8.rész

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy kezdjem a mondandóm... Nem szeretnék túl sokat dumálni, viszont vannak bennem olyan dolgok, amiket ki kell adnom.

Az előző részre kaptam hideget-meleget egyaránt. Köszönöm a kritikát is, és  azt is, hogy voltak, akik a védelmemre keltek. Minden egyes vélemény építő jellegű lehet. :)

Azt veszem észre, hogy az olvasók három táborra szakadtak: vannak, akik szeretik a belső monológot, vannak, akik inkább a párbeszédeket és vannak olyanok is, akik az izgalmat preferálják. Próbálom mindenki igényét kielégíteni a legjobb tudásom szerint.

Alakítottam kicsit a blog külsején. A fejlécet köszönöm a barinőmnek, áldás a kezeire. Én nem vagyok jártas az ilyen dolgokban, némi segítségre szorulok.

Lentebb megtaláljátok az  újabb részt, kellemes időtöltést hozzá :)

Reny

*** Sebastian Vettel szemszöge ***

    A közel másfél órás repülőút után még vár rám fél órányi vezetés. Az állandó üléstől alig érzem a hátsóm, zsibbad testem összes porcikája. Ezt figyelembe véve felüdülés volt kicsit mozogni. A parkolóig a séta csak néhány percig tartott, és most újra ülök, ám ezúttal a volán mögött. Igyekeztem hamar letudni a Zürich-Baar távolságot, de a félórányi út most majdnem két órásra nyúlt át. A napokban leesett tömérdek mennyiségű hó miatt kilométeres sorok alakultak ki, a hókotrók alaposan lebénították a forgalmat. Egyre inkább elvesztettem a türelmem, hiszen Hanna már vagy öt üzenetet hagyott. A kis falucska pereme már közel volt, így nem válaszoltam neki. A hosszúra nyúlt út pont kapóra jött nekem. Még egyszer volt lehetőségem mindent átgondolni a szakítással kapcsolatban. Elkezdtem fejben a jól eltervezett megoldás lépéseit csiszolni, majd véglegesíteni. Jól elgondolkodtam, s sikerült elkerülnie a figyelmem azt, hogy közben megindult a kocsisor. A mögöttem sorakozók hangosan és türelmetlenül rám dudáltak, én pedig gyorsan sebességbe tettem az autót és elindultam.

   Délután kettőre aztán sikerült leparkolnom a feljáróra. Kivettem az utazótáskám a hátsó ülésről és elindultam a bejárat irányába. Lenyomtam a kilincset és máris az előtérben termettem. A nappaliból kihallatszott a TV monoton hangja, a konyhából pedig mennyei illatok áradtak szét a ház alsó részén. Levettem a cipőm és a kabátom, és épp szólásra nyitottam a szám, mikor Hanna előttem termett.

-Édesem!- kiáltotta el magát és hirtelen a nyakamba borult. Hosszú ideig nevetett az ölelésemben, - mindig így fejezi ki, hogy mennyire örül a hazatérésemnek- majd elhúzódott és megcsókolt. Hosszú és érzelmes csókot váltottunk, bár utóbbi … inkább az ő részéről volt igaz. Minden érzelmet beleadott, úgy csókolt, mint eddig még soha, mint aki sejti, hogy többet már nem élvezheti nyelveink táncát. Én pedig tettem, amit ilyenkor tenni szokás. Próbáltam legjobb tudásom szerint elmélyíteni csókunkat és éreztetni vele, hogy nyelveink egymáshoz simulását én is élvezem. Közelsége most az egyszer semmilyen érzelmet nem indított el szívem mélyén. Átkaroltam őt derekánál fogva és közelebb húztam őt magamhoz. Tudom, hogy amit most teszek, az átverésnek számít, de érte teszem. Hadd élvezze ki azt a kevéske kis időt, melyet még a kedvesemként tölthet el mellettem. Szerintem épp az számított volna aljas és undorító húzásnak, ha rögtön azzal lépek be, hogy figyelj Hanna, köztünk mindennek vége, kezdj el csomagolni.

-Hiányoztál szívem.- nézett rám szomorúan, mikor végre sikerült megszakítanom a csókunkat.- Vártalak tegnap este haza, de nagy meglepetésemre csak Heikki jött haza. Próbáltam faggatni, hogy merre vagy, de túl fáradt volt. Történt valami, hogy ott maradtál Jerezben?- faggatózott. Számítottam tőle effajta kérdésre.

-Fáradt voltam.- vontam vállat. Majd hozzátettem:- Szellemileg és fizikailag is lesújtott a tegnapi tesztnap. A repülőn töltött időt még kibírtam volna valahogy, de a vezetéshez nem lett volna elég erőm és koncentrációm.

-Értem. Jól tetted, hogy maradtál.- simított végig arcomon.—Gondolom éhes vagy már. A kedvenced főztem ebédre: frankfurti zöldborsó főzeléket.  A desszert pedig mandarinos-túrós szelet, az édesanyád receptje szerint. Meg kell ünnepelni, hogy újra itthon vagy. Mellettem.- mosolygott.

-Lecuccolok, lezuhanyzom és jövök enni.

-Rendben szerelmem. Addig megterítek.- nyomott még egy röpke csókot a számra.

   Az ebéd viszonylag eseménytelenül telt el. Hanna kérdezgetett egy-két dolgot a tesztről, ezekre válaszoltam, de úgy igazából komolyabb beszélgetésbe nem kezdtünk. Az étel elfogyasztása után segítettem leszedni az asztalt, a maradék ételt betettem a hűtőbe, míg ő mosogatott. A teendők felosztása köztünk már megszokott volt. A mosás, vasalás és takarítás az ő feladatköreibe tartozott, míg én szerettem elmenni vásárolni, barkácsolni és füvet nyírni. Imádtam “megküzdeni” a vásárlókkal azért, hogy pár pozícióval előrébb lehessek a pénztárnál. Mindenben a versenyzést keresem, ez amolyan “szakmai ártalom” nálam. Véremben van a kihívás. A főzés az, amit mindketten szívesen bevállaltunk, bármikor. Volt, hogy együtt szorgoskodtunk a tűzhely mellett, Hanna rengeteg mindenre megtanított, igaz, nem mondhattam magam kiváló szakácsnak még így sem. Volt, hogy a vacsi elkészítését már én vállaltam be, hiszen szerettem kényeztetni őt. Talán a kellemesen eltöltött esték, közös programok fognak a leginkább hiányozni…

   Az utazótáskámból pakoltam kifelé, elmélázva ingáztam a háló és a fürdő között a cuccaimmal, mikor Hanna egyszer csak utam állta. Kivette kezemből a fogkefét és a fogkrémes tubust, melyeket aztán visszadobott a nyitott táskába. Időm sem volt megkérdezni tőle, hogy ez mégis mit jelentsen, hiszen ajkait az enyémekre tapasztotta. Benyúlt a pulcsim alá, körmeit bőrömbe mélyesztette. Egy határozott mozdulattal az ágyra döntött és ráült csípőmre.

-Kívánlak Sebastian!- zihálta. A pulcsim a szegélyénél fogva húzta feljebb, lehajolt hasamhoz, puha és nedves csókokkal hintette be bőröm. Megragadtam karját és eltoltam magamtól. Le kellett állítanom, hisz ennek most már nem szabad megtörténnie!

-Mi a baj? Miért toltál el magadtól?- kérdezett rá csalódottan.

-Nekem… nekem ezt most nem fog menni.- tiltakoztam és nehézségek árán kimásztam alóla.

-De hát miért nem?- ölelt át hátulról az ablak előtt állva.

-Nézd Hanna!- fordultam meg ölelésében és ujjait lefejtettem magamról.- Én… nem ilyen nyersen és sértően akartam mindezt elmondani, de attól félek, hogy másképp nem menne. Ez már nem működik köztünk.

-Mire célzol ezzel?

-Arra, hogy itt és most véget kell vetnünk a kapcsolatunknak!- váltam határozottá.

-Te most szakítani akarsz velem?- azzal, hogy feltette a kérdést, valamennyire megkönnyítette a dolgom. Egy vak hang nem jött ki a torkomon, csak bólintottam. –Ezt nem tudom elhinni Sebastian!- hüledezett, s a homlokát dörzsölve sétálni kezdett a szoba egyik végétől a másikig.- Nem tudok rájönni arra, hogy miért döntöttél így. Sebastian, kérlek mondj egy indokot, hogy mégis miért érdemeltem ezt ki? Mit nem adtam meg neked? Nem szenteltem elég figyelmet rád és a kapcsolatunkra? Tudom, hogy az egyetem és a vizsgák miatt csak kevés időt tölthettünk együtt, de mindig arra törekedtem, hogy éreztessem veled, hogy mennyire imádlak. Vagy tán az a baj, hogy nem támogattalak eléggé a karrieredben?

-Nem erről van szó…

-Hát akkor?- háborodott fel.- Tudom, hogy kevés futamra kísértelek el ezalatt a hét év alatt, de mindez azért volt, mert te kérted még ezt tőlem, mikor járni kezdtünk. Megértettem, hogy nem tudsz koncentrálni úgy a munkádra, ha ott álldogálok a hátad mögött a boxban.

   Pár percnyi szünet jött. Kínos szünet. Nem tudtam mit kéne reagálnom arra, amiket mondott és, ahogy észrevettem  rajta, jobb is, hogy nem szólaltam meg, hisz a legjava még csak most jön. Ennyivel nem fogja beérni, ismerem.

-Nekem az a fontos, hogy neked a legjobb legyen! Azt is megteszem, hogy minden futamra elkísérlek, ha akarod. Csak kérned kell! Egy szavadba kerül és megteszem, amire kérsz, megadom, amire vágysz. Vagy az áll az egész mögött, amiről az elmúlt hónapokban annyit beszélgettünk, olykor vitába torkollóan? Babát, családot szeretnél, igaz? Én képes vagyok mindent feláldozni, ha erről van szó. Igaz, hogy csak fél éve kezdtem el dolgozni, de felmondhatok, csakhogy megadhassam azt, amire vágysz. Hajlandó vagyok anya lenni és teljes mértékben csak arra koncentrálni, hogy a legjobb édesanya váljon belőlem. Bármibe belemegyek, csak azt a pillanatot had ne kelljen átélnem, mikor kisétálunk egymás életéből. Az én részemről lehetetlen az, hogy fájdalom nélkül hagyjalak el, hiszen szeretlek!

    Az elhangzottak alapján azt a következtetést vontam le, hogy nehezebb a dolgom, mint ahogy arra gondoltam. Számítottam Hanna erőlködésére, hogy majd próbál meggyőzni, de erre még én sem voltam felkészülve. Olyan bűnbánatot ébresztett fel bennem, amire nehéz gyógyírt találni. Volt A és volt B tervem is, de ezek most nem fognak segíteni! Saját erőmből, tervek nélkül kell ezt megoldanom, bármilyen következményekkel is járjon az!  Valamit elhatároztam és, ha egyszer elkezdek valamit, akkor azt be is fejezem, kerül, amibe kerül!

-Hanna!- szólítottam meg halkan.- Ne magadban keresd a bűnbakot. Nagyszerű nő vagy, és mindent a leghelyesebben tettél.- vettem egy mély levegőt, hiszen a neheze még rám vár.- Tudom, hogy fájni fog, amit most hallani fogsz, de ez az igazság és muszáj őszintének lennem veled, ha már egyenes embernek tartom magam. Már nem vagyok szerelmes beléd!

-Nem hiszem el!- förmedt rám.-Ez csak olcsó kifogás, nem jön, hogy ezt elhiggyem. Azzal a mondattal, hogy nem szeretsz, nem zárhatsz le 7 és fél csodálatos évet!

Aztán látta, hogy továbbra is komoly ábrázattal állok előtte és csak hitetlenkedve rázni kezdte a fejét.

-Álmaimban sem gondoltam  arra, hogy valaha is ezt fogom hallani a szádból.- elkomorult tekintettel leült az ágy szélére. Arcát tenyerébe temette és hangosan felzokogott. Teljesen összeomlott. Szemtanúja lehettem annak, hogy teste görcsösen remeg a sehogy sem csillapodó zokogása miatt.

-Sajnálom Hanna.- súgtam és letérdeltem elé. Kezem a combjára tettem, de azonnal lesöpörte azt.

-Mégis mióta élsz abban a tudatban, hogy nem szeretsz?- kérdezte szipogva.

-Elég régóta. Lassan… fél éve.

-Fél éve? –emelte fel a hangját.- Fél évig képes voltál áltatni engem? Ennyit érek én neked? Ki vagyok én neked? Egy játékbaba? Volt elegendő bátorságod és bőr a képeden azt suttogni a fülembe vad szeretkezések közepette, hogy szeretlek Hanna?

-Tényleg sajnálom, én nem akartam, hogy így történjen. Nem volt merszem eléd állni az igazsággal, mert…csak óvni akartalak egy kiborulástól.- mentegetőztem. Na, nem mintha ezzel sokra mentem volna.

-Még el is hiszem neked! Én is sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy átversz! És ezek után te még mered magad egyenes és őszinte embernek nevezni? Milyen őszinteségről hablatyolsz te folyton, mikor fél éven át képes voltál a barátnőd- aki állításod szerint a legnagyobb szerelmed- szemébe hazudni? Mélységesen nagyot csalódtam benned! Te nem az a Sebastian vagy, akibe én beleszerettem! Ő nem tett volna ilyet soha sem a barátnőjével!

Minden egyes szavát megérdemeltem. És ami ezután történt, az még inkább arra késztetett, hogy a föld alá süllyedjek.

-Nem az fáj a legjobban, hogy most szakítassz velem, hiszen ez benne van minden párkapcsolatban. Azt nem tudom lenyelni egészben, hogy félrevezettél! Ha tudod már régóta, hogy nem jelentek számodra semmit sem, akkor miért csak most, hónapok elteltével hozod ezt a tudtomra? Gondolom élvezted azt, hogy átverhetsz! Abban is biztos vagyok, hogy a hátam mögött jól kinevettél, mikor minden nap szerelmet vallottam neked. Én hülye! Hát persze! Rájöttem a kis cseledre, hogy miért volt ez neked jó. Hasznot húztál abból, hogy engem elvakított a szerelem, jól kihasználtad, hogy bármikor, bármire képes lettem volna érted. Miért is dobtál volna ki már hamarabb, mikor volt egy nőd, akit kedvedre megdughattál!

-Hanna, ezt most fejezd be, mert nincs igazad!- a düh annyira elborította az agyát, hogy már azt sem tudja, mit beszél.

-Óh, dehogy nincs igazam! Csak egyszer élnéd át azt, amiket én az utóbbi hónapokban. Sikerült rengeteg átsírt órát okoznod nekem. Hogy miért? Mert azt hittem, hogy az állandó veszekedéseink forrása az én ragaszkodó természetem. Ha tudnád, hogy egy-egy hangos szó, ajtócsapkodás után hányszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon már megint mit rontottam el?! Én cafatjaira szaggattam a lelkiismeretem, te meg…Inkább hagyjuk.

Arcát tenyereibe temetve zokogott tovább. Sohasem láttam még ilyen állapotban és ez aggasztott. Nem tudtam miként nyugtassam meg, milyen magyarázattal álljak elő, amit elhisz. Egyre szaporábban kapkodta a levegőt, néha már a szívéhez kapott. Rettegtem attól, hogy rosszul lesz.

-Hanna, hinned kell nekem, kérlek. Nem használtalak ki, csak féltem eléd állni. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Be kell látnod, hogy ez lesz a legjobb mindkettőnknek. Muszáj elengednünk egymást, hisz mellettem már csak szenvednél, úgy, ahogy tetted azt az elmúlt hónapokban.

-Még egy... kérdésem van…-szipogott.- De erre őszintén kell vá…válaszolnod. Ugye.. van…van más nőd?

-Esküszöm, hogy nem volt és most sincs rajtad kívül senkim sem. Sosem csaltalak meg, mindig hűséges voltam hozzád és a szerelmünkhöz. Akármire meg mernék esküdni.

   Hanna bő másfél órával később nyugodott csak le. Nem vártan állt fel mellőlem és csapta dühösen az ágyra a bőröndjét.

-Mit csinálsz?- kérdeztem, mikor rendezetlenül bedobálta ruháit a bőröndbe.

-Épp most szakítottál velem, nem? Gondolom alig várod, hogy eltűnjek az életedből. Nyugi, teljesül a vágyad, fél órán belül már semmi közünk nem lesz egymáshoz.

-Hová költözöl?- faggattam, miközben már a nappaliból szedte össze egyébb dolgait.

-Oda, ahol szívesen látnak és ahol nem vernek át. De tulajdonképpen miért érdekel ez téged?

-Már miért ne érdekelne? Attól, hogy szakítottam veled, még féltelek. Tudom, hogy nem ez látszik rajtam, de hálás vagyok neked az együtt eltöltött időkért, a támogatásodért, csodálatos volt minden egyes napot veled együtt megélni. Nekem minden értelemben te voltál az első. És az első szerelmet nem lehet csak úgy elfeledni.

Szeme hosszasan időzött egy fényképen, mely az első közös nyaralásunkon készült. Eszébe jutott, milyen csodálatos napokat töltöttünk el. Az emlékei előtörtek, mint ahogy a könnyei is. Bánattal az arcán cipzározta be a kézitáskáját. Kellően pocsékul éreztem magam.

-Itt maradt még pár cuccom, azokért majd visszajövök, ha kellőképpen feldolgoztam a ma történteket. Vagy tudod mit? Nyugodtan kidobhatod, nehogy akár egy percig is emlékeztessenek rám!- dühe szép lassan átment undorba és gúnyba.

-Hanna, kérlek szépen ne mondj ilyeneket! Nem tudnánk békében külön utakra lépni?

 Óriási szemeket meresztett rá, mint aki nem akarja elhinni, hogy ilyesmire kérem.

-Lehetnénk barátok is.- vetettem fel… egy gyerekesen hangzó ötletet.

-Megveszek érted, az életem odaadnám érted, az utolsó szívdobogásomig küzdenék azért, hogy visszakapjalak, erre te azt kéred tőlem, hogy tekintsek úgy rád, mint egy barátra? Azt hittem, hogy ennél jobban tisztelsz engem és az érzéseim!- háborodott fel.

-Igazad van.- hajtottam le a fejem.- Csak azt akarom, hogy végre megértsd, hogy csakis szép emlékek élnek benned rólad. Nincs semmi olyan, amit felróhatnék neked. A te javad akarom szolgálni, remélem egy nap majd meg fogod érteni, hogy ez volt a legjobb döntés.

   10 perc elteltével már az előtérben álltak csomagjai. Az általa hívott taxi is megérkezett, tehát elérkezett az idő, mikor végérvényesen is elbúcsúzunk.

-Tiszta szívemből kívánom, hogy megtaláld azt a személyt, akivel a legnagyobb boldogságban élheted le életed hátralevő perceit.-kezdtem így a búcsút, mely eléggé könnyesre sikeredett mindkettőnk részéről. Szemei fátyolosak lettek, arca nedves. Reszkető hüvelykujjal felitattam a sós folyadékot arcáról.  A tenyere a kezemre simult, közben szép lassan leengedtem karom.

-Hát akkor viszlát Sebastian.

Tenyere kicsúszott a kezemből és szép lassan távolodott tőlem…

   Mikor látótávolságon kívül került, becsuktam az ajtót. Lecsukott szemekkel, sóhajtozva döntöttem homlokom a hideg falnak. Ahelyett, hogy leesett volna egy hatalmas kő a szívemről, kaptam a nyakamba egy újabb mázsás súlyt: megemészteni, hogy valamilyen szinten tönkre tettem Hanna életét, hogy álmait porig zúztam. Percekig ebben a pozícióban álltam és gondolkodtam. Törtem azon a fejem, mennyire igaza van. A veszekedéseink után mindig ő volt az, aki odajött hozzám, békülési szándékkal. Ő mindig próbálta eltűntetni a civakodásaink okozta nyomokat, sokszor magára vállalva a hibás szerepét- még akkor is, ha a hunyó én voltam-.  Egy idő után már meguntam az álldogálást és leültem ez egyik fotelbe. Gondterhelt arcom a tenyerembe temettem. Millió gondolat cikázott a fejemben ide-oda arról, hogyan is tovább. Itt ülök és foggalmam sincs, mit kezdjek magammal, de legfőbbképp azzal, hogy magamra maradtam, már nincs mellettem a valaha volt legnagyobb támaszom, mert elüldöztem. Hogyan szokjam meg, hogy mától egyedül fekszem az ágyamban, hogy nem lesz, ki csókokkal ébreszt majd? Mikor lehetőségem volt arra, hogy megbecsüljem a jelenlétét, akkor nem tettem. Csak most jöttem rá arra, hogy mennyit ér az, ami 7 és fél éven át a tulajdonomban volt. Megvetem magam, amiért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Edd is meg akkor Sebastian, amit főztél!

   Tegnap óta nem látott edzőm ballagott le a lépcsőn.

-Akaratlanul is, de mindent hallottam.- mondta félszegen.

-Szuper. Legalább nem kell mindent elmesélnem. Megkíméltem magam pár, újabb kínos és kellemetlen perctől.

-Örülök, hogy végre döntést hoztál ez ügyben. Ne aggódj, Hanna meg fog békülni előbb-utóbb. Rá fog jönni, hogy mindkettőtöknek ez a jó.- veregette meg a hátam.

-Legyen igazad.- zártam le a témát és felsiettem az emeletre.

Befejeztem a nemrég félbehagyott pakolást, majd miután végeztem átöltöztem valami kényelmes cuccba, szóltam Heikkinek, hogy elmegyek itthonról és elindultam barátomhoz, Kimihez. Most egyedül az ő társaságát vagyok képes elviselni. Biztos, hogy szóba fog jönni a látogatásom oka, de vele mindig 2-3 mondatban el tudom intézni a lényeget. Tömören, reálisan mondja el a véleményét, nem lelkizik órákon át. Kimi az én emberem!

   Épp csengetni készültem, mikor észbe kaptam. A haverjának tart, ebből adódóan rám kötötte, hogyha jövök, ne merjek csengetni, hanem egyenest sétáljak be a házba. A finn a kanepén ücsörgött sörrel és pattogatott kukoricával a kezében, miközben hokimeccset nézett.

-Szeva kölyök.- köszönt a megszokott módon és lepacsizott velem.- Mi szél hozott téged errefelé?

-Túl sok minden.- sóhajtottam. Fel sem tette a “mi történt” kérdést. Ismer már annyira,  hogy úgyis kiöntöm a lelkem neki, másképp nem lennék itt.- Szakítottam Hannával.

-Üdv a szinglik klubbjában haver!- veregetett hátba. Felpattant a kanapéról és nem sokkal később még egy doboz sörrel a kezében tért vissza.- Erre innunk kell!- nyújtotta felém az egyiket.

-Nem hinném, hogy az alkohol most gyógyír lenne a bajomra.- vonakodtam.

-Pedig hidd el, hogy sokkal jobban fogod érezni magad.

Egymás mellett ülve sörözgettünk, szótlanul néztük a két finn klubcsapat meccsét. A játék második negyedén is túl voltak már a csapatok, mikor Kimi jóvoltából visszakanyarodtunk a témához.

-Számomra roppant ködösnek tűnik ez az egész történet. Heikkivel mindketten tudtuk, hogy korántsem ideális már a kapcsolatotok, hónapokig rágtuk a füled, hogy dobd már ki a csajt, de te hallani sem akartál szakításról, minden egyes alkalommal hevesen tiltakoztál. Most meg hazajössz Jerezből és piff-puff szakítassz vele? Valami nagyon bűzlik itt nekem.

-Annyi történt csak, hogy jobban átgondoltam a dolgokat.

-Igen, ezt sejtettem. Csak arra nem tudok rájönni, hogy minek, vagy épp kinek- ezt a súlyt kihangsúlyozta- a hatására. Nem lennék meglepve, ha egy másik nő állna a dolgok mögött.

-Semmilyen nő nincs az életemben!- reagáltam rögtön.- Egyenlőre.- suttogtam a távolba merengve. Kiminek kérnie sem kellett, magamtól mesélni kezdtem Haileyről.

*****

   Néhány nappal később fogtam magam és hazautaztam a családomhoz. Mindenféle tervezettség nélkül tettem ezt, az egyik éjjel pattant ki a fejemből, anyáék nem is tudnak a jöttömről. Biztos, hogy meg is fogom kapni az ezért járó szidást, anyut ismerve.

   Dél körül landolt a repülőgép a mannheim-i reptéren. Nem sokkal később már egy taxit stoppoltam le, aki 30 perc alatt elvitt az általam megadott címre. Fizettem, fogtam a csomagom és beléptem a kerítésen. Miközben loptam a távolságot a kapu és a bejárat közt, mélyen beszippantottam a friss, téli heppenheim-i levegőből. Jó ötletnek bizonyult hazajönni, hiszen az otthonomban uralkodó családias és szeretetteljes légkör, anya és apa tanácsai reményeim szerint segítenek majd ellazulni és végérvényesen magam mögött hagyni az elmúlt napok eseményeit. Az előzőekhez képest most már élvezni szeretném az idehaza eltöltött 2-3 napot.

   Be sem léptem az előtérbe, máris éreztem a világ legcsodálatosabb érzését: az otthon melegét.  Azt hiszem bármi is történjék velem életem során, bármilyen helyzetben is hibázzak, ez az egyetlen olyan hely, ahol el tudok bújni minden elől és, hogy anya szavaival éljek: itt mindig szívesen látnak majd. Pénteken csak 12-ig van tanítás a heppenheim--i általános iskolában, ezért meg sem lepődtem, hogy Fabian már itthon van és a TV-t bámulja. Mintha csak tőlem örökölte, vagy leste volna el, hason elterült a kanapén, könyökein támaszkodott és unalmasan kapcsolgatta a csatornákat. Megköszörültem torkom, mire az öcsém felkapta a fejét. Rögtön, szinte a másodperc töredéke alatt futott karjaimba.

-Annyira hiányoztál bátyus!- sóhajtott szomorúan. Az effajta fogadtatást már megszoktam tőle. Ritkán látjuk egymást, futamok között úgy jó másfél hónaponként, de akkor is max. 2 napig, több időre aligha tudok hazajönni. A karácsonyt állandó jelleggel itt töltöm, Fabi a nyári szünetből egy hetet nálam lóg Baarban és ilyenkor mindig kitervelek valami különleges programot, ami újra közelebb hoz minket egymáshoz. Igyekszem a lehető legtöbb időt a családomra, főként a 14 éves öcsémre szentelni, néha igen kevés sikerrel. Mikor a kisebb szériákban versenyeztem, itthon laktam. A két verseny közötti időszakban a tanulás mellett igyekeztem itthon is segíteni a ház körüli dolgokban és persze vigyáztam az öcsémre is, és próbáltam a jóra nevelni. Mióta szerződésem van a Forma-1-ben, a családdal eltöltött órák, napok száma eléggé megcsappantak. Tudom, hogy Fabi ezt negatívumként éli meg, hiszen ő még gyerek, igényli a figyelmet. Az azonban jó hír, hogy a Száguldó Cirkuszban eltöltött évek, a 3 világbajnoki cím, a siker és a hírnév megszerzése ellenére sem romlott meg a kapcsolatom senkivel sem. Jó látni, hogy a családomnak eddig nem okoztam csalódást és érősen él bennem a vágy arra, hogy ez még nagyon sokáig maradjon is így.

-Sebastian?- hallottam meg apa hangját mögülem. Megfordultam és széttárt karjaiba sétáltam.- Jó látni téged fiam. Mikor érkeztél? És mivel? Nem látom az autódat.- faggatott, miközben a kanapé felé terelt.

-Repülővel jöttem, a reptérről pedig taxival.

-És meddig maradsz?- tudakolta az öcsém.

-Csak pár napig.

-Hannus is elkísért?- kérdezta apa. Ráztam a fejem, hogy nem.- Biztos sok a munkája.- gondolkodott hangosan.

-Nem apa. Pár nappal ezelőtt szakítottam vele.

 Anya épp a végszóra toppant be. Leült mellém a kanapé karfájára és a hátam simogatta. Vígasztaltak, holott az arcukról meglepődöttséget olvastam le. Fabi pityergett egy sort, Hannaval a kezdetektől  fogva nagyon jó volt a viszonyuk. Remélem emiatt a döntés miatt még a bátyjának tart.

-Később megbeszélhetjük, ha szeretnéd.- vetette fel az ötletet anya.

   Ebéd után sokáig voltam egyedül a szobában. A gyerekkori “ birodalmam” nagyon kevés változáson ment át azóta, mióta elköltöztem itthonról. 3-4 kupán kívül az összeset magammal vittem Baarba. A bútorok is a tinédzser koromra emlékeztetnek, csak az ágy lett kicserélve. Az is akkor, mikor Hanna legelső alkalommal aludt velem. A helység összes zuga tudna mesélni a kettőnk kapcsolatáról, de leginkább az első együttlétünkről:

“Csodálatos délutánon vagyunk túl. Az ebéd örökké emlékezetes marad, hiszen a Prater és a Vettel család együtt ünnepel. Hanna ezen a meleg, napsütéses napon töltötte be a 18. életévét. Hozzám hasonlóan ő is belépett a nagykorúságba.

Szürkült az ég alja, mikor a szülei távoztak tőlünk. Én még maradásra bírtam kedvesem, hiszen még nem volt lehetőségem átadni az ajándékát. Valami személyre szabottat és emlékezeteset fog kapni ezúttal. Épp azért vártam a vacsora utánig, mert ez a legalkalmasabb pillanat, hiszen kettesben tudunk lenni.

-Nos, hol az ajándékom?- türelmetlenkedett, miután a szobámba léptünk.

-Miből gondolod, hogy vettem neked bármit is?

-Nem az a típus vagy, aki nem vásárol ajándékot a szülinapos barátnőjének. Szóval?- csimpaszkodott a nyakamba.

-Tényleg nem vettem neked semmit sem. Hogy higgy nekem megengedem, hogy átkutasd a szobám.

Vigyorogva ledőltem az ágyra. Szinte fetrengtem a nevetéstől, miközben ő felkutatta a szobám: benézett a szekrénybe, az ágyam alá, a TV mögé és az íróasztalom fiókjaiba is.

-Na? Találtál valamit, amiről úgy gondolod, hogy a tied?- kuncogtam.

-Csak tudnám, hogy akkor miért mondtad anyáméknak azt, hogy te még nem nyújtottad át az ajándékod.- sóhajtozott, miközben a homlokát ráncolta.

-Gyere ide kicsim.- paskoltam meg az ágyat. Szót fogadott nekem és törökülésbe ült. Először a combját kezdtem simogatni, aztán elfektettem az ágyon. Teste az enyémhez simult, szabályosan égetett a bőre. Tudtam, hogy elérkezett az idő! Könyökömre támaszkodtam, a szabad kezemmel pedig karját cirógattam. A pillanat intimitását szavaimmal törtem meg.

-Igazat mondtam a szüleidnek. Tényleg van egy ajándékom, melyet azonban nem pénzen vásároltam.- fölé gördültem, így jobban láttam gyönyörű szemeit.- Szeretnék egy csodaszép éjszakát ajándékozni Neked.

-Oh Seb!- hatódott meg.- Ha tudnád, mennyire vágyom arra, hogy érezzem a tested.- hangszíne vágytól fűtötté vállt.

   Ezután semmi sem állított meg minket abban, hogy másfél év együtt járás után testileg is egymáshoz tartozzunk.”

-Van kedved beszélgetni egy kicsit jó anyáddal?- kukucskált be a szobába anyu.

-Kérdezned sem kell ilyesmit.- mosolyogtam rá és feljebb tornáztam magam az ágyon. Leült mellém és , ahogy gyerekkoromban tette, átkarolta karom, én pedig a vállára hajtottam fejem.

-Meglepő számotokra, hogy szakítottam vele?

-Kár tagadni, hogy nagyon is az. Apáddal nem értjük, hogy miért került erre sor, annak ellenére sem, hogy egy-két árulkodó jelet mi is észrevettünk.

-Például?- húzódtam el tőle. Komolyan érdekelt, mit fog mondani.

-Egy kis civakodás, ellenvéleményezés… és emlékszem, hogy mindig mennyire vágyakozóan néztél rá, ez mostanra valahogy megszűnt. Nem hittük, hogy ilyen nagy a baj köztetek. Az is megdöbbentett minket, hogy a szakítás mellett tetted le a voksod. Nem szoktad te ilyen könnyen feladni a küzdelmet.

-Csodás.- fintorogtam.- Ezek szerint nektek is sikerült csalódást okoznom. Hanna azt mondta, hogy megváltoztam, nem ebbe a Sebastianba szeretett belé. Akivel összejött, az nem merte volna azt tenni egy lánnyal, hogy becsapja.

-Nem okoztál csalódást, hidd el nekem. A te életed, azt teszel, amit csak akarsz. A gyermekünk vagy és csak az számít, hogy idebenn- tenyerét a szívemre fektette- minden rendben legyen. Nem vagyok biztos abban, hogy te változtál meg. Sokkal inkább az érzéseid, a szükségleteid.

-Szerinted is hülyén hangzott az, hogy arra kértem, hogy váljunk el békében?

-Békés szakítást én még sohasem láttam.- kuncogott.- Hannanak még fájnak a szavaid, adnod kell egy kis időt neki, míg a sebei begyógyulnak. Biztos, hogy egyszer majd meg fog bocsátani neked, hiszen szerelmes beléd és… valószínűleg még sokáig az is marad.

Mélyeket sóhajtozva hajtottam fejem az ölébe.

-Mik a terveid a jövőre nézve?

-Egyenlőre igyekszem a legjobban felkészülni az Ausztrál Nagydíjra. Aztán… nem tudom, hogyan tovább.

-Fiatal vagy, hamar találsz magadnak barátnőt. Csak arra vigyázz, hogy olyan lányt találj, aki hozzád hasonló értékeket képvisel.- tanácsolta.

   Vacsora közben döntöttem el, hogy gyökeresen új életet kezdek. Írtam egy üzenetet az egyik ismerősömnek, aki ingatlanügynökként dolgozik,- a baari házam is rajta keresztül vettem meg-, hogy segítsen új házat keresni.

    Lefekvéskor is anya szavai visszhangzottak a fülembe: “hasonló értékeket képviseljen”. Könnyű ezt mondani, hiszen manapság kevés ilyen lányt találni. Hanna minden szempontból tökéletes volt: visszahúzódó volt, nem szeretett a kamerák előtt szerepelni, elfogadta a munkámmal járó sok problémát, az utazást, sosem panaszkodott, amiért a versenyeim alatt otthon kuksolt. Egy párt alkottunk, mégis éltük a magunk életét. Én a versenyeimre koncentráltam, ő szorgosan tanult a jövője miatt. Szeretett volna lenni valaki, aki nem a pilóta  barátja vérét szívja. És tudjátok, hogy mit tiszteltem a leginkább benne? Hogy nem a pénzem kellett neki! Még a BMW tesztpilótája sem voltam, mikor járni kezdtünk. A mostani keresetem talán 10-15%-a volt az akkori fizetésem, nem mondhatom azt, hogy a bankszámlám preferálta helyettem. Nem is volt honnan tudnia, hogy sikeres autóversenyző válik belőlem. És láss csodát, most sem igazán igényelte a keresetem. Az egyetem költségeit sem engedte, hogy fizessem. Ilyen szempontból bánhatom, hogy  szétmentünk. Magamért szeretett és nem a bankszámlámon lévő tetemes összegért.

-Hailey!- csúszott ki akaratlanul a neve a számon. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy bizony igaza volt Kiminek. Talán tudtomon kívül, de köze van Haileynek ahhoz, hogy szingli vagyok. Lépésről-lépésre fogok a bizalmába férkőzni. Ugyan konkrét terveim még nincsenek, de azt már tudom, hogy nem hagyom, hogy a másé legyen! Ha kell, Gavinnel is harcba szállok a kegyeiért! Értékes nő, pont olyan, akit el tudok képzelni magam mellett.

7.rész

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Jelentem, hogy elkészültem az új résszel, mely számszerint már a 7.fejezet. Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek egy nagyon sikeres új tanévet kívánni és akik nem járnak már iskolába, azoknak egy nagyon szép őszt. :)

Köszönöm a több, mint 4 ezer látogatót és az előző részhez jött véleményeket.

Bízom benne, hogy ez a rész is elnyeri majd valamilyen mértékben a tetszéseteket és nem tartjátok majd unalmasnak.

Kellemes időtöltést mindekinek.

Reny

     Egyik kezemmel azt a helyet simogattam, ahová a puszit kaptam, míg a másik kezemben a rózsát forgattam. Csak néztem a virágot, mely még bimbós volt, kinyitni csak most készült. Illata egészen messziről is érződik, szára hosszú és tövismentes, meglátásom szerint a világ leggyönyörűbb, legtökéletesebb és legtörékenyebb rózsáját szánta nekem Sebastian. Ez az első rózsaszál, amit valaha is kaptam és emellé társították a valaha is kapott leggyengédebb puszit. Tetőtől-talpig beleremegtem, erre a pillanatra úgy éreztem magam, mint aki a föld felett szárnyal. Furcsa érzések indultak útnak bennem, mintha ezzel a leheletnyi puszival leoldotta volna azt a zárat a szívemről, mely évekkel ezelőtt rácsatolódott. Nem tudom mennyire helyes ezeket éreznem és/vagy gondolnom. Benne látom, hogy ő más, hogy ő kilóg a sorból. Nemcsak a külső, hanem természet és karakter szempontjából is. Figyelmes típusnak és gondoskodó férfinek ismertem meg ezalatt a két nap alatt. Mindezt abból szűrtem ki, ahogy kettőnkkel viselkedett. Rosalie egy teljesen ismeretlen kislány számára, még azt sem tudta eleinte, hogy az egyik rajongóját tisztelheti benne. Mindenféle ismerettség, háttér információ nélkül kezdett el beszélgetni, foglalkozni vele. Ebben különbözik Dánieltől. Ő sosem mutatta azt ki, hogy érdekelnék a gyerekek, hogy szívesen foglalkozik velük. Persze, fiatal volt mikor megismerkedtünk, nem minden huszonéves érzi jól magát egy gyermek közelében. Akkor abban reménykedtem, hogy ez majd idővel megváltozik, hogy az ő szíve is ellágyul majd arra a gondolatra, hogy egyszer majd ő is a kezében tarthatja a saját gyermekét. Panaszra igazából nekem sincs okom, hiszen Sebastian velem szemben is kedvességet és tiszteletet tanúsított. Rózsával és sütivel lepett meg, s ezt is sikerült felülmúlnia (akarva-akaratlanul) egy puszival. Nem vártam el ezt tőle, csupán arra kértem, hogy ügyeljen Rose-ra, hiszen Ő életem legféltettebb kincse, de akár úgy is fogalmazhatok, hogy az egyetlen “dolog”, amire büszke vagyok. Nem veszem Sebastian “ ajándékait” lekenyerezésnek, sokkal inkább hálát, megbecsülést érzek ezek mögött. Utóbit arra értem, hogy megbecsüli a bizalmam. Voltak fenntartásaim vele szemben, de mindvégig próbáltam csak Rosaliet szem előtt tartani. Pontosabban azt, hogy egy álma nyerhetett ma délelőtt beteljesülést. Nem tudtam olyan szívtelen lenni, hogy megfosztom attól, hogy egy őszinte mosoly kerülhessen arcára.

   A legsúlyosabb bűnt követtem el, amit ember valaha is elkövethet: sosem voltam boldog. Próbáltam az lenni, de a boldogság kapui előttem zárva voltak. Ha valaki arra kérne, hogy magyarázzam meg neki a boldogság szót, akkor én valami ilyesmit mondanék: valami megfoghatatlan, valami olyasmi, mely folyton kicsúszik a kezeim közül. Pár évvel ezelőtt egyébb sem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy valaki végre megbecsüljön és elfeledtesse velem a gyerek- és tinikoromban szerzett fájdalmaim és sérelmeim. Naív voltam és piszok fiatal. Most idősebb vagyok, néhány téren gyűjtöttem tapasztalatot, nyilvánvaló, hogy másképp cselekednék most, mint akkor. A sorsom alakulásáért csak én vagyok felelőssé tehető, hiszen mindenki a saját maga sorsának a kovácsa. Senki nem kényszerített akkor, azon a napon, hogy jöjjek vele össze. Minden az én akaratom szerint alakult. Felelőtlenül és meggondolatlanul kezdtem el járni egy olyan férfivel, aki iránt nem éreztem semmit sem. Szimplán barátként tekintettem rá, akárcsak most Gavinre. Dehát rossz tetteink sosem maradnak bűntetlenek. Joggal akasztotta az Úr azt a hatalmas keresztet a vállamra, melyet most kénytelen vagyok egyedül cipelni.

    A férfiak számomra fájdalmat, kudarcot és szenvedést jelentenek. Ha akkor nem kerül az utamba Dániel, akkor valószínűleg most minden férfiban a tökéletes pasit, a tökéletes párt látnám, egyikőjüktől sem zárkóznék el és ezzel együtt nem ismerném az igazi, valós arcukat és szándékaikat. De sajnos a való életben nincs sok jelentősége a feltételes mondatoknak. Ami megtörtént sajnos már nem fordítható vissza, nem törölhető el és meg nem történtté sem lehet kinyílvánítani. Dániel létezik, egymásba botlottunk, randiztunk, járni kezdtünk, megkérte a kezem és itt kezdődtek az elviselhetetlen napjaim. Miatta nemcsak a férfiak, hanem mindenki más közeléből elhúzódom. Az emberek és magam közé építettem egy magas falat, éveken át tartó kemény munkával illesztgettem egymásra a téglákat. Azonban Cyntiának és a Smith házaspárnak sikerült ledöntenie a falat. Talán Gavinnek is, de vele szemben még vannak fenntartásaim. Ő nem lopta be magát olyan mélyen a szívembe, ha csalódnom kellene benne, nem fájna annyira.

   Kudarcként éltem meg a Dániellel való kapcsolatomat. Egy nő mindig tökéletességre, figyelmességre törekszik a magánéletében és a munkájában egyaránt. Mindenem megosztottam Dániellel, ez óriási hiba volt a részemről. Késve vettem észre, hogy a mi kapcsolatunk nem felhőtlen. A megismerkedésünkkor mindent megtaláltam benne, amit egy nő egy pasiban keres. Vonzó, humoros, kedves, szelíd és elragadó típus volt, pillanatok alatt levett a lábamról. Nem voltam szerelmes belé, mégis képtelen voltam ellenállni neki. Imponáló volt, ahogy oda figyelt rám, ahogy kényeztetett, ahogy leste minden kívánságom. Akkor sem tudtam nemet mondani, mikor arra kért, hogy testileg is adjam át magam neki.  Az első szeretkezésünk képezett egy hídat a kapcsolatunkban. Valami szoktlan kezdődött el azon az éjjel után. Az addigi szelíd tekintet, figyelmes férfi tovaszállt. Azután az este után már a szerelmét sem érezhettem magaménak. Mint ahogy őt sem. Teljesen kifordúlt önmagából, bunkóvá és agresszívé vállt nemcsak velem, hanem az ismerőseivel szemben is. Későn ugyan, de rájöttem, hogy számára minden a testiségről szólt. Arca érzelemmentessé vállt. Egyenlőek lettünk, semmi érzelmet nem tápláltunk egymás iránt. Tőle kaptam az első csókom, az ő számlájára írható fel az első szerelmi vallomás, az első átszeretkezett éjszaka. Persze bánom én, hogy testem-lelkem átnyújtottam neki, hiszen mindezt meg sem érdemelte. Elhitette velem, hogy örökké együtt leszünk, hogy majd mesébe illő életem lesz, hogy a féltve őrzött álmaim sorra fogja valóra váltani. Úgy tűnik ígéreteit mind elfelejtette, mikor arra kért, hogy a babámmal együtt tűnjek el az életéből. Mindörökre!

     Pillantásom Rosaliera kaptam. Mosolygós arccal, boldog tekintettel, csillogó szemekkel játszik az ágyunkon a babával. Anyaként ezután is csak a jót akarom neki, sosem akarom megtudni milyen az, mikor kedvtelen, bánatos. Sosem szeretnék a szemeiben egyetlen egy könnycseppet sem felfedezni. Egy mindig életvidám, csacsogós Rosaliet akarok magam mellett látni. Minden anya előbb vagy utóbb rádöbben arra, hogy a gyermeke sokkal jobb ember, mint ő maga. Biztosra veszem, hogy csalódást okoztam édesanyámnak és tudom, hogy Rosalie is meg fog vetni felnőtt korára. Nem vagyok méltó arra, hogy egy ilyen aranyos, kedves, imádni és szeretni való csöppség édesanyja legyek. Meg sem érdemlem az Ő létezését. A szívem legmélyén bízom abban, hogy egyszer majd megbocsátja bűneim: hogy nélkülöznie kellett és, hogy gondoskodó apa nélkül kellett felnőnie. Csak arra kérem Istent, hogy Rosalie mindig maradjon ilyen szelíd és bűntelen teremtés, hogy sohase essen azokba a hibákba, melyekbe én, hogy vigye valamire az életben. Nem akarom, hogy hozzám hasonló cspodár nő válljon belőle! Az életnek vele muszáj könyörületesnek lennie! Azzal a babával most épp azt játsza, amit majd egyszer át szeretne élni. Tudom, hogy ő másképp fogja alakítani az életét, hogy belőle százszor jobb anya válik majd! Vajon büszke lenne ez a kislány arra, aki gyermekként voltam és arra a felnőtté, akivé válltam?

  A virágot vízbe tettem, ebben a pillanatban szólt a csengő. Tágasra nyitottam az ajtót, félre is álltam lehetőséget adva ezzel a látogatómnak arra, hogy beljebb léphessen. Szélesen mosolyogva nézett rám, majd odahajolt Rosaliehoz és megsimogatta a buksiját.

-Kitől kaptad ezt a csodaszép babát?- érdeklődött Annie. 

-Sebitől!-válaszolt lelkesen szemem egyetlen fénye.

-Így hívják azt a rendkívül helyes és szimpatikus fiatalembert, aki az imént távozott?- emelte rám kíváncsi tekintetét.

-Igen. Ő Sebastian, a csapat egyik pilótája.

-Sosem nézem a futamokat, mivel nem tartom izgalmasnak, hogy órákon át egymás mögött körözgetnek, de a 14 éves lányunokám Forma-1 őrült, számtalanszor hallottam már, hogy Sebastian így, Sebastian úgy. Legalább a névhez mostmár arcot is tudok társítani. De, hogy kerül a képbe ez a srác?

Nagy ívben elmeséltem, hogyan is jutottunk el odáig, hogy a pilóta megjelent nálunk és ajándékot vett Rosalienak.

-Én azt hittem, hogy csak Gavin udvarol neked s, hogy csakis vele randizol. Erre meg színre lép egy másik udvarló is.- pislogott rám jelentőségteljesen.

-Nem randizom egyikkel sem és egyikőjük sem udvarol nekem!- csattantam fel. Ezt a fajta viselkedést akkor tanúsítom, mikor valakinek igaza van. Számomra is világossá vállt, hogy Gavin csapja a szelet nekem, de, hogy Sebastian is…vele egészen más a helyzet. Csak Rosalie miatt járt ma itt, a rózsát hálája jeléül nyújtotta át és ennyi. Holnapra már el is fog felejteni minket.

-Ezek szerint kettőnk közül valamelyikünk teljesen mást ért a randi és az udvarlás alatt.

-Ezt hogy érti?- lepődtem meg.

-Ne is próbáld azt mondani nekem, hogy csak barátként tekintenek rád. Gavin elhív vacsorázni, meg is akarja ismerni a lányod. Sebastian babát vásárol Rosalienak és téged a szerelem jelképével ajándékoz meg. Melyikük dobogtatja meg ezek után a legjobban a szíved?

-Egyik sem!- vágtam rá gondolkodás nélkül. Az igazat mondtam, egyikőjük iránt sem táplálok érzelmeket.

-Üljünk le egy kicsit.- húzott le az ágy szélére.- Öreg vagyok már ez igaz, de én is voltam fiatal és szerelmes. Az én kegyeimért is viaskodtak anno és átéltem már azt is, mikor a lányom először hozta el hozzánk az első udvarlóját, aki mostmár a férje és a gyermeke apja. Magad lehet be tudod csapni, de engem, egy tapasztalt öregasszonyt és a szemem már nehezebben. Láttam hogyan viszonyulsz Gavinhez és hogyan Sebastianhoz. Szóval?

-Gavin… ő csak barát. Nem tudok mást nyújatni neki, csakis a barátságom. Ő ezt tudja is, mégis úgy döntött, hogy rendületlenül próbálkozik. Számtalanszor átölelt már, összekulcsolta ujjainkat, de… semmi érzelmet nem váltott ez ki belőlem. Azonban varázst az érzek, hiszen megborzongok, ahogy hozzám ér, az illata elgyengít, jól esik, ha kedves velem és érezteti velem, hogy igazi nő vagyok és nem pedig egy selejt női külsővel. De ennél többet nem tud elérni, akár örökké is próbálkozhat, de…

-Azt hiszem értem. Belé nem vagy szerelmes, csupán jól esik, mikor megérint. Akkor már csak azt kell kiderítenünk és tisztáznunk, hogy ezzel a Sebastiannal mi a helyzet.

-Nem tudom.- ráztam a fejem.- Még minden újnak számít, fel sem tudtam igazán dolgozni, ami az elmúlt órákban történt, nemhogy arra tudjak válaszolni, hogy vele mi a helyzet.

-Akkor én majd segítek tisztán látni.- ajánlotta fel, s közben megfogta a kezem. Ezen gesztusa jól esett, olyan érzés futott át rajtam, mint mikor édesanyám érintette meg a kezem. Sokszor gondolok Rá és arra is, miszerint a Smith házaspárt Ő küldte az életembe, hogy óvja és védelmezze Rosaliet.- Láttam a meghatottságot és a csodálatot a szemeidben, mikor erre a férfire néztél. Tudom, hogy elnyerte a tetszésed, mikor kézen fogta a lányodat, mikor együtt nevettek. Az arcizmaid ellazultak, a bánat és a félelem tovaszállt. Büszke tekinteted volt és tudod mit mondok még neked? Biztos vagyok abban, hogy –ha nem is ennyire egyértelműen-, de eljátszadoztál magadban azzal a gondolattal, hogy Rosalie mellé ilyen édesapa kell. Valamilyen szinten megdobogtatta a szíved, azt kár tagadnod. Az arcod és a viselkedésed sok mindenről tanúskodik.

-Én már nem merem kimondani és elmondani, amit érzek. Félek az érzelmeim súlyától, erejétől, félek, hogy erősebbek, mint én és ezáltal legyőznek. És természetesen attól is rettegek, hogyha elmondanám Sebastiannak a róla alkotott képzelgéseim, akkor hülyének tartana, kinevetne, vagy csak szimplán megrémülne. Tőlem.

-Hailey! Itt és most tisztáznunk kell egy dolgot! Te nem is magától a szerelemtől félsz, hanem attól, hogy nem szeretnek viszont. -tett egy komoly és igaz kijelentést.- Nem az újrakezdés gondolata tart rettegésben, hanem lényegében az, hogy megint úgyanúgy fog fájni, másszóval állandóan az a gondolat kísért, hogy elhagynak. Ismét.- mutatott rá a tények valós állására.

-Egyrészt igen. De attól is félek, hogy egyik percről a másikra, minden előjel nélkül elveszítem azt, amit vagy akit szeretek és a magaménak tudhatok. És, hogy ezt elkerüljem, inkább nem vagyok hajlandó szeretni. Még egy nagymértékű csalódást nem bírnék elviselni.- ekkor már a felszínre törtek a könnycseppek. Felálltam és az ablakhoz sétáltam, utáltam, ha sírni látnak. A lelkemre falkavaróan hatott ez a párbeszéd. Rossz érzések hada zárt körül, életem eddigi összes nehéz és kellemetlen képkockája előtört valahonnan az agyam mélyéről. A fülemben egyvelegként visszhangzott Dániel és apám démoni kacaja. Mintha csak szövetkeztek volna ellenem…

-Jajj édes kicsikém!- mögém lépett, szembe fordított magával és szorosan megölelt.- Túl sok tragédia ért téged.- sóhajtotta.- Tele vagy gyógyíthatatlan sebekkel, amit apád és az ex-vőlegényed tett veled, azt kudarcként éled meg, örökké kísérteni fog. Nincs benned egy csöppnyi önbizalom és pozítivum sem, épp emiatt félsz attól, hogy döntéseket hozz. Szinte belédvésődött az, hogy mindened elveszítheted, mintha belülről valaki arra kényszerítene téged, hogy örök életedre maradj egyedül. De mondok én neked valamit: az a férfi sosem szeretett téged! Csupán kívánt és ez nem hasonlítható össze a szerelemmel. Akart téged önző és mohó módon. És ezzel tette a legrosszabbat, amit egy nővel tenni lehet. Elérte, hogy ne bízz magadban, hogy többet egy férfinak se tudd teljes mértékben odaadni magad. Hailey, kislányom, én nem dönthetek helyetted. A félelmeid csak te tudod leküzdeni, csakis te tudod megszabadítani magad és az életed a kellemetlen, gyötrő és fájó emlékektől, melyeknek szinte a rabja vagy.

-Mondja Mrs.Smith, lehetséges egyszerre igent és nemet mondani valamire? Hogy lehet úgy vágyni valamire, hogy közben rettegek tőle?- bukott ki belőlem a kérdés, melyre hosszú idő óta keresem a választ.

-Nem tudom.- tárta szét karjait tanácstalanul. Elkeseredetten zuhantam az ágyra.- Csak abban vagyok biztos, hogy valamelyiküket a közeledbe kell engedned. Elhiszem, hogy nehéz, de most az egyszer a szabadjára kell engedned az elképzeléseid. Fel kell mérned, hogy melyikük mit tud nyújtani neked, hogy te és Rosalie ki mellett lennétek boldogok. Neked kell meglátnod, hogy Gavin, vagy esetleg Sebastian képes-e a legtöbbet megtenni értetek. Ha a kétségeid nem tartod kordában és nem élsz a korodnak megfelelően, akkor idős korodra mindent bánni fogsz, amit elszalasztottál. Lehet holnap, lehet csak évek múlva fogsz rájönni arra, hogy ez volt életed eddigi legnagyobb lehetősége. Később piszkosul fájni fog az, hogy nem adtál lehetőséget magatoknak a boldogságra. Merni kell kockáztatni és odafigyelni arra, amit érzel és ez alapján cselekedni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy kifogásokat keressünk a boldog élet ellen. Mindig nyitva áll előttünk egy kiskapu, a sors megajándékoz minket újabb és újabb lehetőséggel és ilyenkor fel kell vennünk a kesztyűt, ha azt az élet elénk dobja.

   A beszélgetésünk befejezte után még inkább összezavarodottnak éreztem magam. Ha nem cselekszem helyesen, akkor könnyedén két szék közé eshetek. Felmérni azt, hogy melyikük mellett lehetnénk igazán boldogok? Foggalmam sincs! Melyikük lenne a lagjobb apa? Már honnan tudnám én ezt? Nehéz megválaszolni ezt a kérdést látva, hogy mindketten rajonganak Rosalie-ért. Persze a ma történtek miatt a mérleg nyelve elbillent az egyik oldalra. Sebastian és Rose között szoros kapcsolat alakult ki ma. Miért állít engem Isten folyamatosan ilyen nehéz helyzetek elé? Az életem során csakis rossz döntéseket hoztam, mi a garancia arra, hogy ezúttal helyesen cselekszem majd? Elég ironikus a helyzetem. Itt van két férfi és nekem választanom kell, vagy  jobban mondva inkább kéne. Cynthia és Mrs.Smith továbbra is adják nekem a “hogyan válasszunk magunknak pasit” tippeiket. Két nagyon jó pasi, intelligens férfi áll a két oldalamon. Az talán megkönnyíti a dolgom, hogy Gavinbe nem vagyok szerelmes. Ilyen helyzetben egyszer már voltam. Egyszer már majdnem “odakötöttem” magam egy férfihez, aki iránt csak szimpátiát éreztem. Lehet megtudnám tenni mégegyszer, de túl sok a külső tényező, amik ezellen szólnak. Gavin rendes srác, nem ezt érdemli. Nem állhatok elé holnap és mondhatom a szemébe, hogy mégis szerelmes vagyok beléd. Ez nincs így és ezt ő is tudja, hiszen egyik napról a másikra az ember érzései ennyit nem változhatnak. Nem akarom őt átverni és boldogtalanná sem akarom tenni. Merthogy mellettem csakis az lenne. Ő megérdemli, hogy egy olyan lány legyen mellette, aki valóban szereti. A másik oldalon ott van Sebastian. Ő az, aki már nagyobb fejtörést okoz a számomra. Igaza van Annienek, ma délután elindult bennem valami a puszija hatására. De nem tudom megfogalmazni, hogy mi, ez egy örök relytéj. Mint férfi, azonban igenis tetszik nekem.

-Micsodaaa??- rémültem meg előbbi gondolatomtól.- Hailey Roberts, hát normális vagy te? Már hogy tetszhet neked egy olyan valaki, aki évek óta boldog, harmonikus párkapcsolatban él?

Az efajta bugyuta, értelmetlen agyszüleményeim a pilótával kapcsolatban csírályától kell elpusztítanom!

                                                                 

*** Sebastian Vettel szemszöge ***

  A jerezi teszt utolsó napja eseménydúsan telt mind a csapat, mind az én számomra. Délelőtt különböző beállításokat próbálgattunk, ezek hatására egy valós képet kaptunk arról, milyen is az autó balansza, hogyan reagál az RB9-es a kisebb és nagyobb mértékű változtatásokra. Persze ezek csak tesztkörülmények, a versenyen, igazán éles helyzetekben minden merőben más lesz majd. Az egy órás ebédszünetet követően sem állt meg az élet a boxban és a pályán. Különböző alkatrészeket kellett tesztelnem és a nap zárásaként mentem egy-egy versenyszimulációt a lágy és kemény  keverékű abroncsokon. Mindent egybevetve pozitív véleményt sikerült kialakítanom az autóról, nem adódtak komoly problémáink, de ez csupán az első teszt vége, még renegeteg területen kell fejlesztenünk és javulnunk, de ugyanez a többi csapatra is vonatkozik. Mint említettem, eseménydús napon vagyok túl, alaposan kimerített és megterhelt az egész napos körözgetés, de mégsem szabad arra gondolnom, hogy fáradt vagyok. Csalogatóan hat rám a forró zuhany és a kényelmes, meleg ágy gondolata, de ezeket muszáj elhesegetnem. Még nem jött el az ideje a lazításnak. Azért nem, mert meg kell hoznom egy fontos- talán életem eddigi legfontosabb- döntését. Nem halogathatom tovább a dülőre jutást. Csak még roszabb lenne a helyzetünk, ha nyúznám a dolgokat.

  A vacsorám a motorhome-ban fogyasztottam el. Alig volt körülöttem pár csapattag. A srácok már összepakoltak, az összes kamion visszaindult Milton Keynes-be. Az összes telemetria adatot ki kell elemezni, tökéletesíteni kell az alkatrészeken. Vacsora után felmentem a pihenőszobámba. A teszt idejére ebbe a kicsi szobába költöztem be, alvásnak megfelelt. Nem volt kedvem szállodai szobát kivenni, itt nyugisabb a légkör. Heikkit is elzavartam magam mellől, csak munka kapcsán találkoztunk Ő Rocky-val osztozott egy szobán, most pedig már hazament. Az én kérésemre persze. Valahogy nem bírtam elviselni magam mellett senkit sem huzamosabb időre.

   Alaposan körülnéztem. Ez a szoba most egyáltalán nem úgy hat rám, mint általában. Mindig vidáman érkeztem ide, a pályán eltöltött hosszú órák után szinte maga volt a mennyország itt lenni. Ez volt az egyedüli hely az aszfaltcsík közelében, ahol mindig ki tudtam kapcsolódni. Ránézek az ágyra és taszítóan hat rám. Mintha nem is a saját birodalmamban tartózkodnék, hanem valami idegen helyen. Nincs is kedvem itt maradni. Meg sem lep az, hogy szinte sehol sincs maradásom. Mindenhonnan csak menekülök. Most például oda, ahonnan órákkal ezelőtt eljöttem: a pályára. Felvettem a melegítőm és elindultam futni. Biztosan hülyének néztek, az jár a fejetekben, hogy aki este kilenckor futni megy, annál valami nem stimmel.. De most ehhez van kedvem. A futás mindig segít, bármilyen helyzetbe is kerülök. A friss levegő és a futás kettőssége serkenti az agyam vérellátását, így talán könnyebben megy majd a gondolkodás. És a döntéshozás.

   Kocogva értem ki a pályára, az aszfaltcsíkra lépve azonban már felvettem azt a ritmust, amit a Heikkivel való edzések alatt szoktam. Teljesen sötét volt a pályán, ám ez nem jelentett akadályt. Forma-1-es pilóta vagyok, jó a téjákozódási képességem. Rengeteget vezettem és versenyeztem a jerezi aszfaltcsíkon, ismerem a pálya karakterisztikáját, adottságait, a színtkülönbségeket, a kanyarok dőlésszögét… egyszóval… az összes paraméterét.

   A tempóm egyenletes volt, fejben próbáltam arra összpontosítani, merre járok, de… egy idő után már más irányba terelődtek a gondolataim. A döntésemre, annak lehetséges következményeire, súlyára és… Hannára. A félelmeim, gondolataim, döntéseim mind jelenlegi barátnőm köré épülnek. Aköré a nő köré, aki iránt hónapokkal ezelőtt a tűzbe tettem volna a kezem, akiért éltem-haltam, akiért versenyeztem, akit szerettem. Igen, tiszta szívemből szerettem őt. Vágytam rá minden porcikámmal a nap összes pillanatában, csakis vele és kizárólag mellette voltam boldog. Most pedig… Nyűgnek érzem minden napom, csak megszokásból vagyok vele, feléje irányuló érzéseim eltűntek. Társaságában alig kapok levegőt, mintha folytogatna kezeivel, úgy kezdem érzni magam, mint egy kalitkába zárt madár. Ezért kell kimondanom a szakítást. Mégpedig holnap!!!

  Az éjszaka után  a Jerez-Zürich közti repülőút sem hozott változást. Egyre kevesebb idő választ el attól, hogy kegyetlen legyek Hannaval szemben. A fejemben az éjjel megfogalmazódott a terv, miszerint mikor, hogyan fogok elé állni és miként fogom tudtára adni azt, hogy ennyi, nincs tovább. Nem lesz könnyű menet egyikőnk számára sem. Én kifejtem majd a saját álláspontom, győzkődni fogom arról, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek. Ő pedig azt fogja bizonygatni, hogy szeret – bár effelől kétségeim sincsenek- és, hogy mindent meg tudunk oldani, a szakítást mellőzve.  De nincs az a pénz, amiért én tovább harcolnék… kettőnkért.

   Minden szerelemnek megvan a maga természetes időtartama. Legyen az néhány nap, néhány hónap, vagy a mi esetünkben néhány év. A mi szerelmünk itt ért véget. Nem mondom, hogy boldog vagyok, mert természetesen nem akartam, hogy idáig eljussunk. De az én szememben ez a szakítás nem feltétlenül kudarcnak minősül. Úgy gondolom, hogy néha kell legyen az emberben annyi bátorság, hogy méltóságteljesen lezárjon egy történetet. Kettőnkre nézve ez most jött el. Nem feltétlenül ő vagy én vagyok felelőssé tehető. Szerintem csak a szerelem múlt el. Már nem vonzódom hozzá olyan mértékben, mint az első találkozásunkkor. Minden tőlem telhetőt megtettem anno azért, hogy hozzám tartozzon. Csak ő érdekelt akkorban, a suli legvonzóbb és legbájosabb lánya volt számomra. Visszahúzódó, szelíd, intelligens volt akkor is és most is az még. Ezzel hatolt voltaképp a szívem legmélyére. Kitartó és harcias voltam, talán ennek köszönhetem azt, hogy azon a szép, napsütéses, kora nyári napon, Heppenheim legismertebb kávézójában összejöttünk. Emlékszem, hogy gyermeteg mosollyal az arcomon, hevesen kalimpáló szívvel mutattam be őt otthon. De érthető is volt az izgalom, hiszen … előszőr volt lány az életemben. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Együtt cseperedtünk fel, ő gyönyörű, érett nővé vállt, szemem és életem legfontosabb kincsévé. A vele átélt forró hangulatú éjszakák, az egymásnak ajándékozott szerelmes szavak és pillantások örökre megpecsételték életünket. Bárhová is kerüljünk, bármi is történjék velünk, ezeket örökre magunkkal fogjuk cipelni a múlt formájában. Hogy mindezekre emlékezni fogunk-e, az nem rajtunk múlik. Csakis azt tudjuk befolyásolni, hogy hogyan, milyen érzelmek közepette fogjuk ezeket felidézni. Ha hozzáértem égett bőröm, ha megcsókoltam remegtem a talpamtól a fejem búbjáig, ha karjaim közt hevert, szinte a felhőkön közlekedtem. A varázs ezen árnyalatai azonban már nem tisztelnek meg engem. Űrt és hidegséget érzek, ha velem van és akkor is, ha távol vagyunk egymástól. És tulajdonképpen ez világított rá arra, hogy ki kell mondanom a szakítást.

 Szerintem most jött el a legmegfelelőbb pillanat a szakításhoz. Így is nehéz megválnom tőle, hiszen rá kellett jönnöm arra, hogy én már jobban kellek neki, mint ő nekem. Köntörfalazhatok, el is simíthatom a dolgokat, de azzal még több olajat öntenék a tűzre. Itt az ideje, hogy talpra álljak, hogy határozott legyek. Most még az érzéseink és az eltervezett jövőképünk ellen kell fellépnem, de pár hónap múlva már Hannával szemben kellene erősnek és bátornak lennem. Bátorságom természetesen meginog. Közel sem biztos, hogy a szakítás jó döntés. De a fejemben jár az a gondolat is, hogy néha az a helyes, amit rossznak ítélünk meg. Néha a helytelen döntések visznek a jó helyre. Könnyű lenne az életünk, ha mindent előre látnánk, ha  döntéseink következményei elénk vetítődnének. Épp ezért oly rizikós ez a döntés. És az nehezíti meg az egészet, hogy nem tudom elképzelni azt, hogy elhagyjam, mint ahogy azt sem, hogy vele éljem le az életem hátralevő részét…