17. rész

Sziasztok! :)

A tervezett időponthoz képest kicsit megkésve, de tudtam időt szakítani arra, hogy meghozzam az új fejezetet :)

Szeretném megköszönni az előző részhez érkezett visszajelzéseket. Nagyon örültem annak a pár kedves és biztató szónak, amit kaptam. Az mindenképp jó jel, hogy vagytok páran, akik rendszeresen követik a blogot és akiknek el is nyeri a tetszését annak tartalma. Elégedettséggel töltene el, ha a a fejezetenkénti 14-15 pipa és az 1-2 komi tartós szinten megmaradna. :) Ezzel be is érném, higgyétek el :)

Most is várom a véleményeteket a részt illetően :)

Jó szórakozást kívánok!

Reny

Csodálatos tavaszi időjárás uralkodott Londonban. A Nap régen tűzött már ilyen melegen az égen. Ezt tekintve jó döntés volt kiszakadni a bezártság zord világából. Minden csodálatos volt idekinn, csak én éreztem magam feszélyezve. Szorosan itt sétált mellettem Sebastian, aki az elindulásunk óta csacsogott Rosalieval. Ma valahogy nem éreztem magam társasági lénynek. Nem tudtam hozzászólni az általuk firtatott témához, de valahogy nem is akartam, hagytam, hogy Sebastian “kisajátítsa” a lányom. Szokatlan az számomra, hogy Rose nem velem beszélget és még csak nem is az én kezem fogja. Miközben uticélunk felé sétáltunk, csendben, elkalandozva figyeltem a főváros ezen részét, melyen még nem volt alkalmam sétálni. A környezet sokkal barátságosabb, az utcák tisztábbak, az emberek mosolygósabbak, nyugodtabbak és lelkesebbek ezen a környéken. Jót tett nekünk a környezetváltás, ezt merészen ki merem jelenteni!

-Anya!- hozott vissza a valóságba egy édesen csilingelő hang. Rögtön rákaptam tekintetem. Szemei csillogtak, anyai szívemnek ez hihetetlenül jól esett.- Míjét nem fogod meg Sebi kezét?- pislogott rám  bájosan a szempillái mögül. Sosem tudtam ellenállni ennek a nézésnek, most mégis azt éreztem, hogy meggondolatlanság lenne a részemről teljesíteni a kérését. A baj csak az volt, hogy olyan módon kellene ezt közölnöm, hogy Rose ne kezdjen el duzzogni és persze Sebastiant se bántsam meg. A német azonban egy-kettő megoldotta a helyzetet: látva a hezitálásom, egy határozott, ám bizsergést előcsalogató módon  ujjait az én ujjaim közé csúsztatta. Elég sok időnek kellett eltelnie ahhoz, míg azonosulni tudtam a kialakult helyzettel. Rémült arccal és észrevehetően remegő ujjakkal közlekedtem. Mindeközben pedig a bőröm libabőrös lett és a hideg futkosott át a hátamon. A rémültségem az okozta, hogy anya egyik olyan mondata csengett vissza a fülembe, melyet számtalan alkalommal elmondott nekem:” Az ember ilyet csak akkor érez, ha megtalálta az igazit!” Persze kockázatos lenne ezt a tényt ilyen nyíltan kezelni. Nem hinném, hogy Sebastian lenne az igazi számomra…

   A piros lámpánál ácsorogtunk, mikor a hátunk mögött szólított minket valaki. Egyszerre néztünk hátra és Chloé loholt utánunk a tankönyveivel a kezében. Bepánikoltam, nem tudtam, hogyan húzzam ki a kezem a Sebastian keze közül. De már oly mindegy volt, széles vigyorral jelezte, hogy mindent lát és persze a látottak elnyerték a tetszését.

-Hova, hova fiatalok?- futtatta végig rajtunk a szemét.

-Viszem kicsit kikapcsolódni a mellettem álló két, csodálatos hölgyet.- mosolygott rám szélesen Sebastian, majd Rosalie buksiján is végig simított.

-Nagyon jól teszed!- bólogatott Chloé.- De rossz hírem van, Rosaliet muszáj haza csalnom, mert van számára egy kis meglepim.

Átláttam barátnőmön, nem fog sikerülni a terve, miszerint kettesben hagyjon minket.

-Szó sem lehet róla!- tiltakoztam. Hat, meglepődöttséget sugárzó szem meredt rám.- Rosalie hetek óta várja ezt a percet, mikor Sebastiannal találkozhat. Ismerem a lányomat jól, ez bármilyen meglepetésnél értékesebb a számára.

Sebastian érzékelhette az idegességem, ugyanis elkezdte ujjaival cirógatni a kézfejem. Chloé leguggolt a lányomhoz és valamit  bizalmasan a fülébe súgott.  Rose elengedte a pilóta kezét és barátnőmhöz “pártolt”. Vajon mit súghatott neki Chloé? Mivel tudta rávenni, hogy ne jöjjön velünk? Mindegy is, ezért még el fogok vele számolni!!

-Chloé, otthon leszel később?- érdeklődött a német.

-Egész biztos, hogy igen, mert készülök a holnapi vizsgámra.

-Öt percet rám tudnál majd szánni? Két, nagyon fontos ügyben beszélnék majd veled.

-Várni foglak. Nektek pedig jó szórakozást.- kacsintott ránk.

   Sebastiannak igaza volt a helyet illetően: szolid és kellemes pizzázóba hozott engem. Az ablaktól távol eső asztalnál foglaltunk helyet. Egy eléggé forgalmas utcára nézett a pizzázó bejárata, bárki betévedhetett ide, ennek ellenére alig volt pár vendég. A választást Sebastianra hagytam, látszott, hogy jártas a “legjobb pizza” témakörben. Elárulta, hogy számára nagyon is kapóra jön, hogy csak 10 perc múlva lesz kész az olasz specialitás, mert  őt idézve “rengeteg dologról kell beszélnünk”. Nem is lepődtem meg azon, hogy neki is kezdett a faggatásomnak.

-Én már meséltem arról, hogy velem mi történt, most rajtad a sor. És ne mond azt, hogy semmi!- fenyített meg pajkosan.

-A semminél azért több.- mosolyodtam el keserűen. Az idő kereke nem akar megállni.- Szoros barátságot kötöttem Chloéval és csatlakozott hozzánk Cynthia is. Így már két, kissé flúgos lánnyal kell tartanom a lépést.

-Bocsáss meg, hogy illetlenül közbe vágok, de ezek szerint kibékültetek Cynthiával? Mikor utoljára láttuk egymást, akkor épp haragban voltatok.

-Eleve butaság volt összekapnunk. Nem akart ő szándékosan megbántani. A helyzet követelte ezt. A kibékülésünk is megérne egy misét, de nem akarok részletekbe bocsátkozni.- ezzel lezártam ezt a témát és már vizekre eveztem.- Rosalie elkezdett óvodába járni. Nagyon élvezi, hogy ennyi, vele egykorú gyerekkel játszhat nap, mint nap.

-Ennek igazán örülök. És veled mi a helyzet?

-Erre a kérdésre ne várj túl hosszú választ.- figyelmeztettem előre.- A lányoknak köszönhetően újra leültem Forma-1-et nézni. Annyi minden megváltozott a sportban, hogy csak kapkodtam a fejem és bambán néztem.- kuncogtam.

-Igen, vannak változások és be kell vallani… néhány dolog rossz irányba változott meg.- húzta el a száját.- Ha gondolod, máskor szánhatunk arra is időt, hogy beavassalak az új szabályokba.- halványan bólogattam.- De most voltaképp az érdekelne, hogy a magánélet terén mi a helyzet. – nézett nyíltan a szemembe, miközben tenyerével megtámasztotta az állát.  Lehajtottam a fejem és a villámat kezdtem ide-oda tologatni. Mit mondhatnék neki? Szerencsém volt, a pincér elénk rakta a hatalmas pizzát, mely egy 4 tagú családnak is bőven elegendő lett volna. Az első szeletet Sebastian vette el és a tányéromra rakta. Azt hittem, hogy az előbb felhozott témát elnapoljuk, ehhez képest még inkább bele mélyült.- Nos?

-Erről a témáról nem szeretek sem veled, sem pedig mással beszélni!- fakadtam ki és az eltervezetthez képest kicsit sértőbb lett a hangnemem.

-Mióta ismerlek, csak arra keresem a magyarázatot, hogy miért vagy ennyire feszült a közelemben? Akárhányszor kérdezlek valamiről, te mindig alaposan ügyelsz arra, hogy mit mondasz. És ezzel okozol fejfájást nekem.- döbbenten kaptam rá tekintetem.- Nem tudom eldönteni, hogy félsz tőlem, vagy inkább nem akarsz beszélgetni velem? Rossz társaság vagyok, igaz? Nyugodtan megmondhatod az igazat.

-Sebastian ez… rosszul látod a dolgokat.- suttogtam. Holott… igaza is volt egyrészt. Félek. De nem tőle, hanem attól, ami kettőnk között történik.

-Pedig én valami miatt mégis úgy érzem, hogy a legszívesebben elkerülnél engem. Olyan kettősség jellemez téged, ami miatt nehéz “beléd” látni. Egyik percben elgyengülsz, leoldod a magadra szegezett páncélt, aztán percekkel később történik valami és te ismét megérinthetetlen vagy. Mikor kiléptünk a lakásból láttam a szemeid ragyogását, láttam, hogy jól esett, hogy elhívtalak egy kicsit benneteket, aztán, ahogy Chloé elvitte magával Rosaliet, ismét olyan… nem is tudom… olyan lettél, mint aki… retteg. Igen! Ez a megfelelő szó. Rettegsz attól, hogy velem kettesben kell lenned!

Meglepetten bámultam rá. Ennyire átlát rajtam? Ennyire nem tudom az érzéseim kordában tartani?

-Sok igazság van abban, amit mondasz.- játszadoztam a szalvétával.- Azt mondod, hogy nehéz rajtam kiigazodni, pedig mindent megfejtettél, amit csak lehetett.- gúnyos mosolyra húzódtak ajkaim.- Félek.- nyögtem ki.

-Hisz nem haraplak meg! Az emberek eddig mindent kitaláltak velem kapcsolatban, bármit kinéznek belőlem, de szerencsére azt még nem, hogy bántsak valakit. Ráadásul pont egy gyönyörű, törékeny és védtelen nőt.

-Nem arra értettem, hogy bántanál. Történtek velem dolgok, amik kiváltják belőlem ezt a nem épp egészséges félelmet. Nem biztos, hogy meg tudnád érteni ezeket a dolgokat, de, ha netán mégis megértenéd, akkor talán rosszul kezelnéd.

-Néha olyan bonyolultan tudsz fogalmazni!- ingatta a fejét.- Én nyitott vagyok mindenre Hailey! Arra, hogy elmeséld a magad kis történetét, hogy végre megérthessem az érzéseid, a félelmed. De magadtól kell mindezt megtenned.- puha tenyere a kézfejemre simult.- Észrevettem, hogy van köztünk egy fal, ami nem enged minket közel egymáshoz.

-Csak nemrég ismertük meg egymást, nekem… ez túl gyors.- húztam ki kezem az övé alól.- Túl sok ember gyűlt körém, túl rövid idő alatt. Nekem idő kell, míg ehhez alkalmazkodni tudok.

   Időközben megéheztem és enni kezdtem. A második szelet pizza után már egészen jóllakottnak éreztem magam. Sebastian még jóízűen falatozott, ezért nem akartam sürgetni. Hátradőltem és körbenéztem. Szépen elkerülte a figyelmem, hogy a vendégek száma megsokasodott és a java mind engem bámul. Nyeltem egy nagyot és a földet kezdtem fixírozni. A következő 10 perc azzal telt el, hogy többször is végigfuttattam a tekintetem az embereken, azt próbáltam kiszúrni, hogy épp ki fényképez minket. Azt hiszem kicsit túl lőttem a célon azzal, hogy mozgolódni kezdtem a széken és idegesen, egyre hevesebb mozdulatok kíséretében fordítottam a fejem jobbra-balra.

-Baj van?- kérdezte aggódva Sebastian.

-Baj?- kérdeztem vissza.- Nem, nincs.- tagadtam, de azért újra hátra néztem.

-Azt hiszem fölösleges volna visszakérdezni, hogy biztos nincs-e baj, úgyis letagadnád.- húzta fel az orrát.

-Csak épp nem tesz jót nekem, ha… nyilvános helyen veled mutatkozok.

-Mi? Hogyhogy?- tágultak ki szép, kék szemei.

-Történt egy kis félreértés a gyárban.- húztam be a nyakam és arra számítottam, hogy ennyivel beéri. Tévedtem. Pillantása magyarázatot követelt.- Gavin pár nappal ezelőtt azzal állított be a gyárba, hogy én… összeszűrtem veled a levet.- Sebastian köpni-nyelni nem tudott.- Azzal sértegetett, hogy neked megadom az esélyt, hogy együtt legyünk, hogy rögtön a karjaidba vetem magam.

-Mi alapján feltételez ilyesmit?- háborodott fel.

-Keresett a régi lakásomon, aztán megtudta, hogy hozzád költöztem. Vagyis az itteni lakásodba.- helyesbítettem.- Az egész büfé előtt feltételezett rólam ilyesmit és most mindenki azt hiszi rólam, hogy elcsavartam a fejed. Ha bárki meglát bennünket így, együtt, az csak Gavin állítását igazolná.- néztem rá könnybe lábadt szemekkel. Közelebb húzta a székét hozzám, átkarolt, én pedig a vállára hajtottam a fejem. A nyugalom áradt testéből és engedtem, hogy ez a fajta nyugalom átjárja az összes porcikám.

-Gavin nem tudja feldolgozni azt, hogy nincs esélye nálad. Látszik rajta, hogy oda van érted, de ez nem mindig elegendő. Ha igazán szeretne és tisztelne téged, akkor nem rontana így neked és nem gyanúsítgatna.

-Ez nem csak róla és rólam szól. Ezzel téged is berántottunk a mélybe.- hívtam fel erre a figyelmét.

-Engem nehéz így besározni. Szabad emberek vagyunk mindketten és nem követünk el bűnt azzal, hogy együtt beülünk valahová. Nekem sokat jelent a társaságod, de leginkább te magad.- állam alá nyúlt és felemelte a fejem. Szemeiben valami olyasmit fedeztem fel, amit csak régebben, a brazil szappanoperákban láthattam:  adott egy férfi és egy nő, a férfi szemei csillognak és izzanak a nő iránt táplált vágytól. Valahol, nagyon mélyen él bennem a vágy az igaz szerelem iránt. Ez lenne az? Vajon anya szavai illenek-e ehhez a helyzethez?

-Tudnod kell, hogy rám számíthatsz! Hiszek abban, hogy egyszer majd teljesen megnyílsz nekem és közel engedsz magadhoz olyannyira, hogy nem fog zavarni, hogy együtt mutatkozzunk vagy épp az, hogy kézen fogva sétálgassunk bárki előtt.- hüvelykujjával megcirógatta az arcom és ő egyre csak közeledett felém. Szemei csak egy helyre fókuszáltak: az ajkaimra. Repkedtek a fejemben a gondolatok, miközben lehajtottam a fejem és ő egy csókot lehelt a homlokomra. Még nem jött el az idő arra, hogy valami megváltozzon bennem. Még túl sok vesztenivalóm lenne: egy csodálatos ember bizalma és végtelen jósága.

*********

  A szombat délutánom nem pihenéssel, hanem szerencsétlenségemre azzal kellett eltöltenem, hogy járkáltam egyik ruhás boltból ki, a másikba pedig be. Szavakba sem tudom önteni, mennyire hülyén éreztem magam ebben a szerepben, mely amúgy egy cseppet sem illik hozzám. Sebastian kifecsegte Chloénak, hogy nekem feltétlenül szükségem van új ruhákra. Na innentől kezdve a barátnőim le sem lehetett lőni, akaratomat figyelmen kívül hagyva végig hurcoltak London utcáin, csak azért, hogy az egész ruhatáram kicseréljék. Eleinte én válogattam magamnak ruhákat, ebben mutatkozott meg az, hogy milyen ízlésficamom van! Magam is beláttam, hogy szörnyen áll rajtam a rózsaszín póló, a sárga kabát és a zöld nadrág. Külön-külön hordva még nem lett volna baj, de ezek mind együtt… Láttam magam a tükörben és elment az egésztől a kedvem. Vágytam haza, de leginkább a saját cuccaimra. A lányok ki sem akartak engem engedni üres kézzel egyik butikból sem.  Egyéb dolgom nem volt, csak eljátszani egy próbababa szerepét, ők majd aztán eldöntötték, hogy mi áll jól rajtam és mi nem. Reménytelen eset voltam, modellnek biztos nem lennék jó! 10 ruhadarabból jó, ha 2 elnyerte a tetszésem. Az egyiket túl szűknek találtam, a másikat túl rövidnek, a harmadikat meg túl kivágottnak. Számomra szörnyű érzés volt tűsarkú csizmában, szűk farmerben és egy olyan kötött pólóban sétálgatni, melyből a derekam kilátszott. Vissza akartam kapni a kényelmes nadrágjaim, a combközépig érő, kinyúlt pólóim és a torna cipőm. Ez nem én vagyok!  Én nem érzem így jól magam! Mikor fogom én ezeket a göncöket hordani?A nap fénypontja az volt, mikor egy fodrász. egy manikűrös és egy sminkes kezei alá kerültem. Kis híján elbőgtem magam, mikor a hátam közepéig érő, hullámos hajam levágták, legszívesebben leütöttem volna a sminkest, mikor arcpakolást rakott rám. Az egyedüli, ami ellen volt lehetőségem tiltakozni, az a műköröm volt. Teljesen átalakulva léptem be a lakásba és nem is mertem arra gondolni, hogy mennyibe került ez a mai délután. Csak remélni tudom, hogy nem nulláztuk le Sebastian számláját.

   Hazaérve az első dolgom az volt, hogy levettem magamról ezeket a hülye göncöket és átöltöztem a szokásos otthoni cuccomba, a hajam pedig azonnal lófarokba kötöttem, mert utáltam, ha a szemembe lóg, vagy, ha szabadon a vállamra omlik. A csajokat marasztaltam vacsorára. Míg én készíteni kezdtem a vacsoránkat, addig Chloé és Cynthia letelepedtek a kanapéra egy laptoppal, melyekre feltöltötték a képeket, amiket a próbafülkékben és a szépségszalonban készítettem rólam. Eléggé fotogén lehettem, ha ennyire dicsérték a képeket. Mondjuk azt nem értettem, hogy minek kellett azon veszekedniük, hogy melyik kép sikerült a legjobban. Mintha ez számítana!

   Épphogy bevackoltam magam a takaró alá, mikor megcsörrent a mobilom. Felkapcsoltam az éjjeli lámpát és a készülék után nyúltam.

-Seb.- olvastam le a villogó képernyőről. Furcsa volt Sebnek szólítanom. A Sebastiant jobban szeretem használni, de, ha már így írta be magát a telefonomba…

-Szia Hailey.- szólt bele bátortalanul, miután megnyomtam a zöld gombot.- Ugye nem ébresztettelek fel?

-Szia. Még nem aludtam, bár rám férne.- nyomtam el gyorsan egy ásítást.- Sajnos most nem tudom Rosalienak adni a készüléket.  Ma éjjel Audreynál alszik.- szomorítottam el.

-Igazából most veled szeretnék beszélni.- vallotta be szégyenlősen és zavaromban én is lesütöttem a szemem.- Persze megértem, ha nincs kedved cseverészni velem ilyen késői órában. Visszahívlak inkább máskor.- vonakodott.

-Sebastian!- szóltam utána, még mielőtt letenné. Valami azt sugallta odabenn, hogy muszáj beszélnem vele.- Hallom a hangodon, hogy baj van. Tudok segíteni valahogy?

-Baj?- kérdezett rá.- Nincs baj.- tagadta. Csak nem valami meggyőzően.- Vagyis… nem tudom. Az az igazság, hogy azért vettem a bátorságot, hogy felhívjalak, mert… hiányzik a hangod. És te is hiányzol Rosalieval együtt.- vallotta be. Olyan elesettnek tűnt a hangja a készüléken keresztül. Bár nem láthattuk egymást, mégis úgy éreztem, mintha itt ülne előttem az ágyon és engem nézne csodaszép szemeivel.

-Neki is hiányzol. Nagyon szomorú még most is, amiért nem jöhetett el végül velünk pizzázni.

-Lesz még lehetőségünk rá, ígérem. És voltaképp megtaláltam a módszert, amivel kárpótolni tudnám őt. Chloé és Audrey már igent mondott, a te válaszod hiányzik már csak.- titokzatoskodott.- Nem lenne kedvetek megnézni engem élőben Silverstoneban?

-Nem igazán értelek… Kifejtenéd bővebben?

-A csapat számára a Brit Nagydíj félig hazai futamnak számít. Szert tettem két, kétszemélyes VIP jegyre. Az egyik már talált gazdát Chloé és Audrey személyében, a másik pedig… Gondoltam meghívlak benneteket.- kezdett új gondolatba.- Természetesen egész hétvégére szól, ingyen ehettek és ihattok és élőben szurkolhattok nekem.- érvelt, és a hangján hallottam, ahogy mosolyog.- Rosalie biztosan élvezné. Nem kell most rögtön választ adnod, van még időd átgondolni.- hagyta meg a választás lehetőségét, amit sokra értékeltem, hisz mikor utoljára futamon jártam… azt a hétvégét kitörölném örökre az emlékeimből.

-Milyen napod volt?- kérdezte meg úgy fél perces néma csendet megtörve.

-Fárasztó.- sóhajtottam.

-Megértelek. A munkád rohanásból áll és emellett még gyereket is kell nevelned.

-A gyereknevelés a legszebb feladat, melyet Isten rám bízhatott. Persze vannak nehézségek, egy társsal egyes dolgok gördülékenyebben működnének, de okom így sincs panaszra. Van miért reggel felkelnem, van miért és kiért harcolnom. Ez a csodálatos kislány minden rosszért kárpótol.

Hallottam, amint a vonal túlsó végén Sebastianból egy hatalmas sóhaj szakad fel.

-Valami rosszat mondtam?

-Dehogyis! Tudod… megvan az a képességed, hogy beletrafálj a dolgok közepébe. Pont az hiányzik az életemből, amit az imént megfogalmaztál. Egy elhagyatott helyre költöztem azért, hogy új életet kezdjek. Felejteni jöttem ide, de sehogy sem sikerül. Van egy hatalmas házam, gyönyörű környék és nyugalom vesz körül, de mindez semmit sem ér. Távol vagyok a családomtól, a barátaimtól, még csak egy kutyám sincs, akiért érdemes lenne a futamok után hazajönnöm.

Nagyot nyeltem. A mellkasomban összeszorító nyomás kelt életre szomorú hangját hallva. Elmorzsoltam egy könnycseppet és a paplan szélével kezdtem babrálni.

-Őszintén sajnálom, hogy szakítottatok. Tudom, hogy hosszú évek óta alkottatok egy párt és most iszonyat nehéz lehet neked hozzászokni a magányhoz. Nekem is sok időbe tellett, bár… az én helyzetem egy kicsit más volt. Csak képletesen voltam magányos, hisz akkor már velem volt a kisbabám.- ösztönösen megsimogattam a hasam és egy pillanatig vissza emlékeztem azokra a hónapokra, mikor Rosalie bennem fejlődött.- Neked nem szabad elcsüggedned. Fiatal vagy, rengeteg nő vesz körül, könnyen megtalálod a hozzád illő társat.

-Hozzám illő társ?- reagált gondterhelten.- A nők kihasználják azt, hogy most szingli és sebezhető vagyok és lecsapnak rám, meg  a pénzemre. De nekem nem ilyen nők kellenek!- csattant mérgesen a hangja.- Ki az, aki önmagamért tudna szeretni?- kérdezte reménytelenül.- Egy kicsit feldobta a hangulatom az e-mail, amit a lányok küldtek. A rólad készült képek kimenekítettek abból a letargikus állapotból, melyben egész nap voltam.

-Képek? Milyen rólam készült képek?- kérdeztem vissza.

-Amit ma délután küldtetek.

-De kik küldtek?- faggattam tovább.- Chloé és Cynthia!- nyögtem fel. Csaptam egyet a homlokomra, hisz beugrott a jelenet, mikor a laptopot bújták és azon veszekedtek, hogy mely képek sikerültek a legjobban.- Ezért még számolok velük!- sziszegtem dühösen.

-Meg kell pártolnom őket, hisz szép perceket okoztak nekem. Jót tett neked az a sok változás.

-Én pont ennek az ellenkezőjét látom. Furcsán érzem magam. Mintha belebújtam volna egy idegen testbe. Ez… ez nem én vagyok: szűk ruhákat és magassarkú cipőket felvenni és ezekbe… pózolni, vagy hogy mondják ezt mai nyelven.

-Hailey! Attól, hogy rövidebb a hajad, hogy csinosabban és nőiesebben öltözködsz, te még nem változtál meg! A szíved a régi. Ami megváltozott, az a kisugárzásod és az, ahogyan rám hatni tudsz. Még inkább felnyitottad a szemem arra, hogy mennyire gyönyörű nő vagy.

-Sebastian, ezt nem kéne.- szóltam közbe.

-De igen, pont ez az, amit tennem kell: valahogy végre elhitetni veled, hogy milyen értékes nő vagy. És emellett mennyire gyönyörű és vonzó.

-Ideje lefeküdnöm. Jó éjt!

Gyorsan letettem a telefont és az arcom a tenyerembe temettem. Egyre inkább felkavart az, ha vele beszélek. Olyan érzéseket kelt életre bennem, melyeket egyáltalán nem akarok érezni. Sem most, sem később! Távol kellene tartanom magam Sebastiantól, csak nem tudom, hogyan. Ugyanis valamilyen szinten már része az életemnek. A sors miért keresztezte a mi utunkat???

    A hétfői napom furcsaságokkal volt tűzdelve. A gyárban mindenki össze-vissza rohangált, mindenki szét volt esve. Ez mondjuk nem is annyira tartozik a furcsaságok kategóriájába, hisz ez megszokott. Az már inkább felkeltette a figyelmem, ami engem ért. Beléptem a gyárba és a recepciós hölgy feszülten nézett rám. Ahol épp felbukkantam, ott hatalmas, szinte fojtogató feszültség növekedett és mindenki engem bámult, pusmogtak a hátam  mögött. És ez ijesztő volt. Nem tudtam hová tenni a többiek ezen viselkedését. Megfordult a fejemben, hogy történt valami a hétvége során, amihez nekem is közöm lehet, aztán kivert a víz, mikor belegondoltam, hogy mindez akár Gavin múltkori kellemetlen látogatásának lehet a következménye. Nem mertem odamenni senkihez, és pechemre legnagyobb támaszom és “hírforrásom” sem láttam egész délelőtt sehol sem. Elcsíptem egy-egy szófoszlányt, miszerint ma egyáltalán nem is jön dolgozni. Aggódom érte, féltem, hogy megbetegedett, vagy valami/valaki más  áll a háttérben. Szegénykém eléggé ki volt, mióta hajba kapott Heikkivel. Számtalanszor kértük meg őt Chloéval, hogy mondjon el mindent részletesen, de valahányszor felhoztuk ezt a témát, ő annyiszor borult ki és  csak azt hajtogatta, hogy nem akar erről beszélni és követelte, hogy soha többet ne ejtsük ki előtte a Heikki nevet. Félek, hogy olyan mértékben hatottak rá a történtek, hogy végül teljesen átesik a ló túloldalára. Benne van a pakliban, hogy ez a csalódás megváltoztatja, hogy elveszti a hitét a férfiakban és az emberekben, vagy ami rosszabb, hogy eltűnik a kedvessége, a pozitív kisugárzása és gőgössé válik, valamint beképzelt lesz. Chloéval nyitva kell tartanunk a szemeinket, nehogy baj történjen.  Gondok ismét csak halmozódnak és halmozódnak…

   Nem is gondoltam volna, de a  délután eljötte megannyi kérdésre választ adott és ismét beigazolódott, hogy szeretek túlzásokba esni és az ördögöt a falra festeni. A pult mögött álltam és az üres szalvétatartókat pakoltam meg szalvétákkal, mikor a büfé kétszárnyú ajtaja kitárult, zsivajjal özönlöttek be a szerelők. A pulthoz közeledtek.” Mit kezdek én ennyi éhes szerelővel?”

-Boldog születésnapot Hailey!- hangzott el kórusban, a torkom pedig összeszűkült. Az első sorban álló szerelők előhúztak a hátuk mögül egy-egy szál vörös rózsát, melyet leraktak elém a pultra. Aztán kettő felé ágaztak és besétált  Cynthia, kezében egy hatalmas tortával. Nem hiányozhatott Chloé és Laura sem.

    Csak sodródtam a boldogság és a meglepődöttség érzetével. Ez életem eddigi legszebb és egyben a legtökéletesebb születésnapja. Nekem vannak a legtökéletesebb barátaim, hisz eszembe juttatták azt, amit én elfelejtettem és újra megtanítottak arra, hogyan kell ünnepelni, hogyan érezzem jól magam, mindezt persze úgy, hogy ne felejtsem el, ki is vagyok valójában. Mérhetetlen nagy szeretetet kaptam mindenkitől. Talán az volt az egyedüli, ami nem tetszett, hogy minden egyes szerelő srác közös képet akart, össze-vissza tapogattak, néhányan erőteljesen nyomultak, több 10 meghívást kaptam ma estére, de szerencsére megértették, hogy nekem munka után is vannak kötelezettségeim. A nap végére az összes szerelőtől begyűjtöttem legalább egy puszit, a ruhámon férfi parfümök keveredtek, de minden megérte!

-Honnan tudtad, hogy ma van a születésnapom?- kérdeztem Cynthiát, miután sebességbe tette az autóját és elindult, hogy haza vihessen. Hátul ült Chloé, a virágaim társaságában.-A barátnőm vagy, az a minimum, hogy tudom.- nézett rám kissé pimaszul.- Laura rendezgette a minap a munkaszerződéseket és véletlenül a tied is a kezébe akadt. Rögtön figyelmeztetett, hogy közeleg a te napod.

-Köszönöm nektek csajok.- néztem rájuk szeretetteljesen.- Csodálatos nap volt.-sóhajtottam és kényelmesen hátradőltem. Lehunytam a szemem és néhány képet felevenítettem: ahogyan kórusban köszöntenek fel, ahogy a srácok viccesen ugratják egymást, ahogy a tortát egymás arcába  nyomják. Sajnálom, hogy Rosalie ebből kimaradt, a srácok biztos elolvadtak volna őt látva.

-A napnak még nincs vége, az igazi meglepetés otthon vár rád.- szólalt meg Chloé is. Hátra fordítottam a fejem. Ő sejtelmesen vigyorgott. Akkor is ezt csinálta, mikor az ajtóm előtt állva elköszöntünk egymástól.

   Miközben levettem a kabátom és lesegítettem Rosalieról is a cipőt, lányom sejtelmesen mosolygott rám.

-Mit mosolyogsz?- húzódtak felfelé az én ajkaim is.

-Semmit anya!- sütötte le szégyenlősen szemeit és elkezdte lógatni a lábát.

-Mit rejtegetsz előlem, halljam.- böktem meg a nóziját pajkosan.

-Csinájsz nekem kakajót?- vette elő legszebb pillantását.

-Igen, de csak miután kezet mostunk.

   Lesegítettem őt a székről, ő pedig a fürdőbe szaladt. Amint beléptem a nappaliba megszédültem. Nem éreztem magam rosszul, csak annyi történt, hogy vettem egy mélyebb lélegzetet és elkezdtem furán érezni magam. Akármerre mentem, éreztem egy jellegzetesen csak férfiak által használt parfüm illatát. Tudtam, hogy valahol éreztem már ezt az egyedi illatot, de nem tudtam rájönni, hogy kihez tartozik. Aztán meg szagultam a hajam és még mindig éreztem a szerelők változatos illatát magamon. Lehet, hogy ezt érzem és nem is a lakás borult be ilyen illatba, hanem jómagam. A fürdő irányába haladtam és észrevettem, hogy Sebastian ajtaja résnyire nyitva van. Bambán bámultam magam elé, hisz ez az ajtó eddig teljesen zárva volt, nem volt okom miért oda bemenni. Minden estre becsuktam és elkönyveltem magamban, hogy már képzelődöm is. Kézmosás után a szobánkba tartottam és a kezem már a kilincsen volt, mikor eszembe jutott, hogy Rose-nak kakaót kell csinálnom. Tettem oda tejet melegedni, előkerestem a kakaót, a cukrot és a kedvenc, Barbie babás csészéjét. Időközben lányom is a konyhába talált és ott állt mellettem, egy lappal a kezében.

-Bojdog szüjinapot, mami!- köszöntött fel és felém nyújtotta a papírt.

-Köszönöm kicsikém.- magamhoz öleltem és ekkor csordult ki az első könnycsepp. Az öröm könnycseppje. Egy rajzot tartottam a kezemben. Tudtam, hogy Rose mindezt segítséggel rajzolta és színezte ki, de mégis büszke voltam rá. Már attól a gondolattól is, hogy gondolt rám. Az édesanyjára. A rajz nem volt túlkomplikált: egy egyszerű tortát és rajta 24 szál, égő gyertyát ábrázolt. “Már ilyen idős lennék?” Rohamosan telik az idő, a napok mintha egybe folynának.

   A gondolataimba mélyedve mosogattam, mikor csengettek. Lassan hozzászokom, hogy minden nap van egy látogatóm. Általában ezekben az esti órákban. Siettem ajtót nyitni, ami felelőtlen döntés volt. Ő lenne a mai nap igazi meglepetése, amit a lányok emlegettek? Ha igen, akkor búcsút inthetek annak, hogy ez a nap tökéletesen végződjön…