8.rész

Sziasztok!

Nem is tudom, hogy kezdjem a mondandóm... Nem szeretnék túl sokat dumálni, viszont vannak bennem olyan dolgok, amiket ki kell adnom.

Az előző részre kaptam hideget-meleget egyaránt. Köszönöm a kritikát is, és  azt is, hogy voltak, akik a védelmemre keltek. Minden egyes vélemény építő jellegű lehet. :)

Azt veszem észre, hogy az olvasók három táborra szakadtak: vannak, akik szeretik a belső monológot, vannak, akik inkább a párbeszédeket és vannak olyanok is, akik az izgalmat preferálják. Próbálom mindenki igényét kielégíteni a legjobb tudásom szerint.

Alakítottam kicsit a blog külsején. A fejlécet köszönöm a barinőmnek, áldás a kezeire. Én nem vagyok jártas az ilyen dolgokban, némi segítségre szorulok.

Lentebb megtaláljátok az  újabb részt, kellemes időtöltést hozzá :)

Reny

*** Sebastian Vettel szemszöge ***

    A közel másfél órás repülőút után még vár rám fél órányi vezetés. Az állandó üléstől alig érzem a hátsóm, zsibbad testem összes porcikája. Ezt figyelembe véve felüdülés volt kicsit mozogni. A parkolóig a séta csak néhány percig tartott, és most újra ülök, ám ezúttal a volán mögött. Igyekeztem hamar letudni a Zürich-Baar távolságot, de a félórányi út most majdnem két órásra nyúlt át. A napokban leesett tömérdek mennyiségű hó miatt kilométeres sorok alakultak ki, a hókotrók alaposan lebénították a forgalmat. Egyre inkább elvesztettem a türelmem, hiszen Hanna már vagy öt üzenetet hagyott. A kis falucska pereme már közel volt, így nem válaszoltam neki. A hosszúra nyúlt út pont kapóra jött nekem. Még egyszer volt lehetőségem mindent átgondolni a szakítással kapcsolatban. Elkezdtem fejben a jól eltervezett megoldás lépéseit csiszolni, majd véglegesíteni. Jól elgondolkodtam, s sikerült elkerülnie a figyelmem azt, hogy közben megindult a kocsisor. A mögöttem sorakozók hangosan és türelmetlenül rám dudáltak, én pedig gyorsan sebességbe tettem az autót és elindultam.

   Délután kettőre aztán sikerült leparkolnom a feljáróra. Kivettem az utazótáskám a hátsó ülésről és elindultam a bejárat irányába. Lenyomtam a kilincset és máris az előtérben termettem. A nappaliból kihallatszott a TV monoton hangja, a konyhából pedig mennyei illatok áradtak szét a ház alsó részén. Levettem a cipőm és a kabátom, és épp szólásra nyitottam a szám, mikor Hanna előttem termett.

-Édesem!- kiáltotta el magát és hirtelen a nyakamba borult. Hosszú ideig nevetett az ölelésemben, - mindig így fejezi ki, hogy mennyire örül a hazatérésemnek- majd elhúzódott és megcsókolt. Hosszú és érzelmes csókot váltottunk, bár utóbbi … inkább az ő részéről volt igaz. Minden érzelmet beleadott, úgy csókolt, mint eddig még soha, mint aki sejti, hogy többet már nem élvezheti nyelveink táncát. Én pedig tettem, amit ilyenkor tenni szokás. Próbáltam legjobb tudásom szerint elmélyíteni csókunkat és éreztetni vele, hogy nyelveink egymáshoz simulását én is élvezem. Közelsége most az egyszer semmilyen érzelmet nem indított el szívem mélyén. Átkaroltam őt derekánál fogva és közelebb húztam őt magamhoz. Tudom, hogy amit most teszek, az átverésnek számít, de érte teszem. Hadd élvezze ki azt a kevéske kis időt, melyet még a kedvesemként tölthet el mellettem. Szerintem épp az számított volna aljas és undorító húzásnak, ha rögtön azzal lépek be, hogy figyelj Hanna, köztünk mindennek vége, kezdj el csomagolni.

-Hiányoztál szívem.- nézett rám szomorúan, mikor végre sikerült megszakítanom a csókunkat.- Vártalak tegnap este haza, de nagy meglepetésemre csak Heikki jött haza. Próbáltam faggatni, hogy merre vagy, de túl fáradt volt. Történt valami, hogy ott maradtál Jerezben?- faggatózott. Számítottam tőle effajta kérdésre.

-Fáradt voltam.- vontam vállat. Majd hozzátettem:- Szellemileg és fizikailag is lesújtott a tegnapi tesztnap. A repülőn töltött időt még kibírtam volna valahogy, de a vezetéshez nem lett volna elég erőm és koncentrációm.

-Értem. Jól tetted, hogy maradtál.- simított végig arcomon.—Gondolom éhes vagy már. A kedvenced főztem ebédre: frankfurti zöldborsó főzeléket.  A desszert pedig mandarinos-túrós szelet, az édesanyád receptje szerint. Meg kell ünnepelni, hogy újra itthon vagy. Mellettem.- mosolygott.

-Lecuccolok, lezuhanyzom és jövök enni.

-Rendben szerelmem. Addig megterítek.- nyomott még egy röpke csókot a számra.

   Az ebéd viszonylag eseménytelenül telt el. Hanna kérdezgetett egy-két dolgot a tesztről, ezekre válaszoltam, de úgy igazából komolyabb beszélgetésbe nem kezdtünk. Az étel elfogyasztása után segítettem leszedni az asztalt, a maradék ételt betettem a hűtőbe, míg ő mosogatott. A teendők felosztása köztünk már megszokott volt. A mosás, vasalás és takarítás az ő feladatköreibe tartozott, míg én szerettem elmenni vásárolni, barkácsolni és füvet nyírni. Imádtam “megküzdeni” a vásárlókkal azért, hogy pár pozícióval előrébb lehessek a pénztárnál. Mindenben a versenyzést keresem, ez amolyan “szakmai ártalom” nálam. Véremben van a kihívás. A főzés az, amit mindketten szívesen bevállaltunk, bármikor. Volt, hogy együtt szorgoskodtunk a tűzhely mellett, Hanna rengeteg mindenre megtanított, igaz, nem mondhattam magam kiváló szakácsnak még így sem. Volt, hogy a vacsi elkészítését már én vállaltam be, hiszen szerettem kényeztetni őt. Talán a kellemesen eltöltött esték, közös programok fognak a leginkább hiányozni…

   Az utazótáskámból pakoltam kifelé, elmélázva ingáztam a háló és a fürdő között a cuccaimmal, mikor Hanna egyszer csak utam állta. Kivette kezemből a fogkefét és a fogkrémes tubust, melyeket aztán visszadobott a nyitott táskába. Időm sem volt megkérdezni tőle, hogy ez mégis mit jelentsen, hiszen ajkait az enyémekre tapasztotta. Benyúlt a pulcsim alá, körmeit bőrömbe mélyesztette. Egy határozott mozdulattal az ágyra döntött és ráült csípőmre.

-Kívánlak Sebastian!- zihálta. A pulcsim a szegélyénél fogva húzta feljebb, lehajolt hasamhoz, puha és nedves csókokkal hintette be bőröm. Megragadtam karját és eltoltam magamtól. Le kellett állítanom, hisz ennek most már nem szabad megtörténnie!

-Mi a baj? Miért toltál el magadtól?- kérdezett rá csalódottan.

-Nekem… nekem ezt most nem fog menni.- tiltakoztam és nehézségek árán kimásztam alóla.

-De hát miért nem?- ölelt át hátulról az ablak előtt állva.

-Nézd Hanna!- fordultam meg ölelésében és ujjait lefejtettem magamról.- Én… nem ilyen nyersen és sértően akartam mindezt elmondani, de attól félek, hogy másképp nem menne. Ez már nem működik köztünk.

-Mire célzol ezzel?

-Arra, hogy itt és most véget kell vetnünk a kapcsolatunknak!- váltam határozottá.

-Te most szakítani akarsz velem?- azzal, hogy feltette a kérdést, valamennyire megkönnyítette a dolgom. Egy vak hang nem jött ki a torkomon, csak bólintottam. –Ezt nem tudom elhinni Sebastian!- hüledezett, s a homlokát dörzsölve sétálni kezdett a szoba egyik végétől a másikig.- Nem tudok rájönni arra, hogy miért döntöttél így. Sebastian, kérlek mondj egy indokot, hogy mégis miért érdemeltem ezt ki? Mit nem adtam meg neked? Nem szenteltem elég figyelmet rád és a kapcsolatunkra? Tudom, hogy az egyetem és a vizsgák miatt csak kevés időt tölthettünk együtt, de mindig arra törekedtem, hogy éreztessem veled, hogy mennyire imádlak. Vagy tán az a baj, hogy nem támogattalak eléggé a karrieredben?

-Nem erről van szó…

-Hát akkor?- háborodott fel.- Tudom, hogy kevés futamra kísértelek el ezalatt a hét év alatt, de mindez azért volt, mert te kérted még ezt tőlem, mikor járni kezdtünk. Megértettem, hogy nem tudsz koncentrálni úgy a munkádra, ha ott álldogálok a hátad mögött a boxban.

   Pár percnyi szünet jött. Kínos szünet. Nem tudtam mit kéne reagálnom arra, amiket mondott és, ahogy észrevettem  rajta, jobb is, hogy nem szólaltam meg, hisz a legjava még csak most jön. Ennyivel nem fogja beérni, ismerem.

-Nekem az a fontos, hogy neked a legjobb legyen! Azt is megteszem, hogy minden futamra elkísérlek, ha akarod. Csak kérned kell! Egy szavadba kerül és megteszem, amire kérsz, megadom, amire vágysz. Vagy az áll az egész mögött, amiről az elmúlt hónapokban annyit beszélgettünk, olykor vitába torkollóan? Babát, családot szeretnél, igaz? Én képes vagyok mindent feláldozni, ha erről van szó. Igaz, hogy csak fél éve kezdtem el dolgozni, de felmondhatok, csakhogy megadhassam azt, amire vágysz. Hajlandó vagyok anya lenni és teljes mértékben csak arra koncentrálni, hogy a legjobb édesanya váljon belőlem. Bármibe belemegyek, csak azt a pillanatot had ne kelljen átélnem, mikor kisétálunk egymás életéből. Az én részemről lehetetlen az, hogy fájdalom nélkül hagyjalak el, hiszen szeretlek!

    Az elhangzottak alapján azt a következtetést vontam le, hogy nehezebb a dolgom, mint ahogy arra gondoltam. Számítottam Hanna erőlködésére, hogy majd próbál meggyőzni, de erre még én sem voltam felkészülve. Olyan bűnbánatot ébresztett fel bennem, amire nehéz gyógyírt találni. Volt A és volt B tervem is, de ezek most nem fognak segíteni! Saját erőmből, tervek nélkül kell ezt megoldanom, bármilyen következményekkel is járjon az!  Valamit elhatároztam és, ha egyszer elkezdek valamit, akkor azt be is fejezem, kerül, amibe kerül!

-Hanna!- szólítottam meg halkan.- Ne magadban keresd a bűnbakot. Nagyszerű nő vagy, és mindent a leghelyesebben tettél.- vettem egy mély levegőt, hiszen a neheze még rám vár.- Tudom, hogy fájni fog, amit most hallani fogsz, de ez az igazság és muszáj őszintének lennem veled, ha már egyenes embernek tartom magam. Már nem vagyok szerelmes beléd!

-Nem hiszem el!- förmedt rám.-Ez csak olcsó kifogás, nem jön, hogy ezt elhiggyem. Azzal a mondattal, hogy nem szeretsz, nem zárhatsz le 7 és fél csodálatos évet!

Aztán látta, hogy továbbra is komoly ábrázattal állok előtte és csak hitetlenkedve rázni kezdte a fejét.

-Álmaimban sem gondoltam  arra, hogy valaha is ezt fogom hallani a szádból.- elkomorult tekintettel leült az ágy szélére. Arcát tenyerébe temette és hangosan felzokogott. Teljesen összeomlott. Szemtanúja lehettem annak, hogy teste görcsösen remeg a sehogy sem csillapodó zokogása miatt.

-Sajnálom Hanna.- súgtam és letérdeltem elé. Kezem a combjára tettem, de azonnal lesöpörte azt.

-Mégis mióta élsz abban a tudatban, hogy nem szeretsz?- kérdezte szipogva.

-Elég régóta. Lassan… fél éve.

-Fél éve? –emelte fel a hangját.- Fél évig képes voltál áltatni engem? Ennyit érek én neked? Ki vagyok én neked? Egy játékbaba? Volt elegendő bátorságod és bőr a képeden azt suttogni a fülembe vad szeretkezések közepette, hogy szeretlek Hanna?

-Tényleg sajnálom, én nem akartam, hogy így történjen. Nem volt merszem eléd állni az igazsággal, mert…csak óvni akartalak egy kiborulástól.- mentegetőztem. Na, nem mintha ezzel sokra mentem volna.

-Még el is hiszem neked! Én is sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy átversz! És ezek után te még mered magad egyenes és őszinte embernek nevezni? Milyen őszinteségről hablatyolsz te folyton, mikor fél éven át képes voltál a barátnőd- aki állításod szerint a legnagyobb szerelmed- szemébe hazudni? Mélységesen nagyot csalódtam benned! Te nem az a Sebastian vagy, akibe én beleszerettem! Ő nem tett volna ilyet soha sem a barátnőjével!

Minden egyes szavát megérdemeltem. És ami ezután történt, az még inkább arra késztetett, hogy a föld alá süllyedjek.

-Nem az fáj a legjobban, hogy most szakítassz velem, hiszen ez benne van minden párkapcsolatban. Azt nem tudom lenyelni egészben, hogy félrevezettél! Ha tudod már régóta, hogy nem jelentek számodra semmit sem, akkor miért csak most, hónapok elteltével hozod ezt a tudtomra? Gondolom élvezted azt, hogy átverhetsz! Abban is biztos vagyok, hogy a hátam mögött jól kinevettél, mikor minden nap szerelmet vallottam neked. Én hülye! Hát persze! Rájöttem a kis cseledre, hogy miért volt ez neked jó. Hasznot húztál abból, hogy engem elvakított a szerelem, jól kihasználtad, hogy bármikor, bármire képes lettem volna érted. Miért is dobtál volna ki már hamarabb, mikor volt egy nőd, akit kedvedre megdughattál!

-Hanna, ezt most fejezd be, mert nincs igazad!- a düh annyira elborította az agyát, hogy már azt sem tudja, mit beszél.

-Óh, dehogy nincs igazam! Csak egyszer élnéd át azt, amiket én az utóbbi hónapokban. Sikerült rengeteg átsírt órát okoznod nekem. Hogy miért? Mert azt hittem, hogy az állandó veszekedéseink forrása az én ragaszkodó természetem. Ha tudnád, hogy egy-egy hangos szó, ajtócsapkodás után hányszor tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon már megint mit rontottam el?! Én cafatjaira szaggattam a lelkiismeretem, te meg…Inkább hagyjuk.

Arcát tenyereibe temetve zokogott tovább. Sohasem láttam még ilyen állapotban és ez aggasztott. Nem tudtam miként nyugtassam meg, milyen magyarázattal álljak elő, amit elhisz. Egyre szaporábban kapkodta a levegőt, néha már a szívéhez kapott. Rettegtem attól, hogy rosszul lesz.

-Hanna, hinned kell nekem, kérlek. Nem használtalak ki, csak féltem eléd állni. Nem akartam neked fájdalmat okozni. Be kell látnod, hogy ez lesz a legjobb mindkettőnknek. Muszáj elengednünk egymást, hisz mellettem már csak szenvednél, úgy, ahogy tetted azt az elmúlt hónapokban.

-Még egy... kérdésem van…-szipogott.- De erre őszintén kell vá…válaszolnod. Ugye.. van…van más nőd?

-Esküszöm, hogy nem volt és most sincs rajtad kívül senkim sem. Sosem csaltalak meg, mindig hűséges voltam hozzád és a szerelmünkhöz. Akármire meg mernék esküdni.

   Hanna bő másfél órával később nyugodott csak le. Nem vártan állt fel mellőlem és csapta dühösen az ágyra a bőröndjét.

-Mit csinálsz?- kérdeztem, mikor rendezetlenül bedobálta ruháit a bőröndbe.

-Épp most szakítottál velem, nem? Gondolom alig várod, hogy eltűnjek az életedből. Nyugi, teljesül a vágyad, fél órán belül már semmi közünk nem lesz egymáshoz.

-Hová költözöl?- faggattam, miközben már a nappaliból szedte össze egyébb dolgait.

-Oda, ahol szívesen látnak és ahol nem vernek át. De tulajdonképpen miért érdekel ez téged?

-Már miért ne érdekelne? Attól, hogy szakítottam veled, még féltelek. Tudom, hogy nem ez látszik rajtam, de hálás vagyok neked az együtt eltöltött időkért, a támogatásodért, csodálatos volt minden egyes napot veled együtt megélni. Nekem minden értelemben te voltál az első. És az első szerelmet nem lehet csak úgy elfeledni.

Szeme hosszasan időzött egy fényképen, mely az első közös nyaralásunkon készült. Eszébe jutott, milyen csodálatos napokat töltöttünk el. Az emlékei előtörtek, mint ahogy a könnyei is. Bánattal az arcán cipzározta be a kézitáskáját. Kellően pocsékul éreztem magam.

-Itt maradt még pár cuccom, azokért majd visszajövök, ha kellőképpen feldolgoztam a ma történteket. Vagy tudod mit? Nyugodtan kidobhatod, nehogy akár egy percig is emlékeztessenek rám!- dühe szép lassan átment undorba és gúnyba.

-Hanna, kérlek szépen ne mondj ilyeneket! Nem tudnánk békében külön utakra lépni?

 Óriási szemeket meresztett rá, mint aki nem akarja elhinni, hogy ilyesmire kérem.

-Lehetnénk barátok is.- vetettem fel… egy gyerekesen hangzó ötletet.

-Megveszek érted, az életem odaadnám érted, az utolsó szívdobogásomig küzdenék azért, hogy visszakapjalak, erre te azt kéred tőlem, hogy tekintsek úgy rád, mint egy barátra? Azt hittem, hogy ennél jobban tisztelsz engem és az érzéseim!- háborodott fel.

-Igazad van.- hajtottam le a fejem.- Csak azt akarom, hogy végre megértsd, hogy csakis szép emlékek élnek benned rólad. Nincs semmi olyan, amit felróhatnék neked. A te javad akarom szolgálni, remélem egy nap majd meg fogod érteni, hogy ez volt a legjobb döntés.

   10 perc elteltével már az előtérben álltak csomagjai. Az általa hívott taxi is megérkezett, tehát elérkezett az idő, mikor végérvényesen is elbúcsúzunk.

-Tiszta szívemből kívánom, hogy megtaláld azt a személyt, akivel a legnagyobb boldogságban élheted le életed hátralevő perceit.-kezdtem így a búcsút, mely eléggé könnyesre sikeredett mindkettőnk részéről. Szemei fátyolosak lettek, arca nedves. Reszkető hüvelykujjal felitattam a sós folyadékot arcáról.  A tenyere a kezemre simult, közben szép lassan leengedtem karom.

-Hát akkor viszlát Sebastian.

Tenyere kicsúszott a kezemből és szép lassan távolodott tőlem…

   Mikor látótávolságon kívül került, becsuktam az ajtót. Lecsukott szemekkel, sóhajtozva döntöttem homlokom a hideg falnak. Ahelyett, hogy leesett volna egy hatalmas kő a szívemről, kaptam a nyakamba egy újabb mázsás súlyt: megemészteni, hogy valamilyen szinten tönkre tettem Hanna életét, hogy álmait porig zúztam. Percekig ebben a pozícióban álltam és gondolkodtam. Törtem azon a fejem, mennyire igaza van. A veszekedéseink után mindig ő volt az, aki odajött hozzám, békülési szándékkal. Ő mindig próbálta eltűntetni a civakodásaink okozta nyomokat, sokszor magára vállalva a hibás szerepét- még akkor is, ha a hunyó én voltam-.  Egy idő után már meguntam az álldogálást és leültem ez egyik fotelbe. Gondterhelt arcom a tenyerembe temettem. Millió gondolat cikázott a fejemben ide-oda arról, hogyan is tovább. Itt ülök és foggalmam sincs, mit kezdjek magammal, de legfőbbképp azzal, hogy magamra maradtam, már nincs mellettem a valaha volt legnagyobb támaszom, mert elüldöztem. Hogyan szokjam meg, hogy mától egyedül fekszem az ágyamban, hogy nem lesz, ki csókokkal ébreszt majd? Mikor lehetőségem volt arra, hogy megbecsüljem a jelenlétét, akkor nem tettem. Csak most jöttem rá arra, hogy mennyit ér az, ami 7 és fél éven át a tulajdonomban volt. Megvetem magam, amiért hagytam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Edd is meg akkor Sebastian, amit főztél!

   Tegnap óta nem látott edzőm ballagott le a lépcsőn.

-Akaratlanul is, de mindent hallottam.- mondta félszegen.

-Szuper. Legalább nem kell mindent elmesélnem. Megkíméltem magam pár, újabb kínos és kellemetlen perctől.

-Örülök, hogy végre döntést hoztál ez ügyben. Ne aggódj, Hanna meg fog békülni előbb-utóbb. Rá fog jönni, hogy mindkettőtöknek ez a jó.- veregette meg a hátam.

-Legyen igazad.- zártam le a témát és felsiettem az emeletre.

Befejeztem a nemrég félbehagyott pakolást, majd miután végeztem átöltöztem valami kényelmes cuccba, szóltam Heikkinek, hogy elmegyek itthonról és elindultam barátomhoz, Kimihez. Most egyedül az ő társaságát vagyok képes elviselni. Biztos, hogy szóba fog jönni a látogatásom oka, de vele mindig 2-3 mondatban el tudom intézni a lényeget. Tömören, reálisan mondja el a véleményét, nem lelkizik órákon át. Kimi az én emberem!

   Épp csengetni készültem, mikor észbe kaptam. A haverjának tart, ebből adódóan rám kötötte, hogyha jövök, ne merjek csengetni, hanem egyenest sétáljak be a házba. A finn a kanepén ücsörgött sörrel és pattogatott kukoricával a kezében, miközben hokimeccset nézett.

-Szeva kölyök.- köszönt a megszokott módon és lepacsizott velem.- Mi szél hozott téged errefelé?

-Túl sok minden.- sóhajtottam. Fel sem tette a “mi történt” kérdést. Ismer már annyira,  hogy úgyis kiöntöm a lelkem neki, másképp nem lennék itt.- Szakítottam Hannával.

-Üdv a szinglik klubbjában haver!- veregetett hátba. Felpattant a kanapéról és nem sokkal később még egy doboz sörrel a kezében tért vissza.- Erre innunk kell!- nyújtotta felém az egyiket.

-Nem hinném, hogy az alkohol most gyógyír lenne a bajomra.- vonakodtam.

-Pedig hidd el, hogy sokkal jobban fogod érezni magad.

Egymás mellett ülve sörözgettünk, szótlanul néztük a két finn klubcsapat meccsét. A játék második negyedén is túl voltak már a csapatok, mikor Kimi jóvoltából visszakanyarodtunk a témához.

-Számomra roppant ködösnek tűnik ez az egész történet. Heikkivel mindketten tudtuk, hogy korántsem ideális már a kapcsolatotok, hónapokig rágtuk a füled, hogy dobd már ki a csajt, de te hallani sem akartál szakításról, minden egyes alkalommal hevesen tiltakoztál. Most meg hazajössz Jerezből és piff-puff szakítassz vele? Valami nagyon bűzlik itt nekem.

-Annyi történt csak, hogy jobban átgondoltam a dolgokat.

-Igen, ezt sejtettem. Csak arra nem tudok rájönni, hogy minek, vagy épp kinek- ezt a súlyt kihangsúlyozta- a hatására. Nem lennék meglepve, ha egy másik nő állna a dolgok mögött.

-Semmilyen nő nincs az életemben!- reagáltam rögtön.- Egyenlőre.- suttogtam a távolba merengve. Kiminek kérnie sem kellett, magamtól mesélni kezdtem Haileyről.

*****

   Néhány nappal később fogtam magam és hazautaztam a családomhoz. Mindenféle tervezettség nélkül tettem ezt, az egyik éjjel pattant ki a fejemből, anyáék nem is tudnak a jöttömről. Biztos, hogy meg is fogom kapni az ezért járó szidást, anyut ismerve.

   Dél körül landolt a repülőgép a mannheim-i reptéren. Nem sokkal később már egy taxit stoppoltam le, aki 30 perc alatt elvitt az általam megadott címre. Fizettem, fogtam a csomagom és beléptem a kerítésen. Miközben loptam a távolságot a kapu és a bejárat közt, mélyen beszippantottam a friss, téli heppenheim-i levegőből. Jó ötletnek bizonyult hazajönni, hiszen az otthonomban uralkodó családias és szeretetteljes légkör, anya és apa tanácsai reményeim szerint segítenek majd ellazulni és végérvényesen magam mögött hagyni az elmúlt napok eseményeit. Az előzőekhez képest most már élvezni szeretném az idehaza eltöltött 2-3 napot.

   Be sem léptem az előtérbe, máris éreztem a világ legcsodálatosabb érzését: az otthon melegét.  Azt hiszem bármi is történjék velem életem során, bármilyen helyzetben is hibázzak, ez az egyetlen olyan hely, ahol el tudok bújni minden elől és, hogy anya szavaival éljek: itt mindig szívesen látnak majd. Pénteken csak 12-ig van tanítás a heppenheim--i általános iskolában, ezért meg sem lepődtem, hogy Fabian már itthon van és a TV-t bámulja. Mintha csak tőlem örökölte, vagy leste volna el, hason elterült a kanapén, könyökein támaszkodott és unalmasan kapcsolgatta a csatornákat. Megköszörültem torkom, mire az öcsém felkapta a fejét. Rögtön, szinte a másodperc töredéke alatt futott karjaimba.

-Annyira hiányoztál bátyus!- sóhajtott szomorúan. Az effajta fogadtatást már megszoktam tőle. Ritkán látjuk egymást, futamok között úgy jó másfél hónaponként, de akkor is max. 2 napig, több időre aligha tudok hazajönni. A karácsonyt állandó jelleggel itt töltöm, Fabi a nyári szünetből egy hetet nálam lóg Baarban és ilyenkor mindig kitervelek valami különleges programot, ami újra közelebb hoz minket egymáshoz. Igyekszem a lehető legtöbb időt a családomra, főként a 14 éves öcsémre szentelni, néha igen kevés sikerrel. Mikor a kisebb szériákban versenyeztem, itthon laktam. A két verseny közötti időszakban a tanulás mellett igyekeztem itthon is segíteni a ház körüli dolgokban és persze vigyáztam az öcsémre is, és próbáltam a jóra nevelni. Mióta szerződésem van a Forma-1-ben, a családdal eltöltött órák, napok száma eléggé megcsappantak. Tudom, hogy Fabi ezt negatívumként éli meg, hiszen ő még gyerek, igényli a figyelmet. Az azonban jó hír, hogy a Száguldó Cirkuszban eltöltött évek, a 3 világbajnoki cím, a siker és a hírnév megszerzése ellenére sem romlott meg a kapcsolatom senkivel sem. Jó látni, hogy a családomnak eddig nem okoztam csalódást és érősen él bennem a vágy arra, hogy ez még nagyon sokáig maradjon is így.

-Sebastian?- hallottam meg apa hangját mögülem. Megfordultam és széttárt karjaiba sétáltam.- Jó látni téged fiam. Mikor érkeztél? És mivel? Nem látom az autódat.- faggatott, miközben a kanapé felé terelt.

-Repülővel jöttem, a reptérről pedig taxival.

-És meddig maradsz?- tudakolta az öcsém.

-Csak pár napig.

-Hannus is elkísért?- kérdezta apa. Ráztam a fejem, hogy nem.- Biztos sok a munkája.- gondolkodott hangosan.

-Nem apa. Pár nappal ezelőtt szakítottam vele.

 Anya épp a végszóra toppant be. Leült mellém a kanapé karfájára és a hátam simogatta. Vígasztaltak, holott az arcukról meglepődöttséget olvastam le. Fabi pityergett egy sort, Hannaval a kezdetektől  fogva nagyon jó volt a viszonyuk. Remélem emiatt a döntés miatt még a bátyjának tart.

-Később megbeszélhetjük, ha szeretnéd.- vetette fel az ötletet anya.

   Ebéd után sokáig voltam egyedül a szobában. A gyerekkori “ birodalmam” nagyon kevés változáson ment át azóta, mióta elköltöztem itthonról. 3-4 kupán kívül az összeset magammal vittem Baarba. A bútorok is a tinédzser koromra emlékeztetnek, csak az ágy lett kicserélve. Az is akkor, mikor Hanna legelső alkalommal aludt velem. A helység összes zuga tudna mesélni a kettőnk kapcsolatáról, de leginkább az első együttlétünkről:

“Csodálatos délutánon vagyunk túl. Az ebéd örökké emlékezetes marad, hiszen a Prater és a Vettel család együtt ünnepel. Hanna ezen a meleg, napsütéses napon töltötte be a 18. életévét. Hozzám hasonlóan ő is belépett a nagykorúságba.

Szürkült az ég alja, mikor a szülei távoztak tőlünk. Én még maradásra bírtam kedvesem, hiszen még nem volt lehetőségem átadni az ajándékát. Valami személyre szabottat és emlékezeteset fog kapni ezúttal. Épp azért vártam a vacsora utánig, mert ez a legalkalmasabb pillanat, hiszen kettesben tudunk lenni.

-Nos, hol az ajándékom?- türelmetlenkedett, miután a szobámba léptünk.

-Miből gondolod, hogy vettem neked bármit is?

-Nem az a típus vagy, aki nem vásárol ajándékot a szülinapos barátnőjének. Szóval?- csimpaszkodott a nyakamba.

-Tényleg nem vettem neked semmit sem. Hogy higgy nekem megengedem, hogy átkutasd a szobám.

Vigyorogva ledőltem az ágyra. Szinte fetrengtem a nevetéstől, miközben ő felkutatta a szobám: benézett a szekrénybe, az ágyam alá, a TV mögé és az íróasztalom fiókjaiba is.

-Na? Találtál valamit, amiről úgy gondolod, hogy a tied?- kuncogtam.

-Csak tudnám, hogy akkor miért mondtad anyáméknak azt, hogy te még nem nyújtottad át az ajándékod.- sóhajtozott, miközben a homlokát ráncolta.

-Gyere ide kicsim.- paskoltam meg az ágyat. Szót fogadott nekem és törökülésbe ült. Először a combját kezdtem simogatni, aztán elfektettem az ágyon. Teste az enyémhez simult, szabályosan égetett a bőre. Tudtam, hogy elérkezett az idő! Könyökömre támaszkodtam, a szabad kezemmel pedig karját cirógattam. A pillanat intimitását szavaimmal törtem meg.

-Igazat mondtam a szüleidnek. Tényleg van egy ajándékom, melyet azonban nem pénzen vásároltam.- fölé gördültem, így jobban láttam gyönyörű szemeit.- Szeretnék egy csodaszép éjszakát ajándékozni Neked.

-Oh Seb!- hatódott meg.- Ha tudnád, mennyire vágyom arra, hogy érezzem a tested.- hangszíne vágytól fűtötté vállt.

   Ezután semmi sem állított meg minket abban, hogy másfél év együtt járás után testileg is egymáshoz tartozzunk.”

-Van kedved beszélgetni egy kicsit jó anyáddal?- kukucskált be a szobába anyu.

-Kérdezned sem kell ilyesmit.- mosolyogtam rá és feljebb tornáztam magam az ágyon. Leült mellém és , ahogy gyerekkoromban tette, átkarolta karom, én pedig a vállára hajtottam fejem.

-Meglepő számotokra, hogy szakítottam vele?

-Kár tagadni, hogy nagyon is az. Apáddal nem értjük, hogy miért került erre sor, annak ellenére sem, hogy egy-két árulkodó jelet mi is észrevettünk.

-Például?- húzódtam el tőle. Komolyan érdekelt, mit fog mondani.

-Egy kis civakodás, ellenvéleményezés… és emlékszem, hogy mindig mennyire vágyakozóan néztél rá, ez mostanra valahogy megszűnt. Nem hittük, hogy ilyen nagy a baj köztetek. Az is megdöbbentett minket, hogy a szakítás mellett tetted le a voksod. Nem szoktad te ilyen könnyen feladni a küzdelmet.

-Csodás.- fintorogtam.- Ezek szerint nektek is sikerült csalódást okoznom. Hanna azt mondta, hogy megváltoztam, nem ebbe a Sebastianba szeretett belé. Akivel összejött, az nem merte volna azt tenni egy lánnyal, hogy becsapja.

-Nem okoztál csalódást, hidd el nekem. A te életed, azt teszel, amit csak akarsz. A gyermekünk vagy és csak az számít, hogy idebenn- tenyerét a szívemre fektette- minden rendben legyen. Nem vagyok biztos abban, hogy te változtál meg. Sokkal inkább az érzéseid, a szükségleteid.

-Szerinted is hülyén hangzott az, hogy arra kértem, hogy váljunk el békében?

-Békés szakítást én még sohasem láttam.- kuncogott.- Hannanak még fájnak a szavaid, adnod kell egy kis időt neki, míg a sebei begyógyulnak. Biztos, hogy egyszer majd meg fog bocsátani neked, hiszen szerelmes beléd és… valószínűleg még sokáig az is marad.

Mélyeket sóhajtozva hajtottam fejem az ölébe.

-Mik a terveid a jövőre nézve?

-Egyenlőre igyekszem a legjobban felkészülni az Ausztrál Nagydíjra. Aztán… nem tudom, hogyan tovább.

-Fiatal vagy, hamar találsz magadnak barátnőt. Csak arra vigyázz, hogy olyan lányt találj, aki hozzád hasonló értékeket képvisel.- tanácsolta.

   Vacsora közben döntöttem el, hogy gyökeresen új életet kezdek. Írtam egy üzenetet az egyik ismerősömnek, aki ingatlanügynökként dolgozik,- a baari házam is rajta keresztül vettem meg-, hogy segítsen új házat keresni.

    Lefekvéskor is anya szavai visszhangzottak a fülembe: “hasonló értékeket képviseljen”. Könnyű ezt mondani, hiszen manapság kevés ilyen lányt találni. Hanna minden szempontból tökéletes volt: visszahúzódó volt, nem szeretett a kamerák előtt szerepelni, elfogadta a munkámmal járó sok problémát, az utazást, sosem panaszkodott, amiért a versenyeim alatt otthon kuksolt. Egy párt alkottunk, mégis éltük a magunk életét. Én a versenyeimre koncentráltam, ő szorgosan tanult a jövője miatt. Szeretett volna lenni valaki, aki nem a pilóta  barátja vérét szívja. És tudjátok, hogy mit tiszteltem a leginkább benne? Hogy nem a pénzem kellett neki! Még a BMW tesztpilótája sem voltam, mikor járni kezdtünk. A mostani keresetem talán 10-15%-a volt az akkori fizetésem, nem mondhatom azt, hogy a bankszámlám preferálta helyettem. Nem is volt honnan tudnia, hogy sikeres autóversenyző válik belőlem. És láss csodát, most sem igazán igényelte a keresetem. Az egyetem költségeit sem engedte, hogy fizessem. Ilyen szempontból bánhatom, hogy  szétmentünk. Magamért szeretett és nem a bankszámlámon lévő tetemes összegért.

-Hailey!- csúszott ki akaratlanul a neve a számon. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy bizony igaza volt Kiminek. Talán tudtomon kívül, de köze van Haileynek ahhoz, hogy szingli vagyok. Lépésről-lépésre fogok a bizalmába férkőzni. Ugyan konkrét terveim még nincsenek, de azt már tudom, hogy nem hagyom, hogy a másé legyen! Ha kell, Gavinnel is harcba szállok a kegyeiért! Értékes nő, pont olyan, akit el tudok képzelni magam mellett.

7.rész

Sziasztok Kedves Olvasóim!

Jelentem, hogy elkészültem az új résszel, mely számszerint már a 7.fejezet. Ezzel a résszel szeretnék mindenkinek egy nagyon sikeres új tanévet kívánni és akik nem járnak már iskolába, azoknak egy nagyon szép őszt. :)

Köszönöm a több, mint 4 ezer látogatót és az előző részhez jött véleményeket.

Bízom benne, hogy ez a rész is elnyeri majd valamilyen mértékben a tetszéseteket és nem tartjátok majd unalmasnak.

Kellemes időtöltést mindekinek.

Reny

     Egyik kezemmel azt a helyet simogattam, ahová a puszit kaptam, míg a másik kezemben a rózsát forgattam. Csak néztem a virágot, mely még bimbós volt, kinyitni csak most készült. Illata egészen messziről is érződik, szára hosszú és tövismentes, meglátásom szerint a világ leggyönyörűbb, legtökéletesebb és legtörékenyebb rózsáját szánta nekem Sebastian. Ez az első rózsaszál, amit valaha is kaptam és emellé társították a valaha is kapott leggyengédebb puszit. Tetőtől-talpig beleremegtem, erre a pillanatra úgy éreztem magam, mint aki a föld felett szárnyal. Furcsa érzések indultak útnak bennem, mintha ezzel a leheletnyi puszival leoldotta volna azt a zárat a szívemről, mely évekkel ezelőtt rácsatolódott. Nem tudom mennyire helyes ezeket éreznem és/vagy gondolnom. Benne látom, hogy ő más, hogy ő kilóg a sorból. Nemcsak a külső, hanem természet és karakter szempontjából is. Figyelmes típusnak és gondoskodó férfinek ismertem meg ezalatt a két nap alatt. Mindezt abból szűrtem ki, ahogy kettőnkkel viselkedett. Rosalie egy teljesen ismeretlen kislány számára, még azt sem tudta eleinte, hogy az egyik rajongóját tisztelheti benne. Mindenféle ismerettség, háttér információ nélkül kezdett el beszélgetni, foglalkozni vele. Ebben különbözik Dánieltől. Ő sosem mutatta azt ki, hogy érdekelnék a gyerekek, hogy szívesen foglalkozik velük. Persze, fiatal volt mikor megismerkedtünk, nem minden huszonéves érzi jól magát egy gyermek közelében. Akkor abban reménykedtem, hogy ez majd idővel megváltozik, hogy az ő szíve is ellágyul majd arra a gondolatra, hogy egyszer majd ő is a kezében tarthatja a saját gyermekét. Panaszra igazából nekem sincs okom, hiszen Sebastian velem szemben is kedvességet és tiszteletet tanúsított. Rózsával és sütivel lepett meg, s ezt is sikerült felülmúlnia (akarva-akaratlanul) egy puszival. Nem vártam el ezt tőle, csupán arra kértem, hogy ügyeljen Rose-ra, hiszen Ő életem legféltettebb kincse, de akár úgy is fogalmazhatok, hogy az egyetlen “dolog”, amire büszke vagyok. Nem veszem Sebastian “ ajándékait” lekenyerezésnek, sokkal inkább hálát, megbecsülést érzek ezek mögött. Utóbit arra értem, hogy megbecsüli a bizalmam. Voltak fenntartásaim vele szemben, de mindvégig próbáltam csak Rosaliet szem előtt tartani. Pontosabban azt, hogy egy álma nyerhetett ma délelőtt beteljesülést. Nem tudtam olyan szívtelen lenni, hogy megfosztom attól, hogy egy őszinte mosoly kerülhessen arcára.

   A legsúlyosabb bűnt követtem el, amit ember valaha is elkövethet: sosem voltam boldog. Próbáltam az lenni, de a boldogság kapui előttem zárva voltak. Ha valaki arra kérne, hogy magyarázzam meg neki a boldogság szót, akkor én valami ilyesmit mondanék: valami megfoghatatlan, valami olyasmi, mely folyton kicsúszik a kezeim közül. Pár évvel ezelőtt egyébb sem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy valaki végre megbecsüljön és elfeledtesse velem a gyerek- és tinikoromban szerzett fájdalmaim és sérelmeim. Naív voltam és piszok fiatal. Most idősebb vagyok, néhány téren gyűjtöttem tapasztalatot, nyilvánvaló, hogy másképp cselekednék most, mint akkor. A sorsom alakulásáért csak én vagyok felelőssé tehető, hiszen mindenki a saját maga sorsának a kovácsa. Senki nem kényszerített akkor, azon a napon, hogy jöjjek vele össze. Minden az én akaratom szerint alakult. Felelőtlenül és meggondolatlanul kezdtem el járni egy olyan férfivel, aki iránt nem éreztem semmit sem. Szimplán barátként tekintettem rá, akárcsak most Gavinre. Dehát rossz tetteink sosem maradnak bűntetlenek. Joggal akasztotta az Úr azt a hatalmas keresztet a vállamra, melyet most kénytelen vagyok egyedül cipelni.

    A férfiak számomra fájdalmat, kudarcot és szenvedést jelentenek. Ha akkor nem kerül az utamba Dániel, akkor valószínűleg most minden férfiban a tökéletes pasit, a tökéletes párt látnám, egyikőjüktől sem zárkóznék el és ezzel együtt nem ismerném az igazi, valós arcukat és szándékaikat. De sajnos a való életben nincs sok jelentősége a feltételes mondatoknak. Ami megtörtént sajnos már nem fordítható vissza, nem törölhető el és meg nem történtté sem lehet kinyílvánítani. Dániel létezik, egymásba botlottunk, randiztunk, járni kezdtünk, megkérte a kezem és itt kezdődtek az elviselhetetlen napjaim. Miatta nemcsak a férfiak, hanem mindenki más közeléből elhúzódom. Az emberek és magam közé építettem egy magas falat, éveken át tartó kemény munkával illesztgettem egymásra a téglákat. Azonban Cyntiának és a Smith házaspárnak sikerült ledöntenie a falat. Talán Gavinnek is, de vele szemben még vannak fenntartásaim. Ő nem lopta be magát olyan mélyen a szívembe, ha csalódnom kellene benne, nem fájna annyira.

   Kudarcként éltem meg a Dániellel való kapcsolatomat. Egy nő mindig tökéletességre, figyelmességre törekszik a magánéletében és a munkájában egyaránt. Mindenem megosztottam Dániellel, ez óriási hiba volt a részemről. Késve vettem észre, hogy a mi kapcsolatunk nem felhőtlen. A megismerkedésünkkor mindent megtaláltam benne, amit egy nő egy pasiban keres. Vonzó, humoros, kedves, szelíd és elragadó típus volt, pillanatok alatt levett a lábamról. Nem voltam szerelmes belé, mégis képtelen voltam ellenállni neki. Imponáló volt, ahogy oda figyelt rám, ahogy kényeztetett, ahogy leste minden kívánságom. Akkor sem tudtam nemet mondani, mikor arra kért, hogy testileg is adjam át magam neki.  Az első szeretkezésünk képezett egy hídat a kapcsolatunkban. Valami szoktlan kezdődött el azon az éjjel után. Az addigi szelíd tekintet, figyelmes férfi tovaszállt. Azután az este után már a szerelmét sem érezhettem magaménak. Mint ahogy őt sem. Teljesen kifordúlt önmagából, bunkóvá és agresszívé vállt nemcsak velem, hanem az ismerőseivel szemben is. Későn ugyan, de rájöttem, hogy számára minden a testiségről szólt. Arca érzelemmentessé vállt. Egyenlőek lettünk, semmi érzelmet nem tápláltunk egymás iránt. Tőle kaptam az első csókom, az ő számlájára írható fel az első szerelmi vallomás, az első átszeretkezett éjszaka. Persze bánom én, hogy testem-lelkem átnyújtottam neki, hiszen mindezt meg sem érdemelte. Elhitette velem, hogy örökké együtt leszünk, hogy majd mesébe illő életem lesz, hogy a féltve őrzött álmaim sorra fogja valóra váltani. Úgy tűnik ígéreteit mind elfelejtette, mikor arra kért, hogy a babámmal együtt tűnjek el az életéből. Mindörökre!

     Pillantásom Rosaliera kaptam. Mosolygós arccal, boldog tekintettel, csillogó szemekkel játszik az ágyunkon a babával. Anyaként ezután is csak a jót akarom neki, sosem akarom megtudni milyen az, mikor kedvtelen, bánatos. Sosem szeretnék a szemeiben egyetlen egy könnycseppet sem felfedezni. Egy mindig életvidám, csacsogós Rosaliet akarok magam mellett látni. Minden anya előbb vagy utóbb rádöbben arra, hogy a gyermeke sokkal jobb ember, mint ő maga. Biztosra veszem, hogy csalódást okoztam édesanyámnak és tudom, hogy Rosalie is meg fog vetni felnőtt korára. Nem vagyok méltó arra, hogy egy ilyen aranyos, kedves, imádni és szeretni való csöppség édesanyja legyek. Meg sem érdemlem az Ő létezését. A szívem legmélyén bízom abban, hogy egyszer majd megbocsátja bűneim: hogy nélkülöznie kellett és, hogy gondoskodó apa nélkül kellett felnőnie. Csak arra kérem Istent, hogy Rosalie mindig maradjon ilyen szelíd és bűntelen teremtés, hogy sohase essen azokba a hibákba, melyekbe én, hogy vigye valamire az életben. Nem akarom, hogy hozzám hasonló cspodár nő válljon belőle! Az életnek vele muszáj könyörületesnek lennie! Azzal a babával most épp azt játsza, amit majd egyszer át szeretne élni. Tudom, hogy ő másképp fogja alakítani az életét, hogy belőle százszor jobb anya válik majd! Vajon büszke lenne ez a kislány arra, aki gyermekként voltam és arra a felnőtté, akivé válltam?

  A virágot vízbe tettem, ebben a pillanatban szólt a csengő. Tágasra nyitottam az ajtót, félre is álltam lehetőséget adva ezzel a látogatómnak arra, hogy beljebb léphessen. Szélesen mosolyogva nézett rám, majd odahajolt Rosaliehoz és megsimogatta a buksiját.

-Kitől kaptad ezt a csodaszép babát?- érdeklődött Annie. 

-Sebitől!-válaszolt lelkesen szemem egyetlen fénye.

-Így hívják azt a rendkívül helyes és szimpatikus fiatalembert, aki az imént távozott?- emelte rám kíváncsi tekintetét.

-Igen. Ő Sebastian, a csapat egyik pilótája.

-Sosem nézem a futamokat, mivel nem tartom izgalmasnak, hogy órákon át egymás mögött körözgetnek, de a 14 éves lányunokám Forma-1 őrült, számtalanszor hallottam már, hogy Sebastian így, Sebastian úgy. Legalább a névhez mostmár arcot is tudok társítani. De, hogy kerül a képbe ez a srác?

Nagy ívben elmeséltem, hogyan is jutottunk el odáig, hogy a pilóta megjelent nálunk és ajándékot vett Rosalienak.

-Én azt hittem, hogy csak Gavin udvarol neked s, hogy csakis vele randizol. Erre meg színre lép egy másik udvarló is.- pislogott rám jelentőségteljesen.

-Nem randizom egyikkel sem és egyikőjük sem udvarol nekem!- csattantam fel. Ezt a fajta viselkedést akkor tanúsítom, mikor valakinek igaza van. Számomra is világossá vállt, hogy Gavin csapja a szelet nekem, de, hogy Sebastian is…vele egészen más a helyzet. Csak Rosalie miatt járt ma itt, a rózsát hálája jeléül nyújtotta át és ennyi. Holnapra már el is fog felejteni minket.

-Ezek szerint kettőnk közül valamelyikünk teljesen mást ért a randi és az udvarlás alatt.

-Ezt hogy érti?- lepődtem meg.

-Ne is próbáld azt mondani nekem, hogy csak barátként tekintenek rád. Gavin elhív vacsorázni, meg is akarja ismerni a lányod. Sebastian babát vásárol Rosalienak és téged a szerelem jelképével ajándékoz meg. Melyikük dobogtatja meg ezek után a legjobban a szíved?

-Egyik sem!- vágtam rá gondolkodás nélkül. Az igazat mondtam, egyikőjük iránt sem táplálok érzelmeket.

-Üljünk le egy kicsit.- húzott le az ágy szélére.- Öreg vagyok már ez igaz, de én is voltam fiatal és szerelmes. Az én kegyeimért is viaskodtak anno és átéltem már azt is, mikor a lányom először hozta el hozzánk az első udvarlóját, aki mostmár a férje és a gyermeke apja. Magad lehet be tudod csapni, de engem, egy tapasztalt öregasszonyt és a szemem már nehezebben. Láttam hogyan viszonyulsz Gavinhez és hogyan Sebastianhoz. Szóval?

-Gavin… ő csak barát. Nem tudok mást nyújatni neki, csakis a barátságom. Ő ezt tudja is, mégis úgy döntött, hogy rendületlenül próbálkozik. Számtalanszor átölelt már, összekulcsolta ujjainkat, de… semmi érzelmet nem váltott ez ki belőlem. Azonban varázst az érzek, hiszen megborzongok, ahogy hozzám ér, az illata elgyengít, jól esik, ha kedves velem és érezteti velem, hogy igazi nő vagyok és nem pedig egy selejt női külsővel. De ennél többet nem tud elérni, akár örökké is próbálkozhat, de…

-Azt hiszem értem. Belé nem vagy szerelmes, csupán jól esik, mikor megérint. Akkor már csak azt kell kiderítenünk és tisztáznunk, hogy ezzel a Sebastiannal mi a helyzet.

-Nem tudom.- ráztam a fejem.- Még minden újnak számít, fel sem tudtam igazán dolgozni, ami az elmúlt órákban történt, nemhogy arra tudjak válaszolni, hogy vele mi a helyzet.

-Akkor én majd segítek tisztán látni.- ajánlotta fel, s közben megfogta a kezem. Ezen gesztusa jól esett, olyan érzés futott át rajtam, mint mikor édesanyám érintette meg a kezem. Sokszor gondolok Rá és arra is, miszerint a Smith házaspárt Ő küldte az életembe, hogy óvja és védelmezze Rosaliet.- Láttam a meghatottságot és a csodálatot a szemeidben, mikor erre a férfire néztél. Tudom, hogy elnyerte a tetszésed, mikor kézen fogta a lányodat, mikor együtt nevettek. Az arcizmaid ellazultak, a bánat és a félelem tovaszállt. Büszke tekinteted volt és tudod mit mondok még neked? Biztos vagyok abban, hogy –ha nem is ennyire egyértelműen-, de eljátszadoztál magadban azzal a gondolattal, hogy Rosalie mellé ilyen édesapa kell. Valamilyen szinten megdobogtatta a szíved, azt kár tagadnod. Az arcod és a viselkedésed sok mindenről tanúskodik.

-Én már nem merem kimondani és elmondani, amit érzek. Félek az érzelmeim súlyától, erejétől, félek, hogy erősebbek, mint én és ezáltal legyőznek. És természetesen attól is rettegek, hogyha elmondanám Sebastiannak a róla alkotott képzelgéseim, akkor hülyének tartana, kinevetne, vagy csak szimplán megrémülne. Tőlem.

-Hailey! Itt és most tisztáznunk kell egy dolgot! Te nem is magától a szerelemtől félsz, hanem attól, hogy nem szeretnek viszont. -tett egy komoly és igaz kijelentést.- Nem az újrakezdés gondolata tart rettegésben, hanem lényegében az, hogy megint úgyanúgy fog fájni, másszóval állandóan az a gondolat kísért, hogy elhagynak. Ismét.- mutatott rá a tények valós állására.

-Egyrészt igen. De attól is félek, hogy egyik percről a másikra, minden előjel nélkül elveszítem azt, amit vagy akit szeretek és a magaménak tudhatok. És, hogy ezt elkerüljem, inkább nem vagyok hajlandó szeretni. Még egy nagymértékű csalódást nem bírnék elviselni.- ekkor már a felszínre törtek a könnycseppek. Felálltam és az ablakhoz sétáltam, utáltam, ha sírni látnak. A lelkemre falkavaróan hatott ez a párbeszéd. Rossz érzések hada zárt körül, életem eddigi összes nehéz és kellemetlen képkockája előtört valahonnan az agyam mélyéről. A fülemben egyvelegként visszhangzott Dániel és apám démoni kacaja. Mintha csak szövetkeztek volna ellenem…

-Jajj édes kicsikém!- mögém lépett, szembe fordított magával és szorosan megölelt.- Túl sok tragédia ért téged.- sóhajtotta.- Tele vagy gyógyíthatatlan sebekkel, amit apád és az ex-vőlegényed tett veled, azt kudarcként éled meg, örökké kísérteni fog. Nincs benned egy csöppnyi önbizalom és pozítivum sem, épp emiatt félsz attól, hogy döntéseket hozz. Szinte belédvésődött az, hogy mindened elveszítheted, mintha belülről valaki arra kényszerítene téged, hogy örök életedre maradj egyedül. De mondok én neked valamit: az a férfi sosem szeretett téged! Csupán kívánt és ez nem hasonlítható össze a szerelemmel. Akart téged önző és mohó módon. És ezzel tette a legrosszabbat, amit egy nővel tenni lehet. Elérte, hogy ne bízz magadban, hogy többet egy férfinak se tudd teljes mértékben odaadni magad. Hailey, kislányom, én nem dönthetek helyetted. A félelmeid csak te tudod leküzdeni, csakis te tudod megszabadítani magad és az életed a kellemetlen, gyötrő és fájó emlékektől, melyeknek szinte a rabja vagy.

-Mondja Mrs.Smith, lehetséges egyszerre igent és nemet mondani valamire? Hogy lehet úgy vágyni valamire, hogy közben rettegek tőle?- bukott ki belőlem a kérdés, melyre hosszú idő óta keresem a választ.

-Nem tudom.- tárta szét karjait tanácstalanul. Elkeseredetten zuhantam az ágyra.- Csak abban vagyok biztos, hogy valamelyiküket a közeledbe kell engedned. Elhiszem, hogy nehéz, de most az egyszer a szabadjára kell engedned az elképzeléseid. Fel kell mérned, hogy melyikük mit tud nyújtani neked, hogy te és Rosalie ki mellett lennétek boldogok. Neked kell meglátnod, hogy Gavin, vagy esetleg Sebastian képes-e a legtöbbet megtenni értetek. Ha a kétségeid nem tartod kordában és nem élsz a korodnak megfelelően, akkor idős korodra mindent bánni fogsz, amit elszalasztottál. Lehet holnap, lehet csak évek múlva fogsz rájönni arra, hogy ez volt életed eddigi legnagyobb lehetősége. Később piszkosul fájni fog az, hogy nem adtál lehetőséget magatoknak a boldogságra. Merni kell kockáztatni és odafigyelni arra, amit érzel és ez alapján cselekedni. Az élet túl rövid ahhoz, hogy kifogásokat keressünk a boldog élet ellen. Mindig nyitva áll előttünk egy kiskapu, a sors megajándékoz minket újabb és újabb lehetőséggel és ilyenkor fel kell vennünk a kesztyűt, ha azt az élet elénk dobja.

   A beszélgetésünk befejezte után még inkább összezavarodottnak éreztem magam. Ha nem cselekszem helyesen, akkor könnyedén két szék közé eshetek. Felmérni azt, hogy melyikük mellett lehetnénk igazán boldogok? Foggalmam sincs! Melyikük lenne a lagjobb apa? Már honnan tudnám én ezt? Nehéz megválaszolni ezt a kérdést látva, hogy mindketten rajonganak Rosalie-ért. Persze a ma történtek miatt a mérleg nyelve elbillent az egyik oldalra. Sebastian és Rose között szoros kapcsolat alakult ki ma. Miért állít engem Isten folyamatosan ilyen nehéz helyzetek elé? Az életem során csakis rossz döntéseket hoztam, mi a garancia arra, hogy ezúttal helyesen cselekszem majd? Elég ironikus a helyzetem. Itt van két férfi és nekem választanom kell, vagy  jobban mondva inkább kéne. Cynthia és Mrs.Smith továbbra is adják nekem a “hogyan válasszunk magunknak pasit” tippeiket. Két nagyon jó pasi, intelligens férfi áll a két oldalamon. Az talán megkönnyíti a dolgom, hogy Gavinbe nem vagyok szerelmes. Ilyen helyzetben egyszer már voltam. Egyszer már majdnem “odakötöttem” magam egy férfihez, aki iránt csak szimpátiát éreztem. Lehet megtudnám tenni mégegyszer, de túl sok a külső tényező, amik ezellen szólnak. Gavin rendes srác, nem ezt érdemli. Nem állhatok elé holnap és mondhatom a szemébe, hogy mégis szerelmes vagyok beléd. Ez nincs így és ezt ő is tudja, hiszen egyik napról a másikra az ember érzései ennyit nem változhatnak. Nem akarom őt átverni és boldogtalanná sem akarom tenni. Merthogy mellettem csakis az lenne. Ő megérdemli, hogy egy olyan lány legyen mellette, aki valóban szereti. A másik oldalon ott van Sebastian. Ő az, aki már nagyobb fejtörést okoz a számomra. Igaza van Annienek, ma délután elindult bennem valami a puszija hatására. De nem tudom megfogalmazni, hogy mi, ez egy örök relytéj. Mint férfi, azonban igenis tetszik nekem.

-Micsodaaa??- rémültem meg előbbi gondolatomtól.- Hailey Roberts, hát normális vagy te? Már hogy tetszhet neked egy olyan valaki, aki évek óta boldog, harmonikus párkapcsolatban él?

Az efajta bugyuta, értelmetlen agyszüleményeim a pilótával kapcsolatban csírályától kell elpusztítanom!

                                                                 

*** Sebastian Vettel szemszöge ***

  A jerezi teszt utolsó napja eseménydúsan telt mind a csapat, mind az én számomra. Délelőtt különböző beállításokat próbálgattunk, ezek hatására egy valós képet kaptunk arról, milyen is az autó balansza, hogyan reagál az RB9-es a kisebb és nagyobb mértékű változtatásokra. Persze ezek csak tesztkörülmények, a versenyen, igazán éles helyzetekben minden merőben más lesz majd. Az egy órás ebédszünetet követően sem állt meg az élet a boxban és a pályán. Különböző alkatrészeket kellett tesztelnem és a nap zárásaként mentem egy-egy versenyszimulációt a lágy és kemény  keverékű abroncsokon. Mindent egybevetve pozitív véleményt sikerült kialakítanom az autóról, nem adódtak komoly problémáink, de ez csupán az első teszt vége, még renegeteg területen kell fejlesztenünk és javulnunk, de ugyanez a többi csapatra is vonatkozik. Mint említettem, eseménydús napon vagyok túl, alaposan kimerített és megterhelt az egész napos körözgetés, de mégsem szabad arra gondolnom, hogy fáradt vagyok. Csalogatóan hat rám a forró zuhany és a kényelmes, meleg ágy gondolata, de ezeket muszáj elhesegetnem. Még nem jött el az ideje a lazításnak. Azért nem, mert meg kell hoznom egy fontos- talán életem eddigi legfontosabb- döntését. Nem halogathatom tovább a dülőre jutást. Csak még roszabb lenne a helyzetünk, ha nyúznám a dolgokat.

  A vacsorám a motorhome-ban fogyasztottam el. Alig volt körülöttem pár csapattag. A srácok már összepakoltak, az összes kamion visszaindult Milton Keynes-be. Az összes telemetria adatot ki kell elemezni, tökéletesíteni kell az alkatrészeken. Vacsora után felmentem a pihenőszobámba. A teszt idejére ebbe a kicsi szobába költöztem be, alvásnak megfelelt. Nem volt kedvem szállodai szobát kivenni, itt nyugisabb a légkör. Heikkit is elzavartam magam mellől, csak munka kapcsán találkoztunk Ő Rocky-val osztozott egy szobán, most pedig már hazament. Az én kérésemre persze. Valahogy nem bírtam elviselni magam mellett senkit sem huzamosabb időre.

   Alaposan körülnéztem. Ez a szoba most egyáltalán nem úgy hat rám, mint általában. Mindig vidáman érkeztem ide, a pályán eltöltött hosszú órák után szinte maga volt a mennyország itt lenni. Ez volt az egyedüli hely az aszfaltcsík közelében, ahol mindig ki tudtam kapcsolódni. Ránézek az ágyra és taszítóan hat rám. Mintha nem is a saját birodalmamban tartózkodnék, hanem valami idegen helyen. Nincs is kedvem itt maradni. Meg sem lep az, hogy szinte sehol sincs maradásom. Mindenhonnan csak menekülök. Most például oda, ahonnan órákkal ezelőtt eljöttem: a pályára. Felvettem a melegítőm és elindultam futni. Biztosan hülyének néztek, az jár a fejetekben, hogy aki este kilenckor futni megy, annál valami nem stimmel.. De most ehhez van kedvem. A futás mindig segít, bármilyen helyzetbe is kerülök. A friss levegő és a futás kettőssége serkenti az agyam vérellátását, így talán könnyebben megy majd a gondolkodás. És a döntéshozás.

   Kocogva értem ki a pályára, az aszfaltcsíkra lépve azonban már felvettem azt a ritmust, amit a Heikkivel való edzések alatt szoktam. Teljesen sötét volt a pályán, ám ez nem jelentett akadályt. Forma-1-es pilóta vagyok, jó a téjákozódási képességem. Rengeteget vezettem és versenyeztem a jerezi aszfaltcsíkon, ismerem a pálya karakterisztikáját, adottságait, a színtkülönbségeket, a kanyarok dőlésszögét… egyszóval… az összes paraméterét.

   A tempóm egyenletes volt, fejben próbáltam arra összpontosítani, merre járok, de… egy idő után már más irányba terelődtek a gondolataim. A döntésemre, annak lehetséges következményeire, súlyára és… Hannára. A félelmeim, gondolataim, döntéseim mind jelenlegi barátnőm köré épülnek. Aköré a nő köré, aki iránt hónapokkal ezelőtt a tűzbe tettem volna a kezem, akiért éltem-haltam, akiért versenyeztem, akit szerettem. Igen, tiszta szívemből szerettem őt. Vágytam rá minden porcikámmal a nap összes pillanatában, csakis vele és kizárólag mellette voltam boldog. Most pedig… Nyűgnek érzem minden napom, csak megszokásból vagyok vele, feléje irányuló érzéseim eltűntek. Társaságában alig kapok levegőt, mintha folytogatna kezeivel, úgy kezdem érzni magam, mint egy kalitkába zárt madár. Ezért kell kimondanom a szakítást. Mégpedig holnap!!!

  Az éjszaka után  a Jerez-Zürich közti repülőút sem hozott változást. Egyre kevesebb idő választ el attól, hogy kegyetlen legyek Hannaval szemben. A fejemben az éjjel megfogalmazódott a terv, miszerint mikor, hogyan fogok elé állni és miként fogom tudtára adni azt, hogy ennyi, nincs tovább. Nem lesz könnyű menet egyikőnk számára sem. Én kifejtem majd a saját álláspontom, győzkődni fogom arról, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek. Ő pedig azt fogja bizonygatni, hogy szeret – bár effelől kétségeim sincsenek- és, hogy mindent meg tudunk oldani, a szakítást mellőzve.  De nincs az a pénz, amiért én tovább harcolnék… kettőnkért.

   Minden szerelemnek megvan a maga természetes időtartama. Legyen az néhány nap, néhány hónap, vagy a mi esetünkben néhány év. A mi szerelmünk itt ért véget. Nem mondom, hogy boldog vagyok, mert természetesen nem akartam, hogy idáig eljussunk. De az én szememben ez a szakítás nem feltétlenül kudarcnak minősül. Úgy gondolom, hogy néha kell legyen az emberben annyi bátorság, hogy méltóságteljesen lezárjon egy történetet. Kettőnkre nézve ez most jött el. Nem feltétlenül ő vagy én vagyok felelőssé tehető. Szerintem csak a szerelem múlt el. Már nem vonzódom hozzá olyan mértékben, mint az első találkozásunkkor. Minden tőlem telhetőt megtettem anno azért, hogy hozzám tartozzon. Csak ő érdekelt akkorban, a suli legvonzóbb és legbájosabb lánya volt számomra. Visszahúzódó, szelíd, intelligens volt akkor is és most is az még. Ezzel hatolt voltaképp a szívem legmélyére. Kitartó és harcias voltam, talán ennek köszönhetem azt, hogy azon a szép, napsütéses, kora nyári napon, Heppenheim legismertebb kávézójában összejöttünk. Emlékszem, hogy gyermeteg mosollyal az arcomon, hevesen kalimpáló szívvel mutattam be őt otthon. De érthető is volt az izgalom, hiszen … előszőr volt lány az életemben. Innentől kezdve pedig nem volt megállás. Együtt cseperedtünk fel, ő gyönyörű, érett nővé vállt, szemem és életem legfontosabb kincsévé. A vele átélt forró hangulatú éjszakák, az egymásnak ajándékozott szerelmes szavak és pillantások örökre megpecsételték életünket. Bárhová is kerüljünk, bármi is történjék velünk, ezeket örökre magunkkal fogjuk cipelni a múlt formájában. Hogy mindezekre emlékezni fogunk-e, az nem rajtunk múlik. Csakis azt tudjuk befolyásolni, hogy hogyan, milyen érzelmek közepette fogjuk ezeket felidézni. Ha hozzáértem égett bőröm, ha megcsókoltam remegtem a talpamtól a fejem búbjáig, ha karjaim közt hevert, szinte a felhőkön közlekedtem. A varázs ezen árnyalatai azonban már nem tisztelnek meg engem. Űrt és hidegséget érzek, ha velem van és akkor is, ha távol vagyunk egymástól. És tulajdonképpen ez világított rá arra, hogy ki kell mondanom a szakítást.

 Szerintem most jött el a legmegfelelőbb pillanat a szakításhoz. Így is nehéz megválnom tőle, hiszen rá kellett jönnöm arra, hogy én már jobban kellek neki, mint ő nekem. Köntörfalazhatok, el is simíthatom a dolgokat, de azzal még több olajat öntenék a tűzre. Itt az ideje, hogy talpra álljak, hogy határozott legyek. Most még az érzéseink és az eltervezett jövőképünk ellen kell fellépnem, de pár hónap múlva már Hannával szemben kellene erősnek és bátornak lennem. Bátorságom természetesen meginog. Közel sem biztos, hogy a szakítás jó döntés. De a fejemben jár az a gondolat is, hogy néha az a helyes, amit rossznak ítélünk meg. Néha a helytelen döntések visznek a jó helyre. Könnyű lenne az életünk, ha mindent előre látnánk, ha  döntéseink következményei elénk vetítődnének. Épp ezért oly rizikós ez a döntés. És az nehezíti meg az egészet, hogy nem tudom elképzelni azt, hogy elhagyjam, mint ahogy azt sem, hogy vele éljem le az életem hátralevő részét…

6. rész

Sziasztok! :)

Ilyen késő estére elkészültem az új résszel, sikerült az utolsó simítást is elvégeznem rajta. Még egyszer elnézést kérek, amiért ennyit késett az új rész, tudom, nem tartottam be az ígéretem, miszerint mostantól sűrűbben lesz friss, de nem tehetek róla, csalogatóan hatott rám egy kis kikapcsolódás és feltöltődés. :)

A részről annyit szeretnék elmondani, hogy igen, mostmár Sebastian is színre lép és eléggé felkavarja Hailey gondolatait és érzelmeit :) De ennél többet nem árulok el, mindent megtaláltok a rész sorai között :)

Kellemes időtöltést hozzá és bízom abban, hogy ismét lesznek vélemények szép számmal.

Reny

Akkor kezdtem magamhoz térni, mikor két hideg kéz kezdett pofozgatni, az orromba pedig beszippantottam az alkohol jellegzetesen erős és szúrós szagát. Szemeim óvatosan kezdtem felnyitni, vakított a plafonra felszerelt neoncső fénye. Hunyorítva néztem körbe, enélkül ugyanis nem tudtam megállapítani, hol tartózkodom.  Bal oldalon fahér fal, kicsivel előttem fiókos és polcos szekrények. Minden egyes polcot alaposan szemügyre vettem: injekciós tűk, gyógyszeres skatulyák, vérnyomásmérő. Mindezek orvosi kabinra utalnak.  Hogy be tudjam azonosítani hollétem, ösztönszerűen jobbra néztem. Emberek arcát láttam ismerős és ismeretlen kategóriából egyaránt: fehér köpenyes doki, -aki jelenleg az íróasztalán tesz-vesz- Cynthia, Diana és… az a kék szempár nézett újra velem farkasszemet, melyet az ájulásom előtt is láttam. Most végre társítani is tudtam valakihez: Sebastian. Mit keres ő itt? Azt hiszem…, de persze egyáltalán nem biztos. A jelek szerint az ő karjaiba ájultam?

-Kisasszony!- fordult felém a doktor.- Van ötlete arra, hogy mitől ájult el?

-Nekem van!- lépett egyet előre barátnőm.- Hajnal óta talpon van, 5 perc pihenőt nem tartott. Nem evett, nem ivott.

-Ez igaz Hailey?- pislogott döbbenten Sebastian.

-Tanúsíthatom, hogy így van!- kotnyeleskedett továbbra is Cynthia.- A munkaideje már régen lejárt, de ő hajthatatlan volt. Maradni akart mindenáron és tessék, látjuk az eredményét.

-Cynthia kérlek!- szóltam rá esdeklőden és erőtlenül, hogy fejezze be.

-Nem Hailey! Tönkre teszed magad azzal, amit csinálsz! Túlságosan beleéled magad ebbe a munkába, túl lelkiismeretes vagy. Azt is megcsinálod, ami nem a te mukád. Főzni a szakácsnak kell, nem neked. A mosogatást is az arra felvett személynek kell megcsinálnia. Emlékeztetlek, hogy mindkettőnknek ugyan azt a feladatot kell elvégeznünk: állunk a pulnál, felvesszük a rendeléseket, felszolgáljuk az ételeket. Az nem a te hibád, hogy senki másnak nincs kedve dolgozni!- pirított rám. Ebben a pillanatban csapódott az ajtó, Mateschitz dühösen közelített felém. Tudtam, hogy ebből baj, sőt, óriási botrány lesz. Diananak még egy okot adtunk arra, hogy kikészítsen. És mostmár Cynthia is célponttá avanzsált elő.

-Miss Roberts, igaz az, amit a barátnője az imént említett?- szegezte nekem a kérdést a csapat tulajdonos. Magamban imádkoztam, hogy újra ájuljak el, hiszen csak így tudnék kiszabadulni ebből a kínos helyzetből és a rám néző szempárok fogságából. - Kérem válaszoljon!

-Igen.- suttogtam félve, mindenkitől elfordulva. A félelem, a rettegés, a szégyen mind egyszerre zúdult rám. Kutyaszorítóban éreztem magam.

-Diana, öt perc múlva találkozunk az irodámban!- parancsolt a nőre, aki mérgesen ugyan, de elhagyta a helységet. Meg fogom én ezt bánni, de nagyon.

-A hölgynek szerencsére semmi komolyabb problémája  sincs azon kívül, hogy alacsony a vérnyomása és kimerült. Pár nap pihenés és újra erőre kap.- ismertette a diagnózist a doki.

-Rendben Ben. Hailey, én kényszerpihenőre küldöm Önt.- hozott döntést Dietrich.- A jövő héten nem kell bejönnie, pihenje ki magát, szükségünk van az erejére.

Elköszönt, majd négyen maradtunk.

-Haza mehetek akkor?- ültem fel kissé nehézkesen.

-Igen, de csak kísérettel.- kötötte az orromra a gyár orvosa.

   Hamar eldőlt, hogy ki lesz a fuvarozóm: Sebastian. De előtte Cynthia további nemtetszését nyilvánította ki.

-Remélem tanultál a történtekből. Az egészséged nem játék.

-De ha egyszer ez a munkám!- tártam szét karjaim.

-Nem, te ehhez még hozzáteszel pár tennivalót a valódi munkád mellé. Azért kapod a fizetésed, amiért felvettek. A plusz túlórát senki nem fizeti, egy fillérrel sem fogsz többet kapni azért, hogy mosogatsz.

Nem tetszett, hogy igaza volt. Sebastian szakította félbe a beszélgetésünk.

-Hailey, szólj, ha indulhatunk.

-Felőlem mehetünk most is.- vetettem oda kissé nyersen. Legbelül tomboltam a méregtől! Miért kellett engem kényszerszabadságra küldeni? Mit fogok otthon csinálni egy teljes hétig? És mi lesz itt a gyárban? Cynthia bírni fogja?

Felkaptam a táskám és a kabátom, majd hármasban a parkoló felé indultunk. Elköszöntem barátnőmtől, ő beszállt a saját autójába, én pedig egy fehér Infinitihez lettem navigálva.

-Nem muszáj fáradoznod értem, felszállok a buszra és…

-Hailey.- szakított félbe, újját a számra tette.- Nem fáradság, szívesen hazaviszlek. Így tudom, hogy éppségben érsz haza, nem aggódom érted.

Kinyitotta nekem az ajtót én pedig további gondolkodás nélkül beszálltam. Az út csendben telt, nem tudtam semmi érdekes témát felhozni. Ki kellett volna használnom az alkalmat, hogy kicsit megismerhessem. Ha már neki köszönhetem, hogy nem a padlón kötöttem ki.

-Véletlenül meghallottam, amiről az öltözőben beszélgettetek. Nem akarom egyikőtök pártját sem fogni, vagy ezzel megbántani téged, de…Cynthiának igaza van, ezt be kell látnod. Jómagam is láttam, hogy rohangálsz a bemutató előtt, míg más ül a babérjain.

-Tudom, hogy igaza van.- hajtottam le a fejem.- De, ha én nem teszem, amit naponta tenni kell, akkor káosz uralkodik. Nem akarom fényezni magam, de látom, hogy senki más nem dolgozik szívesen.

-Mindig is lesznek olyanok, kik számára büdös a munka. Te csak egy ember vagy, nem válthatod meg a világot, vagyis jelen esetben a gyárat.- mosolygott.- Tudom milyen az, mikor segíteni akarsz, hogy jobb legyen.

-Valóban?- kérdeztem vissza. Felkeltette érdeklődésem, amiket mondott.

-Persze. Egy elfuserált szabadedzés után szívesen segítenék a szerelőimnek abban, hogy szereljék a kocsit, de csodát ezúttal nem tehetek. Pilóta vagyok, a vezetéshez értek a legjobban.

-Azt hiszem sejtem, hova akarsz kilyukadni. Mindenkinek a saját feladatkörére kell összpontosítania.

Egymásra néztünk, ő küldött felém egy kedves mosolyt, mely nem maradt viszonzatlan.

-Köszönöm, hogy hazahoztál.- hálálkodtam kiszállás után.

-Már mondtam, hogy szívesen tettem. Megengeded, hogy felkísérjelek?

-Igen.

A lépcsőn  felfelé vágig kellett kapaszkodnom a korlátba, össze kellett szednem a maradék erőm is. Épp búcsúzni készültünk, mikor Annie ajtaján kirohant Rosalie.

-Anyuuuu!! Úgy hiányoztál!- rohant felém lelkesen. Azonnal felkaptam. Jól esett a karjaimban tartani egy ilyen fárasztó nap után. Ő az egyetlen vígaszom a rosszban.

-Ő … ő a te lányod?- makogott a pilóta. Tekintetát közöttünk járatta.

-Igen. Ő Rosalie, a szemem fénye.- simogattam meg arcocskáját.

-Akkor mennem kéne, nem akarok összetűzésbe kerülni a férjeddel.

-Miért hiszi mindenki azt, hogy van férjem? Persze, úgy lenne normális, hogyha van gyerek, akkor van férj is. De az én életem egy cseppet sem normális. Sosem támaszkodhattam a gyerekem apjára.- keltem ki magamból. A bennem felgyülemlett stresszt Sebastianon vezettem le, aki erre nem szolgált rá.- Ne haragudj rám az iménti miatt. Egyedül nevelem Roset már a születése óta. Az apja kidobott terhesen.

-Sajnálom.- nézett rám sajnálkozva. Bár, ha jobban elmerülök szemeiben, akkor nem is sajnálat, sokkal is együttérzés olvasható ki.- És Gavin? Ő a barátod, nem?

-Gavin… bonyolult kapcsolat a miénk. De a lényeg, hogy nincs semmi köztünk, nem vagyunk egy pár. Gondolom megtévesztett, hogy ma fogtuk egymás kezét.

Belülről azt az impulzust kaptam, hogy mindent tisztáznom kell. Ránéztem Rosaliera, aki meglepetten pislogott a német pilótára. Csak miatta mertem hangot adni a gondolatomnak. Meg akartam adni neki a lehetőséget, hogy több ideig láthassa a kedvencét.

-Megkínálhatlak egy csésze teával vagy kávéval?- kedveskedtem.

-Ilyen későn már egyiket sem fogyasztom, de egy pohár víz jól esne.

-Akkor gyere beljebb.- invitáltam szerény kis otthonomba. Sebastian alaposan körülnézett. Talán nem ilyen körülményekre számított, ezt szégyeltem én is. Zsúfolt lakás, kevés szabad hely, repedező falak és mennyezett. Közben kezébe adtam a pohár vizet.

-Anya, akkor megveszted nekem a szülinapomra a babát, amit mutattam?- vette elő boci szemeit kislányom.

-Kicsikém.- sóhajtottam fel.- Tudom, hogy vágysz arra a szép és értékes babára, de nem tudom most megvenni neked. Nincs meg a megfelelő pénzösszeg hozzá.

Lesütött róla, hogy elszomorítottam szavaimmal. A szívem szakadt meg ebben a pillanatban érte, de mit tehetnék? Egy krokodilkönnycsepp gördült lefelé hófehér arcocskáján, a sírás folytogató érzése tört rá.

-Mikor van a szülinapod?- kérdezte Rosalietól a pilóta.

-Febjuáj 4.- válaszolt szipogva.

-Az nemsokára itt van akkor. Mit szólnál, ha anya helyett én venném meg a babát?

-Sebastian kérlek!- szóltam közbe.

-Hailey, megkérlek szépen arra, hogy most légy egy kicsit csendben. Szeretnék segíteni nektek valahogy és ennek ez a legjobb módja.- ekkor újra leguggolt kislányomhoz.- Holnap délután ismét eljövök hozzátok és együtt megyünk megvesszük a babát. Persze, ha édesanyád is engedélyezi, hogy elgyere velem.- kapta tekintetét rám.

-Legyen! Úgy érzem nem tudlak lebeszélni erről.

Ezután már a lépcsőházban beszélgettünk.

-Sebastian én…nagyon kellemetlenül érzem magam. Nem várhatom el tőled, egy idegentől, hogy költekezz a lányomra. Hamarosan megkapom a fizetésem, abból majd kap egy babát.

-De neki az kell, amit a kirakatban látott.- erősködött.- És én nem vagyok idegen. Én Sebastian vagyok, a csapat pilótája.- húzta ki magát büszkén.- Azon csapaté, melyben te is dolgozol, ahol mi mind egy nagy család vagyunk.

-Igazad van.- mosolyogtam.

-Lassan mennem kéne.- pillantott karójárára. - Gondolom alig várod, hogy ágyba dőlhess.

-Igen. De mielőtt még elmennél Sebastian én… szégyenlem ezt a dolgot, de…- nem tudtam, hogy fogalmazzam meg, amit kérni szeretnék.

-Mit szégyelsz?

-A ma történtek miatt restellek szívességet kérni. Nem tudtál adni egy névre szóló aláírást Rosalienak? Megígértem neki, hogyha látlak a gyárban, akkor kérek egyet.

-Ezek szerint nem is vagyok annyira idegen a számára.- vonta le a következtetést.

-Te vagy a kedvence, nagy rajongód és…- köszörültem meg a torkom.- Voltaképp én is neked szurkolok.- vallottam be pirulva.

-Jól esik ezt hallani.- mosolygott szélesen.- Most nincs nálam toll és papír, de holnap hozok egy autógrammkártyát a gyárból. Megfelel, ha délre itt vagyok? Az nincs túl korán, nyugodtan tudtok pihenni és addigra én is végzek a teendőimmel.

-Rendben. Akkor délben várlak.- motyogtam. Voltak kétségeim. Hogy ő vásároljon ajándékot Rosalienak? Hailey, hát hogy engedhetted ezt meg??!!

-Kérlek szépen fogadd meg a doki tanácsát és pihenj sokat. Aludj jól.- közelebb lépett hozzám, keze közelíteni kezdett arcom felé, végül egy adott távolságnál megálljt parancsolt. Félénken visszahúzta kezét teste mellé, majd hátrállni kezdett a lépcső irányába. Az első lépcsőfokon állva még hátrafordult, mosolygott rám és elment.

    Egy hatalmas sóhaj kíséretében zártam be magam után az ajtót. Fejem a félfának döntöttem, behúnyt szemmel idéztem vissza az elmúlt pár óra eseményeit. Újra és újra felrémlik előttem az égszinkék szempár, melyből sugárzott az aggódás, a féltés és a fáradtság. Feltűnt az ittléte alatt, hogy kissé kialvatlan, és számomra érthetetlen módon szomorúságot, megtörtséget, hiányérzetet fedeztem fel tekintetében. A mosolyai nem voltak túl őszinték és túl boldogak sem. Remélem, hogy utóbbi nem miatt van. Nem szeretném, hogy a legelső találkozásunk után negatív véleménye legyen rólam. Főleg Gavin miatt mondom ezt. Bízom abban, hogy hitt a magyarázatomnak.

***Sebastian Vettel szemszöge***

    Mikor benyitottam a gyárban kialakított szobámba, egy nagyon mérges edzővel találtam szembe magam.

-Merre jártál Vettel?- vont kérdőre nagyon sok éllel a hangjában.

-Volt egy kis elintéznivalóm, mely nem tűrt halasztást.

-Mi lehetett fontosabb annál, mint amit megbeszéltünk? Emlékeztetni szeretnélek, hogy ma délben te kértél meg arra, hogy vacsi után masszírozzalak meg, hogy könnyebb legyen holnap számodra a szimulátorozás.

-Tudom, de meggondoltam magam.- vontam vállat hanyag módon, miközben felkaptam az ágyamról a fürdéshez szükséges kellékeket.

-Ennek a meggondolatlanságnak és nemtörődömségnek csak az lesz az eredménye, hogy holnap kegyetlenül fájni fog mindened. Nem tudom mi ez a hanyagság nálad, de ez nem működhet így sokáig! Erre rámehet a felkészülés, sőt, akár az egész szezon is!

-Nincs szükségem a te észheztérítő dumádra! Nekem senki ne mondja meg, hogy mi a jó.- fordultam ki magamból és szinte kitéptem a fürdő ajtaját a helyéről. Olyan erővel csaptam be aztán, hogy még az ablakok is beleremegtek.

   Kellemesen jól esett a zuhanyzás a testemnek. Felváltva változtattam a víz hőmérsékletét hol hidegre, hol melegre. A melegre azért volt szükségem, hogy izmaim ellazuljanak a mai eseménydús nap után, a hideg pedig azért volt létfontosságú, hogy végre észhez térjek. A doki szobájában hezitáltam. Egyik oldalt ott volt Heikki és a felé intézett kérésem, míg vele szemben Hailey. Egy belső hang elcsábított és inkább azt választottam, hogy a lányt hazakísérjem.

-Hailey…- ejtettem ki nevét lágyan és vágyakozóan. Az elmúlt hónapokban fenekestől felfordult az életem, valami kibillent a helyéről, mely az életem is magával ragadta. Egyre csak azt érzem, hogy zuhanok a mélybe, nem tudom kontrolállni a mélyrepülésem. Minden egyes nap elteltével egyre mélyebbre kerülök, ma már sikerült az edzőm lelkébe is nyomot hagyva belegázolnom. Pedig ő aztán tényleg nem tehet arról, hogy nem állok az életem magaslatán. Ha tükörbe nézek, nem ismerek magamra. Szép lassan kialakult a képességem arra, hogy mindenkit megbántsak, becsapjak. Hailey előtt álarcot húztam, hogy elrejtsem valós arcom. Teljesen máshogy viselkedtem vele és most teljesen máshogy Heikkivel. Nem tudom kordában tartani az ilyen érzelmi kitöréseim.  Ott van Hailey, aki egy fantasztikus és kedves lány, kinek közelében remekül éreztem magam, olyan, mintha hirtelen friss levegőhöz jutottam volna. Az utóbbi időben minden társaságban feszült voltam, a családom közelében sem tudtam igazán felengedni, de az Ő társaságában végre fellélegezhettem, ledobhattam testemről a mázsás súlyokat. Nagyon vártam már erre a pillanatra, s remélni sem mertem, hogy ezt a percet majd pont egy gyönyörű lány fogja elhozni nekem.

   Órák óta forgolódom, képtelen vagyok akár 5 percet is egy helyben feküdni. Napok óta nem alszom és a helyzet jelenlegi állása szerint ma éjjel sem lesz változás. Hanyat fordultam és a plafont kezdtem bámulni. Néztem a különböző árnyékokat, melyeket az utcáról beszűrődő fény vetített a mennyezetre. Nyitott szemmel és behunyt szemmel is ugyanazt a képkockát látom magam előtt: ahogy Hailey  erőtlenül a karjaimba rogyik. A fehér arcbőre, a gyenge teste, kedves arca. Egyszerűen nem tudom kiverni őt a fejemből, minden gondolatom csak körülötte forog. Megállás nélkül azon kattog az agyam, hogyan lehetséges az, hogy ilyen fiatalon egyedülálló anya? Ki lehetett olyan szívtelen, hogy magára hagyta terhesen? Nem csak a tekintetükön látszik a nélkülözés, hanem a lakásukon is. Rosalieban láttam elveszni a reményt arra, hogy megkapja a hűn áhított babát. Ekkor éreztem azt, hogy kötelező színre lépnem, nem engedhettem meg, hogy erről is lemondjon. Hailey pedig… tükröződött gesztenyebarna szemeiben a félelem, az önbizalomhiány, a csalódottság. Láttam rajta, hogy szíve szerint mindent megadna a lányának, jobb életkörülményeket szeretne biztosítani, mégsem tud. A vak is látja, hogy boldogságra, szeretetere vágynak és, hogy igénylik a törődést. Kár, hogy ezen igényeket jelenleg egy férfi sem tudja kielégíteni a számukra. Ekkor bevillant a jelenet, mikor Gavin átöleli őt, összekulcsolják ujjaikat. Mi lehet köztük? És Hailey miért tagadta le, hogy együtt vannak? Talán szégyenli felvállalni? Vagy attól fél, hogy valaki tudomást szerez erről? Egyáltalán miért érdekel ez engem? És miért nem tudom kiverni őt a fejemből? Miért kísért folyamatosan arca, mosolya és a különleges illata?

   Végül éjjel kettő felé sikerült elaludnom. Fájó érzés volt reggel felébredni és megválni a puha ágytól. Szinte minden porcikám sajgott, úgy éreztem, mintha a fejem fölé helyeztek volna egy sziklát, mely szép lassan maga alá temet. Az álmatlan éjszakák hada, az ebből adódó fáradékonyság rám nyomták bélyegüket. A fürdés végeztével Heikki is idetalált a szobámba. A mobilom rezegni kezdett a kisasztalon, edzőm felkapta és a kezembe nyomta. A kijelzőn Hanna neve villogott. Elhúztam a szám és ledobtam a készüléket az ágyra. Arra is fáradtnak éreztem magam, hogy a barátnőmmel beszéljek.

-Miért nem veszed fel?

-Nincs kedvem beszélni vele.- vontam vállat. Fájdalom nékül tudtam lerázni Hannat.

-Legalább találj ki valami kifogást. Jobb lesz, ha agyon aggódja magát érted és egész nap hívogat majd?

Sóhajtottam, majd felvettem a még mindig rezgő mobilt.

-Végre, hogy felvetted. Jól vagy édesem?- támadott le aggódó hangon.

-Már miért ne lennék jól?- szalad magasba a szemöldököm.

-Csak azért, mert csak hosszas csergések után vetted fel a telefont. Aggódtam érted, tegnap reggel óta nem hallottam a hangod, megígérted, hogy ha megérkezel a gyárba, akkor küldessz üzenetet. Este sem hívtál, ahogy szoktál, éjjel 1-ig vártam a hívásod, te kérted, hogy én ne hívjalak. Így is tettem, hiszen nem akartalak zavarni. Szerinted az normális, hogy 24 órája nem beszéltünk?- vont kérdőre méreggel a hangjában.

-Ide figyelj Hanna! Pocsék éjszakám volt, fáradt vagyok, szétrobban a fejem, nincs kedvem és legfőbbképp türelmem hallgatni a kérdőre vonásaid. Jobb, ha befejezzük ezt a beszélgetést, mert csak veszekedni tudunk.

-Bocsánatot kérek, hogy volt képem és merszem felhívni a barátomat, akitől mg egy SMSt sem kapok. Ennyit sem érek neked Seb? Én tudom, hogy elfoglalt vagy, rengeteg a tennivalód, de mindössze fél percbe tellik bepötyögni és elküldeni üzenetben, hogy “Jól vagyok”. De nem papolok, úgy érzem fölöslegesen koptatom a szám. Majd hívj vissza, ha alkalmasnak érzed magad arra, hogy beszélgess a barátnőddel. Szia!- nyomta ki a telefont.

-Ez a nő nem normális! Kikészít!- túrtam idegesen a hajamba.

   A dühöm elmúlta után lementünk a büfébe reggelizni. Cynthia már a pult mögött mozgott. Ismét eszembe jutott Hailey. Még álmaimban is ő szerepelt és ez nagyon nem normális dolog. Nekem ott van Hanna, akit szeretek és akit nem akarok megcsalni. Még csak a gondolataimban sem. Bármilyen módon is, de ki kell vernem azt a lányt a fejemből. Ma, utoljára még elmegyek hozzá, megteszem amit ígértem, de utána… nem tudom mi lesz a mai napot követően. Hogy fogom kibírni, hogy ne lássam, mikor most is inkább rohannék hozzá, a mai teendőim elhanyagolva? Csak arra tudok gondolni, hogy ma is láthatom őt.

-Min gondolkodsz?- zavart meg Heikki.

-A tegnap én…- úgy éreztem el kell mondanom neki az igazat. Talán ő el tudja érni, hogy a fejem kitisztuljon, hogy a káosz és zűr végre megszűnjön.- Hazakísértem Haileyt. Tudod, a lány aki…

-Igen, tudom ki ő. Cynthia legjobb barátnője.- most is vágyakozóan, szerelemmel fűtötten ejtette ki a nevét. Epekedve nézett arra a nőre, akibe lassan egy éve tetőtől-talpig bele van zúgva.- Mi történt este?

-Teljesen megzavarodtam, a közelében megtaláltam a lelki békét, amit eddig eszeveszetten kerestem. És ma délben újra meglátogatom őt.

-Tetszik neked, igaz?- kérdezte mosolyogva.

-Hogy juthat ilyesmi az eszedbe? Nekem ott van Hanna, akibe szerelmes vagyok.- förmedtem rá, bár vissza kellett fognom magam, nehogy más is fültanúja legyen a beszélgetésünknek.

-Hát persze. Szerelmes vagy belé.- gúnyolódott.

-Kételkedsz ebben?

-Kit akarsz becsapni Sebastian? Az érzelmeid? Magad? Esetleg Hannát? És igen, kételkedem a szavaidban. Ez már minden, csak nem szerelem. Minden napot együtt töltöttök, de néha olyan, mintha ott sem lennétek egymásnak. Csak ültök egymás mellett, és mindketten el vagytok mélyülve a saját gondolataitokba. Nem akarod felvenni a telefont, leordítod a fejét, ha aggódik érted, folyton veszekedtek valamin, egy nap nem tellik el úgy, hogy ne civakodnátok. Ezt nevezed te szerelemnek? Igazából foggalmam sincs, hogy miért vagy még mindig együtt vele. És kérlek ne gyere nekem azzal a dumával, hogy szereted őt. Engem nem tudsz megtéveszteni.

Meglepett a hirtelen kifakadása. Elszégyeltem magam és inkább lehajtottam a fejem. Hihetetlen, hogy egy külső ember, aki a legjobb barátom is egyben, olyanokat vesz észre, mik számomra fel sem tűnnek. Kiabálhatnék vele, felkaphatnám a vizet, de nem lenne értelme, hisz  pontosan tudom, hogy igaza van. Amiket mondott, azok sajnálatos módon… valóságosak.

-Keresed a míérteket az álmatlan éjszakáidra, a kedvtelenségedre, arra, hogy nem ismersz magadra. Épp az imént kaptad meg a választ, amit vártál. Úgy beszélek és könyörgök hozzád, mint a barátod. Gondold át alaposan az érzéseid, csak úgy tudod kihámozni magad a mélypontról.

Tudom, hogy csakis én oldhatom meg a problémáim, nem várhatom el, hogy a szálakat más simítsa el helyettem. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan, mikor és milyen módon beszéljek Hannaval. Szeretjük egymást, csak jelen pillanatban adódott egy kis gondunk…

   Végre elérkezett a dél, épphogy be tudtam fejezni az tervezett dolgaim. Autóba pattantam és vezetés közbe egyre csak hezitáltam, nem tudtam eldönteni, hogy vegyek-e virágot Haileynek, vagy inkább ne? És amúgy is melyik a kedvence? A rózsa? A liliom? Netán az orchidea? Teljesen tanácstalan vagyok, de a megoldás mégis megszületetett: faggatom egy kicsit Rosaliet, hogy biztosra menjek. Nem sokkal később már az ajtajuk előtt álltam, igazgattam a kabátom és próbáltam megállítani ujjaim remegését. Magam sem tudom, mikor voltam utoljára ilyen felfokozott állapotban. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes tini, aki élete első randijára készül. Kopogtam, pár másodperc múlva Hailey állt előttem.

-Szia. Bújj be!- tárta szélesre az ajtót. Rosalie az ágyon ücsörgött, egy képeskönyvet lapozgatott, de amint meglátott, unalmasan eltolta magától a könyvet és széles mosollyal szaladt felém. Leguggoltam, hogy magamhoz ölelhessem.

-Nézd, mit hoztam neked.- húztam elő a zsememből a neki szánt autogramkártyát. Szemei azonnal felcsillantak, szögdécselni kezdett, megmutatta anyjának, amit kapott, majd egy cuppanós puszit kaptam az arcomra. Ez volt a legédesebb puszi, amit valaha is kaptam.

-Köszönöm szépen Sebi bácsi.- hálálkodott.

-Hailey, szerinted öregnek nézek ki?

-Igazából… nem.- nem számított felőlem ilyen kérdésre, zavart is lett egy picikét. Világos arca enyhe pírt öltött, amitől be kell vallanom, hogy még gyönyörűbb és bályosabb lett.- De tudod milyenek a gyerekek. Inkább szólítson valakit bácsinak, mint, hogy letegezze az illetőt. Nem mindenki ilyen engedékeny.

-Nekem nyugodtan köszönhet sziát.

A kislányra csak a cipőt és a kabátot kellett ráadni, és már indulhattunk is.

-Nagyon vigyázz rá, jó?- aggodalmaskodott Hailey.

-Ne aggódj, nem fog bántódása esni. 1-2 óra és visszahozom.

   Rose társaságában nagyon gyorsan elrepült az idő, mindvégig csacsogott, de engem ezzel egy cseppet sem untatott.. Megvettem neki a babát, hozzá kapott még néhány kiegészítőt és ruhát, hogy kedvére csinosíthassa. Betértünk egy cukrászdába, ekkor vettem a bátorságot, hogy feltegyek a kislánynak néhány kérdést.

-Melyik virágot szereti anyukád?

-A józsát. A szép, pijos józsát.- felelte két falat sütemény közt.

-De azt a szerelmesek szokták adni egymásnak. Nem tudod, anyukád szerelmes most?- közelebb hajoltam hozzá, nem akartam, hogy a körülöttünk lévők is részesei legyenek a mi beszélgetésünknek.

-Nem.- rázta fejecskéjét.

-És Gavin? Vele milyen a viszonya anyukádnak?- faggattam tovább. A legértékesebb választ csak most kaphatom meg.

-Anya azt modta nekem, hogy Gavin szejelmes belé, de ő nem.

Ennél kielégítőbb választ nem is kaphattam volna. Bólintottam egyet, majd egy elégedett mosollyal az arcomon hátradőltem a széken. Hosszú idő után végre először elkönyvelhetem, hogy valami az én kezemre játszik.

***Hailey szemszöge***

    Már délután 3 óra is elmúlt, de Sebastian és Rosalie még mindig nincsenek itt. Ingáztam folyamatosan a lakásom ablaka és a lépcsőház között. Másodpercenkémt lestem, hogy mikor jönnek már. Kezdtem amellett letenni a voksom, hogy nem kellett volna Rosaliet csak úgy elengednem Sebastiannal. Szinte semmit nem tudok a pilótáról, a jóképű, kedves, mosolyogós férfiben bármi lakozhat. Kezdek egyre inkább paranoiás lenni…

Nevetés ütötte meg füleim, rohantam is ajtót nyitni. Kislányom a német kezét szorongatva ballagott fel a lépcsőn, anyai aggodalmam a semmibe veszett, hiszen sértetlen volt. Míg hozzám értek a szemeim rajtuk időzött. Sosem láttam még ennyire vidámnak Roset, lelkes és felszabadult volt. Folyamatosan csacsogott, ilyen eddig még senki közelében nem fordult elő. Sebastian is kellemesen viszonyult hozzá, azt hiszem félreismertem.

-Anyuuu, olyan finom sütit ettünk!- mesélte, miközben levettem a kabátját.

-Hoztunk neked is egy szeletet, ennyit még sikerült megmentenünk.-nyújtott át nekem Sebastian egy fehér papírba csomagolt - ezek szerint- süteményt.- És mellé hoztam ezt a szál rózsát hálám jeléül. Köszönöm, hogy megbíztál bennem eléggé ahhoz, hogy elengedd Rosaliet. Aki egyébként egy tünemény.- áradozott és végigsimított a hófehér arcbőrőn.

Elvettem tőle a szál vörösrózsát és az orromhoz emeltem. Beszippantotam illatát. Még sosem volt ilyenben részem. Soha senkitől nem kaptam vörösrózsát. Még az exemtől sem. Letettem az asztalra a sütivel együtt.

-Tudsz maradni ebédre?

-Szeretnék, de sajnos nem tudok, az időm nem engedi. 3 óra múlva indul a gépem Jerezbe, holnap megkezdődik a tesztidőszak.

-Gondolom alig várod már, hogy autóba ülhess.

-Nagyon. Izgatottan várom, hogy kipróbálhassam az RB9-est a spanyol aszfaltcsíkon. Úgy látszik mindketten eltökéltek vagyunk a munkánkat illetően. Ha már munka. Pihentél jól?

-Igen. Már holnap mennék vissza dolgozni, túl sok nekem ez a 7 napos betegszabadság. Cynthia hogy bírta a mai napot?- kíváncsiskodtam. Bűntudatom van, amiért jövő héten végig egyedül kell dolgoznia.

-Cynthia miatt ne aggódj, mindig is jól bírta a munkatempót. A gyár pedig nem fog elszaladni, sem elköltözni.- kuncogott. Az órájára nézett, majd szomorúan rám.-Mennem kell lassan.

-Seb, mikor jösz még?- vetődött közénk Rose és a pilóta kabátját húzogatta.

-Nem tudom Hercegnő.- vont vállat tanácstalanul.- Amint lesz egy kis szabadidőm és a gyárban járok, akkor természetesen beköszönök. Jó?- Rose hevesen bólogatott. Ezután  a pilóta magabiztosan lopta a közöttünk levő távolságot. Arca pár centiméterre lehetett az enyémtől. A tegnap esti hezitálás tovaszállt, simogatás helyett egy lágy puszit kaptam arcomra. A hideg futkosott vágig testemen egymás után többször is. Az illata, a közelsége és ez a puszi… a Gavinéhez hozzá sem lehet hasonlítani. Ez a pasi a menny kapujához repített most! Úgy érzem, hogy iránta… Nem! Tilos ilyesmire még csak gondolnom is!!