20.rész

Sziasztok! :)

Szeretném megragadni az alkalmat, és elmondani azt, hogy mennyire boldog vagyok amiatt, hogy ennyi komi érkezett! Fantasztikusak vagytok, nagyon büszke vagyok Rátok! Azért is szerettem volna azt, hogy az ezelőtti részhez minél többen írjatok véleményt, mert az oldal látogatottsága nagyon megcsappant, és féltem attól, hogy esetleg unjátok. De valamiféle biztosítékot kaptam arról, hogy ez nincs így. :)

Ez a rész ismét tartogat újabb bonyodalmakat, meglepetéseket. Ha elolvassátok, bizonyos részek, részletek kicsit értelmetlennek, homályosnak tűnnek majd, de a következő 2 részben minden kiderül, és minden rendeződni fog! 

Bízom abban, hogy ezúttal is kapok néhány sort Tőletek!

Kellemes időtöltést.

Reny

-Hailey?- szólított nevemen  meglepetten, amint meglátott a küszöbön állva. Nem csak ő volt meglepődve, hanem jómagam is. Igazából magam sem értettem, hogy mit is keresek itt pontosan, miközben tegnap Sebastiannak még égen-földön arról esküdöztem, hogy soha többet nem megyek Gavin közelébe. Ehelyett itt állok előtte, szánakozva nézek rá, majd teszek egy lépést, és szó szerint a karjaiba hullok. Egy pillanatra megfeszültek izmai, a mozdulataiban is megállt, de amint felismerte a helyzetet, karjai derekam köré fonódtak. Zaklatottan zokogtam, miközben egyre inkább  vacogtam. Hirtelen a karjaiba kapott, leültetett a kanapéra, nem igazán törődve azzal, hogy összevizezem a valószínűleg méregdrága kanapéját. Nekem erőm sem volt megmozdulni- a sírás, és a futás együttesen elvették minden erőm-, ezért ő segített nekem egy kényelmes ülő pozíciót felvenni. Lesegítette rólam a csurom vizes kabátot, melyet felakasztott az egyik fogasra. Egy kis időre eltűnt, majd egy meleg takaróval tért vissza, melyet a hátamra terített. Szorosan mellém ült, megfogta átfázott kézfejeim, és felmelegítés céljából dörzsölgetni kezdte azokat. A szoba melege, a vastag takaró, és bőrének forrósága némiképp kezdtek felmelegíteni,  de a zavart, rémült állapotomon túllendülni egyenlőre semmi sem segített. Remegő kezeim aztán a nyakamhoz kaptam, még mindig magamon éreztem annak a nőnek az érintését, a bőröm még mindig perzselte a lehelete. Miért mérte rám Isten ezt a csapást? Talán a tegnapi nap miatt? Ezt a büntetést szabta ki rám, amiért csókolóztam Sebastiannal?

-Hailey.- rántott ki a kérdések sodrából Gavin. Tenyerei közé fogta a könnyekkel áztatott arcom.- Muszáj megnyugodnod, hogy mindent el tudj mesélni. Csak így tudok segíteni neked.

Fejem a mellkasának döntöttem, és belekapaszkodtam a vállába. Ő hosszú perceken át csitítgatott, felváltva simogatta a hajam, és a hátam. Nem tudom, hogyan érte el, de kezdtem biztonságban érezni magam a karjai közt. Megállás nélkül azt hajtogattam magamnak, hogy jó helyen vagyok, itt nem bánthat senki sem. Óvatosan eltolt magától, és állam alá nyúlt.

-Ki bántott?- kérdezett rá lényegre törően. Valószínűleg megunta, hogy csak bőgök, amióta ide jöttem.

-Diana.- suttogtam alig hallhatóan. A “bántalmazóm” nevét kiejtve újabb remegés járta át testem, egy jókora gombóc nőtt a torkomban.

-Mit művelt veled az a kígyó?- jött a következő kérdés. Szemei szikrát szórtak.

-Rá…rájött!- hebegtem.-Sebastian… Rose…-említettem meg őket is.- Bántani fogja.-tettem hozzá rémülten.

-Én ebből nem értettem semmit sem!- felpattant mellőlem, és idegesen járkálni kezdett. Lehunytam a szemeim, egymás után többször is mélyen lélegeztem.  Csinálnom kellett valamit, amivel lenyugtathattam magam, hisz, ha a megérzéseim nem csalnak, akkor Gavinnek kezd elege lenni abból, hogy értelmetlen szavakat zagyválok itt össze-vissza. Letérdepelt elém, megszorította kezem, és biztatóan nézett rám. A félelemtől még mindig remegő hangon, de beavattam a történtekbe:- Diana elment a bérházba, miután rájött, hogy ismerjük egymást Sebastiannal. Nyomozni kezdett utánam. Mindenre rájött. Tudja ki vagyok, ismeri…- muszáj volt levegőt vennem, mert féltem, hogy újra kitör rajtam a pánik- ismeri a múltam, és megfenyegetett.- azok a fránya könnycseppek újra a felszínre törtek.- Ha nem hagyom békén Sebastiant, akkor felfedi a titkaim, és… én elveszítem a munkám!- egy hajszál választott el attól, hogy felzokogjak.

-Te jó Isten!- Gavin teljesen lesokkolódott. Elképedve emelte kezét a szájához.- Mihez kezdesz most?

-Rettenetesen félek tőle. Már a legelején megmondta, hogy minden alkalmat meg fog ragadni, hogy eltiporjon.- emlékeztem vissza rosszindulatú szavaira, melyekkel már a legelső nap megilletett.- Eleget kell tennem neki. Féltem Roset. És a unkám is.

-Most már megnyugodhatsz. Nem bánthat, mert én nem engedem meg! A történtekről ki tud még rajtam kívül?- a hallgatásom sok mindent elárult.- Cynthia sem?- kérdezte hitetlenkedve. Elfordítottam a fejem, és a falat bámultam.

-Nem. Eszembe sem jutottak a lányok.- vallottam be, miközben majd elsüllyedtem a szégyenemben. “Hát milyen barátnő az ilyen?”-kérdeztem magamtól. Meg sem érdemlem a barátságukat.

-Ez furcsa. Cynthiával olyanok vagytok, mintha testvérek lennétek. A történteket nézve én kellett volna az utolsó legyek, akihez fordulsz, ha baj van.

-Úgy éreztem, hogy a leghelyesebb, amit tehetek az, hogy egyből ide jövök. El vagyok veszve, és vágytam egy erős férfikarra. És szükségem van egy olyan emberre, akinek fontosak vagyunk a lányommal, s aki szeret.

-Ezek szerint elhiszed, hogy minden, amit mondtam igaz? Az érzéseimről nem hazudtam! Újra elmondom, hogy vonzódom hozzád. Hogy szerelmes vagyok beléd! És, hogy ezt bebizonyíthassam, bármire képes vagyok! Akár arra is, hogy a védelmetek, és nyugalmatok érdekében szembe szálljak Dianaval!- jelentette ki elszántan.- Felajánlom a lakásom, mint menedéket.

Erőt vettem magamon, felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Jól esik, hogy képes kiállni értem, de a szerelmi vallomása… Nem tagadom,  jelen helyzetben szükségem van Gavinre. De úgy, mint barátra, s nem úgy, mint szeretőre! Hallottam közeledő lépteit. Kezei  karjaimra siklottak, és óvatosan szembe fordított magával.

-Hailey, most valami fontosat kérdezek tőled.- figyelmeztetett előre.- És kérlek, őszintén válaszolj. Szerelmes vagy Sebastianba?- érkezett a leforrázó kérdés. Először tette fel nekem valaki ezt a kérdést, és nem tudom, mit válaszolhatnék. Ujjaimmal végigsimítottam a számon, melyet Sebastian tegnap este még a csókjaival bombázott meg. Még mindig érzem puha, bársonyos ajkait, forró, szenvedélyes, és perzselő csókjait. Nekem már most hiányzik az illata, az ölelése, és az, hogy megérintsem testének valamely tökéletes részét. Hiányzik, hogy ujjai végig siklodjanak a bőrömön, hogy észvesztő mosolyával levegyen a lábaimról. És mi lesz velem ezentúl?  “ Már a közelébe sem mehetek!”- ért utol a szomorú valóság. És miért lódul meg így a szívem, miközben Rá gondolok? “ Szerelmes vagy Sebastianba?”- ismétlődött meg a fejemben Gavin kérdése.

-Én… Azt hiszem…- haboztam. Próbáltam tagadni azt, ami egyre nyilvánvalóbb.- Beleszerettem!- vallottam színt. Végig Gavinen időzött a pillantásom. Nem tudom, mit olvashatnék ki a tekintetéből: Dühöt? Bánatot? Szomorúságot? Esetleg csalódottságot? Vagy netán meglepődöttséget?

-Számítottam erre a válaszra. A tegnapi után főleg.- sóhajtott lemondóan.- És ő ugyan így érez irántad?

-Úgy hiszem… úgy hiszem igen. Tegnap többször is csókolóztunk, amit mindketten élveztünk.- azt hiszem most törtem össze teljesen Gavin szívét.- Sajnálom.- fektettem tenyerem mellkasára.

-Nem kell bocsánatot kérned. Én tudom a legjobban, hogy mennyire nehéz parancsolni az érzelmeidnek. Beismerted, hogy szereted, és csak is ez számít. Mihez akarsz kezdeni?

- váltott témát.

-Nincsenek terveim.- keseredtem el. -Csak egyet tudok: nem akarok látni senkit sem, mindenkitől távol akarok lenni. Egy jó ideig biztosan.

-Mit értesz az alatt, hogy nem akarsz látni senkit sem?- kérdezett rá.

-Egyenlőre nem akarom, hogy még valaki is tudjon a történtekről. Sem Chloé, az egyik szomszédom, és újdonsült barátnőm, sem pedig Cynthia. Dolgoznom kellene, de félek betenni a lábam a gyárba. Magányra vágyom, amit  csak a magam kis világában kaphatok meg.

-Később felhívhatod Mateschitzt. Egy aprócskát füllentesz, és kiveszed a betegszabadságot.- tanácsolta.- Ha gondolod, ideiglenesen ide költözhettek. Itt csend, és nyugalom van, erre van úgyis szükséged. Holnap elutazom Kínába, lesz bőven időd gondolkozni azon, hogyan  tovább. -“ oldotta” meg  a problémám egy részét.

-Bárcsak minden ilyen egyszerű lenne!- nyögtem fel.- Gorombán viselkedtem veled többször is. Rendre elutasítottalak, ráadásul az előbb vallottam be, hogy beleszerettem Sebastianba. Ezek után miért segítesz rajtam?

-Hailey!- a hangjából érződött a törődés. Óvatosan a fülem mögé simította a szemembe lógó hajtincset.- Nagyon nincs más választásom, mint segíteni. Féltelek benneteket, és nem hagyhatlak titeket csak úgy segítség nélkül. Sebastian egyszer már mellettetek állt a nehéz időben, most rajtam a sor. Be akarom bizonyítani, hogy nem vagyok rossz ember. És talán egyszer majd Seb is elém áll, és megköszöni, hogy vigyáztam rátok. Kérlek Hailey, legalább a segítségem fogadd el, ha a szerelmemet nem akarod!- könyörgő pillantásokat vetett felém.

   Gavin  kampányolása célba ért, hisz vettem egy forró zuhanyt. Nem csak  a kabátom ázott el a heves esőzésnek köszönhetően, hanem a munkaruhám is, melyben “elszöktem” a gyárból. Minden adott volt ahhoz, hogy összeszedjek egy kiadós náthát. A rimánkodása alatt láttam az őszinte félelmet a szemeiben, és hallottam az aggódást a hangjában. Ha ő ilyen mértékben aggódik, akkor én mit szóljak? A folyamatos költözésből, lakhely változtatásból már kezd nagyon elegem lenni!  A legnagyobb fejfájást még is ez a kérdés okozza nekem: “Mit mondok Rosalienak? Hogyan fogja megemészteni a hírt, hogy nem találkozhat ezentúl egy pillanatra sem a pilótával?”

   Szívesen folyattam volna még a testemre a forró vizet, de az idő véges. A problémánk megoldását nem halogathatom a végtelenségig! Gyorsan kiszálltam a kádból, szárazra töröltem a testem, és felkaptam a kölcsön kapott száraz ruhadarabokat, melyek Gavin húgának a tulajdonát képezték. Hamar autóba pattantunk, és elmentünk Rosaliért az óvodába. A program még javában tartott, a meseolvasás kellős közepén hívattam ki az óvónőt, hogy engedélyt kérhessek arra, hogy mihamarabb hazavihessem a lányom. Erre megkaptam az engedélyt, mint ahogy arra is, hogy pár napra kivegyem az óvodából is. Okokat nem igazán szerettem volna mondani, de szerencsére megúsztam az egészet azzal, hogy el kell utaznunk pár napra. Gavinnel beszaladtunk a kiscsoportosok termébe. Szerettem volna minél hamarabb kipipálni ezt a feladatot, annál az oknál fogva, hogy nehogy összefussak Chloéval. Ha már kitaláltam, hogyan tovább, akkor természetesen beavatom a barátnőim is a történtekbe. Ismerve a heves temperamentumukat, biztos vagyok abban, hogy neki akarnak majd esni Diananak.

-Kicsikém, menj, és köszönj el szépen a lányoktól, és az óvónénitől.- simítottam végig hosszú, aranybarna fürtjein.

-Nem! Még majadni akajok!- akadékoskodott. Hoszú perceken át rimánkodtam neki, próbáltam azzal hazacsalni, hogy otthon finom csokitorta várja. Késztetést éreztem arra, hogy felfedjem előtte a teljes igazságot, de ebben a feszült helyzetben valahogy megmaradt a józan ítélőképességem. Jobb lesz inkább négyszemközt megvitatni vele mindent. Ezután még perceken át tartó hiszti, toporzékolás, sírás következett. Egyszerűen nem bírtam a lányommal! A türelmem már a végéhez közelített, az egyik sarokban meghúzódva, a hajam tépve figyeltem, ahogy Gavin próbálja Rosaliet leimádkozni az egyik emeletes ágy tetejéről. Neki is elege lett, karjaiba kapta lányom, és kivitte a teremből. Összepakoltam a lányom cuccait, miközben bocsánatot kértem az óvónőtől az előbbi közjáték miatt. Egy-kettő bepattantam az autóba én is. Rosalie keserves sírását hallva, és a saját tehetetlenségem látva a szívem kettéhasadni készült. “ Istenem, mihez kezdjek?” Tartsam előtte titokban a költözés valódi okát? Hazudjak a saját testemnek, és véremnek? Ezt sohasem tudnám megtenni! Előbb-utóbb úgy is feltűnő lenne a számára, hogy Sebastiant távol tartom magunktól. És Sebastian? Írjak neki egy levelet, melyben elbúcsúzom Tőle, és köszönjem meg mindazt, amit értünk tett? Vagy írjam le Neki, hogy Diana mitt tett? És, ha pont ezzel sodornám bajba? És Chloé, meg Cynthia? Megbocsátják nekem valaha is, hogy minden szó nélkül eltűnök?

-Mi nyomaszt ennyire?- tette combomra szabad kezét Gavin. A váratlanul érkezett érintésére a reakcióm összerezzenés lett.

-Ilyet még sosem csinált.- utaltam kislányom hisztijére.- Az anyai szeretetem, a döntéshozó képességem ekkora mértékben még sohasem volt próbára téve. Képtelen vagyok megnyugtatni, képtelen vagyok elé állni az igazsággal. Még is meddig lehet ezt így folytatni? Meddig nem lesz maradásunk sehol sem?- buktak ki belőlem  a kétségbeesésem okozó gondolatok.- Meddig bujkálhatok a barátnőim elől? Meddig kerülhetem el a gyárat? Nekem… nekem ez így nem megy!- jelentettem ki feladva. Ebben a pillanatban érkeztünk meg a lakóparkhoz. Gavin leparkolt, leállította a motort, kicsatolta a biztonsági övét, majd felém fordult.

-Próbálj meg ne azon agyalni, hogy mi lesz holnap, vagy azután. Most az a fontos, hogy mindenki tudta nélkül induljunk vissza hozzám. Segítek lenyugodni egy kicsit, aztán este majd mindent átgondolunk, és alaposan megtervezünk. Oké?- törölte le könnyeim. Megeresztettem egy halvány mosolyt, miközben arra gondoltam, hogy félre ismertem. Ő nagyon jó ember, alátámasztom ezt azzal, hogy igyekszik a lehető legtöbbet megtenni Rosaliért, és értem. Lehet, hogy nem kellene törődnöm a Sebastian iránt táplált érzéseimmel? Ő már úgysem lehet teljes egészében az enyém. Talán adnom kellene egy esélyt Gavinnek?

   Mihamarabb végezni  szerettem volna az összepakolással, de előbb le akartam tudni a rám váró hatalmas feladatot. Leültettem a kanapéra Rosaliet, és szótlanul néztünk egymásra. Velem szemben ült a világ legtisztább, legtündéribb kislánya, aki folyton ártatlanul szenved. Megfoganása óta szenved az anyja bűnei  miatt! A csillogó szemei, az édes, és őszinte mosolya ködbe veszett. Helyette morcosság ült ki az arcára. Két tűz közé kerültem, hisz választanom kell az újonan kialakult érzéseim, és a lányom biztonsága, és jól léte közt. Szólásra akartam nyitni a szám, de csak egy mély sóhaj szakadt fel a tüdőmből. Tanácstalan voltam. Mint anya, mit tehetnék ebben a helyzetben? Fosszam meg az életem értelmét a számára legfontosabb, legértékesebb kincstől: a példaképe szeretetétől?

-Hailey, én bemegyek a szobátokba, és nekikezdek a pakolásnak.- simított végig a hátamon Gavin.- Rosalie meg fogja érteni.- suttogta a fülemben, majd magunkra hagyott, ahogy ígérte.

-Tudom, hogy el fog szomorítani, amit anya mondani fog neked. De sajnos nem lehet másképp. Anya sem szeretné, hogy ez így legyen, de nekem Te vagy a legfontosabb, és csak Érted teszem meg.- a feje búbjára leheltem egy puszit.- El kell innen mennünk.

-Nem! Nem mejek sehová!- durcáskodott.

-Kicsikém!- megakartam simogatni arcát, de elfordította a fejét. Kegyetlenül rosszul esett, hogy ilyen elutasító velem szemben.- Tudod, Gavin szeret minket, ezért… egy kis időre hozzá költözünk.

-Én Sebastian akajom!!!- kezdett hisztizésbe újfent.

-Először, és utoljára mondom el: soha többet nem találkozhatsz Sebastiannal!- emeltem meg a hangom, amit eddig sohasem tettem meg. Úgy ejtettem ki ezeket a szavakat, hogy előtte meg sem rágtam. Bántam, hogy ehhez a módszerhez tudtam csak folyamodni.

-Nem szejetlek téged!- vágta hozzám komoly ábrázat mellet. Leugrott a kanapéről, és beszaladt Sebastian szobájába.

Háttal a kanapénak dőltem, felhúztam térdeim, és keserves sírásba kezdtem. Életemben először mutattam kemény viselkedést a lányommal szemben, ami óriási hiba volt.

“Fizetségképp” megkaptam Tőle azt a mondatot, amit az ő szájából soha nem akartam hallani. Egy kar erősen magához húzott.

-Meg akarok halni!- ordítottam attól a hatalmas méretű fájdalomtól, mely a szívemre nehezedett.

-Ne mondj ilyeneket!- csitítgatott.- Gondolj a lányodra, akit nem hagyhatsz magára.

-A lányom gyűlöl engem!- néztem rá kisírt szemekkel-.- Miért éljek, ha a lányom nem szeret? Miért Neki kell megfizetni azért, amiért az anyja egy…

-Ki ne merészeld mondani!- vágott a szavamba, és karomnál fogva óvatosan megrázott.- A legjobb édesanya vagy ezen a világon. A megfoganása óta érte küzdesz, épp most áldozod fel  a saját boldogságot csak azért, hogy ő biztonságban lehessen. Amit az imént mondott, azt nem gondolta komolyan. Megviselik a körülötte történő dolgok, de pár nap, és megbékél az új helyzettel.

   Teljesen kiborulva láttam neki az összepakolásnak, melyhez az elmúlt évek alatt igen komoly tapasztalatot gyűjtöttem össze. Nem csak csomagolnom, hanem szortíroznom is kellett: a nemrég vásárolt ruhákat, játékokat a helyükön hagytam, a zacskókat és kartondobozokat az évek által megkopott, kinyújtott ruhadarabjainkkal pakoltam meg. Kedvtelenül dobtam be a könyveimet, egyéb emlékeket hordozó tárgyakat. Gavin hatalmas segítség volt a számomra, hiszen néha megremegtek lábaim a fáradtságtól, és ilyenkor muszáj volt 1-2 perces pihenőt tartanom. 2 óra elteltével minden szükséges cuccunk bekerült Gavin kocsijába, így indulásra készen álltunk. A földszintre leérve azonban odakiáltottam Gavinnek, hogy kérek még 10 percet.  Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Bűntudatom volt. Nem akartam szó nélkül eltűnni. Sebastian így is nehezen fogja megbocsátani azt, amit most teszek. Próbálom azzal menteni a menthetőt, hogy írok Neki búcsúzóul pár sort.

   Illetlenség ide, vagy oda, beléptem a szobájába. Még látható volt a nekem készített meglepetésének jó néhány nyoma. Ahová csak néztem, az Ő arca tűnt fel, mindenhová magával kísért elfeledhetetlen illata. Az ágyához léptem. Puha párnáján végigsimítottam párszor, miközben lehunyt szemeimből kicsordultak a könnyek. Furcsa érzésre lettem figyelmes: mintha a párnahuzat anyaga átváltozott volna az Ő puha, bársonyos bőrévé!

   Elsétáltam az íróasztalig, és lerogytam a székre. Sorra húztam ki az asztal fiókjait toll, és papír után kutatva. Hosszú perceken át ültem az üres lapok felett, és sorra hullattam a könnyeimet, imitt-amott eláztatva a lapokat. Kezembe vettem a tollat, de a megfelelő szavak sehogy sem akartak a papírra vésődni. Egy-egy lapra csak néhány betű, néhány sor került fel, ezeket aztán összegyűrtem. Már csak egy papír maradt a sokból, de a mondanivalóm továbbra is megfogalmazatlan maradt.

“ Kedves Sebastian!”,- véstem a papír közepére

   “ Mikor ezt a levelet olvasni fogod, mi már valahol nagyon messze leszünk Rosalieval. Távol ettől a hatalmas várostól, mely anno új életet ígért nekem. Távol leszünk ettől a lakástól, mely egy igazi otthon melegét nyújtotta a számunkra.  És sajnos Tőled is távol leszünk. Fáj ezt így kimondanom, de…- újabb könnycseppek áztatták el a lapot-… úgy lesz a legjobb, ha nem találkozunk többet!

   Ha van mód rá, akkor kérlek bocsásd meg, hogy minden szó, és előzmény nélkül megyünk el, de így talán könnyebb, és így nincs esélyem meggondolni magam, és visszatartani sem tudnak. Nem akarom, hogy lásd, ami velem történik. Soha nem fogom elfelejteni mindazt, amit a kislányomért, és értem tettél. Mióta csak találkoztunk- egy szerencsétlen véletlen lévén- Te védelmeztél, és óvtál bennünket, a szíveden cipelted a nehéz sorsunkat. Egy új életet, és egy új otthont biztosítottál a számunkra. Te minden egyes percben olyan voltál, mint egy tükör: beleláttál a gondolatainkba, tudtad melyik pillanatban mire van szükségünk. Azt még ugyan nem tudom, hogy miként, és miből, de mindent az utolsó fillérig vissza fogok fizetni abból a tetemes összegből, amit ránk költöttél. Sosem fogom elfelejteni a nagylelkűséged, mint ahogy azt sem, ahogyan megnyitottad a szívem. Olyan elevennek éreztem magam Melletted, amilyennek még soha, ezt még csak álmodni sem mertem volna.

   Tudom, hogy a tegnap történteket figyelembe véve nem erre számítottál tőlem, de… arra kérlek, hogy gondold át az érzéseid, és békülj ki Hannaval! Ő az a személy, aki pontosan arra vágyik, amire Te. Ő megadhatja azt, amit megérdemelsz. De én nem vagyok erre alkalmas! Én nem az a nő vagyok, akit te magad előtt látsz. Minden, amit Te látsz bennem, az valójában nem létezik! Nekünk nincs közös jövőnk, mondom ezt úgy, hogy a tegnap este után már nem tudok csak barátként tekinteni Rád! És az, hogy esetleg mi együtt legyünk, az… számtalan dolog által akadályoztatott!

   Nos, mi most… fogalmazzunk úgy, hogy félre állunk, és megteheted életed legnagyobb lépését: elveheted Hannat feleségül, és egy gyönyörű, boldog  családot alapíthattok. Biztosra veszem, hogy Ő még mindig nem felejtett el Téged, és éjt-nap alá téve imádkozik azért, hogy Téged újra maga mellett tudhasson.

   Ha van rá mód, akkor kérlek szépen ne keress soha többé, és a lányokat se faggasd.

Örökké szeretni foglak,

                                 Hailey.”

   Piszkosul fájtak a papírra vetett gondolatok, szét szaggatta a lelkem, hogy a volt barátnője karjaiba taszítom vissza, de más megoldás nem volt! Csak így érhettem el, hogy ne bolygasson fel utánam semmit sem. Neki a legjobb dolga Hanna mellett lesz, én a múltam, a félelmeim, és a gátlásaim miatt nem tudnám Őt sohasem tökéletesen boldoggá tenni!

   Összehajtottam a levelet. Az ágyára terítettem a tegnap viselt ruhát, mellé fektettem Julie babát, a ruhára pedig ráhelyeztem az imént írt levelet. Minden készen állt ahhoz,  hogy elhagyhassam a tökéletes otthonnak remélt lakást.

*** Chloé szemszöge ***

   A mai napom eddig leginkább egy péntek  13-hoz hasonít leginkább, nem pedig egy teljesen átlagos naphoz. Már a reggelem bosszúsan indult, hiszen sikerült összevesznem keresztanyámmal. Mostanában a gondolataim ezer helyre ágaznak, nyakamon vannak a vizsgák, ki sem látszom a házi dolgozatok tömkelegéből. Ezt figyelembe véve igaz nem is tűnik meglepőnek, hogy az itthoni dolgok a figyelmemen kívül kerülnek? Most például a tavaszi nagytakarítást felejtettem el, amihez tegnap kellett volna hozzákezdenem. Keresztanyám elmondása szerint saját magamtól ígértem meg, hogy kitakarítok az egész házban. Egy cseppet sem meglepő, hogy nálam a szétszórtság együtt jár a feledékenységgel, ugyan is nem emlékszem, hogy én ezúttal ilyet ígértem volna… Minden esetre megembereltem magam, és elkezdtem ablakot mosni a konyhában. Szívesebben töltöttem volna a napot egy kis pihenéssel, ha már ma nem kellett egyetemre mennem.

   Jóformán bele sem tudtam melegedni az ablakmosásba, ugyan is egyik évfolyamtársam hívott, hogy ma mégis van óránk délután 2-től. Nem csak szétszórt, és feledékeny vagyok, de még peches is!

   Az órám után gyorsan elszaladtam a pár sarokkal arrébb elhelyezkedő óvodába. A többi gyerekért már rég jött valamelyik szülője, Audreyt találtam csak ott, az óvónővel együtt.

-Rosalie?- kérdeztem kishúgomtól, miközben a cipőjét húztam a lábára.

-Hailey hazavitte.- válaszolt tömören. Először furcsának találtam ezt, majd azt mondtam magamnak, hogy Hailey ma biztos hamarabb végzett a gyárban. Haza értünk, ebédeltünk, majd Audrey megkérdezte, átmehet-e egy kicsit Rosaliekhoz, játszani. Semmi akadályát nem láttam ennek. Igaz, hogy rám vár még a takarítás jó része, de most semmi sem volt fontosabb annál, hogy kifaggassam barátnőm a tegnap estéről, és érzéseiről. Megnyomtam a csengőt, de pár perc várakozás után sem nyílt ki az ajtó.

-Nem tudod, mikor vitte el az oviból Hailey Roset?- néztem kíváncsian húgomra.

-Az óvónéni épp mesét olvasott.

-Ez nagyon furcsa. Már rég haza kellett volna érniük.- gondolkodtam hangosan. Majd csóválni kezdtem a fejem. Itt valami bűzlik. Audrey nagyjából 2 éve jár ebbe az oviba, és még a beíratásakor kaptunk egy programfüzetet, melyből mi is megtudhattuk, mikor milyen foglalkozás zajlik. És a meseolvasás- ha nem csal az emlékezetem-, akkor 1 óra körül van.

-És Rosalie nagyon sírt.- árulta el.- Nem akart hazamenni.

Ezt hallva ámultam el teljesen.  Rossz előérzetem támadt, mely akkor érte el tetőfokát, mikor barátnőm a hívásomra sem reagált. Aggódó tekintettel rogytam le az ágyamra. Teltek a percek, az órák úgy, hogy a gondolataim csak Hailey, és Rosalie körül jártak. Nagyjából negyed óránként csengettem be hozzájuk, aztán rögtön fel is hívtam őket. Eredménytelenül. Nem tudtam mire gondoljak, hogy mi történhetett. Hailey elmegy az óvodába még kora délután, mikor javában dolgoznia kell. Haza akarja hozni Rosaliet, aki viszont maradni akar. Már este 9 van, de semmi hír róluk, mintha a föld nyelte volna el őket.

-Mi folyhat itt?- kérdeztem, voltaképp magamtól, miközben idegesen járkáltam kezemben a telefonommal.- Felhívom Cynthiát, hátha ő tud valamit.

Idegesen kerestem ki a számát a telefonom memóriájából, és vártam, míg felveszi.

-Cynthia, beszélnünk kell!- támadtam le azonnal, amint meghallottam a hangját.- Nem tudom elérni Haileyt!- csuklott el a hangom.

-Percenként hívom, 3 üzenetet írtam neki, de semmi.- remegett az ő hangja is a pániktól.

-Én egyszerűen nem értem ezt!- csattantam fel.- A munkaidejében elmegy az oviba, haza akarja hozni Rosaliet, aki sír, mert maradni akar. Minden reggel megkér, hogy én hozzam haza a lányát Audreyval együtt. Sosem szokott érte menni.

-Azt hiszem erre megvan a magyarázat!- vágott közbe Cynthia.- Nagyjából negyed 5 körül hívtam először Haileyt. Én ma szabadnapos voltam, és ilyenkor mindig felhívom, mert érdekel milyen napja volt, mik történtek a gyárban. Mivel nem vette fel, hívtam egy közös kolléganőnk. Valami olyasmit mondott, ami nekem sem tetszik. Reggel bement dolgozni, nagyon jó kedve volt, lelkesen vitt a szerelőknek ebéd szünet előtt kávét. De azóta nem látta őt senki sem.- szomorított el.- Vagy is de!- kiáltott fel, és bíztam abban, hogy van egy nyom, amin elindulhatunk.- Az egyik biztonsági őr látta, amint félve, zokogva, a munkaruhájában, és kabátban kirohan az épületből.

-Istenem!- nyögtem fel. Most már biztos voltam abban, hogy baj van.- Jó kedve volt.- idéztem Cynthiát.- Valami a gyárban történhetett!- fejtettem ki gyanúmat.

-Én eleinte arra gondoltam, hogy Sebastian áll a háttérben. De most, hogy mondod…

-Nem Seb miatt tűnt el az biztos! Seb ma nem volt benn a gyárban. Valaki más bánthatta, aki utálja őt.

-Tudsz valamit arról, hogy milyen volt a tegnap estélyük?- váltott témát.

-Nem sokat. Reggel faggattam Haileyt, de kivonta a válasz adás alól magát azzal, hogy öltöznie kell, mert indul a munkába. Seb kora reggel ment haza, méghozzá innen. Itt aludt az éjjel. Mármint a lakásán.- helyesbítettem, hogy érthető legyen.- Rosaliet akartam átvinni, mielőtt  elvittem volna a kicsiket az oviba, és a saját szememmel láttam, amint Hailey, és Seb a lépcsőházban csókolóznak. Ennyit tudok mondani csak.

-Komolyan?- visított a telefonba.- Végre történt valami jó is!- sóhajtott fel megkönnyebbülten.

-Muszáj kiderítünk, mi folyik itt! Azt hiszem végre megtört a jég, itt a nagy lehetőség, hogy Haileyt rávegyük arra, hogy jöjjön össze Sebastiannal. Épp ezért muszáj akár a föld alól is előkerítsük, méghozzá mihamarabb!- vettem kezembe az irányítást.

-Sebastiannak mondjuk el?- kérdezte félve.

-Még ne! Várjunk 1-2 napot. Rosalienak muszáj óvodába mennie, neki pedig dolgoznia kell. Hosszú hetekre nem tűnhet el. Ráadásul Sebnek futama van, nem zavarhatjuk meg a koncentrálásban.- vázoltam.

   Kora hajnalig virrasztottam a kanapén. Füleltem, hátha meghallom, mikor nyitódik a szomszéd lakás ajtaja, de semmi.  Kezdtem kiborulni, és afelé hajlani, hogy felhívom a rendőrséget. De valami azt súgta, hogy Hailey, és Rose elő fognak kerülni. Méghozzá hamarosan. És ami a lényeg, épségben!