13. rész

Sziasztok!

Hosszabb kimaradás után ismét adok magamról életjelet, sikerült elkészülöm az új résszel.

Különösebb, említésre méltó esemény ezúttal sincs benne. Az előző rész végén felbukkant egy új női szereplő, Chloe személyében.  El olvasva a részt rájöhettek, hogy ki is ő, milyen karaktert formál meg, azt azonban még  mindig nem árulhatom el, hogy a történet további részeiben milyen "feladathoz" jut majd. Mindenesetre a szereplőkhöz ő is csatlakozott és a képe is megjelenik az oldalon.

Köszönöm az előző részhez kapott visszajelzéseket, igyekszem ezt meghálálni nektek azzal, hogy most már belehúzok az eseményekkel. ;)

Hangos kacagásra ébredtem. Azonban a helyet, ahonnan ezt hallottam, nem tudtam meghatározni. Először álomnak hittem az egészet, azt mondván, hogy ki az, aki kora reggel kacag, aztán ahogy kezdett elmúlni a kábultságom felismertem kislányom hangját. Azonnal kipattantak a szemeim, ám a szobában uralkodó erős fény miatt hunyorítanom kellett. Oldalra fordítottam a fejem és azzal szembesültem, hogy az ágy mellettem üres. Rosalie nem feküdt mellettem és ettől megijedtem. Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam egy melegítő nadrágot- hogy azért ne egy szál bugyiban és pólóban flangáljak a lakásban- és kimentem a szobából. Csend honolt mindenhol és nem is láttam senkit sem. Aztán visítástól és kacajtól lett ismét hangos a lakás. Sikerült végre beazonosítanom a helyet, ahonnan ezek származnak: Sebastian szobája. Halkan kopogtam és bizonytalanul bekukkantottam a szobába. Kisebb felfordulás volt odabenn, a párnák a szőnyegen hevertek, az ágy összeugrálva, Rosalie és Sebastian pedig hancúroztak az ágyon. Lányom Sebastianon feküdt, ki egyik karjával átölelte Rosaliet, másik, szabad kezével pedig ott csikolta, ahol csak tudta és érte.

-Anya is felébredt. Mi lenne, ha őt is bevonnánk ebbe a hatásos ébresztőbe?- mosolygott szélesen a német. Rám. Kissé meglepődtem, nem számítottam arra, hogy észrevesz, ugyanis egy elég kicsi résen kukucskáltam befelé.

-Anyaaaaaa!!- kiáltott fel kislányom. Gyorsan lemászott Sebastianról és rohanni kezdett felém. Nagy igyekezetében pici lábai valahogy belegabalyodtak a takaróba és az ágyról egyenesen a szőnyegre puffant. Sebastian fal fehér arccal ült fel az ágyon, de én is rémülten léptem beljebb. Rosalie feltápászkodott és nevetve vetette magát karjaimba. Felemeltem és össze-vissza puszilgattam arcocskáját.

-Nem ütötted meg magad?- tört felszínre az anyai aggódásom.  Fejét rázva adta tudtomra, hogy az ég világon semmi baja nincs.. – Sajnálom, hogy felkeltett és egy fárasztó hancúrozással indult a napod. Nem is éreztem, ahogy kimászik mellőlem. Máskor minden mozdulatára felébredek, valószínűleg mélyebben aludtam az átlagnál-.- magyarázkodtam. Nem tudtam miként is kérjek bocsánatot, amiért Rose így lerohanta a németet.

-Hailey, igazán nincs miért bocsánatot kérned. Rosalie még csak 4 éves, neki a játék jelenti az életet. Kölcsönösen imádjuk egymást, ez nyilvánvaló. Azt is merészen ki merem jelenteni, hogy nem csak nekem, hanem a lányodnak is emlékezetes marad ez a reggel, hiszen melyik gyermek mondhatja el magáról azt, hogy a kedvenc pilótáját nyúzta reggel?- kérdezte vidáman csilingelő hangon. Lehajtottam fejem, hiszen… igaza volt. Ismét. Rosaliet letettem a karjaimból, ő pedig ismételten bevackolta magát a német mellé.

-Te nem csatlakozol hozzánk?

Felkaptam a fejem és láttam, ahogy Sebastian felemeli a takaró szélét maga mellett. Ledermedve álltam a szoba közepén. Hogy én befeküdjek mellé? Nem engedhetem, hogy a dolgok idáig fajuljanak.

-Azt hi…hiszem ezt most ki…kihagyom.-beszéltem össze-vissza. Az éjjeliszekrényen levő digitális órára pillantottam, mely fél 9-et mutatott.- Nem vagytok éhesek?- tértem el a témától. Egyszerre jelezték, hogy de, ezért a konyhába siettem. Tettem oda főni egy adag kávét és egy kisebb edénybe vizet teának. Nagyjából az asztalt is megterítettem már, csak a tányérok hiányoztak. Kezemben a három kistányérral megfordultam, tettem egy lépést az asztal irányába, aztán megtorpantam. Sebastian is a konyhában tartózkodott és felém közelített… egy szál alsónadrágban. Szokásomnak megfelelően tettem egy lépést hátra, emiatt a fenekemmel beleütköztem a konyhaszekrény szélébe. Remegő kezeimben a tányérok is egymáshoz koccantak. Zavarban voltam, még jobban, mint a tegnap hajnalban.

-Megyek megnézem Rosaliet, hátha kell segítenem neki az öltözködésben.- nyögtem ki egy értelmes mondatot, ezzel magam is megleptem. Már a konyhán kívül jártam, mikor utánam szólt: -A tányérokra feltétlenül szükséged van?

Visszaszaladtam, letettem a tányérokat az asztal közepére és anélkül rohantam ki, hogy egy pillantást is vetettem volna oda, ahol ő állt. Amint betettem a lábam a szobába, azonnal nekidöntöttem a fejem a csukott ajtónak. Lehunytam a szemeim és ismét megjelent előttem Sebastian félmeztelen teste. Immár másodjára van rám ekkora hatással a közelsége. Csúfondáros mosoly ült az arcomra, mikor belegondoltam abba, hogy most jól szórakozhat rajtam a zavarodott viselkedésem miatt!

-Anya, kész vagyok!- jelent meg előttem a kis hercegnőm teljesen felöltözve.

-Ügyes vagy kicsikém.- simogattam meg fejét dicséretként.

Ezután visszamentünk a konyhába. Sebastian végre magára kapott egy pólót, így egy fokkal jobb volt a helyzet, már nem mutatott annyit magából, de ami a legfontosabb, hogy az én tekintetemre sem hatott annyira hívogatóan. Nem tehettem meg, hogy leszólom az előbbi miatt. Ez az ő lakása, és tulajdonképpen a négy fal között mindenki úgy öltözik, ahogy számára a legkényelmesebb.

A kávé és  tea már a kancsókban gőzölögtek. Rosalienak kentem vajas kenyeret, ráhelyeztem felvágottat és sajtot, majd öntöttem neki teát is. Sebastian is nekilátott az evésnek, én pedig a kávém kortyolgatása közben belefeledkeztem a gondolataimba, azt soroltam magamnak, hogy milyen teendők várnak ma rám.

-Hailey, nem reggelizel?- zökkentett ki a pilóta a merengésemből.

-Nem vagyok éhes most.- vontam vállat.

-Pedig a reggeli étkezés nagyon fontos.- hívta fel a figyelmem.

-Tudom. De hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy sosem reggelizem. Reggelente nincs időm, mindig kapkodom, hogy ne késsem le a buszt.

-És a kávét is valahogy mellőznöd kellene.- bökött a csészére, melybe már másodjára töltöttem a koffein dús italból.

-E nélkül élni sem tudok. A nap közepe felé olyan fáradt vagyok, hogy muszáj meginnom 1-2 csészével naponta. Enélkül nem bírnám sokáig azt az iramot, mely nap mint nap a gyárban vesz körül.

-Próbáld meg egyszer, hogy munkába menet előtt kávé helyett inkább rendesen reggelizel.- tanácsolta.- Garantálom neked, hogy többet segít, mint maga a kávé. Energiát ad, amire neked felettébb szükséged van, hiszen dolgozol és emellett még gyermeket is nevelsz.

Mondandójával szépen elterelte a figyelmem arról, amit éppen csinált. Saját kezűleg készített két hatalmas, laktató szendvicset, melyet a tányéromra rakott és a magának kitöltött teát is elém tolta.- Jó étvágyat.- mosolygott.

-Köszönöm.- hálálkodtam. Ekkor döbbentem rá arra, hogy anya volt az egyetlen olyan ember mind idáig, aki kiszolgált. A ő halála óta én gondoskodtam magamról. Sőt, mindenki másról is. De most megéltem azt, hogy egy Forma-1-es pilóta vesz rá arra, hogy reggelizzek.

Mosogatást követően a szobában kezdtem kicsit pakolászni. Kinyitottam az ablakot, felráztam a párnákat, megigazítottam a lepedőt és leterítettem az ágyat egy terítővel. A teendőim befejeztére eléggé hideg lett a szobában, ezért bezártam az ablakot és mikor megfordultam hangosan felsikoltottam.

-Nem akartalak megilyeszetni.- szabadkozott.

-Semmi baj. A surranás mestere vagy, nem hallottam, mikor bejöttél.

-Csak ezt szerettem volna odaadni, mielőtt hazamegyek.- nyújtotta felém a bankkártyát, mellyel valószínűleg hozzájutok ahhoz a pénzhez, melyet nekünk szánt.

-Azt hiszem az sem lenne elegendő, ha életem hátralevő napjait arra fordítanám, hogy köszönetet mondjak neked. Ennyi kedvességet és figyelmességet nehéz kellő képen meghálálni.

-Nem várok el köszönetet. Adni mindig is jobban szerettem, mint kapni.

-Bárcsak mindenki ismerné ezt az oldalad is.- kanyarodtam vissza a tegnapi beszélgetésünkhöz.

-Igyekszem majd megmutatni ezt az oldalam is mindenkinek.

Fél órán belül már búcsúzkodott. Leginkább Rosalietól, kinek nehezére esett a pilótát elengedni. A német búcsúölelésekor úgy kezdett el pityeregni, mint ezelőtt még soha.

-Nem szabad sírni hercegnő! Amint lesz pár szabad napom eljövök meg látogatni téged és anyát. Nem fogok megfeledkezni rólad, hiszen mindig hordozni foglak magammal, idebenn.- megfogta Rosalie kezét és a szívéhez szorította.- Itt lesz neked Julie baba, aki emlékeztetni fog rám. És anyával telefonszámot cseréltünk, rendszeresen fogunk beszélni. A hócipőd is tele lesz majd velem.- nevetett engem nézve.

-Tévedsz Sebastian! Mindig szívesen hallunk majd felőled és bármikor jöhetsz meglátogatni Rosaliet. Messze te vagy a legönzetlenebb és legjobb ember, akivel az elmúlt 4 év során találkoztam.-voltam őszinte.

-Örülök, hogy így gondolod. Azt mondtad, hogy bármikor jöhetek meglátogatni Rosaliet. És, ha azt mondom, hogy nem csak a lányod fog majd hiányozni nekem, hanem te is? Kellemetlen lenne a számodra, ha téged külön meglátogatnálak a gyárban és azért külön telefonálnék, hogy csak a te hangod halljam?

Én csak döbbenten álltam előtte. Azon gondolkodtam, hogy erre a kérdésére mi is e helyes válasz…

-Azt hiszem a mai nap során már másodjára sikerült zavarba hoznom téged. Úgy gondolom ideje mennem, mielőtt eleged lesz belőlem és erőszakkal kirakod a szűröm.- sóhajtott komoly ábrázat mellett. -Rosalie lassan már kész hölgy lesz, vágyni fog saját szobára, egy olyan helyre, amit igazán a sajátjának érezhet. Szeretném, ha az én szobám átalakítanád gyerekszobává. Szívesen segítek, amiben csak kell.

-Ennek a kérésednek nem fogok eleget tenni! Nyilván oka van annak, hogy vettél magadnak egy lakást Londonban. Az ok szerintem az, hogy a gyárban levő szobád túl kicsi és itt kényelmesebb neked. Rosalie majd ezentúl is alszik velem. A másik szoba pedig ugyanúgy marad. Szeretném, ha továbbra is használnád ezt a lakást, mikor Milton Keynes-ben vagy akár itt, Londonban vagy dolgod.

Rose kapott még egy búcsúpuszit a pilótától, én pedig kikísértem őt.

-Vigyázz magatokra nagyon. –ölelt magához rövid időre, majd megfogta az utazótáskáját és leballagott a lépcsőn.

Sebastian távozása után Rosalie még elkeseredettebb lett. A szívem majd kettéhasadt könnyes szemeit látva. Próbáltam jobb kedvre deríteni és elhitetni vele, hogy Sebastian hamarosan újra eljön hozzánk, de valahogy nem voltam túl meggyőző. Úgy kellett valamit bizonygatnom, hogy közben tudtam, hogy ahogy beindul a szezon egyre kevesebb szabad ideje lesz majd a pilótának. Mindent úgy kell csinálnia, hogy közben ne feledkezzen el a családjáról, a barátairól és persze a csapatot se hanyagolja el. Tudom, hogy az elkövetkezendő időszakban nem mi leszünk az elsők számára, ám abban teljesen biztos vagyok, hogy szakít majd időt arra,  hogy felhívjon minket. Ezzel kell megelégednie Rosalienak egy jó ideig biztosan.

Hogy eltereljem a hercegnőm gondolatait befogtam őt is a teendőkbe. Megszokott volt az, hogy amikor csak lehetett, hívtam őt is magam mellé, hogy segítsen. Volt, hogy port törölgetett, volt olyan is, hogy együttes erővel vasaltuk ki a ruhácskáit.  Ő ezt sosem kényszernek fogta fel, mindig láttam a lelkesedést rajta. Igyekeztem minél több dologra megtanítani, hiszen ezek majd a hasznára válhatnak évek múltával. Az önállósága kezdetekor mindezeket kamatoztatni tudja majd. És amúgy sem akartam, hogy hozzászokjon a jóhoz. Igaz, hogy tágasabb, szebb és modernebb lakásban élünk most már, de ettől függetlenül még két lábbal a földön kell járnunk és ugyanolyan szerényen kell élnünk, mint ezelőtt. Nem szabad hagynom, hogy egy új lakás, néhány modern elektronikai berendezés és egy világbajnok pilóta pénze más emberré tegyen minket. Elfogadtam a nekünk átutalt pénzt, mert Rosalienak szüksége van néhány új játékra és ruhára, mert ilyen régi, agyonhordott és voltaképp kopott ruhákban nem járhat jövőhéttől óvodába.

Ahogy kinyitottam a ruháinknak szánt szekrényt, meg kellett állapítanom, hogy mindent az alapoktól, vagyis a takarítással kell kezdenem. Az alaposan kitisztított gardróbba aztán Rose segítségével pakolásztam be a ruhákat. Nem kapkodtunk, hiszen rengeteg időnk volt. Megmutattam a lányomnak, hogyan kell a blúzokat és a trikókat összehajtogatni, majd engedtem had érvényesüljön egyedül. A különböző ruhácskáit különböző kupacokba szortíroztuk. Én magyaráztam mit, hova és miként tegyen, ő pedig lelkesen megcsinálta. Nagyon gyorsan tanul, szerencsére fogékony az új dolgokra, én ezt pedig büszke tekintettel és dagadó mellkassal szeretném mindenkivel megosztani.

A csodával határos módon rábukkantam a porszívóra. Láttam Rose arcán, hogy elfáradt, ezért bekapcsoltam neki a tévét, de megszabtam előre, hogy csak rajzfilmet nézhet. Lehet azt mondjátok, hogy elnézőbb kellene lennem vele, de mint már mondtam, nem akarom, hogy hozzászokjon a jóhoz, és ezt sem szeretném, hogy elkényeztetetté váljon, mert az semmi jót nem szülhet.

A nappaliban levő könyvespolcot portalanítottam, mikor csengettek. Először nagyon hezitáltam, úgy gondoltam, hogy nem kellene kinyitnom az ajtót, hiszen lehet, hogy valaki Sebastiant keresi, és, ha engem itt talál, akkor mit mondok, ki vagyok? Az illető egyre erőteljesebben csengetett, ezért kénytelen voltam az ajtóhoz surranni. Apró résnyire kinyitottam az ajtót és arra is fel voltam készülve, hogy azt az illető orrára kell csapnom. A szemem sarkából láttam, ahogy Chloe áll a küszöbön. Rögtön tágasabbra nyitottam az ajtót.

-Szia Hailey. Zavarlak?

-Nem, dehogy.-hárítottam el az aggodalmát mosolyogva.

-Arra gondoltam, hogy áthozom a kishúgom, Audreyt, hogy összebarátkozzon a lányoddal.

Lenéztem, és Rosalieval egyidős kislányt tolt maga elé. Szőke, göndör fürtjei voltak, frufruja egy rózsaszín, masnis hajpánttal volt hátratűzve. Riadtan pislogott rám. Nem mertem közelíteni feléje, nem akartam még a jelenleginél is jobban megrémiszteni őt. Chloe biztatására azonban apró kezecskéjét felém nyújtotta, amit természetesen meg is fogtam, így vezettem be őt a lakásba. Bőre ugyanolyan puha volt, mint az én Rosaliemé. Bekísértem a kislányt Sebastian szobájába, ahol Rose tévézett.  Bemutattam őket egymásnak, pár perc erejéig még bent tartózkodtam, csak akkor mertem magukra hagyni őket, mikor lekötötte a figyelmüket a Kis Hableány.

-Bocsánat a rendetlenségért, nemrég kezdtünk csak neki pakolászni.- szabadkoztam, miközben csináltam egy kis helyet a kanapén, hogy a lány leülhessen.

-Nem kell magyarázkodnod.- legyintett.- Hozzá vagyok szokva a rendetlenséghez, nálunk is mindig szalad a ház, főleg, ha én suliba vagyok és keresztanyám pedig dolgozik.- kuncogott jókedvűen.

-Megkínálhatlak esetleg valamivel?

-Miattam nem kell fáradoznod. Nem szeretnélek fenntartani, látom, hogy rengeteg teendőd van.

-Ha nem unalmas számodra, ahogy pakolászom, akkor… esetleg maradhatnál, és közbe beszélgethetnénk egy kicsit.- ajánlottam fel bátortalanul.

-Nekem jobb ötletem van! Segítek neked, hogy hamarabb végezz, és közben beszélgethetnénk.

-Jó ötlet. Ha úgy vesszük, akkor összekötjük a kellemest a hasznossal.- bazsalyogtam a lányra, aki immár tettre készen állt előttem.

Meg kellett állapítanom, hogy percek leforgása alatt egy hullámhosszra kerültünk. Jobban szemügyre vettem a lányt és amit láttam, az felettébb megnyugtató volt a számomra. Egyszerűség jellemezte. Körmei levágottak és ápoltak, körömlakkmentesek. Hosszú, sötétbarna haja lófarokba kötve, ékszer gyanánt egy ezüst láncot viselt, melyen egy “C” betű lógott. Ígéretéhez hű maradt, törlőrongyot kapott a kezébe és munkának látott. Ahogy elnéztem  nem az a fajta lány, kinek büdös lenne a munka.

-Igazán emberséges tett volt Sebastiantól, hogy segített rajtatok. Több hozzá hasonló ember kéne.

-Elmondta neked, hogy mi történt?-lepődtem meg.

-Igazából nem avatott be a dolgok legmélyére, csak annyit mondott, hogy mától nem lesz üres a lakása, mert “odaadja” azt egy anyának, aki elvesztette a feje fölül a fedélt.

Mindenképp meg kell majd külön köszönnöm azt Sebastiannak, hogy diszkrét és tapintatos volt.

-Azt viszont muszáj megkérdeznem, hogy honnan ismeritek egymást Sebivel?

-Nem ismerjük egymást túl régóta…- kezdtem így a válaszom. Erősen törtem a fejem, hogy elmondjam-e neki, vagy sem, de ugye ez nem hétpecsétes titok.- A Red Bull Racing gyárában dolgozom.

Szegény Chloe álla a padlón kötött ki, eléggé lesokkolódott.

-Szerencsésnek mondhatod magad. Nem mindenkivel adatik meg, hogy ott dolgozzon, ráadásul a világ legjobb pilótájának a közelében…

Hangjában egy picit sem éreztem a megvetés vagy az irigység egy szikráját sem. Ezután mintha kifogytunk volna a témából, hiszen némán pakolásztunk tovább. Én ezt ki is használtam, egy szép kis monológot hadartam el. A szerencsében azért van némi szerencsétlenség is. Olyan élethelyzetekkel találtam szembe magam, melyekkel még nem találkoztam ezelőtt. De vehetjük úgy, hogy ezek mind a javamra vállnak a későbbiekben. Rengeteg mindenen kellett keresztül mennem addig, míg a csapathoz kerültem. Ha nem úgy alakul az életem, ahogy, akkor most nem lehetnék büszke arra, hogy a “ Vörös Bikák” csapatát erősítem. Hogy ott dolgozom, okoz boldogságot és keserűséget egyaránt. Kaptam egy barátnőt Cynthia személyében, ugyanakkor el kell viselnem azt, hogy vannak, akik szívből utálnak. Diana az egyik ellenségem, aki rettegésben tart, hiszen bármelyik pillanatban lecsaphat rám, akár egy prédára. Némi vigaszt nyújt az, hogy megismerhettem Gavint, egy jóképű, és kedves fiatal srácot, aki becsületes, és szerelmet tud nekem kínálni. Csak én ezt nem tudom kellőképpen viszonozni. Egyrészt, mert nem hiszek a szerelem erejében, másrészt, mert a drámaian alakult életemben minden átértékelődött, a magány toronymagasan az első helyen áll. Gavin lehet az első olyan férfi, aki becsületesen, mindenféle bűnös szándék nélkül közelít felém és  igazi nőként tekint rám, nem pedig egy olyan nőként, aki kihasználható és ágyba csalható. De a Daniel mellett eltöltött időnek köszönhetően már ez sem fontos nekem.  Az egyetlen jó dolog az életemben, az a kislányom. Őszinte mosolyt, vidám kacagást, önfeledt boldogságot csikart ki Roseból az, hogy személyesen is találkozhatott a kedvencével. Végre olyan boldog volt, amilyennek egy 4 éves kislánynak lennie kell.

-Anya, megengeded, hogy megmutassam Julie babát Audreynak?- kérlelt a lányom.

-Természetesen. De ezt meg sem kellett volna kérdezned kicsikém.- simogattam meg fejét. Mosolyogva néztem utána.

-Julie baba igazán értékes lehet, ha engedélyt kér arra, hogy megmutassa.- kuncogott Chloe.

-Hidd el, hogy az. A lányomnak főleg. Az az igazság, hogy Rosalienak sokat jelent az a baba, hiszen egy számára fontos személytől kapta.

-A gyerekek már csak ilyenek. Nekünk csak egy játék, míg nekik lét fontosággú sokszor. Mintha emlékeztetné őket valamire vagy valakire.

-Épp azért imádja azt a babát annyira, mert egy olyan személyre emlékezteti, aki most hosszú ideig távol lesz tőle.- szomorodtam el.

Megkínáltam őt a reggel kifőzött kávéval és a kanapéra telepedtünk le. Tovább folytattam aztán a mondandómat. Vannak olyan dolgok, amiket nem merek elmondani egy számomra idegennek. Ám amiket nyilvánosságra hozok majd, ez nem hozhat bajt a fejemre, ráadásul  Sebastian is kapcsolódik ehhez, akit Chloe is ismer.

-Tudod, a lányommal mindketten rajongunk a Forma-1-ért. Rose nagyobb, én kisebb mértékben. A hangsúly azon van, hogy a Red Bull a kedvenc csapatunk. Ezért is dolgozom ott, és egy szerencsétlen eset következtében a német karjaiba pottyantam, aki aztán hazakísért engem…

Chloe csak hallgatott, miközben szemei egyre kerekebbek lettek. Végül is érthető, nem mindennapi módon ismerhettem meg őt.

-Ha nem ismerném Sebit én is személyesen, akkor most rettentő irigy lennék rátok. De ezt az irigységet meghagyom másoknak. Azoknak, akik még egyszer sem találkoztak vele. Merthogy rengetegen vannak. De én azt mondom, hogy élvezzük ki minden egyes pillanatát annak, hogy ilyen szerencsések vagyunk.- megfogta a kezem és jóízű nevetésbe kezdtünk.

Ahogy telt az idő, mi úgy merültünk bele a beszélgetésbe. Így tudtam meg azt is, hogy egészségügyi asszisztensnek tanul egy londoni főiskolán.

- Kérlek bocsásd meg tapintatlanságom, de nagyon felkeltette a figyelmem az, hogy a húgoddal és a keresztanyáddal laksz együtt.

-Tudod, Audrey nem a vér szerinti húgom. Keresztanyámnak soha nem lehetett gyereke, ezért 4 évvel ezelőtt eldöntötte, hogy örökbe fogad egy kislányt. Audrey akkor még csecsemő volt és úgy tudja, hogy ő az én kishúgom. Kérlek ne mondd el az igazat neki jó? Félek, hogy rosszul érezné magát nálunk emiatt és azt hinné, hogy ő akkor nem tartozik hozzánk és…

-Chloe, megbízhatsz bennem. Efelől biztosítalak.

-Édesanyám évekig tartó betegség és hosszú kínlódás után hunyt el.- hajtotta le a fejét és a fájdalom azonnal átsuhant az arcán.- Keresztanyám akkor döntötte el, hogy magához vesz. Felhúzta a kesztyűt és megküzdött apámmal, ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy szinte még gyerekként  egy olyas valakivel éljek egy fedél alatt, aki minden egyes nap a sárga földig issza le magát.

Teljesen lesokkolódtam. Itt ül velem szemben egy olyan lány, kinek a múltja egyes része megegyezik az enyémmel. Már a kisugárzásán is látszik, hogy érett, komoly és megfontolt, és most már azt is tudom, hogy miért tűnt nekem ez fel már a legelső pillanattól kezdve.  Eddig nem  győztem hálát adni az égieknek Cynthiáért, most pedig hirtelen Chloeért. Két különböző személyiség, természet és temperamentum, mégis azt kell mondanom, hogy Chloe már most közelebb  áll hozzám. Hogy miért? Amíg nem dolgoztam a gyárban, nagyon vágytam egy olyan valaki társaságára, aki pontosan átérzi azt, amiken én keresztül mentem. Mert ugye átérezni, elképzelni és megérteni teljesen különböző dolgok.

További beszélgetésünket a csengő zavarta meg. Elnézést kértem Chloetól és mentem ajtót nyitni. Megilletődve álltam az ajtóban, Cynthia pedig velem szemben.

-Bemehetnék?- kérdezte félénken. Bátorítóan rámosolyogtam és betessékelem. Örülök, hogy meglátogatott, hiszen így be tudom mutatni a két lányt egymásnak.

-Én csak… Bocsánatot szeretnék…- idáig jutott a beszéddel, mert Chloeval összenéztek. Hátat fordított és kiment az ajtón. Roppant kellemetlenül éreztem magam Chloe előtt, főleg mikor magára hagytam, és a barátnőm után rohantam.

-Nem kellett volna utánam jönnöd, szórakoztasd csak az új barátnődet.- vetette a szememre. Rosszul esett ezt pont az ő szájából hallani. Megbíztam benne, az életem is rábíztam volna és most hátba támad?

-Nagyon megváltoztál. Nem az a Cynthia áll előttem, akinek én a barátságom adtam. Az a Cynthia nem bántott volna meg alaptalanul, ő örült volna annak, hogy még egy lánnyal kezdek összebarátkozni. Sikerült ismét mindent negativ irányba fordítanod, most már végképp nem tudom, hogy kiben bízhatom meg és kiben nem.

Láttam rajta, hogy akart volna még ehhez hozzáfűzni valamit, de én már nem voltam hajlandó mindezt végig hallgatni. Feldúlt állapotba léptem be a lakásba. Szégyenkezve néztem Chloera.

-Bocsáss meg, hogy ennek a tanúja  kellett lenned.

-Ne érezd magad kényelmetlenül, nem tehetsz róla. Tudok valamiben segíteni?

-A ház körüli  teendőkben már nem, viszont egy óriási szívességet kérnék tőled.

-Bármit.

-Te biztosan jól ismered ezt a környéket. Rosaliet szeretném hétfőn beiratni egy óvodába. Nem tudsz ajánlani egy óvodát, ami itt van a közelben?

-Nekem ennél sokkal jobb ötletem van- csillantak fel szemei.- Mit szólnál ahhoz, ha Audrey és Rosalie egy óvodába járnának?

-Őszintén? Csodás lenne! Rosalie számára legalább nem lenne mindenki ismeretlen.

Megegyeztünk abban, hogy hétfőn akkor közösen látogatunk el az oviba, aztán vendégeim hazamentek én pedig gondterhelten támaszkodtam meg háttal a csukott ajtónak. Mozgalmas nap volt a mai és valahogy úgy érzem, hogy a java még
csak most jön…

12.rész

Sziasztok!

A chatben Lisa kérdésére azt a választ adtam, hogy igyekszem ezen hét elejére elkészülni az új résszel. Nos, ez meg is történt, csak az utolsó pillanatban adódott egy kis technikai probléma: a program, amivel a részeket szerkesztem úgymond "bekattant", elfelejtette elmenteni a teljes egészében kész részt és mindent újra kellett gépelnem. Erre csak a mai napon  tudtam  sort keríteni, a suli miatt nem volt időm foglalkozni az új fejezettel.

Ez a rész nem hoz most sem különösebb izgalmakat. Nagy meglepetésre nem kell számítani, szerintem mindannyian sejtitek, hogy mi lesz Hailey döntése. Azonban el kell mondanom, hogy muszáj volt így alakítanom a szálakat. A rész vége felé felbukkan egy új szereplő. Azt, hogy milyen szerepe lesz a történetben, még nem szeretném felfedni előttetek. :) 

Érdeklődtetek Gavin és Hanna után... Meg lehet nyugodni, nem tűntek el, fel fognak még bukkanni. Persze nem vártam :P

Remélem tetszeni fog nektek ez a rész (is). Időhiányban szenvedek, ennek ellenére próbáltam nem össze csapni és minden egyes részletre kellően oda figyelni. Ismét köszönöm az előző részhez kapott visszajelzéseket. :)

Kellemes időtöltést.

Reny

Hamarabb elérkezett a virradás pillanata, mint arra számítottam. Eléggé rosszul érintett az, hogy rám köszöntött egy új nap, és még mindig megoldatlan problémák és elvarratlan szálak vannak a nyakamon. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel, vörösre sírtam a szemeim, szúró és égető fájdalmat éreztem, akárhányszor megtöröltem. A szobában uralkodó csend miatt hallottam, ahogy Rosalie egyenletesen szuszog. A legfelemelőbb pillanatok közé tartozik, amikor a saját bőrömön érzem, ahogy lélegzik. A legtökéletesebb gyermek kerek e világon. Olyan gyermek, amilyenre minden nő vágyik. Érett volt a korához képest, hiszen 4 évesen megértette ezeket a mondatokat: “ Most nincs pénzem” ; “Anya most nem tud neked csokit venni.” Megszokott mondatok voltak ezek az én számból. Túlságosan is sűrűn hallotta ezeket tőlem Rosalie.

   A legrosszabb a szeretet ünnepe volt számunkra. Mások nagy bevásárlást tartottak, különféle alapanyagokkal, ajándékokkal tömték meg a bevásárló szatyrokat, addig nálunk az ünnepi menü gyümölcslevesből és krumplipüréből állt –jó esetben-. Mások asztalán ezen az ünnepen minden földi jó virított. Mindig is azt a vágyat kergettem, hogy ünnepekkor a frissen sütött mézes kalács illata lengi majd be a lakásunkat. Csalódáskeltő volt minden egyes Szentestén rájönni, hogy az előző évekhez képest  most sem történt változás. A Smith házaspár támogatásában nem mindig reménykedhettünk. Öregek révén ők is betegesek, az egyik fiókban doboz számra sorakoznak a gyógyszerek. Ünnepekkor ők is kiköltekezik magukat, összeül a család vacsorázni, amire mi nem vagyunk hivatalosak sosem. Én ezt tiszteletben tartom és tudomásul veszem mindenféle harag nélkül. Beértük azzal is, hogy a maradékból mindig bőségesen jutott nekünk is, amiből aztán 2-3 napig kihúztuk. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, de a mi lakásunkban sosem volt fenyőfa felállítva. A teleket borzasztó nehezen vészeltük át. Naponta többször fűtöttünk, Rose nem ülhet egész nap a hideg lakásban és a számlák kifizetése vitte el valamennyi pénzem. Az ajtók elől vagy épp a szemetes kukák mellől gyűjtöttem össze azokat a levágott fenyőfa ágakat, melyekre más már nem tartott igényt. Vázába állítottam őket, színes szalagokat és üres szaloncukros papírokat akasztottam rájuk. Számunkra ez volt a fenyőfa, mellyel be is értük. Tudtuk, hogy nekünk csak ennyi jut, és az asztal köré állva, égő gyertyák kíséretében hálát is adtunk mindezért. Így éltünk hát mi: teljes nélkülözésben. Én sosem vágytam ajándékra, mert már megkaptam életem legértékesebb ajándékát 4 évvel ezelőtt Rose személyében. Lélekfacsaró volt hallani Szilveszter estéjén, ahogy a szomszédok kiélvezik az aktuális év utolsó pillanatait és derűsen, nagyszabású tervekkel vágnak neki az új esztendőnek. Mi mindig a mának éltünk. Miért is terveztünk volna hetekkel, hónapokkal előre? Nekünk minden egyes új év nehezebb és nehezebb akadályokat hozott és lásd, még csak március elejét írjuk, de már mennyi dráma ért minket. Azt nem tudom, hol leszünk holnap reggel, nemhogy azt tervezgessem, mit csináljunk majd augusztusban, a szabadságomon.

   Idejét láttam annak, hogy felkeljek. Halkan kiosontam a szobából, ki a sötét nappaliba. Sebastian szobájából furcsa hang szűrődött ki, talán az ébresztőjének dallama lehetett ez. Az ablak elé sétáltam és figyeltem az ébredező természetet. A fürdőszoba irányából fény érkezett, odakaptam fejem és láttam, ahogy Sebastian törölközőt és tiszta ruhát tart a kezében és magára zárja a fürdő ajtaját. Kihasználva a maradék szabad perceim, azonnal a gondolataimba mélyedtem. Egy képzeletbeli papírra azt véstem fel, kinek az ajánlatát volna előnyösebb elfogadnom. A végső eredmény döntetlen lett, ezzel a módszerrel nem kerültem egy lépéssel sem közelebb az igazsághoz. Ám ekkor eszembe jutott valami, ami talán megkönnyítheti a dolgom. Barátnőm előszeretettel pártolta Sebastiant, úgyhogy az ő részéről nem lenne utódlagos sértődés abból, ha esetleg délután ide jönnénk vissza a csomagjainkkal együtt. Sőt! Örömében a nyakamba vetné magát és az egekig áldaná az eszem. Viszont Sebastian… A tegnapi lelki támaszért, a jóságáért és emberségéért velünk szemben tartozom neki! Már azt tervezgette, hogy segít nekem a lakás néhány részét átalakítani, hogy könnyebben boldoguljak. A sok szomorúság után felszabadító érzés volt látni a szemeiben az izgatottság szikráit. Most láttam őt először olyannak, amilyennek lennie kell: lelkesnek. Ügyelnem kell arra, hogy ne haragítsam semmivel sem magamra, mert Rosalie sosem bocsátaná meg nekem, ha az én hibámból nem találkozhatna a kedvencével. És nekem a lányom, a két szemem legféltettebb kincse a legfontosabb. Olyannyira, hogy akár el is fogadjam a német ajánlatát. Merengésem a karomra simuló kéz szakította meg. Hátra fordultam és ebben a pillanatban a fülem tövéig pirultam. A helységben uralkodó félhomály miatt azonban nem láthatta zavarom. A szemeim önálló életre keltek, többször is végig futtattam a pillantásom az előttem álló férfin. A gyors, reggeli zuhanynak köszönhetően bőréből friss illat áradt, szőke tincseiből a fedetlen mellkasára csöpögött néhány vízcsepp. Mindössze egy alsót és rajta egy farmert viselt. Nem volt kigyúrt testalkatú, mégis tetszett a látvány és megengedtem magamnak azt a kijelentést, miszerint ez  a legtökéletesebb  férfi test, ami valaha is láttam.

-Tudtál pihenni rendesen?- érdeklődött.

-Nem igazán. Csak forgolódtam egész éjjel, nem leltem a helyem.

-Annyira kényelmetlen  volt az ágy?- lepődött meg.- Remélem nem ezen múlik, hogy miként döntesz.

-Nem az ággyal volt a probléma. Egész éjjel töprengtem.

-És mire jutottál?- sürgetett. A hangjában érzékeltem az izgatottság és a remény életre kelését arra vonatkozóan, hogy nem mondok nemet a segítségére.

-Anya?- hallottuk meg az édesen csilingelő gyermek hangot. Sebastian felkapcsolta a lámpát, így Rosalie magabiztosan tipegett felénk. Álmos szemeit dörzsölte eközben. A pilóta azonnal ölbe kapta és nyomott egy cuppanós puszit az arcára. Rose-nak mindez nagyon tetszett, hiszen fülig érő mosoly volt erre a válasza.

-Hogy aludt a világ legtündéribb kislánya? – faggatózott a német.

-Jól!- szusszantott még kicsit kába hangon.- Olyan nagy és puha az ágyad!- jelentette ki, mire Sebastian felkacagott. Közelebb léptem hozzájuk, hogy megsimogathassam lányom arcát. Ő itt volt köztünk, vézna kis testecskéje a Sebastian és az én testem közé préselődött.

-Anya, igaz nem hajagszol, amiért itt aludtunk?- pillantott rám félve, pici ajkai sírásra görbültek.

-Nem haragszom kicsim.- ráztam fejem mosolyogva és megfogtam kezét.

Általa kicsit eltértünk attól a témától, melyet Sebastiannal az előbb firtattunk. Mintha ő is erre gondolt volna, ábrázata komoly lett, várt a válaszomra.

--Nos, miként döntöttél?

-Maradunk.- válaszoltam tömören, lényegre törően.

-Hallod kicsi Rose, itt fogsz lakni anyukáddal.- nevetett, miközben jól megszeretgette lányom, aki szintén majd kiugrott a bőréből. Egyszerre néztek rám és az én szívem kihagyott egy pár ütemet. Láthatóan nagyon fel voltak dobva, nem tudtam eldönteni, hogy melyikük is vigyorog szélesebben. Senki nem hinné el, hogy egy egyszerű szócska ilyen nagy örömöt tud okozni valakiknek. Eddig a pillanatig én sem.- Nem tudom mi, vagy ki győzött meg, de jól döntöttél, ebben biztos vagyok. Már alig várom, hogy délután segíthessek nektek a költözésben.

-Azt hiszem kicsit túl komplikáltam a dolgokat, az egész éjszakán át tartó vívódásom tekintve. Pár napról, rosszabb esetben pár hétről van szó, amíg nem lelek egy új albérletet.

-Hailey!- szólított nevemen erőteljes hangnemben, dühös arccal. Közben letette karjaiból lányom.- Mi az, hogy csak pár napról van szó? És miért akarnál megint albérletbe menekülni, mikor itt van ez a lakás – mutatott körbe -, amiért még lakbért sem kell fizetned?

-Te  arra gondoltál, hogy véglegesen ide költözünk?- rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

-Ahogy mondod.- biccentett.- Engem nem zavarna, sőt! Megnyugodnék, hiszen tudnám, hogy jól vagytok, hogy rendes környezetben éltek. Rosalie sokat játszhat a parkban és a gyár is közelebb van, nem kell annyit buszoznod naponta.

-Az rendben van, hogy téged nem zavar, de…a… te…- makogtam zavaromban, nem tudtam miként mondjam el, hogy nem akarom, hogy a párjával miattam civakodjanak.

-Nem tudom kire gondolsz, hogy kit zavarna.- rázta a fejét tanácstalanul.- Ez az én lakásom és azt teszek vele, amit csak szeretnék. Jelen pillanatban azt látom helyesnek, hogy rávegyelek, hogy cuccoljatok ide. És nem kell rettegned, én nem foglak az utcára tenni titeket. Nyilván nem ajánlottam volna fel a segítségem, ha pár nap múlva elzavarnálak benneteket. Nos, mi a végső döntésed most, hogy ezeket már tudod.

-Majadjuuuunk!- kotyogott bele ujjongva Rose. Láttam, hogy mennyire jól érezte itt magát tegnap este, addig kampányolna, amíg rá nem vesz a dologra. Bazsalyogva rábólintottam. Sebastian látványosan megkönnyebbült.

    Pontosan 6 órakor már a bérház kapuján léptünk be. Gyorsan rendbe szedtem magam, Rosaliet a Smith házaspár gondjaira bíztam. Könnyezve vették tudomásul, hogy utoljára. Persze azt nem tiltottam meg, hogy láthassák, hiszen a második unokájukként bántak vele, mióta csak megszületett. Megígértem, hogy akkor jöhetnek majd meglátogatni, amikor csak kedvük tartja. Velem pedig azt ígértették meg, hogy néha-néha azért eljövünk mi is hozzájuk. Fájdalom nélkül sosem fogok tudni ide visszajönni. Szerettem itt élni még akkor is, ha egyes napok nyomorúságosan teltek. De azt hiszem most érkezett el az az idő, hogy a gyökerektől kezdve új életet kezdhessek. Minden adott hozzá, csak akarnom kell!

   7 óra előtt léptem be a gyárba Sebastian kíséretében. Volt már mozgás a gyárban, ezért a meglepett pillantásokat nem kerülhettük ki. Egyeseknek furcsa volt az, hogy mi egymással beszélgetünk.

-Meddig  dolgozol?- fordult felém.

-3 óráig.

-Addig bőven végzem én is a teendőimmel. Ha végeztél, akkor ugorj be a szimulátorszobába, valószínűleg ott leszek majd a versenymérnökömmel.

Megígértem, hogy majd megkeresem akkor, elköszöntünk egymástól, majd mindketten a magunk dolgára siettünk. Szinte őrült módjára vetettem be magam a pult mögé. Nem volt nagyobb a hajtás a hét előző napjaihoz képest. Az már látszott, hogy közeleg a hétvége, mindenki kedvtelenül és fáradtan közlekedett a gyárban. A szerelők és titkárnők napi 3-4 kávét is megittak, mégsem tudtak éberebb állapotba kerülni.

   2 után pár perccel Laura lépett elém egy borítékkal.

-Nyitottam neked egy bankszámlát, itt a bankkártyád, ezzel veheted ki a fizetésed az automatából.- mosolygott. Remegő kezekkel vettem el a borítékot tőle. Végig az járt a fejemben, hogy ez az első, normálisnak mondható fizetésem, amiért keményen, ugyanakkor tisztességesen dolgoztam meg. A műszakom lejárta után lementem a bejárat mellett felállított bankautomatához, segítséget kértem a biztonsági őrtől a gép kezelését illetően. Nagyon egyszerű a dolog, legközelebb már egyedül is elboldogulok. A fizetésemmel  az alaksorba szaladtam, hogy átöltözhessek. Egyedül voltam ott, a többiek szokásukhoz híven már régen hazamentek. Az orromhoz emeltem a ropogós bankókat. Olyannak tűnhettem kívülről, mint aki életében most lát először pénzt. Való igaz, ennyi pénzt egy összegben még sohasem tartottam a kezemben. Mosolyra húzódott a szám. Mégis vannak olyan ritka pillanatok, mikor a pénz boldogít! A táskámban rezegni kezdett a Cynthiától kapott telefonom. Nagy nehezen sikerült előkotornom.

-Szia! Végre, hogy felvetted. Legalább vagy 10-szer hívtalak a mai nap folyamán. Tudod, hogy aggódtam érted?- támadott le rögtön barátnőm, ahogy fogadtam a hívást.

-Tudnod kellene, hogy ma dolgozom, és a mobilom a táskámmal együtt bezárom a szekrénybe.- válaszoltam higgadtan.

-Egész este vártam, hogy felhívj. Mi volt Seb lakásán?- tért a lényegre.

-Rosalie mesenézés közben elaludt, így esély sem volt arra, hogy hazamenjünk. Ott aludtunk a lakásán és viszonylag későn feküdtem le. Nem akartalak olyan későn a hívásommal zaklatni.

-Oké, de mondj már valami lényegeset is, mert már nem bírom idegekkel!- sürgetett.

-A német ajánlata lett a befutó.

-Tudtam, tudtam, de annyira tudtam!- visított, el kellett emelnem a telefont a fülemtől.- Nincs olyan nő ezen a világon, aki nemet tudna mondani neki. Mit vetett be annak érdekében, hogy így dönts? Mert kétlem, hogy szép szavakkal hatott rád, az ugyanis még nekem sem ment.

-Nem volt semmi olyan, amire te gondolsz!-szögeztem le, míg mielőtt elkezdett volna kombinálni.- Az egyetlen létező ok az Rosalie. Csak neki akarok jót. Ám azt az aprócska tényt egyikőtök sem hozta a tudtomra, hogy a drága pilóta azt akarja, hogy mi ki se költözzünk onnan.

-Ezt.. ezt izé.. ööö… nekem sem mondta.- hebegett a telefon másik végén.

-Valahogy ezt nem tudom elhinni neked. Most leteszem, még sok dolgom van. Számíthatok ma délután rád?

-Ez csak természetes.

   Minden cuccommal együtt fellépcsőztem a szimulátorszobáig. Kinyitottam az ajtót kis résre és láttam, amint Sebastian  és még egy férfi ( gondolom a versenymérnöke) egy asztalnál ültek, előttük egy halom papír. Nem volt  merszem megszólítani a pilótát, nem akartam megzavarni, látszott, hogy még nem sikerült végeznie. Egy ideig tétlenül figyeltem őket. Sebastian vett először észre.

-Gyere csak beljebb.- odajött hozzám, megfogta a kezem és beljebb húzott.- Rocky, bemutatom neked Haileyt, a lakásom új lakóját.- eléggé vicces volt ez a megnevezés a részéről.

-Nagyon örvendek Hailey. Nagyon sokat halottam már rólad, főleg az utóbbi fél órában.- nevetett a férfi.

-Csak azért jöttem, hogy szóljak, én végeztem mára, de, ha te még nem…

-Én is végeztem mára.- hesegette el a kétségeim efelől a német.

Kezet fogtam a versenymérnökkel és ezután elhagytuk a gyár területét. Szótlanul ültünk egymás mellett az út alatt. Igazából egy témát nem tudtam felhozni és beszélgetni sem volt kedvem. Fáradt voltam mind fizikálisan, mind mentálisan. És sajnos a mai napnak még nincs vége, a legjava még csak most jön!

-Már tegnap este meg akartam kérdezni, honnan jön Rosalie nagy rajongása? És te hogyhogy a Red Bull Racing gyárában kötöttél ki?- fordult felém kíváncsi tekintettel.

-Az egész úgy indult, hogy Budapesten jártam főiskolára, fotósnak tanultam. Egy sportlapnál kaptam állást, mint kezdő. Hazai sporteseményeken kattintgattam a vakut. Ott voltam a Magyar Nagydíjon, ahol egyébként megismerkedtem Rosalie apjával. Volt szerencsém lefotózni téged.- rámosolyogtam, ő pedig elcsodálkozott.- Rosalienak rengeteget meséltem a Forma-1-ről és megmutattam neki az általam készített fotókat. Véletlenszerűen rábökött a te képedre és ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy neked fog szurkolni. Igazából én Mateschitz nagylelkűsége miatt dolgozom a gyárban. Bementem hozzá, hogy munkát keresek. Nem volt könnyű meggyőzni úgy, hogy nem mutathattam fel diplomát, de kivételt tett. Röviden ennyi.

-Rosalie igazán egyedi módon választott magának kedvencet.-csodálkozott rá a dologra.

-Jó megérzései lehettek akkoriban. Mára már egy háromszoros világbajnok rajongója.

-Na igen.- nevetett. Kacaja simogatóan hatott a hallószervemre.- Egyszer mindenképp meg szeretném nézni azokat a képeket.

A rövidke beszélgetésünk alatt elrohant az idő, a bérház kapuja előtt találtam magam. Gombóccal a torkomban és ugrándozó gyomorral lépcsőztem fel a lakásomig. A dobozok egy része az ajtó előtt hevert, amit furcsáltam, mert én tegnap biztosan nem hoztam ide ki őket. Bentről recsegő zajok szűrődtek ki. Az ajtó sem volt bekulcsolva, könnyedén benyithattam. Barátnőm és kislányom együttes erővel ragasztószalagozták a dobozokat.

-Én leviszem a kinti dobozokat az autóba.- szólt utánam Sebastian.

 Némán álltam én is neki a pakolásnak. Közben mindig az órát néztem. Valamikor ilyentájt kell betoppannia a háziúrnak és a lakástulajdonosnak. Be sem fejeztem fejben a gondolatom, máris kopogtak az ajtón és az említett személyek besétáltak. Köszönés nélkül odaültek az asztalhoz. Cynthiával elpakoltunk onnan minden felesleges dolgot. A tulaj egy halom papírt tett elém és pillantásaival szinte kényszerített, hogy mindegyiket aláírjam.

-Rosalie, menj nézd meg, nem kell-e segíteni Sebastiannak.- utasította barátnőm a lányom.

Figyelmesen elolvastam mindent. Olyan bekezdésekkel találkoztam, hogy felszólítást kaptam a lakás azonnali elhagyására, arra kértek, hogy a beköltözés napján itt talált dolgokat nem vihetem magammal. Fájó szívvel, ám egy rossz megjegyzés nélkül egyeztem bele mindenbe, ami a papírra volt nyomtatva. Minek lázadni?

-Hogy lehet maga ennyire szívtelen? Kiköltöztet csak úgy egy anyát egy 4 éves kislánnyal?- csattant fel Cynthia abban a pillanatban, ahogy távozni készültek.

-Kérlek szépen ne avatkozz bele!- rimánkodtam. Fölöslegesen.

-Csak úgy? Akkor valószínű ön nem tud arról, hogy a kisasszonynak adóssága van felém. Hónapok óta nem fizet azért, amiért itt laknak.

-Adhatott volna még 2 napnyi haladékot. Ma minden tartozását rendezte volna.

-Elég haladékot kapott már! Havonta kapom a felszólításokat, hogyha nem fizetek be mindent az utolsó szalmaszálig, akkor pert indítanak ellenem. És amúgy sem hagyhatom, hogy vadidegen férfiak hemperegjenek az én tulajdonomat képező ágyban.- ez volt az utolsó mondata, mely úgymond kegyelemdöfés is volt egyben.

-Vadidegen férfiak? Miről beszélt Hailey? Még mindig nem hagytál fel azzal, hogy a testedből élj?- ragadta meg a karom Cynthia.

-Még a feltételezés is fájó! Nekem kéne kikelnem magamból, amiért nem tudsz elmenni a dolgok mellett szótlanul. Mire volt az jó, hogy így nekiálltál?

-Neked kellett volna jobban szembeszállni vele és harcolnod azért, amid van és ami megillett téged és Rosaliet. Vagy elég lett volna szimplán kölcsön kérni valakitől. Ha nincs ekkora büszkeséged, akkor most nem itt tartanál.

-Persze, oktass csak ki!! De tudod mit? Elegem van abból, hogy mindenki tanácsot osztogat, hogy mit kell és mit kellett volna tennem! Ha csak egyszer is lennél a helyzetemben, te mit csinálnál? Mára elég volt a segítségedből, kérlek menj haza.- mutattam a nyitott ajtó felé. Haragudtam az egész világra, de legfőképp magamra, amiért megnyíltam egyes embereknek. Észrevétlennek kellett volna maradnom és csakis arra koncentrálni, amiért valóban állásra jelentkeztem  a gyárba.  Tegnap este ki kellett volna osonnom Sebastian lakásáról és lányommal együtt elmenni innen jó messzire, hogy se Cynthia, se Gavin, se Sebastian ne találjon soha többé ránk. Mióta őket ismerem minden csak rosszabb lett. Nem tudok a saját sarkamra állni és egymagam dönteni, mert mindig rávesznek valamire vagy szimplán választás elé állítanak.

-Minden rendben?- hallottam meg Sebastian hangját az ajtó irányából.

-Igen. Ezek az utolsó dobozok.- mutattam magam köré.

-Anya! Nem találom Juliet!!- szaladt oda mellém Rose, a babáját keresve, melyet a pilótától kapott.

-Ott van a széken.- mutattam kissé ingerülten a megfelelő irányba. Odatipegett, leemelte a babát és magához szorította.- Jól nézd meg ezt a helyet kicsikém, mert ide már soha többé nem jöhetünk vissza.

-Szerettem itt lakni.- pityergett.- De Sebastiannal is szeretni fogok.

   Még egyszer mindent átnéztem és miután megbizonyosodtam arról, hogy mindent bedobozoltunk, kitereltem a lányomat és bezártam a lakást. Véglegesen. Ő előre szaladt. Lehajtott fejjel hagytam magam után a lépcsőfokokat. A második emeleten utam állták. Margaret és a “szövetségesei” győzelemittasan néztek rám. Gúnyos mosolyuktól úgy éreztem magam, mint akit gyomorszájon rúgtak.

-Elérte a célját. Remélem most már elégedett.- mondtam fájdalommal .

-El sem tudod képzelni, hogy mennyire! Örömtáncot fogok lejteni abban a pillanatban, ahogy innen kiteszed a lábad. Végre fellélegezhetünk, nem kell eltűrnünk egy prostit a közelünkben!

Hangosan felzokogtam és kikerültem őket. Alig vártam, hogy  eltűnjek a közelükből. Talán jó döntés volt a város másik pontjára áttenni a lakhelyünket. Talán ott nem fognak keresztbe tenni nekem a szomszédok. Beszálltam a kocsiba Sebastian mellé és ő rögtön elindult. Annyira remegett a kezem, hogy a biztonsági övet is hatalmas kínlódások árán tudtam becsatolni. Könnyeim eközben sehogy sem akartak apadni, nem hittem volna, hogy képes leszek ennyit sírni egyhuzamban.

-Kérlek szépen nyugodj meg. Most már minden rendeződni fog.- csitítgatott a pilóta, combomon végigsimított jobb kezével.

-Összevesztem Cynthiával.- bukott ki belőlem zaklatott állapotom egyik oka.

-Nem lesz ez a harag örökké tartó, meglásd. Mindenki kissé frusztrált ma, kinek fontosak vagytok. Biztos nem gondolta komolyan, amit tett vagy, amit mondott.

  Mire a lakásához értünk sikerült lecsillapodnom. Kiszálltunk, majd a kezembe adta  a kulcsot, hogy nyissam ki én az ajtót. Elindultam a bejárathoz, ő pedig a csomagtartóhoz a dobozok után. Egyszerre három dobozzal egyensúlyozott a lépcsőn, ki sem látszott azok mögül. Rosalie is besegített, amennyire csak tudott, ő a játékokkal megpakolt zsákokat vonszolta maga után. Mire minden felkerült, már járni sem lehetett a nappaliban.

-Van itt pár dolog, amiket tudnod kell.- húzott magával a kanapéra.- Beszéltem Mateschitz-el, elintéztem, hogy holnap ne kelljen bemenned a gyárba. Arra gondoltam, hogy jól fog jönni egy szabadnap, hogy be tudjatok rendezkedni.

-Igen, igazad van.- helyeseltem. Túl kimerült vagyok jelen pillanatban ahhoz, hogy bármihez is nekilássak.

-A másik dolog az, hogy nyitottam nektek egy bankszámlát, melyre utaltam egy bizonyos összeget, hogy…

-Mi??- ugrottam fel a kanapéról.- Erre aztán semmi szükség nem volt!

-Hailey, kérlek szépen halgas végig.

Kérését meg sem hallva trappoltam a konyhába. Léptek jelezték a hátam mögött, hogy követ.

-Nem kérek senki pénzéből sem! Egészséges ember vagyok, aki munkaképes és aki meg tud dolgozni azért, amire szüksége van. Megkaptam a fizetésem és az az összeg bőven elég kettőnknek.- durcáskodtam.

-Ezt meg kell cáfolnom! Ez  a lakás nagyobb, mint az, melyben ezelőtt laktatok, ezért költségesebb is fenntartani. Mire a számlákat kifizeted, alig marad pénzetek arra, hogy megéljetek a következő fizetésetekig. Azt a pénzt azért szántam nektek, hogy mindent be tudjatok szerezni, amiben eddig hiányt szenvedtetek. Rosaliet be kell íratni egy óvodába, ami nem olcsó dolog, majd meglátod, hogy mennyi mindenre lesz szüksége. És majd be fogod látni, hogy Sebastiannak bizony igaza volt.- mosolygott. Ezzel a mosollyal elérte, hogy dühöm elszálljon.

-És mégis mennyi összegről van szó?- kérdeztem rá félénken és már fel is készítettem magam arra, hogy nem aprópénzről beszélünk.

-Nem kell milliókra gondolni. 2 hónapra elegendő. De figyelmeztetlek, hogy utána tudok járni, mikor és mennyit vettél ki a számláról és nagyon megharagszom, ha nem nyúlsz hozzá.- figyelmeztetett.

-Még mindig nem kaptam kielégítő választ arra a kérdésre, hogy miért segítesz rajtunk? És miért kell még pénzt is adnod? Nem könnyítettél a helyzetünkön eleget azzal, hogy szó szerint ideköltöztettél minket?

-Tévedsz, erre a kérdésre már válaszoltam: szeretek segíteni az embereken. Rosalie nemcsak a rajongóm, hanem egy tündéri gyermek. A közelében úgy érzem, hogy én is vagyok valaki. Mindig is akartam egy kislányt.- álmodozott.- Te pedig a csapatnál dolgozol és a Red Bull Racingnél mindenki családtagnak számít. És számomra alapvető dolog, hogy a családtagjaimon segítsek. – keze közelíteni kezdett az arcom felé.A szemembe lógó tincset a fülem mögé söpörte.- Szerinted szembe tudnék nézni ezután a  lelkiismeretemmel, ha nem nyújtok segítséget egy rászorulónak? Így is vannak olyan kőszívű emberek, akik rosszallóan néznek rám. Én, a háromszoros világbajnok, kinek mindene megvan,  aki annyi pénzzel rendelkezik, hogy a fél Londont megvehetné. Emellett hisztis, elkényeztetett és beképzelt is vagyok egyesek szerint. Sajnálom, hogy sokan csak a versenyzőt látják bennem, aki folyamatosan győzni akar. Nem akarják megismerni azt az embert, aki a pályán kívül vagyok.

-Látod, nekem megadatik a lehetőség, hogy mindkét oldalad ismerjem. És ahelyett, hogy ezerszer megköszönném azt, amit értünk tettél, inkább elkezdek veszekedni veled.

   A legváratlanabb pillanatban öleltük meg egymást. Láttam, hogy közelít felém, én pedig automatikusan tártam szét a karjaim. Úgy kapaszkodott belém, mint egy utolsó mentőövbe. Talán az előbb általa említett dolgok miatt néz ki ilyen megviseltnek. Szembetűnő, hogy rosszul esik neki az, hogy ennyire félreismerik az emberek. Lehet, hogy most támaszra, vigasztalásra van szüksége, s ezt a támaszt bennem találta meg. Tudom, hogy nem kecsegtető az a számomra, hogy ennyire közel engedem őt magamhoz, de mégsem lökhetem el a közelemből. Örök életemre az adósa leszek most már. Mivel hálálhatnám meg az emberségét, ha nem azzal, hogy éreztetem vele, hogy rám, mint barátként bármikor számíthat?

   A későbbiekben ő elment vásárolni( lehetőséget sem hagyott, hogy lebeszéljem erről), én pedig feltérképeztem, mit hova pakolhatok majd. Női kacagásra lettem figyelmes. Tárult az ajtó, Sebastian lépett be rajta jól megpakolva. Őt követte egy fiatal lány. Ledermedve néztem rájuk. Ő lenne a barátnője? De akkor… hol van  az a szőke lány, kivel együtt volt hosszú évekig?

-Hailey, bemutatom az egyik szomszédod, Chloet.

-Chloe Wilson.- nyújtotta felém a jobb kezét.

-Hailey… Roberts.- suttogtam meglepetten. Hogy feltételezhettem azt, hogy ő a barátnője? Hailey, Hailey, mekkora lökött vagy!!!

-Ki ez a tündéri kislány?- hajolt oda Rosaliehez.

-Rosalie vagyok, ő pedig az anyukám.- mutatkozott be egyénileg.

-Örülök, hogy megismerhettelek. Nekem is van egy kishúgom, Audrey a neve, bármikor átjöhetsz hozzánk játszani.

   A lány ezután el is köszönt tőlünk, arra hivatkozva, hogy még rengeteg teendő vár rá. Mi sem maradtunk fenn túl sokáig. Vacsorakánt tejberizst tálaltam fel. Abban a pillanatban, ahogy asztalhoz ültünk olyan érzésem támadt, mintha két gyermekem lenne. Sebastian is élvezettel kanalazta be a könnyed, szinte gyermeknek járó ételt. Kifáradva és azzal a gondolattal zuhantam be az ágyba, hogy talán álmomban sikerül feldolgoznom azt, hogy ismét egy új környezetet, új embereket kell majd megszoknunk és megismernünk…