34.rész

Sziasztok! 

Elkészült a következő fejezet, melyet frissen gépelve hoztam meg nektek. Remélem elnyeri a tetszésetek :)

Kellemes időtöltést hozzá és mindenkinek egy további szép, kellemes hétvégét kívánok!

               

            Az álmok földjéről a szobaajtó halk nyikorgása hozott vissza. Hunyorítva emeltem fel a fejem párom mellkasáról. Ő erre mocorogni kezdett, de nem ébredt fel, még inkább hozzám préselődött és a másik karját is a derekam köré fonta. Az ajtóban Chloé állt, kezében a kézipoggyásza. Sehogy sem tudtam megmozdulni, segélykérően pislogtam barátnőmre, de ő somolyogva csak legyintett. Letette a táskáját és közelebb lépett az ágyhoz.

-Lustálkodjatok még nyugodtan, csak elköszönni jöttem.- suttogta. –Egy óra múlva indul a buszom Londonba.

-Mi? Busz? És ki visz ki a megállóba?- hirtelen felkönyököltem, aminek az lett a következménye, hogy a testemet takaró textil lejjebb csúszott, felfedve meztelen testem. A francba! Mérgelődve szorítottam vissza mellemhez a takarót.

-Látom ma éjjel is jól szórakoztatok.- vigyorgott.

-Mi tagadás...- szégyenlősen lesütöttem a szempilláim. – Még egyszer hálásak vagyunk, hogy veled alhatott Rosalie.

-Nem tesz semmit. Egy jó cél érdekében bármikor, bármit!- kacsintott. – Visszatérve a kérdésedre: Heikkivel és Cynthiával megyek, a csapat kisbuszával. Ők indulnak Nürburgba, az én buszom is a reptérről indul.

-Vigyázz magadra, oké?- bólintott. – Majd még beszélünk részletesebben a hétvége eseményeiről és értekezünk a bulival kapcsolatban is.- nyomtam el egy ásítást. Miután kiment a szobánkból, újra visszadőltem az ágyba. Nem igazán volt kedvem felkelni, hisz a világ legjobb és legkényelmesebb helyén voltam. Seb motyogott valamit álmában, közben a hátára fordult. A reggeleim kedvenc pillanataihoz tartozik, mikor a kedvemre, zavartalanul nézhetem őt. Nem tudom, mit álmodhatott, de halvány mosolyra húzódtak formás ajkai. Arca békés volt, arcizmai ellazultak. Több napos borostája volt, emiatt sokkal idősebbnek tűnt a korához képest. Sehogy sem tudtam uralkodni magamon, egy képzeletbeli hang hajtott afelé, hogy megérintsem őt. Felemeltem a kezem, mely közeledett a mellkasa felé, de megijesztett a rezgő mobilja és visszahúztam a kezem. Óvatosan kimásztam mellőle. Erre sem ébredt fel, mint ahogy a mobiljára sem. Kiütötte magát alaposan. Mire magamra kaptam a hálóingem a telefonja már elhallgatott. Az ágy másik oldalához sétáltam és épp meg akartam nézni, hogy ki kereste, mikor a kis készülék újra villogni kezdett a kezemben.

-Melanie.- suttogtam. Sebre nézrem, de ő zavartalanul durmolt tovább. Tanácstalan voltam, nem tudtam, fel szabad-e vegyem. És mi van, ha fontos dolog miatt keresi őt? A mobillal a kezemben kiléptem az erkélyre, az ajtót behúztam magam után. Elhúztam az újra jobb oldalra a képernyőn és a fülemhez emeltem a kütyüt.

-Szia szépfiú!- a becézésen jót mosolyogtam. –Már azt hittem, hogy fel sem akarod venni a telefont a te szép okos nővérednek.- sipítozott.

-Öööö...Mel.. Én vagyok az, Hailey.- megszeppenve szóltam bele.

-Hailey!- kiabált boldogan. –Úgy örülök, hogy hallom a hangod! Voltaképp kapóra jön, hogy te vetted fel, úgyis rólad akartam volna beszélni az öcsikémmel.

-Rólam?- a magasba szaladt a szemöldököm.

-Aha! Anya nemrég hívott, hogy ma érkeztek Heppenheimba és, hogy jó volna, ha ebből a célból én is hazatolnám a képem. És arra gondoltam, hogy „elkérőztetlek” Sebastiantól ma délutánra. Mehetnénk shoppingolni vagy csak beülhetnénk egy kávéra. Mit szólsz?

-Persze, nagyon szívesen. Jobban megismerhetnénk egymást. Szerintem Sebnek sem lesz kifogása ez ellen.

-Mondd meg most neki, hogy később ne érje meglepetés, ha minden szó nélkül csak úgy elráncigállak magammal.-nevetett. Hogy csenghet mindig ilyen vidáman a hangja? Vagy ez talán valami közös családi vonás? Seb is állandóan derűs kedvében van és a szülőket is ilyennek ismertem meg.

-Később megmondom neki, még alszik.- benéztem a szobába és még mindig ugyanabban a pózban, mozdulatlanul aludt.

-Alszik? – csodálkozott rá a dologra. – Déli 11-kor? Nem szokott ő ilyen sokáig durmolni. Ugye nem beteg?

-Dehogyis! Csak fáradt, gondolom nem tudta még kipihenni magát és... tegnap ugye versenye volt. És itt még csak 10 óra van.

-Aha. A verseny miatt?- hitetlenkedett. – Hát... biztosan így van.- hagyott rá a dologra. – Üdvözlöm őt és akkor délután talizunk. Puszi.- bontotta a vonalat. Mire visszamentem a szobába, ő már ébren volt. Hanyatt feküdt, kezei a feje alatt össze voltak kulcsolva, a takaró a csípőjére lecsúszva, egyik lába kikandikált a takaró alól. Édesen mosolyogva nézett engem.

-Melanie hívott kétszer is, így kénytelen voltam felvenni. Remélem nem gond.- helyeztem vissza a mobilt az éjjeliszekrényre. Megfogta a karom, óvatosan megrántott és máris rajta feküdtem.

-Az egyedüli gond itt az, hogy több ruha van rajtad, mint rajtam.- ujjai hálóingem alatt kalandoztak, egészen intim és érzékeny helyeken.

            „Hát újra itt!”- sóhajtok, mikor jobbra kanyarodtunk és elértük Heppenheim határát. Nagyjából 1,5 hónappal ezelőtt jártunk itt, azóta pedig annyi minden történt! Akkor úgy léptem be a családi ház ajtaján, mint Seb új barátnője. Most pedig ennél már sokkal többről van szó: úgy tekintenek rám és Rosaliera, mint a család új tagjaira. Akkor a kapcsolatunk még nagyon ingatag vizeken hajózott, mostanra pedig már összeköltöztünk, megerősödtek az érzelmeink egymás iránt. A május nem csak azért volt létfontosságú, mert megismertem a családját, hanem azért is,  mert először mutatkoztunk egymás oldalán a nyilvánosság előtt. Rohan az idő, amit mit sem mutat jobban, mint az, hogy a Frankfurt- Bayern meccstől eljutottunk oda, hogy már a 3. futamhétvégére kísérjük el őt a lányommal. Napról-napra többet tudok meg róla, mint ember és... persze a testéről is. Pirulva emlékszem vissza a pillanatra, mikor először váltunk egy testté és egy lélekké. Ránéztem, ő pedig néhány pillanatra levette a szemét az útról és a belső visszapillantó tükörre szegezte gyönyörű szemeit. Akkor csodálatos napokat élhettünk meg a családi házban és biztos vagyok abban, hogy ez most sem lesz másként. Talán a születésnapja miatt, talán azért,  mert amúgy is fenséges a vele eltöltött összes pillanat. Apa és fia a német focibajnokságról beszélgettek, míg én leginkább a tájat figyeltem. Kellemes, a hónapnak és az évszaknak megfelelő időjárás fogadott bennünket a barátságos városkában. A távolban dombok magasodtak, tetején egy ókori várral. A mellékutakat két oldalról szőlőlugasok szegélyezték, bizonyítva, hogy bortermelő vidéken járunk. Ó, igen! Csodálatos ízük van a heppenheimi boroknak. A macskaköves főtéren gótikus stílusban épített templom tornyosult, rózsabokrokkal körülvéve. Az éttermek és cukrászdák teraszokat helyeztek el, ezeket napernyővel védték a Nap sugaraitól. Sokan keresték az árnyékot, hideg üdítőket és sört kortyolgatva. Derűs volt az égbolt, mindenki mosolygós, vidám és élettel teli. Lehet, hogy Vetteléknél nem is családi vonás a vidámság, hanem minden heppenheim-i ilyen? Vagy van valami az itteni levegőben? Hmmm... Talán majd egyszer megkérdezem Sebtől! Leparkoltunk a már ismerős ház előtt, én pedig keltegetni kezdtem Rosaliet, aki idő közben elbóbiskolt az autóban.

-Majd én beviszem a csomagjaitokat.- szólt oda fiának Norbert, majd kiszállt és a csomagtartóhoz sétált. Én is kiszálltam, a karjaimba kaptam a már éber Rosaliet, de Seb szinte azonnal elvette tőlem édes terhemet. Megcsókolta a fejem búbját, összekulcsolta az ujjainkat és beléptünk a házba. Izgalommal léptem át a küszöböt és elfogott a melegség. Tudtam, hogy hatalmas méretű szeretet vár mindhármunkat. Heike lépett az előszobába: -Gyermekeim!- Rose azonnal Heike karjaiban találta magát. – Hogy megnőttél mióta nem láttalak. És egyre gyönyörűbb vagy!- a büszkeségét sem gesztusaiból, sem a szemeiből nem tudta leplezni. Természetesen a fia sem úszta meg az anyai szeretetet, mint ahogy én sem. – Kislányom! – egy pillanatra magához ölelt, majd jól megnézett magának. – Furcsa vagy te nekem! Különleges csillogás van a szemeidben és igen, kicsit kigömbölyödtél.

„Nem, nem vagyok terhes!!!” Bosszúsan lehajtottam a fejem. Miért jön mindenki ezzel? Ennyire észrevehető, hogy rám szaladt pár jelentéktelen kilócska? Lehet mégsem kellene annyit ennem...

-Anya!- csattant párom hangja és a derekam átölelve védően magához húzott.

-Nem rosszindulatból mondtam!- emelte fel kezeit védekezően.

            Ebéd időre teljesen megtelt a ház: Fabi is hazajött az iskolából és a két lány is megérkezett. Családias hangulat uralkodott az asztal körül és Heike ismét kitett magáért. Nem akartam túl sokat enni, hisz azonnal meglátszik rajtam, de a gombapaprikásnak és a tiroli almás rétesnek sehogy sem tudtam ellenállni! A sütemény elfogasztása közben mindenféléről beszélgettünk: az összeköltözésünk, a terveink a nyári szünetre, Fabian teljesítménye az iskolában. Seb már most megígérte a kis srácnak, hogy nem szakítanak a hagyománnyal és egy hetet idén is eltölt majd nála, Svácjban.

            A szülők elvonultak a délutáni sziesztájukat tölteni, Melanie viszont továbbra is pörgött és alig várta, hogy megmutathassa nekem a kedvenc ruhaboltjait a környéken.  A meleg idő miatt ruhát váltottam: a pólót topra, a nadrágot combközépig érő farmerszoknyára cseréltem le. A hajam tűztem fel, mikor kattant a zár. Ő a hátamhoz lopózott. Kezeit összefonta a hasamon, meztelen vállam csókolgatta.

-Hmm... nagyon csinos vagy.- mormogta a fülembe, miközben lassan végigsimított ujjaival a a karomon.

-Köszönöm.- kuncogtam. Hátrahajtottam a fejem és megpusziltam az arcát.

-Gyakrabban kellene szoknyát hordanod!- ujjai a szoknya szegélyénél munkálkodtak, majd ujjai haladtak felfelé és végül ügyesen belecsempészett valamit a zsebembe. Amit én ki is halásztam onnan: pénzt találtam benne. Azonnal szembe fordultam vele.

-Seb, ezt nem...

-Pszt!- ujját az ajkamhoz emelte. – Jól jön majd egy kis költőpénz, ha a bolond nővéremmel vagy.

-De ez rengeteg!

-Te ennél sokkal többet érdemelsz, tudod jól! – egy óvatos csókkal lezártnak tekintette a beszélgetésünket. Lemondóan tettem a pénzt a tálcámba. Olyan lealacsonyító ez a helyzet! Végül is... ha nem muszáj, úgysem költöm el!  Az utolsó fizetésemből még sikerült annyit félre tennem, hogy ajándékot vehessek neki.

-Ne maradjatok sokáig, rendben? –simított végig az arcomon az előszobában állva.

-Jajj Seb, nem fog bántódása esni!!- toporgott türelmetlenül Melanei és a karomat megszorítva óvatosan elhúzott párom közeléből. Ő azonban utánam kapott, arcom két tenyere közé szorította és hevesen megcsókolt.

-Most már mehetsz!- elővette szívdöglesztő mosolyát.  Dobtam még neki egy csókot és belevetettem magam az első Melanieval közös délutánomba.

            Nagyjából 1,5 órát töltöttünk a Wieder Straßen. Mel butikból butikba ráncigált, mindent megvett magának, ami csak jól állt neki és ami le volt árazva. Persze megértem őt: rendezvényről rendezvényre jár, kötelessége jól kinézni. Teljesen fel volt dobódva, ami nem csoda, hisz ő is elég ritkán látogat haza. A munkája miatt Frankfurtba költözött, elmondása szerint onnan mindent könnyebb elintézni.

-Ne nézz boltkórosnak, mániákus vásárló sem vagyok, mindössze a pénztálcámat kímélem. Frankfurtban sokkal drágább az élet. Ezt az almazöld blúzt az egyik kirakatban kétszer ennyiért láttam árulni. – léptünk ki egy újabb boltból.- Te nem veszel magadnak semmit sem?

-Én inkább az öcséd szülinapi ajándékára tartogatom a pénzt.

-És mit veszel neki?

-Fogalmam sincs.- sóhajtottam letörten.- Valami különlegeset szeretnék adni neki, de egyenlőre még ötletem sincs, mi legyen az, pedig nagyon szorít az idő. Esetleg segíthetnél, hiszen mégis csak az öcséd, jobban tudod, mire vágyik.

-A legjobb emberhez fordultál ez ügyben!- átkarolta a vállam és terelni kezdett az utcán. Egy játékbolt előtt álltunk meg, én pedig tök idiótán néztem Melre. Játékot akar venni a 26 éves öccsének???

-Sebastian kicsi korában gyűjtötte az autósmaketteket. Órákat ült a nappali szőnyegén és koncentrálva illesztette össze a darabokat. Emlékszem, ilyenkor még csak megzavarni sem volt szabad.- nevetett az emléken.- Több tíz modell díszelgett a szekrénye tetején, az íróasztalán és a polcokon: Fordtól a Ladán át, egészen tűzpiros Ferrariig. De aztán úgy döntött, hogy eladja őket.

-Miért?- vágtam kíváncsian a szavába.

-Össze kellett szedni valahogy a pénzt a gokartos karrier beindításához. Az összes makettől megvált, ami egyébként hatalmas kincs és óriási érték volt a számára. Azt hiszem ez a helyzet hűen ábrázolja, hogy mennyire nehéz volt letennie az alapokat a gokart bajnokságban. Apával rengeteg  szponzort felkerestek,de hiába.  A legtöbb hozzá hasonló versenyzőpalántának már megvolt a biztos indulótőkéje. Szerintem egy ilyen makettnek őszintén örülne. Visszahozná a gyerekkorát.

Az ár természetesen nem érdekelt! Csak az lebegett a szemeim előtt, hogy megtaláljam a hozzá leginkább illő ajándékot. Nehéz volt választanom, de végül azt hiszem remekül döntöttem: a voksom egy 1912-es Revell Ford-T modell mellett tettem le.

-A dobozban természetesen benne van az útmutatás, hogyan kell összerakni.- mondta az eladó lány, miközben ízléses papírba csomagolta.- Gondolom a barátjának szánja.- bólintottam, miközben az ajkam cinkos mosolyra húzódott: „Ha tudnád, hogy épp kinek az ajándékát kötöd át azzal a kék szalaggal!” – Jó választás, kisasszony!- nyújtotta át nekem.

-Azt hiszem ideje meginni valamit!- a küldetést teljesítve léptünk ki a boltból. A napernyők nyújtotta árnyékban kortyolgattuk a hűsítő limonádét.

-Anya nem meri szóvá tenni neked, mert fél, hogy esetleg megbánt, de szerintem sokat változál, mióta először itt jártál. Azt hitte, babát vársz!- nevetett. –Vagy jól sejtette??- ráncolta a homlokát.

-Nem Mel, nem vagyok várandós! Neked is csak ugyan azt tudom elmondani, amit mondtam a barátainknak is: boldog és szerelmes vagyok. Rendesen étkezem, nem kávézom. És hidd el, az rengeteget számít, hogy nem kell azon stresszeld magad, hogy a lányod vajon jól lakik-e este!

-Gyakran fordult elő ilyesmi?- tette fel a kérdést tapintatosan.

-Sajnos igen. Míg nem kezdtem el dolgozni a csapat gyárában és, míg nem ismertem meg az öcsédet, napi rendszerességgel. Akkoriban sokat kellett arra gondolnom, hogyha én jól lakom, akkor Rosalie éhen marad. Naponta több csésze kávét ittam meg, ezzel csillapítottam a rám törő éhséget. Ezért Seb többször le is szidott. Mondjuk... ebben  a koplalásban is van valami jó, mert... Ennek köszönhetően ismertem meg őt.- szégyenlősen lesütöttem a szemem.

-Seb mindent elmesélt ezzel kapcsolatban, mint ahogy beavatott az első igazi randitokba is.

-Igen, a vacsora a hajón...- fátyolos tekintettel meredtem a távolba.-Az ő szülinapi ajándékát én nem hinném, hogy bármivel is felül tudnám múlni. Rengeteget tett értem és Rosalieért, ezért is érdemel valami egyedit és különlegeset.

-Nagyon alábecsüli magát, mint ember. Sosincs megelégedve magával, mint ahogy azzal sem, amit csinál. De talán ez leginkább a sportolói énjére jellemző. Sportolóként sose ne elégedj meg a minimummal. De mint férfi! A fiatal lányok megőrülnek érte, ezért nem is értem, te hogy tudtál ellen állni neki!-rosszallóan rázta a fejét.

-Hidd el, nagyon nehéz dolgom volt! Tudtam, hogy ő végtelen jó ember és... minden elképzelhető fegyvert bevetettem annak érdekében, hogy ne tudjon közelebb férkőzni hozzám.

-De miért? Hisz ő sosem lenne képes arra, hogy egy nőt bántson!- védte meg az öcsét.

-Tudom Melanie! Őt féltettem, őt akartam megvédeni! Magamtól és azoktól a titkoktól, amiket magammal hordoztam akkoriban. Nem akartam, hogy csalódjon bennem, hisz koránt sem vagyok tökéletes. Ő viszont az! És különben is. Féltem a családjától. Attól, hogy hogyan fogadtok majd engem Rosalieval. Az emberek előítéleteiből bőven kijutott nekem. Ujjal mutogattak rám, hogy „Ott van az, aki a testét áruba bocsátja!” De az öcséd makacs és kitartó ember, befészkelte magát a bőröm alá. Akárcsak a szívembe.- nevettem. – Elegendő volt egy csók és... az egész világot a lábaim elé helyezte. De mindez szerencsére már a múlt. Ő olyanokat lát bennem, amiket én magamtól soha nem vettem volna észre. Nagyon rövid idő alatt érte el azt, hogy most ilyennek láss.

-Tökéletesen leolvasható az arcotokról, a szavaitokról,hogy oda vagytok egymásért. Alig várom, hogy szervezhessem az esküvőtöket!- lázasan összecsapta két tenyerét.

-Azért addig még sok van!- hűtöttem le a kedélyeket.- De veled mi a helyzet? Seb nem említette, hogy lenne valakid.

-Február közepén léptem ki egy közel 3 éves kapcsolatból. Thomas eléggé féltékennyé vált az utolsó hónapokban. Nem bírtam ezt tovább elviselni, mert arra gondoltam, hogyha tovább maradok vele, akkor az könnyen a karrierem végét jelentheti majd. Nem tudtam miatta úgy elvégezni a munkám, ahogy az várható lett volna. Heti rendszerességgel utaztam más városba, hogy lássam, hogy állnak az előkészületek egy-egy lagzi vagy eljegyzés helyszínén. Ilyenkor mindig megvádolt, hogy fűvel-fával összefekszem. Seb volt előttem a példa. Neki volt mersze kilépni egy halálra ítélt kapcsolatból. Arra gondoltam, hogy ez nekem is sikerül majd. Ő egy követendő példa volt mindig is a számomra. Keményen küzdött az álmaiért, sosem alkudott meg és biztosan tudtam, hogy nekem sem kell megalkudnom Thomas mellett. Seb sikeresen túltette magát Hannát, én Thomason. Seb boldog veled, én pedig boldog vagyok így, szingliként. Szóval azt hiszem a lehető legjobb döntést hozhattuk meg mindketten.-mosolygott felszabadultan.

            Vacsora előtt sikerült hazaérnem. Melanie hazament Frankfurtba, elvitte magával Seb ajándékát, ott van a legnagyobb biztonságban Seb kíváncsi természete elől.

-Szia, szépfiú!- léptem páromhoz egy csókra. Teljesen beleevődött a tudatomba ez a becenév. Megpusziltam Rosaliet, aki hason elterült az ágyon, lábait az égnek emelte, tenyerével megtámasztotta az állát és mesét nézett a Tvben.

-Jajj, már te is kezded??!!- háborodott fel Seb, kis fáziskéséssel.- Nem tesz jót neked, ha ilyen sokat vagy Melanieval.

-Min dolgozol?- mellé telepedtem és figyeltem, ahogy a laptopján pötyög valamit.

-A blogbejegyzésem írom a tegnapi futamról. Ennyi jár a rajongóknak is.

-Saját magad üzemelteted a blogodat?- döbbentem le. Hogy jut ideje még erre is?

-Dehogy is! Külön emberke foglalkozik a kinézettel, külön emberke a szerzői jogokkal.Általában Britta teszi közzé a bejegyzéseket, az én nevemben.

-Britta, a mindenes. Olyan, mint egy inas.

-Helyes megállapítás, édes! Sajtós, bizalmas, barát és szinte már a nővérem is.

-Körül vagy véve nővérekkel.- kuncogtam.

-Óóó, szívesen odaadnék belőlük egyet kölcsönbe, meghatározatlan időre! Mondjuk Melaniet! Mindig is olyan idegesítő volt a nagy szájával!- vigyorgott gonoszkásan.

-Na!!- csaptam a vállára.- Nem rossz lány ő. Én mindent megadnék azért, hogy egy ilyen szerető és gondoskodó testvér legyen mellettem.

-Mondod ezt, egy eltöltött délután után. De, ha majdnem 17 évet húzol le vele egy fedél alatt... A hajad tépve menekültél volna el otthonról, abban a percben, ahogy nagykorúvá váltál.

-Te is így tettél?- ráncoltam a homlokom.

-Én???- mutat magára sértetten. – 17 évesen, szép csendben költöztem Svájcba. Nem kellett megvárnom, míg 18 leszek, mert akkor már profi autóversenyző voltam. Ergo volt keresetem.- vigyorgott büszkén.

-Gyerekek, kész a vacsora!!- hallottuk Heike hangját odalentről.

***Seb szemszöge***

            Másnap reggel az ablaküvegen beszűrődő Napsugarak költöttek fel. Nyújtózkodás közben szidtam magam, amiért az este nem húztam be a sötétítőket. Hunyorítva néztem meg az időt a telefonomon: 06:10. A szervezetem hozzá van szokva a koránkeléshez, kötelező a mindennapos edzés, még a reggeli elfogyasztása előtt. Balra fordítottam a fejem, a mellettem fekvő szépség még javában az igazak álmát alussza. Tenyere a hasamon pihen, egyik  lábát pedig körülvetette a combomon. Egy ideig csodáltam csodaszép arcát, kiélveztem, hogy a tudta nélkül figyelhetem, majd azt gondoltam, kihasználom, hogy megébredtem és elmegyek kicsit edzeni. Óvatosan kimásztam, magamra kaptam valami ruhát, amiben könnyű mozogni, üzemeltettem az Ipodom és indulásra készen álltam. De mint mindig, ma reggel sem léptem csak úgy le: bársonyos arcára puszit adtam.

            Nagyjából tudom, hogy mikorra várható a reggeli, ezért nem is siettem nagyon. Kezdetként futottam néhány kört a környéken, majd hazajöttem, kivettem a bicajomat a garázsból és tekerni kezdtem. Először a parkban- ahol hozzám hasonlóan páran már megkezdték a munka előtti jótékony testmozgásukat,- majd eszembe jutott, hogy túlságosan is régen voltam már a várnál. Megéri a meredek dombokon felfelé tekerni, hisz különleges az a hely! Kis köves utacska húzódik végig a vár mellett, melyet egyik oldalról kőből épített fal szegélyez. Felültem erre a falra, a lábaimat a semmibe lógattam.Csodálatos kilátás nyílik innen. Az egész várost be lehet látni. Azt tapasztaltam, hogy kevesen szeretnek ide járni. Úgy látszik, nem mindenki szeret néha elvonulni a nyilvánosság elől. Gyerekkoromban sokat jártam itt anyáékkal, a haverjaimmal és természetesen Hannaval is. Az ujjaimat bámultam és felrémlett előttem, hogy szinte minden hétvégén elbicikliztünk ide ketten. Sosem untuk meg ezt a helyet. Egymás ölelésében néztük a lenyugvó Napot, közben szerelmes szavakat suttogtunk egymásnak. Szerettem őt, az életemnél is jobban, mégis... Ez nem volt elegendő! Megszűntem szeretni őt, és máig nem tudtam rájönni arra, hogy mi okból?! De szinte biztos: nem az ő hibájából. A családjainkból mindenki 100%-ban biztos volt abban, hogy mi majd összeházasodunk és sok-sok boldog gyermek szülei leszünk. A házasság több alkalommal is felhozódott köztünk. De csak felhozódott, mint tudjuk, egyszer sem történt meg. Számtalan lehetőség adódott arra, hogy megkérjem a kezét, de én egyszer sem kaptam az alkalmon. Mindig csak halogattam a letérdelést és annak a fontos kérdésnek a feltételét, és... látjuk, mi sült ki ebből: külön váltak útjaink. A szerelmen és a vágyon kívül erősebb kötelék nem volt köztünk. Én megtaláltam a boldogságot, de vajon vele mi lehet? A telefonszáma még mindig megvan, de nem hívhatom csak úgy fel! Hailey bizalmát egy pillanatra sem akarom kockára tenni! Még a végén azt hinné, hogy még mindig érzek valami Hanna iránt! Hannaval megszakadt a kapcsolatunk, és ez örökre szól! Lehet nem véletlen az, hogy halogattam a lánykérést! Talán odafentről tudták, hogy nem ő a nekem való és nem engedték, hogy őrültséget kövessek el a jegygyűrű felhúzásával. Az egészben az a legrémisztőbb, hogy a történelem ismétli önmagát. Haileynek is napi rendszerességgel bizonygatom, hogy sosem fogom bántani, sosem fogok csalódást okozni neki, és sosem fogom elhagyni. Bízik bennem, a szavaimban, a tetteimben. Igaz szerelmet érzek iránta és tudom, hogy képes vagyok mindent megadni kettejüknek. És azt is tudom, hogy Hailey mellett szívesen megöregednék. Kész lennék feleségül kérni őt, de megint szembe nézek ugyanazzal a problémával: halogatom. Mert mi van, ha a házasság sem elegendő? Ha az sem biztosítja, hogy örökké egymáséi leszünk? Tudva azt, hogy egy férfi már magára hagyta, én megtudnám ezt tenni? Ki tudnék lépni ebből a kapcsolatból, ha már fojtogatva érezném magam? Hogyan sérülne jobban? Ha tettetném, hogy szerelmes és boldog vagyok, vagy ha azonnali hatállyal elé állnék az igazsággal?

-Nem!- megráztam a fejem.- Ilyenre még csak gondolni sem szabad! Hailey az igazi, őt nekem teremtették!!!- korholtam magam.

            A Nap egyre magasabbra szökött az égen. Az órám 08.40-et mutatott, idejét láttam hazabiciklizni. A főtéren elhaladva a lenge szellő rózsa illatot sodort felém. Gondolkodás nélkül mentem be a virágüzletbe és kiválasztottam a legfrissebb, legszebb csokrot. Az eladóhölgy az ára helyett csak egy aláírást kért, de én tisztességes polgárhoz méltóan kifizettem az összeget és még egy autogrammal is gazdagabbá tettem. Az utcánk sarkán apával futottam össze, aki hazafelé tartott a friss reggeli pékárúval és gyümölcsökkel. Elvettem tőle a szatyrot és a kormány végére akasztottam.

-Haileynek lesz?- mutatott a rózsacsokorra.

-Természetesen. Egy kis reggeli romantika sosem árt. – már tudtam, milyen ébresztőt szánok neki. Remélem még nem ébredt fel.

-Használjátok ki, hogy fiatalok és szerelmesek vagytok. Az öregedéssel csak a problémák jönnek. Nekünk már csak ez maradt anyáddal.- sóhajtott fájdalmasan.

-Ugyan apa!! A korotok és a gyülemlő gondok ellenére is ugyanúgy szeretitek egymást, mint huszonévesen.

-Csak épp nem tudom, hogy mutassam ki anyádnak. Hogy ne tűnjek szentimentális vénembernek.

-Nem kell komplikált dolgokra gondolni: elég egy pillantás, egy ölelés napközben. Vagy azt hiszed, hogy mát rúl öregek vagytok ahhoz, hogy kéz a kézben sétlájatok? Vagy félsz, hogy kinevetnénk, amiért szájon csókolod anyát? Az ilyesmi nem ciki, sőt! Inkább reménygerjesztő lenne, mert van remény arra, hogy Haileyvel hasonlókat éljünk át. És hidd el apa, megnyugtatna, ha látnám, hogy minden rendben van köztetek! Szóval, hajrá apa!!!- biztatóul megveregettem a vállát.

            Halkan nyitottam be a hálóba. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy még nem ébredt fel, így meg is kezdtem a reggeli kis magánakcióm. Az én térfelemen aludt,  párnámat magához ölelve. Leültem az ágyra, kihúztam a csokorból egy szál rózsát, mellyel végigsimítottam az arcán, majd a karján.

-Ébresztő, Csipkerózsika!!

-Hmmm...- morgott ébredés közben. A fülcimpáját kezdtem harapdálni, mire átkarolta a nyakam. Lágy csókot leheltem a szemhéjára majd a szájára. Ezután kinyitotta szép szemeit és felült az ágyban.

-Mennyei illata van, köszönöm!- ölébe tette a csokrot.- Edzeni voltál?- nyomott el egy rövid ásítást.

-Igen. Futottam és utána bónuszként elbicajoztam a várig.

-Óóóóó....- sóhajtott csalódottan. –Szívesen veled tartottam volna. Biztosan szép ott.

-Mikor legközelebb hazajövünk, elmegyünk kocsival.

-Kocsival? – háborodott fel. – Minek autóval menni? Szerinted annyira puhány vagyok, hogy nem bírok odáig elbiciklizni?- kezeit csípőre vágta.

-Én ilyet egy szóval sem mondtam!- szabadkoztam, miközben jól szórakoztam azon, ahogy épp próbál sértődött képet vágni. Rendkívül elbűvölő és.. kívánatos volt ebben a pillanatban!!

-Nem mondtad, csak gondoltad!- szemei lángoltak, leterített az ágyon és a csípőmre ült. Nekem sem kellett több, végigsimítottam combjain, feljebb csúsztatva az amúgy is rövidke hálóingét. Minden porcikám felhevült, a vérem lüktetve csordogált az ereimben. Lehajolt, az orrát végighúzta a nyakamon.

-Azt hiszem már többször bebizonyítottam, hogy felveszem veled a versenyt, főleg, ha reggeli mozgásról van szó.-suttogta incselkedve.

-Nem tudom, mire gondolsz...- adtam az ártatlant. Ebben a pillanatban ez gerjesztően hatott rám.

-Ó, dehogynem tudod!!!

Az ajkam harapdálta, kezével benyúlt az izzadtságtól nedves pólóm alá, s nekem itt elszakadt a cérna: alsó felem is éledezni kezdett. Fordítottam egyet magunkon.

-Megyek, letusolok.- adtam egy csókot neki és már a szobában sem voltam. A kis boszorkány jól feltüzelt, így muszáj volt beállnom a hideg zuhany alá. Máskor nincs elég akaratom ahhoz, hogy félbeszakítsam a reggeli kis műsorainkat, mindketten hívei vagyunk a reggeli ágytornának, de most határt kellett szabnom a dolgoknak, mert kizárt, hogy be tudtuk volna fejezni, amit elkezdtünk.

            Reggeli után úgy döntöttem, hogy kicsit kettesben hagyom anyát meg apát a konyhában.Apát egy röpke pillantással sikerült is rávennem arra, hogy segítsen anyának az asztal leszedésében.

-Gyere, mutatni akarok valamit.- megfogtam Hailey kezét és kivezettem az udvarra. Megnyomtam a piros gombot, amely kinyitja a garázsajtót. Beljebb tessékeltem őt, hogy körülnézhessen.

-A lakókocsi, amivel kiskorodban a versenyeidre jártatok?- mutatott az ócska, több ezer km-t megtett családi járgányra.

-Igen, az.- kinyitottam az ajtaját, hogy belül is körülnézhessen.

-Lehet képzelődöm, de érezni lehet a bútorokon, a sarok ülőke bőrhuzatán a benzingőzt, a versenypálya jellegzetes „szagát”. – ismertette velem észrevételét, miután kiszállt a kocsiból. Odajött hozzám és átkarolta a nyakam.- Remélem vannak családi fotók arról, ahogy egy-egy verseny miatt átszelitek az egész Németországot. A nagy családi fotókkal még tartozol nekem!- fenyített meg.

-Anyának szokása előszedni a fényképalbumokat, ha a családban valakinek szülinapja van, szóval teljesül a vágyad!- kuncogtam. A nosztalgiázást én rendre ki szoktam hagyni, nem szívesen találkozok a fogszabályzós, pattanásos énemmel. -De van itt még valami érdekes a számodra!- a garázs hátsó részébe húztam, ahol ott nyugodott a pár évvel ezelőtt vásárolt KTM-em.

-Aztaaa...- elképedve járta körbe a motort.-Ez a tied?- pislogott szaporán.

-Igen. Jó hasznát veszem, mikor a hazai versenyre kerül sor, mert szálloda helyett ugye itthon alszom és motorral hamarabb kijutok a pályára.

-Nagyon szép darab.- az ülésen végighúzta ujjait. –Érdekes dolgokat tudok meg rólad. Az autók iránti imádatod meg sem lep, de hogy még a motorokat is szereted! Na, ez nekem teljesen új!

-Ezzel is lehet száguldozni.- biccentettem oldalra a fejem.

-Elviszel majd egy körre?- kunyizott.

-Nahát, Miss Roberts!- fontam össze karjaim és rávigyorogtam. – Mióta szereti ön a száguldozást?

-Mióta minden érdekel, ami te magad vagy!- adott kielégítő választ. Elragadó volt, ahogy elfogta a lelkesedés. Úgy tűnik véglegesen búcsút inthetünk a mindig félénk és visszahúzódó Haileynek!

-Tervezed, hogy most is motorral mész ki a pályára?- nekidőlt az egyik szerszámos szekrénynek.

-Igen. Apa autóját nem vihetem el, mert akkor neki nincs mivel kijönnie.

-És mi Rosalieval hogyan jutunk ki a pályára? Hárman mégsem ülhetünk egy motorra.

-Majd jöttök apával meg anyával.

-De ők csak szombaton és vasárnap mennek ki, én pedig egész végig kinn akarok lenni és támogatni akarlak téged, már csütörtöktől megkezdve!

-Csak nem akarom, hogy unatkozz. Sok megjelenésem meg interjúm lesz a hétvégén, a csütörtöki napom szinte csak erről fog szólni. Nem lesz időm rád is figyelni.

-Miattam ne aggódj, te csak tedd a dolgodat! Én majd ücsörgök egy széken, úgyis szeretem nézni, ahogy a szerelők dolgoznak az autódon. Nem bírok itthon ülni és nézni az eseményeket a Tvben! Hadd menjek ki veled reggelente!!- elővette a legszebb nézését.

-És Rose?

-Majd kijön szombaton és vasárnap a szüleiddel. Na, mondj igent!!- a nyakamba csimpaszkodott.

-Rendben!- adtam be a derekam.

            A délelőttömet arra használtam fel, hogy megmostam a motort, ellenőriztem az első és a hátsó gumik nyomását és olajat cseréltem. Közben a Foo Fighters dübörgött a fülemben és szépen el is merültem a munkában. Egyszer csak egy mozgó alakra kaptam fel a fejem. Hailey kifelé tart a kerítésen.

-Hová ilyen sietősen?- kiáltottam utána.

-Elugrok a boltba mézért.

-Tudod, merre van a bolt?- kérdeztem, miközben megtöröltem az olajtól csúszós kezemet.

-Igen, kaptam eligazítást.- megforgatta a szemeit.

-Várj, megyek én is!- rohantam felé.

            A pénztárnál álltunk sorba, mikor csörögni kezdett a telefonom. Felmutattam Haileynek a telefont, aztán nagy nehezen átrágtam magam a kígyózó soron, hogy fogadhassam Heikki hívását. Úgy tűnik megunta a kiruccanást Cynthiával, ugyanis máris visszatért a kemény és szigorú edző bőrébe. Minek is higgye el, mikor azt állítom, hogy edzettem ma. És megint jött a szokásos: „ Jajj lesz neked, ha akárcsak egy dekát is felszedtél!”

-Oké,őrmester, most leteszem, csütörtökön találkozunk a pályán!

Van az a mondás, hogy mily kicsi a világ! Na, ez különösen igaz Heppenheimra! Kis város, kevés lakossal, ahol szinte mindenki ismer mindenkit. Persze, hogy nagy a valószínűsége annak, hogy összefutsz valakivel. Főleg az exeddel! Merthogy Hanna közeledett irtó sebességgel felém, egy kutyát sétáltatva. Ijedten néztem be a bolt ablakán, megnyugtató volt, hogy Hailey még a sor közepén állt.

-Szia.- szólított le Hanna, pedig még méterekre volt tőlem.

-Nahát, Hanna! Micsoda meglepetés!- színleltem, hogy mennyire meglep, hogy épp látom. Magamban pedig már lejátszottam a jelenetet, ahogy épp az edzőm nyakát tekerem ki, amiért pont most hívott. Nem 5 perccel korábban, vagy 5 perccel később!! Pont most!!

-Hát... én se sok esélyt adtam annak, hogy összefutunk. Mondjuk nem meglepő, hogy itthon vagy, hisz hazai verseny...-erőltette a kommunikálást.

-Téged viszont meglepő itthon látni. Azt hittem valahol Svájcban vettél ki lakást a munkád miatt.- képtelen voltam arra, hogy csak úgy lerázzam őt!  Annyira aljas nem tudok lenni! Főleg azt figyelembe véve, hogy nincs miért okolnom Hannat.

-A munkahelyem a régi, még mindig a S’Olivernek dolgozom, csak már itthonról, kevesebb pénzért.- lehajtotta a fejét. Olyanná vállt a tekintete, mint akit megrohamoznak az emlékképek. És rossz előérzetem támadt! – A szakításunk után elmentem Baarba. Beszélni szerettem volna veled. De, ha most eseteg ráérsz...

Hailey pont ebben a pillanatban lépett ki a boltból. Hanna arca fehér lett, hatalmasat nyelt, Hailey pedig járatta a tekintetét közöttünk. Szép kis szituációba kerültem, nem mondom! Azonnal átkaroltam Haileyt és egy puszit nyomtam a feje búbjára, csakhogy ne érezze olyan idegennek magát ebben a hármasban. Hannaban ezzel biztos megforgattam még egyszer azt a bizonyos tőrt.

-Te vagy Hanna, igaz?- szólalt meg rekedtes hangon Hailey.

-Igen.

-Hailey vagyok!- nyújtotta a jobbját az exem felé.

-Ideje mennünk kicsim, anya már biztos türelmetlenül várja a mézet.- sürgettem a búcsút.

-Persze, menjetek csak!- engedett minket csalódottan utunkra.

            Igazán szerettem volna ezeket a kínos perceket elfelejteni és nem beszélni az exemről, de... minek is teljesüljön minden kívánságom! Este, valami tehetségkutató műsort nézve aztán feljött a téma.

-Seb, mi baj?- emelte fel a fejét a mellkasomról Hailey. – Olyan feszült vagy és olyan merev. Vagy unalmas? Viheted máshová is.- és felém nyújtotta a távkapcsolót.

-Dehogy unalmas! – mosolyogtam és a füle mögé tűrtem egy hajtincset.

-Egész nap ilyen voltál szinte. Mint aki citromba harapott.- arca elkomorult. -  Hanna. Miatta vagy ilyen, igaz?- törökülésbe ült, hogy jobban láthasson.

-Nem akarok róla beszélni!!- emeltem meg  hangom. – Sem arról, ami történt köztünk.

-De ő nyilván szeretett volna beszélni erről. Veled. Csak én megakadályoztam.

-Még nehogy magad tedd felelőssé! Ő a hibás, amiért odajött hozzám! Miért nem tudott elmenni mellettem? Vagy átmenni az utca túloldalára?

-Talán azért, mert még jelentesz neki valamit.

-Én ebben biztos vagyok, de akkor sem akarom, hogy oda jöjjön hozzám! Nem akarom, hogy féltékenykedni kezdj.

-Amíg nem adsz okot, addig nem fog a bizalmam meginogni!- nyomott egy puszit a homlokomra.-Volt valami szóváltás köztetek, amíg meg nem érkeztem?

-Nem igazán. Még épp időben érkeztél. És ezért hálás vagyok Így nem tudta kimutatni, hogy mennyire mély nyomot hagyott benne  a szakítás. Bár ezt az is alátámasztja, hogy szó szerint elmenekült Svájcból és itthonról dolgozik. Tudod... nem épp a legmegszokottabb szakítás volt a miénk.- csak belekezdtem, hogy Hailey is megértse, miért érzem ennyire kínosnak és felkavarónak a találkozást.- Nem bántam meg azt, hogy szakítottam vele. Csak... így visszagondolva, másképp csináltam volna. Mint két, normális ember, leülhettünk volna, megvitathattuk volna az utolsó hónapok történését, de a helyzet úgy adta, hogy rá kellett zúdítanom a kegyetlen igazságot. Csak azt értette meg, hogy nem vele képzelem el a jövőmet és... nem volt lehetőségem épeszű magyarázatot adni. Üvöltözni kezdtünk egymással, csúnya dolgokat vágott a fejemhez. Úgy érzem, hogy ez egy befejezetlen ügy kettőnk között.

-Akkor itt az ideje, hogy befejjezzétek! Szerintem tudod, hol lakik. Ha nem is most, de mikor úgy érzed, hogy itt az idő, akkor keresd fel és beszéljétek meg. Zárjátok le ezt az ügyet. Mert úgy érzem, hogy ez egy teher a számodra. Ezen túl kell lépned neked is, és neki is. Csak úgy fog elengedni végérvényesen, ha tudja a miértet a kérdéseire. Én nem leszek akadály abban, hogy egy megszokott szakításhoz hasonlítson a tiétek.- megsimogatta az arcom és megcsókolt.

-Most nem foglalkozok ezzel. A hétvége minden pillanatát ki akarom élvezni!-  elfektettem az ágyon és folytattuk azt, amit a reggel abbahagytunk.