9. rész

Sziasztok!

Kezdem azzal, hogy szeretném megköszönni az előző részhez érkezett 2 véleményt és a rengeteg pipát.  El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire örülök mindezeknek. Így legalább tudom, hogy amit csinálok, az nem hiábavaló.

A másik ennél szomorúbb hír  ...  Egyre kevesebb időm van a történettel foglalkozni. :( Abbahagyni természetesen nem fogom, hisz nagyon élvezetes megírni minden egyes részt. Lehet, hogy ti unalmasnak tekintitek, olvasás közben minden olyan monotonnak tűnik, de a részek mögött nagyon sok munka  és nagyon sok idő áll. 

Kellemes olvasást kívánok a részhez és szívesen fogadok majd minél több véleményt.:)

Jó volt ma újra munkába állni. Hiányzott a gyárban uralkodó légkör, az állandó nyüzsgés,  a székek csikorgása a padlón, az, hogy ott álljak a pult mögött és mindenki óhaját-baját lessem. Imádom a munkám, sosem volt számomra büdös a meló, már egész fiatal koromban megtanultam, mit is jelent nélkülözni, milyen érzés megdolgozni a fizetésedért, mennyit kell gürizned azért, hogy naponta friss és meleg étel legyen a vacsorád. Rá voltam szorulva  teljesen a képességeimre, magam kellett küzdenem azért, hogy ne haljak éhen egyik napról a másikra. Talán épp ezért haragszom Cynthiára, amiért azt állítja rólam, hogy munkamániás vagyok. Nem hinném, hogy az én szemszögemből ítélve a normális életkörülmény megteremtése  egy lapon említhető a munkamániával.

   Mindig  is tartanom kellett magam a munkaszerződésemben állottakhoz, maradnom kellett a beosztott “státusznál”, meg sem fordult a fejemben egyszer sem az, hogy többre tartsam magam, mint a főnökeim.  Egy rossz kihágás és a munkakapcsolatnak azonnal vége. Itt, a Red Bull Racingnél is ugyan ez a helyzet. Talán azzal a –nem épp aprócska- eltéréssel, hogy itt  az eddigieknél nagyobb felelősség hárul rám és a munkámra is. Azért kapjuk a fizetésünk, hogy mások “cselédjei” lehessünk.  Elég egy rossz panasz a munkádra és Mateschitz megválik tőled. Ha bárhol máshol elveszítheted a munkádat, akkor  természetesen itt is. Egy többszörös Forma-1-es világbajnok istálló nem az a hely, ahol helye van hibának, tévedésnek.  Persze, mint a nagyvilágban bárhol, itt is vannak olyanok, kik számára határ a csillagos ég. Diana valamit nagyon jól csinálhat, ha Mateschitz ennyire oltalmazza a tette után. Történt ugyanis, hogy az ájulásomat követően Diana egy igen komoly beszélgetésre volt beidézve a nagyfőnökhöz.  Az ügyben természetesen én is érintett voltam, ezért nekem is meg kellett jelennem Dietrich irodájában.  Nagyon rettegtem, hogy fejmosásban lesz részem, holott tudtam egész végig, hogy semmi szabályelleneset nem követtem el. Ma reggel volt az a reggel, mikor mind Diana Andrews, mind én felelnünk kellett a csapat tulajdonásának kérdéseire. Képzeljétek el, hogy Diana úgy viselkedett, akár egy kezesbárány. Elbújt Mateschitz takarásában, előtte már nem mert a parancsoló és aljas perszóna  szerepébe bújni. A főnöktől hallottak után azonban már végképp rejtély marad az a számomra, miként kaphatott Diana még egy esélyt. A vendéglátó részleg összes dolgozójának munkabeosztását elírta! Meglepődve néztem a boszorkány kinézetű nőre, mikor bűnbánó tekintet mellett, bocsánattal megfűzve elém állt és átnyújtott egy papírt az új, most már valós beosztással. Esdeklő pillantásokat kaptam tőle, de tudtam, hogy ez csak az álcázás része.  Lezárul ez a dolog, csillapodnak a kedélyek és ismét én válok majd az elsődleges célpontjává. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy az ájulásomnak és a ma reggelnek még lesznek következményei … rám nézve. De ez foglalkoztat most a legkevésbé! Azt kéne kideríteni, hogy ebből az egész “átírásos” sztoriból neki mi haszna származott? Kétlem, hogy ez az egész csak ellenem irányult volna, hiszen még nem dolgoztam itt, mikor elkövette mindezt.

   Átfutottam gyorsan a papíron és szemmel látható volt a különbség!  Este 7 óra helyett csak délután 4-ig kell dolgoznunk.  Sokkal jobban tetszik ez így.  A szerelők zöme három óra magasságában már levetik csapatruházatukat és egyébb munka ruhájukat. Délután semmi említésre méltó tevékenységünk nem volt, csak a rendrakás, de azzal is hamar elkészültünk. Persze a többiek fel tudták mérni, hogy értelmetlen itt ülni késő estig, csak én voltam olyan elvetemült, hogy végig maradtam. Az új “órarend” annyiban hasonlít csak a régihez, hogy ugyan azokon a napokon dolgozom  és a már megszokott napokon vagyok szabad.

   Többször is említettem, hogy nekem a munkám a mindenem. Nos, azért be kell vallanom, hogy jól esett az egyhetes kényszerszabadság. Kiélveztem minden egyes percét, hasznos dolgokra fordítottam az időm. Az egyik ilyen hasznos teendő az volt, hogy rengeteg játszottam Rosalieval, számos közös programunk volt. Néha csak egymás mellett feküdtünk szótlanul, de volt olyan is, hogy a rádióban szóló zenére együtt táncoltunk az ágyon. A tegnapi napot a Smith házaspárnál töltöttük, Annievel közösen főztünk és sütöttünk. Megnyugvást adott számomra az a látvány, hogy bármibe is vágtunk bele, a lányom élvezettel viszonyult hozzá. Vacsora után épp menni készültünk, mikor a TV-ben egy rövidke összefoglalót mutattak a jerezi tesztről. Rosalie izgatott lett, le is dobta magát az egyik székre. Innen tudtam, hogy addig nem mehetünk haza, amíg a műsorblokknak vége nem lesz. Odaálltam a háta mögé és hosszú idő elteltével én is érdeklődve néztem, mik is történtek a pár napot felölelő  teszt alatt.  A riporter készített egy “mini” interjút Sebastiannal is. Amint a pilóta megjelent a képernyőn, Rosalie arcán széles mosoly terült el. Az én szemem is vonzotta a képernyő, ám kicsit másképp. Mondott pár szót az autóról, arról, hogy miket is teszteltek, próbálgattak. Igazából nem is a nyilatkozata volt számomra az igazán érdekfeszítő. Sokkal inkább az keltette fel a figyelmem, amit láttam. Ugyanazzal a gondterhelt tekintettel találtam szembe magam, mint az új autó bemutatóján. Szemeinek szomorkás jellege, az ápolatlan külső, a kialvatlanság jelei továbbra sem tűntek el. Kezdek nagyon aggódni miatta. Mindezek mellett az is szokatlan volt a számomra, hogy korántsem olyan volt a hozzáállása az interjú során, mint eddig. Harapófogóval kicsikart mondatok, tömörség, semmi hangulatoldó poén. Minden olyan erőltetettnek, nyersnek és monotonnak tűnt. A legvégén azért láthattunk egy mosolyt, melyet inkább muszájságból ejtett el. Az autó nagyon jó, mindenről pozitívan nyilatkozott, akkor mégis miért lehet ilyen levert? Mindegy, amúgy sem az én dolgom ez, nem kellenne ebbe beleütnöm az orrom…

   Rengetegszer mélyültem el a gondolataim rengetegében. Próbáltam kitalálni, miből és hogyan húzzuk ki azt a másfél  hetet, mely a fizetésemtől választ el bennünket. Múlthéten 3 darab számlát találtam az ajtónk alá becsúsztatva és még egy pár felszólítás jött a jó pár kifizetetlen számla miatt. Itt van a hónap eleje, a háziúr napokon belül becsenget és kérni fogja az e havi bért az összes többivel együtt. Végeztem egy számítást és a fizetésem több, mint fele a tartozásaim rendezésére fog elmenni. Elég rossz anyagi helyzetben vagyunk, minden csak romlott az utóbbi hónapokban. Az a tény, hogy az adóságok miatt elvehetik a fejünk fölül a tetőt, minden egyes nap rettegésban tart. Itt vagyok egy, épp ma a 4. életévét betöltő gyermekkel és bármikor az utcára kerülhetünk. Ahelyett, hogy azon törném a fejem, hogyan is ünnepeljük meg Rosalie születésnapját, a nap összes percében azon kell agyalnom, hogyan tartsam meg a lakásom, hogyan szerezzem meg a szükséges pénzt ahhoz, hogy ne maradjunk lakhely nélkül. Sajnos már nem sokáig agyalhatok, vészesen közeledik a nap, mikor  valószínűleg parancsba adják, hogy kezdthetünk pakolni. De hogy azután mi fog következni? Csak a Jóisten tudja! Segítséget nem igazán kérhetek senkitől sem, a Smith házaspár éppen elegett tett már értünk, nem  csengethetek be hozzájuk, hogy fogadjanak  már be minket, kérem szépen. Ez már túl sok volna, ráadásul mi csak útban lennénk, így is szűkösen élnek. Magam kell megoldást találnom, de minél sürgősebben!

   Minderről persze senki sem tud. Nem akarom, hogy mindenki a nyakamba zúdítson egy csomó sajnálatot. Azt sem szeretném, hogy most  valaki kifizesse a tartozásaim, és azt sem, hogy valaki lakás után keresgéljen. Saját tudásom szerint akarok megbírkózni ezzel a nehézséggel. Ha nem lesz más lehetőség, akkor bekönyörgöm magunk a gyárba. Egy apró helységet csak ki lehet alakítani szobának.  Túl nagy elvárásom nem lenne, csak egy ágy  és egy szekrény kellene és semmi több.  De minden a jövő kérdése marad, egyenlőre szeretnék csakis azzal foglalkozni, hogy Rose semmit se sejtsen meg a jelenlegi helyzetünkkel kapcsolatban. Ha már igazán boldoggá nem tudom tenni ezt a napot, akkor legalább annyit tegyek meg, hogy nem is rontom el. Nem szeretném ma sírni látni a bánatosságtól. Bár  tudom, hogy gesztenyebarna szemei így is könnyesek lesznek a csalódottságának köszönhetően. Ismét egy olyan szülinap, melyen túl sok ajándékra nem számíthat. Azt mondtam volna, hogy túl sokra? Nem hinném, hogy egy kisebb tábla mogyorós csoki és egy színes lufi olyan soknak számítana. Az ünnepi menü az előző évekhez hasonlóan most is krumplilevesből fog állni. Szerintem el sem tudjátok képzelni, milyen nagy fájdalom mindez egy anyának…

    Fél 5-kor vettem le magamról a csapatruházatot és sietősen a buszmegállóba indultam. A busz hamarabb beért a fővárosba, így túl hamar elértem a bérház épületét. Nem is volt időm  kiagyalni valamit arra, hogy a mai napot letudhassam magam mögött szívfájdalom és szégyenérzet nélkül. Rosalie Annieknél tartózkodott, ezért először hozzájuk csengettem be, de senki nem nyitott ajtót. A lakásom felé néztem és észrevettem, hogy az ajtó résniyre nyitva van.  Rettegve nyitottam be. Az első gondolatom az volt, hogy kirabolhattak engem. El is állt a lélegzetem, mikor a kis előszobába lépve megláttam Cynthiát, a Smith házaspárt, Gavint és az asztalnál Roset, aki egy Fekete erdő tortát majszol. A lakásom színes lufikkal és szallagokkal volt feldíszítve. Gyönyörű volt a dekoráció, nem is igazán tudtam gátat szabni csodálatomnak és a könnyeimnek. Jobbnak láttam kirohanni a házból és a lepcsőházban nekitámaszkodtam a korlátnak. Erőteljes zokogásba kezdtem. A látvány és az előttünk álló bizonytalan kimenetelű napok felzaklattak. Egy kis idő múlva férfiillat lengte be az emeletet.

-Hailey!- szólított lágyan a nevemen és óvatosan végighúzta a tenyerét a hátamon. -Minden rendben?

-Persze.- törölgettem a könnymaszatos arcom.- Csak nem számítottam arra, hogy ez fog fogadni a munkából hazaérve.- szipogtam.

-Remélem nem haragszol, hogy Cynthiával csak úgy, minden szó nélkül felforgattuk a lakásod. Szólnunk kelett volna erről neked és az engedélyed kikérni, de mi csak meglepetést akartunk szerezni nektek.- mentegetőzött.

-Nem haragszom Gavin. Ha előre szóltok, hogy miben sántikáltok, valószínűleg hisztiztem volna és tiltakoztam volna azellen, hogy ilyesmit csináljatok a saját költségetekre. Nekem nincs ilyesmire pénzem sajnos, nem engedhetem meg, hogy…

-Sssshhh!- érintette meg ajkam a mutatóujjával.-Cynthiával tudjuk, hogy milyen rossz anyagi helyzetben vagytok, épp ezért akartuk, hogyha akár egy napra is, de el tudjatok rugaszkodni a problémáktól. De gyere, Rosalie már nagyon hiányol téged.- megfogta kezem és a lakásom felé húzott.

   A délután csodálatosan és kifogástalanul telt mind  Rosalie, mind az én számomra. Igyekeztem a gondolataim elterelni a ránk váró napokról. Igyekezetem sikertelen volt, megszámlálhatatlan alkalommal ellepte elmém az a gondolat, hogy nagy valószínűséggel az az utolsó olyan szülinapja a kislányomnak, melyet ebben a lakásban “ünneplünk” meg. Próbáltam felszabadultan mosolyogni és lelkesedést mutatva végigkövetni, ahogy Rose nekünk szánt divatbemutatót tart. Cynthiától rengeteg, szebbnél-szebb ruhácskát kapott, egytől egyig mind magára kapta és kis ballerina módjára vonult fel előttünk. Rose pedig a maga kislányos, bájos természetével belopta magát mindannyiunk szívébe. Olyannyira, hogy ezután egyikünk sem tudott nemet válaszolni gyermeteg kérésére. Olyan vágyakozó tekintettel nézett ránk Gavinnel, hogy végül tényleg megtettük. Cynthia az asztal közepére helyezte az általa készíttetett hatalmas, marcipán tortát, Rose egy titkos kívánság kíséretében elfújta a 4 szál gyetyát , ezután mi következtünk Gavinnel, hogy együtt vágjuk fel a tortát szeletjeire. Felkaptam a kést az asztalról, Gavin mögém állt, egyik kezével átkarolta a derekam, a másikat pedig a kést markoló kezemre simította. Barátnőm elővett egy fényképezőgépet és villant a vaku több alkalommal is. Rosalie kérése elindított bennem egy lavinát, hiszen mostmár még nehezebb dolgom van. Bármelyik férfira is esne a végső válaszásom, az egyik értelemszerűen “távozik” az életünkből. Nem tudom eldönteni, hogy Rose melyiküket is kedveli leginkább. Ha döntenék, teljes mértékben elégedett ő sem és én sem lennék. Valamelyikükért mindkettőnk szíve sajogna … Ezt mérlegelnem kell, hisz megéri nekem az, hogy döntést hozok?

  Gavin és a Smith házaspár fél órával ezelőtt hazamentek, Rose elpilledt az ágyon- teljesen kimerült-, Cynthia pedig itt maradt, hgy segítsen összeszedni a házat, mert akkora lett a rendetlenség. Azt terveztük, hogy hamar a végére járunk, hiszen barátnőmnek holnap dolgoznia kell, ehhez képest este 10-kor még itt tartózkodott nálam és hegyi beszédet tartott.

-Ha Rose nem kotyogja ki, hogy kapott egy babát a pilótánktól, akkor valószínűleg ezt sosem fogom megtudni.- szusszantott mérgesen.

-Elmondtam volna, hidd el.

-Talán jobb is így, mert valószínűleg nem hittem volna el. Az egyedüli aminek hinni tudok, az a két szemem.- kuncogott.

-Akkor bizonyára azt sem hitted volna el, hogy jószívűségemért és engedékenységemért cserébe ezt a szál vörös rózsát kaptam tőle.- böktem a fejemmel a vázában levő, még illatozó rózsaszálra.

-Na neeee!- olyannyira meglepődött, hogy az álla kis hjíán a padlón kötött ki. Ezután hosszú perceken át méregetett. Szemei hol összeszűkültek, hol kitágultak. -Nagyon fura vagy te nekem! Egyikünk sem ejtette ki Seb nevét, a szemeid máris csillognak.

-Te rémeket látsz!- tagadtam azonnal.

-Meghiszem én azt! Na halljam, mi a helyzet veletek!- könyökére támaszkodott, kíváncsiságát jelezve.

-Semmi! Tudod te azt nagyon jól, hogy mi a helyzet. Ti hoztok kellemetlen helyzetbe, folyton ti rágódtok ezen a témán, hogy “mi van veletek”. Választás elé állítottok, csak én nem tudom, hogy kit válasszak. És attól a kijelentéstől sem tágítok el, hogy nem kell férfi az életembe!

- Ne ess túlzásokba azért! Igenis szükséged van egy olyan emberre, aki támogat téged, aki a tenyerén hordoz benneteket. Szerintem az egyenlet roppant egyszerű. Akit választani fogsz, az Sebastian!- vigyorgott.

-Ezt mégis mi alapján állítod ilyen biztosan?- képedtem el.

-Hmmm… hát magam sem tudom.- bazsalygott Cynthia.- Annie mesélt nekem pár dolgot, ami alapján úgy gondolom, hogy Seb fényévekkel vezet Gavin előtt. Babát vesz Rosalienak, elviszi sütizni, vörösrózsát kapsz tőle.- sorolta izgatott hangon.- Eddig nagyon Sebastiannak áll a zászló.

-Nem hinném, hogy olyan nagy előnye lenne!- szálltam szembe állításával.- Főleg nem a mai nap után. Igaz, hogy én nem jöttem lázba attól, hogy Gavinnel karöltve felszeleteltem a tortát, de Rosalienak imponált a látvány.

-Van időd dönteni. Meg kell fontolnod minden egyes lépésed, adj elegendő időt a szívednek és az érzelmeid helyes útra terelődésének, mert nem szeretném, hogy párválasztás terén ismét hibát kövess el. És nekem az a véleményem, hgy most az egyszer nem azt kéne tenned, amit Rose akar. A te jövőd szempontjából is lényeges az egész, hiszen neked kell az életed leéllned az egyikőjük mellett. És én még mindig azt mondom, hogy az a valaki bizony a mi pilótánk. Feltételezem, hogy tanultál a saját hibádból és nem fogsz amellett a Gavin mellett kikötni, aki iránt semmi elfogadhatót nem érzel.

  

*** Február 26***

   A mai nap egy örökké gyászos és szomorú nap marad a naptárban. Pontosan ma 15 éve annak, hogy anya eltávozott az élők sorából. 15 éve minden egyes nap gondolok arra, hogy ennek miért pont így kellett történnie. Mielőtt öngyilkos lett, egyikőnk sem sejtette előre, hogy apámból elítélt ember lesz. Így visszanézve most már könnyű azt mondani, hogy anyának és nekem csak pár évet kellett volna kibírnunk még mellette, hogy aztán kettesben, teljes nyugalomban és szeretettben leéljük az életünket. De anya inkább más utat választott. Azt tette, amit ő a helyesnek ítélt. Lehet hihetetlennek hangzik, de sosem tápláltam iránta haragot, amiért 8 évesen magamra hagyott egy apának nem nevezhető ember mellett. Sokkal inkább felnézek rá és irigylem őt, amiért volt annyi bátorsága, hogy megtegye, amit elhatározott. Bennem sosem volt annyi elszántság, hogy véget vessek az életemnek. Lehetőségek sora vetődött fel bennem, ezeket mégis elvetettem. Volt, hogy akkor álltam le, mikor a kést már végighúztam az ereimen. A cél előtt pár lépéssel mindig meggondoltam magam. Hogy miért? Mert hiszek abban, hogy Isten előtt mindannyian felelősséggel tartozunk a tetteinkért! Azt hiszem az a leghelyesebb, amit tehetek, hogy elfogadom, hogy ez így lett megírva. A múlton rágódás és anya megvetése még nem fogja Őt visszahozni mellém.

   Sokszor rémálmok gyötörtek. Álmomban azt éltem át, hogy egy napra Ő visszakapta a földi életét és  újra találkoztunk. Nem tudom, mit tennék, ha ez egyszer megtörténne velem a valóságban is. Hogy viszonyulnék ehhez egyáltalán? Örülnék neki? Vagy inkább nem is akarnám? Valószínűleg elfordulna tőlem szégyenében. A szíve ketté hasadna, mikor szembesülne azzal, hogy mi lett az ő kicsi Hailey-éből. Ismerem anya gondolkodásmódját és mentalitását, így biztosan ki merem azt állítani, hogy nem azért óvott engem és harcolt az életét is kockáztatva, hogy majd azt kelljen látnia, hogy az egy szem lányából egy otthontalan senki, egy megromlott nőszemély vált. De nyilván nem így lennének a dolgok, ha akkor, azon a 15 évvel ezelőtti napon nem ugrik a vonat elé. Belegondolva az egészbe … nincs mit felrónom neki még akkor sem, ha azt vesszük, hogy fájdalmas éveket szerzett nekem.  Kaptam egy egész életre szóló leckét!

    Ülök a reggeli kávém felett és nem jön, hogy megkóstoljam az erős ízű, gőzölgő nedűt. Tekintetem a szekrény tetején porosodó cipősdobozkára réved. Feltápászkodtam, leemeltem a dobozt és belekukkantottam. Anya személyes tárgyait őriztem ebben. Rose születése előtt pár héttel hazautaztam és akkor hoztam el ezt magammal. Évente párszor kezembe akad a kis doboz, mely tartogat számomra szép emlékeket is. Itt vannak anya képei. Nem sűrűen szoktam nézegetni őket, hiszen Ő örökké a szívemben  és az emlékezetemben él majd. Gyönyörű, néha meggyötört arcát még ma is fel tudom idézni, képek nélkül.  Miközben a képeket  nézegetem, a szőnyegre hullik az egyik fotó. Leuggolok és dühös arccal, szinte megvetve nézem. Az az ember néz velem szembe, akinek sok jót nem köszönhetek. Ezért lehet az, hogy a legszívesebben szembe köpném. Rajta kívül csak egy embert tudok még utálni: Dánielt.

   Sorra a kezembe akadtak anyu személyes iratai és a nyaklánca, melyet a nagyitól kapott. Ennek a nyakláncnak van egy másik fele is,  mely az én nyakamban lóg már születésem óta és eddig még egyszer sem váltam meg tőle. A dobozka legmélyére rejtettem el azt a tárgyat, mely rengeteg könnyes pillanatot okozott nekem 8 évesen. Anya búcsúleveléről van szó.  Ez az utolsó dolog, melyet élve alkotott, melyet utoljára nekem címzett. A gyöngybetűs kézírást még kicsi koromban láttam utoljára. 8 éves korom óta nem olvastam bele a levélbe, mégis minden egyes szavára, bekezdésére  úgy emlékszem, mintha cssk pár órával ezelőtt olvastam volna el utoljára.  Leültem az ágyra törökülésben. Lehunytam szemeim, vettem egy mély lélegzetet és olvasni kezdtem a levelet:

   “ Édes drága, oly szeretett kislányom,

                                                                 Hailey!

   Mikor ezt a búcsúlevelet olvasod, én már valószínűleg nem tartozom az élő emberek közé. Nem tudom mennyi idő telt el a halálom óta, de remélem elegendő mennyiségű ahhoz, hogy megértsd, mi miért történt, valamint remélem, hogy megbocsátod nekem, hogy magadra hagytalak és, hogy ezen a napon önző voltam veled szemben. Nem gondoltam bele abba, hogy neked akár fájdalmat is okozhatok. De ugyanakkor, ha az életben maradás mellett tettem volna le a voksom, azzal csak több kárt okoztam volna … Neked. Azért döntöttem azt öngyilkosság ezen módja mellett, mert elképzeltem, hogy csak  így szabadulhat fel a lelkem teljes egészében.  Csak ilyen módon szabadulhattam meg az életem során elkövettet  oly hatalmas és megbocsáthatatlan bűneimtől. Csak az a vágy hajtott előre, hogy megkapjam a büntetést, ami nekem jár! Rossz feleség voltam, hiszen a bizonytalanságom  és az apádtól való félelem miatt neked szenvednek kellett. Gyáva voltam ahhoz, hogy elváljak. Megvontalak attól, hogy tisztességes és értékelhető életet élj a szüleid mellett. Saját magam akartam megbűnhődni tehát, de sajnos be kell látnom, hogy a tervem nem épp úgy sült el, ahogy szerettem volna. A bűnhődés ezen fajtája téged is elég súlyosan érint. Ezt mindenáron el szerettem volna kerülni.

    Mikor megszülettél, egyikünk sem ilyen sorsot szánt neked. Ott tartottalak pólyás babaként a karjaimban és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi mindent meg akarok veled osztani. Kényeztetni szerettelek volna téged és a körülöttem lévő embereknek azzal dicsekedni, hogy az enyém a földkeregség legtündéribb, legboldogabb és legügyesebb kislánya. Ehelyett azt kellett elnéznem, hogy mennyire rettegsz minden egyes nap. Sikerült tönkretennünk egy ártatlan gyermek életét. Apád az italozásaival és a piszkos kis üzleteivel, én pedig azzal, hogy nem mertem ráállni a saját lábamra és felvenni a harcot apáddal. Sikeresen megbuktunk, mint házaspár és, mint szülő egyaránt!

   Én tudom, hogy tanultál az általunk vétett hibák tömkelegéből és sokkal jobb ember válik majd belőled.  Okos és a korodhoz képest érettebb kislány vagy már most. Szeretlek, a bizalmam benned örök és tudom, hogy egy igazán erős felnőtt ember válik majd belőled. Amit te kibírtál és amiket még ki fogsz, azt senki más nem bírná elviselni. Az életünk során csupán két dolog van, amit sosem veszíthetünk el: a tudást és az életünk során szerzett tapasztalatot.

   Közeledik a levél és egyben az én életem vége is. Tudnod kell, hogy teljes mértékben sosem foglak elhagyni, a szívedben és a gondolataidban mindig ott leszek és a szeretetemmel átsegítelek majd az élet nehézségein.

                                                                                                        Csókol és ölel,

                                                                   Édesanyád”

    A könnyeimmel küszködve összehajtogattam az évek során megsárgult papírt, visszatettem a doboz mélyére, jól elézárva a külvilágtól. Felszínre törő könnyeim megsokasodtak, mint ahogy az emlékeim is. Ledőltem az ágyra, a szívemhez szorítottam anya egyik képét és addig sirattam a hiányát, amíg álomba nem szenderültem.

  A csengő szólása hozott vissza az álmok csodaszép ösvényéről. Álmosan, komótos járással mentem ajtót nyitni és nem más volt a kellemetlen látogatóm, mint maga a háziúr…