szemetes kukák mellől gyűjtöttem össze azokat a levágott fenyőfa ágakat, melyekre más már nem tartott igényt. Vázába állítottam őket, színes szalagokat és üres szaloncukros papírokat akasztottam rájuk. Számunkra ez volt a fenyőfa, mellyel be is értük. Tudtuk, hogy nekünk csak ennyi jut, és az asztal köré állva, égő gyertyák kíséretében hálát is adtunk mindezért. Így éltünk hát mi: teljes nélkülözésben. Én sosem vágytam ajándékra, mert már megkaptam életem legértékesebb ajándékát 4 évvel ezelőtt Rose személyében. Lélekfacsaró volt hallani Szilveszter estéjén, ahogy a szomszédok kiélvezik az aktuális év utolsó pillanatait és derűsen, nagyszabású tervekkel vágnak neki az új esztendőnek. Mi mindig a mának éltünk. Miért is terveztünk volna hetekkel, hónapokkal előre? Nekünk minden egyes új év nehezebb és nehezebb akadályokat hozott és lásd, még csak március elejét írjuk, de már mennyi dráma ért minket. Azt nem tudom, hol leszünk holnap reggel, nemhogy azt tervezgessem, mit csináljunk majd augusztusban, a szabadságomon.

   Idejét láttam annak, hogy felkeljek. Halkan kiosontam a szobából, ki a sötét nappaliba. Sebastian szobájából furcsa hang szűrődött ki, talán az ébresztőjének dallama lehetett ez. Az ablak elé sétáltam és figyeltem az ébredező természetet. A fürdőszoba irányából fény érkezett, odakaptam fejem és láttam, ahogy Sebastian törölközőt és tiszta ruhát tart a kezében és magára zárja a fürdő ajtaját. Kihasználva a maradék szabad perceim, azonnal a gondolataimba mélyedtem. Egy képzeletbeli papírra azt véstem fel, kinek az ajánlatát volna előnyösebb elfogadnom. A végső eredmény döntetlen lett, ezzel a módszerrel nem kerültem egy lépéssel sem közelebb az igazsághoz. Ám ekkor eszembe jutott valami, ami talán megkönnyítheti a dolgom. Barátnőm előszeretettel pártolta Sebastiant, úgyhogy az ő részéről nem lenne utódlagos sértődés abból, ha esetleg délután ide jönnénk vissza a csomagjainkkal együtt. Sőt! Örömében a nyakamba vetné magát és az egekig áldaná az eszem. Viszont Sebastian… A tegnapi lelki támaszért, a jóságáért és emberségéért velünk szemben tartozom neki! Már azt tervezgette, hogy segít nekem a lakás néhány részét átalakítani, hogy könnyebben boldoguljak. A sok szomorúság után felszabadító érzés volt látni a szemeiben az izgatottság szikráit. Most láttam őt először olyannak, amilyennek lennie kell: lelkesnek. Ügyelnem kell arra, hogy ne haragítsam semmivel sem magamra, mert Rosalie sosem bocsátaná meg nekem, ha az én hibámból nem találkozhatna a kedvencével. És nekem a lányom, a két szemem legféltettebb kincse a legfontosabb. Olyannyira, hogy akár el is fogadjam a német ajánlatát. Merengésem a karomra simuló kéz szakította meg. Hátra fordultam és ebben a pillanatban a fülem tövéig pirultam. A helységben uralkodó félhomály miatt azonban nem láthatta zavarom. A szemeim önálló életre keltek, többször is végig futtattam a pillantásom az előttem álló férfin. A gyors, reggeli zuhanynak köszönhetően bőréből friss illat áradt, szőke tincseiből a fedetlen mellkasára csöpögött néhány vízcsepp. Mindössze egy alsót és rajta egy farmert viselt. Nem volt kigyúrt testalkatú, mégis tetszett a látvány és megengedtem magamnak azt a kijelentést, miszerint ez  a legtökéletesebb  férfi test, ami valaha is láttam.

-Tudtál pihenni rendesen?- érdeklődött.

-Nem igazán. Csak forgolódtam egész éjjel, nem leltem a helyem.

-Annyira kényelmetlen  volt az ágy?- lepődött meg.- Remélem nem ezen múlik, hogy miként döntesz.

-Nem az ággyal volt a probléma. Egész éjjel töprengtem.

-És mire jutottál?- sürgetett. A hangjában érzékeltem az izgatottság és a remény életre kelését arra vonatkozóan, hogy nem mondok nemet a segítségére.

-Anya?- hallottuk meg az édesen csilingelő gyermek hangot. Sebastian felkapcsolta a lámpát, így Rosalie magabiztosan tipegett felénk. Álmos szemeit dörzsölte eközben. A pilóta azonnal ölbe kapta és nyomott egy cuppanós puszit az arcára. Rose-nak mindez nagyon tetszett, hiszen fülig érő mosoly volt erre a válasza.

-Hogy aludt a világ legtündéribb kislánya? – faggatózott a német.

-Jól!- szusszantott még kicsit kába hangon.- Olyan nagy és puha az ágyad!- jelentette ki, mire Sebastian felkacagott. Közelebb léptem hozzájuk, hogy megsimogathassam lányom arcát. Ő itt volt köztünk, vézna kis testecskéje a Sebastian és az én testem közé préselődött.

-Anya, igaz nem hajagszol, amiért itt aludtunk?- pillantott rám félve, pici ajkai sírásra görbültek.

-Nem haragszom kicsim.- ráztam fejem mosolyogva és megfogtam kezét.

Általa kicsit eltértünk attól a témától, melyet Sebastiannal az előbb firtattunk. Mintha ő is erre gondolt volna, ábrázata komoly lett, várt a válaszomra.

--Nos, miként döntöttél?

-Maradunk.- válaszoltam tömören, lényegre törően.

-Hallod kicsi Rose, itt fogsz lakni anyukáddal.- nevetett, miközben jól megszeretgette lányom, aki szintén majd kiugrott a bőréből. Egyszerre néztek rám és az én szívem kihagyott egy pár ütemet. Láthatóan nagyon fel voltak dobva, nem tudtam eldönteni, hogy melyikük is vigyorog szélesebben. Senki nem hinné el, hogy egy egyszerű szócska ilyen nagy örömöt tud okozni valakiknek. Eddig a pillanatig én sem.- Nem tudom mi, vagy ki győzött meg, de jól döntöttél, ebben biztos vagyok. Már alig várom, hogy délután segíthessek nektek a költözésben.

-Azt hiszem kicsit túl komplikáltam a dolgokat, az egész éjszakán át tartó vívódásom tekintve. Pár napról, rosszabb esetben pár hétről van szó, amíg nem lelek egy új albérletet.

-Hailey!- szólított nevemen erőteljes hangnemben, dühös arccal. Közben letette karjaiból lányom.- Mi az, hogy csak pár napról van szó? És miért akarnál megint albérletbe menekülni, mikor itt van ez a lakás – mutatott körbe -, amiért még lakbért sem kell fizetned?

-Te  arra gondoltál, hogy véglegesen ide költözünk?- rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

-Ahogy mondod.- biccentett.- Engem nem zavarna, sőt! Megnyugodnék, hiszen tudnám, hogy jól vagytok, hogy rendes környezetben éltek. Rosalie sokat játszhat a parkban és a gyár is közelebb van, nem kell annyit buszoznod naponta.

-Az rendben van, hogy téged nem zavar, de…a… te…- makogtam zavaromban, nem tudtam miként mondjam el, hogy nem akarom, hogy a párjával miattam civakodjanak.

-Nem tudom kire gondolsz, hogy kit zavarna.- rázta a fejét tanácstalanul.- Ez az én lakásom és azt teszek vele, amit csak szeretnék. Jelen pillanatban azt látom helyesnek, hogy rávegyelek, hogy cuccoljatok ide. És nem kell rettegned, én nem foglak az utcára tenni titeket. Nyilván nem ajánlottam volna fel a segítségem, ha pár nap múlva elzavarnálak benneteket. Nos, mi a végső döntésed most, hogy ezeket már tudod.

-Majadjuuuunk!- kotyogott bele ujjongva Rose. Láttam, hogy mennyire jól érezte itt magát tegnap este, addig kampányolna, amíg rá nem vesz a dologra. Bazsalyogva rábólintottam. Sebastian látványosan megkönnyebbült.

    Pontosan 6 órakor már a bérház kapuján léptünk be. Gyorsan rendbe szedtem magam, Rosaliet a Smith házaspár gondjaira bíztam. Könnyezve vették tudomásul, hogy utoljára. Persze azt nem tiltottam meg, hogy láthassák, hiszen a második unokájukként bántak vele, mióta csak megszületett. Megígértem, hogy akkor jöhetnek majd meglátogatni, amikor csak kedvük tartja. Velem pedig azt ígértették meg, hogy néha-néha azért eljövünk mi is hozzájuk. Fájdalom nélkül sosem fogok tudni ide visszajönni. Szerettem itt élni még akkor is, ha egyes napok nyomorúságosan teltek. De azt hiszem most érkezett el az az idő, hogy a gyökerektől kezdve új életet kezdhessek. Minden adott hozzá, csak akarnom kell!

   7 óra előtt léptem be a gyárba Sebastian kíséretében. Volt már mozgás a gyárban, ezért a meglepett pillantásokat nem kerülhettük ki. Egyeseknek furcsa volt az, hogy mi egymással beszélgetünk.

-Meddig  dolgozol?- fordult felém.

-3 óráig.

-Addig bőven végzem én is a teendőimmel. Ha végeztél, akkor ugorj be a szimulátorszobába, valószínűleg ott leszek majd a versenymérnökömmel.

Megígértem, hogy majd megkeresem akkor, elköszöntünk egymástól, majd mindketten a magunk dolgára siettünk. Szinte őrült módjára vetettem be magam a pult mögé. Nem volt nagyobb a hajtás a hét előző napjaihoz képest. Az már látszott, hogy közeleg a hétvége, mindenki kedvtelenül és fáradtan közlekedett a gyárban. A szerelők és titkárnők napi 3-4 kávét is megittak, mégsem tudtak éberebb állapotba kerülni.

   2 után pár perccel Laura lépett elém egy borítékkal.

-Nyitottam neked egy bankszámlát, itt a bankkártyád, ezzel veheted ki a fizetésed az automatából.- mosolygott. Remegő kezekkel vettem el a borítékot tőle. Végig az járt a fejemben, hogy ez az első, normálisnak mondható fizetésem, amiért keményen, ugyanakkor tisztességesen dolgoztam meg. A műszakom lejárta után lementem a bejárat mellett felállított bankautomatához, segítséget kértem a biztonsági őrtől a gép kezelését illetően. Nagyon egyszerű a dolog, legközelebb már egyedül is elboldogulok. A fizetésemmel  az alaksorba szaladtam, hogy átöltözhessek. Egyedül voltam ott, a többiek szokásukhoz híven már régen hazamentek. Az orromhoz emeltem a ropogós bankókat. Olyannak tűnhettem kívülről, mint aki életében most lát először pénzt. Való igaz, ennyi pénzt egy összegben még sohasem tartottam a kezemben. Mosolyra húzódott a szám. Mégis vannak olyan ritka pillanatok, mikor a pénz boldogít! A táskámban rezegni kezdett a Cynthiától kapott telefonom. Nagy nehezen sikerült előkotornom.

-Szia! Végre, hogy felvetted. Legalább vagy 10-szer hívtalak a mai nap folyamán. Tudod, hogy aggódtam érted?- támadott le rögtön barátnőm, ahogy fogadtam a hívást.

-Tudnod kellene, hogy ma dolgozom, és a mobilom a táskámmal együtt bezárom a szekrénybe.- válaszoltam higgadtan.

-Egész este vártam, hogy felhívj. Mi volt Seb lakásán?- tért a lényegre.

-Rosalie mesenézés közben elaludt, így esély sem volt arra, hogy hazamenjünk. Ott aludtunk a lakásán és viszonylag későn feküdtem le. Nem akartalak olyan későn a hívásommal zaklatni.

-Oké, de mondj már valami lényegeset is, mert már nem bírom idegekkel!- sürgetett.

-A német ajánlata lett a befutó.

-Tudtam, tudtam, de annyira tudtam!- visított, el kellett emelnem a telefont a fülemtől.- Nincs olyan nő ezen a világon, aki nemet tudna mondani neki. Mit vetett be annak érdekében, hogy így dönts? Mert kétlem, hogy szép szavakkal hatott rád, az ugyanis még nekem sem ment.

-Nem volt semmi olyan, amire te gondolsz!-szögeztem le, míg mielőtt elkezdett volna kombinálni.- Az egyetlen létező ok az Rosalie. Csak neki akarok jót. Ám azt az aprócska tényt egyikőtök sem hozta a tudtomra, hogy a drága pilóta azt akarja, hogy mi ki se költözzünk onnan.

-Ezt.. ezt izé.. ööö… nekem sem mondta.- hebegett a telefon másik végén.

-Valahogy ezt nem tudom elhinni neked. Most leteszem, még sok dolgom van. Számíthatok ma délután rád?

-Ez csak természetes.

   Minden cuccommal együtt fellépcsőztem a szimulátorszobáig. Kinyitottam az ajtót kis résre és láttam, amint Sebastian  és még egy férfi ( gondolom a versenymérnöke) egy asztalnál ültek, előttük egy halom papír. Nem volt  merszem megszólítani a pilótát, nem akartam megzavarni, látszott, hogy még nem sikerült végeznie. Egy ideig tétlenül figyeltem őket. Sebastian vett először észre.

-Gyere csak beljebb.- odajött hozzám, megfogta a kezem és beljebb húzott.- Rocky, bemutatom neked Haileyt, a lakásom új lakóját.- eléggé vicces volt ez a megnevezés a részéről.

-Nagyon örvendek Hailey. Nagyon sokat halottam már rólad, főleg az utóbbi fél órában.- nevetett a férfi.

-Csak azért jöttem, hogy szóljak, én végeztem mára, de, ha te még nem…

-Én is végeztem mára.- hesegette el a kétségeim efelől a német.

Kezet fogtam a versenymérnökkel és ezután elhagytuk a gyár területét. Szótlanul ültünk egymás mellett az út alatt. Igazából egy témát nem tudtam felhozni és beszélgetni sem volt kedvem. Fáradt voltam mind fizikálisan, mind mentálisan. És sajnos a mai napnak még nincs vége, a legjava még csak most jön!

-Már tegnap este meg akartam kérdezni, honnan jön Rosalie nagy rajongása? És te hogyhogy a Red Bull Racing gyárában kötöttél ki?- fordult felém kíváncsi tekintettel.

-Az egész úgy indult, hogy Budapesten jártam főiskolára, fotósnak tanultam. Egy sportlapnál kaptam állást, mint kezdő. Hazai sporteseményeken kattintgattam a vakut. Ott voltam a Magyar Nagydíjon, ahol egyébként megismerkedtem Rosalie apjával. Volt szerencsém lefotózni téged.- rámosolyogtam, ő pedig elcsodálkozott.- Rosalienak rengeteget meséltem a Forma-1-ről és megmutattam neki az általam készített fotókat. Véletlenszerűen rábökött a te képedre és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy neked fog szurkolni. Igazából én Mateschitz nagylelkűsége miatt dolgozom a gyárban. Bementem hozzá, hogy munkát keresek. Nem volt könnyű meggyőzni úgy, hogy nem mutathattam fel diplomát, de kivételt tett. Röviden ennyi.

-Rosalie igazán egyedi módon választott magának kedvencet.-csodálkozott rá a dologra.

-Jó megérzései lehettek akkoriban. Mára már egy háromszoros világbajnok rajongója.

-Na igen.- nevetett. Kacaja simogatóan hatott a hallószervemre.- Egyszer mindenképp meg szeretném nézni azokat a képeket.

A rövidke beszélgetésünk alatt elrohant az idő, a bérház kapuja előtt találtam magam. Gombóccal a torkomban és ugrándozó gyomorral lépcsőztem fel a lakásomig. A dobozok egy része az ajtó előtt hevert, amit furcsáltam, mert én tegnap biztosan nem hoztam ide ki őket. Bentről recsegő zajok szűrődtek ki. Az ajtó sem volt bekulcsolva, könnyedén benyithattam. Barátnőm és kislányom együttes erővel ragasztószalagozták a dobozokat.

-Én leviszem a kinti dobozokat az autóba.- szólt utánam Sebastian.

 Némán álltam én is neki a pakolásnak. Közben mindig az órát néztem. Valamikor ilyentájt kell betoppannia a háziúrnak és a lakástulajdonosnak. Be sem fejeztem fejben a gondolatom, máris kopogtak az ajtón és az említett személyek besétáltak. Köszönés nélkül odaültek az asztalhoz. Cynthiával elpakoltunk onnan minden felesleges dolgot. A tulaj egy halom papírt tett elém és pillantásaival szinte kényszerített, hogy mindegyiket aláírjam.

-Rosalie, menj nézd meg, nem kell-e segíteni Sebastiannak.- utasította barátnőm a lányom.

Figyelmesen elolvastam mindent. Olyan bekezdésekkel találkoztam, hogy felszólítást kaptam a lakás azonnali elhagyására, arra kértek, hogy a beköltözés napján itt talált dolgokat nem vihetem magammal. Fájó szívvel, ám egy rossz megjegyzés nélkül egyeztem bele mindenbe, ami a papírra volt nyomtatva. Minek lázadni?

-Hogy lehet maga ennyire szívtelen? Kiköltöztet csak úgy egy anyát egy 4 éves kislánnyal?- csattant fel Cynthia abban a pillanatban, ahogy távozni készültek.

-Kérlek szépen ne avatkozz bele!- rimánkodtam. Fölöslegesen.

-Csak úgy? Akkor valószínű ön nem tud arról, hogy a kisasszonynak adóssága van felém. Hónapok óta nem fizet azért, amiért itt laknak.

-Adhatott volna még 2 napnyi haladékot. Ma minden tartozását rendezte volna.

-Elég haladékot kapott már! Havonta kapom a felszólításokat, hogyha nem fizetek be mindent az utolsó szalmaszálig, akkor pert indítanak ellenem. És amúgy sem hagyhatom, hogy vadidegen férfiak hemperegjenek az én tulajdonomat képező ágyban.- ez volt az utolsó mondata, mely úgymond kegyelemdöfés is volt egyben.

-Vadidegen férfiak? Miről beszélt Hailey? Még mindig nem hagytál fel azzal, hogy a testedből élj?- ragadta meg a karom Cynthia.

-Még a feltételezés is fájó! Nekem kéne kikelnem magamból, amiért nem tudsz elmenni a dolgok mellett szótlanul. Mire volt az jó, hogy így nekiálltál?

-Neked kellett volna jobban szembeszállni vele és harcolnod azért, amid van és ami megillett téged és Rosaliet. Vagy elég lett volna szimplán kölcsön kérni valakitől. Ha nincs ekkora büszkeséged, akkor most nem itt tartanál.

-Persze, oktass csak ki!! De tudod mit? Elegem van abból, hogy mindenki tanácsot osztogat, hogy mit kell és mit kellett volna tennem! Ha csak egyszer is lennél a helyzetemben, te mit csinálnál? Mára elég volt a segítségedből, kérlek menj haza.- mutattam a nyitott ajtó felé. Haragudtam az egész világra, de legfőképp magamra, amiért megnyíltam egyes embereknek. Észrevétlennek kellett volna maradnom és csakis arra koncentrálni, amiért valóban állásra jelentkeztem  a gyárba.  Tegnap este ki kellett volna osonnom Sebastian lakásáról és lányommal együtt elmenni innen jó messzire, hogy se Cynthia, se Gavin, se Sebastian ne találjon soha többé ránk. Mióta őket ismerem minden csak rosszabb lett. Nem tudok a saját sarkamra állni és egymagam dönteni, mert mindig rávesznek valamire vagy szimplán választás elé állítanak.

-Minden rendben?- hallottam meg Sebastian hangját az ajtó irányából.

-Igen. Ezek az utolsó dobozok.- mutattam magam köré.

-Anya! Nem találom Juliet!!- szaladt oda mellém Rose, a babáját keresve, melyet a pilótától kapott.

-Ott van a széken.- mutattam kissé ingerülten a megfelelő irányba. Odatipegett, leemelte a babát és magához szorította.- Jól nézd meg ezt a helyet kicsikém, mert ide már soha többé nem jöhetünk vissza.

-Szerettem itt lakni.- pityergett.- De Sebastiannal is szeretni fogok.

   Még egyszer mindent átnéztem és miután megbizonyosodtam arról, hogy mindent bedobozoltunk, kitereltem a lányomat és bezártam a lakást. Véglegesen. Ő előre szaladt. Lehajtott fejjel hagytam magam után a lépcsőfokokat. A második emeleten utam állták. Margaret és a “szövetségesei” győzelemittasan néztek rám. Gúnyos mosolyuktól úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon rúgtak.

-Elérte a célját. Remélem most már elégedett.- mondtam fájdalommal .

-El sem tudod képzelni, hogy mennyire! Örömtáncot fogok lejteni abban a pillanatban, ahogy innen kiteszed a lábad. Végre fellélegezhetünk, nem kell eltűrnünk egy prostit a közelünkben!

Hangosan felzokogtam és kikerültem őket. Alig vártam, hogy  eltűnjek a közelükből. Talán jó döntés volt a város másik pontjára áttenni a lakhelyünket. Talán ott nem fognak keresztbe tenni nekem a szomszédok. Beszálltam a kocsiba Sebastian mellé és ő rögtön elindult. Annyira remegett a kezem, hogy a biztonsági övet is hatalmas kínlódások árán tudtam becsatolni. Könnyeim eközben sehogy sem akartak apadni, nem hittem volna, hogy képes leszek ennyit sírni egyhuzamban.

-Kérlek szépen nyugodj meg. Most már minden rendeződni fog.- csitítgatott a pilóta, combomon végigsimított jobb kezével.

-Összevesztem Cynthiával.- bukott ki belőlem zaklatott állapotom egyik oka.

-Nem lesz ez a harag örökké tartó, meglásd. Mindenki kissé frusztrált ma, kinek fontosak vagytok. Biztos nem gondolta komolyan, amit tett vagy, amit mondott.

  Mire a lakásához értünk sikerült lecsillapodnom. Kiszálltunk, majd a kezembe adta  a kulcsot, hogy nyissam ki én az ajtót. Elindultam a bejárathoz, ő pedig a csomagtartóhoz a dobozok után. Egyszerre három dobozzal egyensúlyozott a lépcsőn, ki sem látszott azok mögül. Rosalie is besegített, amennyire csak tudott, ő a játékokkal megpakolt zsákokat vonszolta maga után. Mire minden felkerült, már járni sem lehetett a nappaliban.

-Van itt pár dolog, amiket tudnod kell.- húzott magával a kanapéra.- Beszéltem Mateschitz-el, elintéztem, hogy holnap ne kelljen bemenned a gyárba. Arra gondoltam, hogy jól fog jönni egy szabadnap, hogy be tudjatok rendezkedni.

-Igen, igazad van.- helyeseltem. Túl kimerült vagyok jelen pillanatban ahhoz, hogy bármihez is nekilássak.

-A másik dolog az, hogy nyitottam nektek egy bankszámlát, melyre utaltam egy bizonyos összeget, hogy…

-Mi??- ugrottam fel a kanapéról.- Erre aztán semmi szükség nem volt!

-Hailey, kérlek szépen halgas végig.

Kérését meg sem hallva trappoltam a konyhába. Léptek jelezték a hátam mögött, hogy követ.

-Nem kérek senki pénzéből sem! Egészséges ember vagyok, aki munkaképes és aki meg tud dolgozni azért, amire szüksége van. Megkaptam a fizetésem és az az összeg bőven elég kettőnknek.- durcáskodtam.

-Ezt meg kell cáfolnom! Ez  a lakás nagyobb, mint az, melyben ezelőtt laktatok, ezért költségesebb is fenntartani. Mire a számlákat kifizeted, alig marad pénzetek arra, hogy megéljetek a következő fizetésetekig. Azt a pénzt azért szántam nektek, hogy mindent be tudjatok szerezni, amiben eddig hiányt szenvedtetek. Rosaliet be kell íratni egy óvodába, ami nem olcsó dolog, majd meglátod, hogy mennyi mindenre lesz szüksége. És majd be fogod látni, hogy Sebastiannak bizony igaza volt.- mosolygott. Ezzel a mosollyal elérte, hogy dühöm elszálljon.

-És mégis mennyi összegről van szó?- kérdeztem rá félénken és már fel is készítettem magam arra, hogy nem aprópénzről beszélünk.

-Nem kell milliókra gondolni. 2 hónapra elegendő. De figyelmeztetlek, hogy utána tudok járni, mikor és mennyit vettél ki a számláról és nagyon megharagszom, ha nem nyúlsz hozzá.- figyelmeztetett.

-Még mindig nem kaptam kielégítő választ arra a kérdésre, hogy miért segítesz rajtunk? És miért kell még pénzt is adnod? Nem könnyítettél a helyzetünkön eleget azzal, hogy szó szerint ideköltöztettél minket?

-Tévedsz, erre a kérdésre már válaszoltam: szeretek segíteni az embereken. Rosalie nemcsak a rajongóm, hanem egy tündéri gyermek. A közelében úgy érzem, hogy én is vagyok valaki. Mindig is akartam egy kislányt.- álmodozott.- Te pedig a csapatnál dolgozol és a Red Bull Racingnél mindenki családtagnak számít. És számomra alapvető dolog, hogy a családtagjaimon segítsek. – keze közelíteni kezdett az arcom felé.A szemembe lógó tincset a fülem mögé söpörte.- Szerinted szembe tudnék nézni ezután a  lelkiismeretemmel, ha nem nyújtok segítséget egy rászorulónak? Így is vannak olyan kőszívű emberek, akik rosszallóan néznek rám. Én, a háromszoros világbajnok, kinek mindene megvan,  aki annyi pénzzel rendelkezik, hogy a fél Londont megvehetné. Emellett hisztis, elkényeztetett és beképzelt is vagyok egyesek szerint. Sajnálom, hogy sokan csak a versenyzőt látják bennem, aki folyamatosan győzni akar. Nem akarják megismerni azt az embert, aki a pályán kívül vagyok.

-Látod, nekem megadatik a lehetőség, hogy mindkét oldalad ismerjem. És ahelyett, hogy ezerszer megköszönném azt, amit értünk tettél, inkább elkezdek veszekedni veled.

   A legváratlanabb pillanatban öleltük meg egymást. Láttam, hogy közelít felém, én pedig automatikusan tártam szét a karjaim. Úgy kapaszkodott belém, mint egy utolsó mentőövbe. Talán az előbb általa említett dolgok miatt néz ki ilyen megviseltnek. Szembetűnő, hogy rosszul esik neki az, hogy ennyire félreismerik az emberek. Lehet, hogy most támaszra, vigasztalásra van szüksége, s ezt a támaszt bennem találta meg. Tudom, hogy nem kecsegtető az a számomra, hogy ennyire közel engedem őt magamhoz, de mégsem lökhetem el a közelemből. Örök életemre az adósa leszek most már. Mivel hálálhatnám meg az emberségét, ha nem azzal, hogy éreztetem vele, hogy rám, mint barátként bármikor számíthat?

   A későbbiekben ő elment vásárolni( lehetőséget sem hagyott, hogy lebeszéljem erről), én pedig feltérképeztem, mit hova pakolhatok majd. Női kacagásra lettem figyelmes. Tárult az ajtó, Sebastian lépett be rajta jól megpakolva. Őt követte egy fiatal lány. Ledermedve néztem rájuk. Ő lenne a barátnője? De akkor… hol van  az a szőke lány, kivel együtt volt hosszú évekig?

-Hailey, bemutatom az egyik szomszédod, Chloet.

-Chloe Wilson.- nyújtotta felém a jobb kezét.

-Hailey… Roberts.- suttogtam meglepetten. Hogy feltételezhettem azt, hogy ő a barátnője? Hailey, Hailey, mekkora lökött vagy!!!

-Ki ez a tündéri kislány?- hajolt oda Rosaliehez.

-Rosalie vagyok, ő pedig az anyukám.- mutatkozott be egyénileg.

-Örülök, hogy megismerhettelek. Nekem is van egy kishúgom, Audrey a neve, bármikor átjöhetsz hozzánk játszani.

   A lány ezután el is köszönt tőlünk, arra hivatkozva, hogy még rengeteg teendő vár rá. Mi sem maradtunk fenn túl sokáig. Vacsorakánt tejberizst tálaltam fel. Abban a pillanatban, ahogy asztalhoz ültünk olyan érzésem támadt, mintha két gyermekem lenne. Sebastian is élvezettel kanalazta be a könnyed, szinte gyermeknek járó ételt. Kifáradva és azzal a gondolattal zuhantam be az ágyba, hogy talán álmomban sikerül feldolgoznom azt, hogy ismét egy új környezetet, új embereket kell majd megszoknunk és megismernünk…