14.rész

Sziasztok! :)

Kezdem azzal a mai bejegyzést, hogy minden kedves olvasómnak áldott, boldog, és békés karácsonyi ünnepeket kívánok! 

Arra gondoltam, hogy megörvendeztetlek benneteket ezen csodálatos ünnep alkalmával egy újabb fejezettel :) Mint látjátok, az oldal is átesett egy kis átalakuláson, ha már itt a Karácsony! Tudom, nem nagyon dolog, vannak ennél szebb és színvonalasabb blogok is, de mégis... én így érzem az enyémnek. Minden tudásom, és szívem beleadom, remélem értékelitek egy kicsit is :)

Köszönöm az előző részhez jött 1 db. kommentet. Nem szeretnék ünneprontó lenni, de... kicsit letaglóz az, hogy mostanában egyre kevesebb vélemény érkezik a részek alá. Szerettem volna hamarabb hozni az új részt, de eddig vártam, hátha még valakinek kedve támad leírni pár sorban a véleményét. Mivel ez nem történt meg, ezért a mai napra halasztottam az új fejezet megosztását.

Sosem szeretek komment határt szabni, mert akkor úgy érzem, hogy kényszerűségből írtok. Azonban úgy érzem most mégis elérkezett erre az idő. 23 feliratkozója van az oldalnak, ezen kívül 36 személy követi a történetet a Bloglovin segítségével, és nagyjából 26-27 pipa érkezik részenként, mégis egy ember ír kommentet. Nem feltétlenül kell blogger felhasználónak lennetek, hogy írhassatok, hiszen bárki, aki ide téved megoszthatja véleményét. Szóval, arra késztetek mindenkit, hogy legyen buzgó és adjon hangot az őszinte véleményének! Amennyiben nagyon ügyesek lesztek, nem kell sokat várnotok a következő fejezetig! ;)

*** Sebastian Vettel szemszöge ***

Megkönnyebbülésről árulkodó sóhaj kíséretében foglaltam el a helyem a repülőgépen, mely egyenesen Zürichbe repít. Kevés utas volt a járaton, mégis sikerült felfedeznem néhány ismerős arcot. Elég sűrűn  teszem meg a Zürich-London utat, már-már törzsutasként kezelhet a légitársaság. A légiutas kísérők már jól ismernek, széles mosollyal üdvözölnek a fedélzeten, persze ebben az is közre játszik, hogy felismernek.

    Nem sokkal a felszállás után előkerestem az Ipodom és elindítottam rajta a zenét. A zene az egyetlen olyan dolog, mely megnyugtatja sóvárgó lelkem, ellazít, és mely segít kikapcsolni a külvilágot. Minden egyes ilyen pillanatra szükségem van most, hiszen erőt kell gyűjtenem az előttem álló megterhelő időszakhoz.  Röpke pár hét van már csak vissza, és megkezdődik a 2013-as szezon. Rettegek ettől az egésztől. Félelmet kelt bennem az, hogy eléggé fáradtnak érzem magam,és ez nem épp jó jel, közel az első futamhoz. Aztán a felkészülésem sem halad túl jó irányba. Heikki minden egyes nap precíz munkát végez, a baj leginkább velem van. Túl sok irányba szóródnak szét gondolataim, az edzésekre nem koncentrálok 100%-osan, és ez most bosszulja meg magát: teljesen felkészületlennek érzem magam, úgy érzem, nem vagyok képes elfogadható eredménnyel hazatérni majd Ausztráliából, és Malajziából. A szezon kezdetéig a napjaim többsége tehát kemény edzésekkel, kellő fizikai, és mentális felkészüléssel telnek majd. Azzal, hogy hetekkel ezelőtt lezártam életem eddigi legfontosabb szakaszát, elindítottam azt, hogy a napjaim még mozgósabbak legyenek. A jövőm alakítására is kell időt fordítanom. Valószínűleg holnap egy új korszak kezdődik az életemben. Még akkor eldöntöttem, hogy új otthont teremtek magamnak, mikor közvetlenül a Hannaval való szakításom után Heppenheimba utaztam. Nos, azóta tettem is valamit azért, hogy akaratom és elképzelésem megvalósuljon. Egy régi barátom révén rábukkantam az oly keresett, vadonatúj otthonomra. A költözést szeretném minél hamarabb, még a szezon kezdete előtt megejteni. Holnap pedig már nem csak képeken csodálhatom azt a gyönyörű házat, és az azt ölelő környezetet, hanem élőben is.

    A baari otthonomban minden Hannara emlékeztet.  Persze ezt nem teljesen negatívumként kell kezelni. Élveztem és imádtam a vele eltöltött összes percet. Azt is, melyeket egymástól távol töltöttünk, és természetesen azokat is, melyeket együtt, szorosan összebújva. A bizalom, hűség, egyetértés már a legelejétől körülölelte kettőnk kapcsolatát. Olyan volt az életünk, mint egy tündérmese. Még a próbatételek ellenére is.

   Egy évfolyammal alattam járt. A gimnázium folyosóján rengetegszer ejtettem felé lopott pillantásokat. Volt, hogy a barátnőivel karöltve sétálgatott, és érzelmesen magyarázott valamit, vagy épp szívet melengetve nevetett. Aztán láttam őt egyedül, magányosan olvasni a hirdetéseket, plakátokat, de olyankor is sikerült kiszúrnom a folyosón tolongó diákok közt, mikor guggolva, a hátát a fűtőtestnek támasztva bújta a tankönyveket. Sokoldalú személyiségnek tartottam, és… épp ez tette vonzóvá a számomra. Semmit sem tudtam róla – még a nevét sem-, de ennek ellenére tudtam, hogy meg akarom hódítani őt. Ez a “tudatlanság” tette oly izgalmassá számomra az egész helyzetet. Unalmas matek- és irodalom órákon azon agyaltam, hogyan is szólíthatnám meg, miként válthatnék vele pár szót. Minden egyes reggel eltökélten léptem be az iskola épületébe, senki nem rettenthetett volna el attól, hogy megszólítsam. Mindezt mégis megtette ő maga. Megláttam csillogó szemeit, csinos lábait, karcsú derekát, és minden határozottságom tovaszállt. És ilyenkor mindig belém hasított az a tudat, hogy féltem. Ugyan ő fiatalabb volt nálam egy évvel, de arcban és testalkatban idősebbnek, és érettebbnek tűnt nálam. Féltem, hogy elutasít majd, hogy eltaszít magától, hisz szinte kölyök kinézetem volt túl a 17-en. És túl vonzó sem voltam a lányok körében. A mai napig nem tudom a választ arra a kérdésre, hogy mit látott meg bennem, hogy mi miatt vonzódott akkor hozzám, és mi miatt teszi ezt még most is. Tisztán emlékszem arra, hogy a fordulópont a januári hónapban érkezett el. A hónap utolsó hetében egy frankfurti női röplabdacsapat egy jótékonysági rendezvény keretén belül tét nélküli meccsre hívta ki a mi gimnáziumunk lány röplabdacsapatát. Szombatra esett a mérkőzés, én pedig az otthoni teendők elvégzése és a tanulás után elmentem arra a meccsre. Teljesen lesokkolódtam, mikor megláttam a pályán melegíteni őt. A német himnusz fel csendülte után a hangosbemondó ismertette a két csapat felállását. Sorra hangoztak el a nevek, a megszólítottak előrébb léptek, így most már a szép archoz név is társult: Hanna Prater. Onnantól kezdve ezt a nevet suttogtam ébrenlétemben és álmaimban. Pár héttel később a legutóbbi versenyemen elért 2. hely miatt fogadtam a gratulációkat, mikor hatalmas ovációra lettem figyelmes. Az iskola rádió ajtaja előtt diákok tömörültek. Kíváncsian férkőztem én is a közelükbe. Aznap volt Hanna születésnapja. Bátorságom ismét szárnyakat növesztett, a zsebpénzemből vettem egy csomag rágót  Hannanak. Így ismertük meg egymást…

     Az első pillanattól kezdve tudta, hogy autó versenyzem. Még ez sem tántorította el attól, hogy a barátnőm legyen. Akkor szerettem belé igazán, mikor  2006-ban azt kérte, had jöhessen velem Monzaba, mert fel akarja fedezni  a Száguldó Cirkusz világát. A paddock minden egyes zugát megnézte, a boxban minden felkeltette az érdeklődését. Emlékszem, hogy rendeztek egy versenyt, hogy ki tudja hamarabb az autóm bal első  kerekét lecserélni. Ő is a jelentkezők közt volt. Nekem, aki imádja az autóversenyzést, ez piszkosul jól esett. Ahogy idősebb lettem, és ahogy közelebb kerültem az első Forma-1-es szerződésemhez, ő annál inkább támogatott. Teljes odaadással szurkolt nekem. A győzelmek, és a vereségek után is ugyanolyan ölelésben részesített. Még csak köszönetet sem mondtam azért, amiért nem használta ki a felfelé ívelő karrierem, és nem rajtam keresztül akart meggazdagodni. Ő  még mindig aként a Sebastian Vettelként szeret, aki anno, szülinapjának estéjén elhívta őt vacsorázni.  Már késő mindent megbánnom, de… nem érdemelte meg, hogy  így kibabráljak vele. Furának tűnik, de hiányzik magam mellől. Ennyi évnyi boldog párkapcsolat után egyedül élni nyomasztó dolog tud lenni.

    A gép a hivatalos leszállási időpontnál sokkal hamarabb landolt a zürichi nemzetközi repülőtéren. Persze ez nem volt ellenemre, hiszen minél hamarabb haza szerettem volna érni. Haza… Milyen furcsa. Hetek, netán csak napokon belül már nem a baari házam fogom megilletni az “otthon” szóval. De ez az élet rendje. Egyszer minden elmúlik- még a szerelem is, amit mindketten örökké tartónak hittünk-, és tudnunk kell  tiszta vizet önteni a pohárba. Jogunk van az újrakezdéshez. Meggyőződésem, hogy az új környezetben a kedvemre alakíthatom a jövőm.

    Hiába vettem sietősre a terminálból való kijutást, pár ember még így is észrevett. Néhány autogram kiosztása, és ugyanennyi fénykép elkészülte után lettem csak szabad. Sosem esett nehezemre a rajongóimra pár percet szánni. Jól esik, ha felismernek, odajönnek hozzám, megszólítanak. Egész sajátos módon tudom tartani a kapcsolatot a szurkolókkal: testközelből. Az internet, és maga a közösségi oldalak számomra “mű” dolgoknak tűnnek. Úgy gondolom, hogy az internet nem adja vissza  a szurkolóknak azt a mennyiségű hálát és szeretetet, melyet feléjük táplálok. A gyermekkori emlékeim döbbentenek rá, hogy egy közös fotónak, egy kézfogásnak nagyobb az eszmei értéke, mint egy kiposztolt mondatnak.

    Az autómban ülve nem tudtam gátat szabni a gondolataimnak. A fantáziám szabaddá vált, és újra csak Hailey körül forgott a világ. Nem azért segítettem, hogy jó embernek mutassam magam előttük, hanem azért, mert könnyen azonosulni tudok mások fájdalmával. Ha valakik, akkor ők igazán megérdemlik az újabb lehetőséget! És mi tagadás… Hailey igazán elbűvölő nő a maga egyszerűségével. Természetes a szépsége, kellemes a társasága, szerény, bár kissé akaratos, tíz körömmel ragaszkodik a maga igazához. Igen komoly, és értékelhető érveket kell felsorolnod előtte, de tőlem telhetően mindennel megpróbálkoztam, és sikerrel jártam. Igazi kihívás vele szemben bármi is, de én szeretem az ehhez hasonló megmérettetéseket. A végsőkig harcolni fogok: ÉRTE! Halvány mosolyával valami egészen különlegeset, felbecsülhetetlent tett velem: úgy éreztem magam, mint akit karon ragadnak, akit húznak felfelé a mélyből, mint aki a halál torkából visszatért az életbe. Tudom, hogy van keresnivalóm ebben a harcban, melyben meg kell küzdenem Hailey akaratos jellemével, a néha túlzásba vitt távolságtartásával, és azt hiszem Gavinnel is.

    Mire hazaértem sikerült el relytenem érzéseim, és komoly ábrázattal léptem be az előtérbe. Egyenest a kanapéra dobtam le magam. Kihalásztam zsebemből a telefonom, írtam egy SMS-t Kiminek és a volt edzőmnek, Tomminak, hogy holnapra ne tervezzenek semmi fontosat, mert “rendkívüli gyűlést” tartok. Az üzenet elküldése után a velem szemben levő kis asztalra csaptam a telefont, és elfeküdtem a kanapén. Kissé felizgattam magam, és most csukott szemekkel, mély légvételek mellett igyekeztem mindent rendezni magamban. Nem kicsit félek a holnapi naptól. Muszáj lenne, hogy a srácok is megértsék, hogy mi miért történik így, és fontos lenne, hogy segítsenek és támogassanak, mert egymagam képtelen vagyok meg bírkózni egy ilyen hatalmas feladattal. Kell a  srácok jelenléte, és az ő lelki támaszuk, hogy végre tiszta lappal indulhassak, hogy mindent a legelejéről kezdhessek.

-Nem is hallottam, hogy megjöttél.- hallottam meg Heikki hangját  egészen közelről. -Történt valami? Olyan ingerültnek tűnsz.- látott át a hálón. Sas szemei vannak, mindig meglátja a valóságot.

-Túl sok minden.- sóhajtottam gondterhelten.

-Akkor úgy érzem, hogy komolyan el kell beszélgetnünk.- ült le karba tett kézzel  a kis asztalra. Most úgy ül velem szemben, mint a legjobb barátom. Tökéletesen tudja, hogy mikor van rá szükségem, mint edzőre, és mikor, mint barátra.

-Előre felkészítelek, hogy hosszú, tartalmas, és túl érzelmes beszélgetésnek nézünk elébe.- tájékoztattam, majd a dolgok közepébe csaptam: - Haileyt kilakoltatták.

-Hogy mi??? –sokkolódott le az első mondat hallatán. Ha már most ez a reakciója, akkor mit fog holnap szólni a nagy bejelentésemhez?- De… de nem értem. Honnan tudod, és…- dörzsölgette a homlokát.

-Ahogy Londonba értem, azonnal elmentem hozzájuk. A lakásuk zsúfolásig tele volt dobozokkal.- felálltam, és ingerülten hadonászni kezdtem.- Persze rákérdeztem, és ő egyből tagadta, de aztán a gyanúm mégiscsak igaznak bizonyult. Túl sok lakbérrel tartozott.- fűztem hozzá az okot, így a legvégére.

-De miért nem kért kölcsön?

-Mert azt hiszi, hogy képes mindent egyedül megcsinálni és megoldani. Számomra az a felháborító, hogy léteznek olyan gerinctelen emberek, akik képesek kitenni egy anyát, és egy gyermeket effajta megpróbáltatásnak. Szörnyű, hogy ilyen pénzéhes emberekkel van tele a világ.-   csaptam egyet mérgemben a kanapé karfájára.

-És most hol laknak? Ugye nem engedted, hogy az utcára költözzenek?

-Kösz, hogy ennyire szívtelennek tartasz.- néztem rá csúnyán. Aztán láttam rajta, hogy ezt a mondatát legszívesebben visszaszívná.- Először Cynthia ajánlotta fel, hogy költözzenek hozzá, aztán pedig én erősködtem, és nagy nehezen elértem, hogy a londoni lakásomban húzódjanak meg. A legjobb helyen vannak, gondoskodtam arról, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben sem.

-Akkor… izé… Cynthia most egyedül lakik?- jött zavarba szerelmének nevét kiejtve.

-Biztosra veszem, hogy igen, nem említette, hogy lenne valakije, és mondta, hogy vágyik egy kis társaságra.- nyugtattam.- Te Heikki! Mi a csodának nem próbálod meghódítani? -mérgelődtem.- A fejed búbjáig bele vagy zúgva, miért jó az, hogy szenvedsz, és közben próbálod kideríteni innen-onnan, hogy vajon van-e valakije?

-Én… nem is tudom. Nagyon eltértünk az eredeti témától.

-Gondoltam, hogy ez lesz a válaszod. Folyton ezt játszuk. A te problémáid mindig a háttérbe szorítsuk.- mérgelődtem.

-Az én magánéletem, és érzéseim nem érnek annyit, hogy beszéljünk róla. Van munkám, ami lefoglal, ennyi feladat, és utazgatás mellett nem lenne időm szerelmi életet élni. Majd szép lassan elfelejtem őt. Most sokkal fontosabb, ami veled van. Tetszik neked Hailey?- hangzott el a kérdés a szájából, kissé bátortalanul. Első alkalommal, mikor erre rákérdezett, elég csúnyán lehurrogtam.

-Hát… mi értelme tagadni?!- mosolyogtam féloldalasan.

-Ezt akartam hallani!- veregette meg a vállam.- Múltkor minek tagadtad akkor?

-Mert össze voltam zavarodva. Ráadásul még együtt voltam Hannaval, akit azt hittem, hogy még mindig szeretek. És voltaképp Hailey hatása alatt voltam, amit nem tudtam aznap reggel hová tenni.- pirultam el, pedig nem szokásom.

-Nagyon odavagy azért a lányért.

-Haver! Ő nem csak egy lány!- kértem ki magamnak rögtön.

-Persze, érten én!- emelte fel a kezeit bocsánatkérő jelleggel.- Mivel vette el így az eszed?

-Az az igazság, hogy semmivel.- kuncogtam.- Semmi olyat nem tett, amivel magába bolondított volna. Csak állt előttem meggyötörten, kétségbeesetten, mint aki nem tudta, hogyan tovább. Nem kelettette magát, viszont az tetszett, mikor elpirult egy szál alsóban látva.- Heikki felnevetett.- Kissé kopott, elnyúlt, régimódi ruhát hord, melyekbe még egyszer beleférhetne, de még ezekben is annyira vonzó volt…-áradoztam teljes odaadással.

-És mi a terved vele kapcsolatban?

-Egyszerű: meglágyítani a szívét.

     A másnap csigalassúsággal érkezett el. Egyszerre izgultam, és féltem. Nem tudtam ugyanis, hogy mi lesz a srácok reakciója. Túl sok embert rángatok bele ebbe a helyzetbe, mely számukra kényszerűnek tűnhet. Itt hagyni a legjobb barátomat, és több száz kilométerrel arrébb költözni az edzőmmel együtt… Bele sem gondoltam abba, hogy mi lesz, ha nem támogatnak. Mindent vissza csinálni azonban már nem tudok, hiszen ma megyek kifizetni a vételárat.

    Majd megőrültem az idegességtől 12 óra magasságában. Heikki már vagy ezerszer rákérdezett, hogy miért kellett idejönnie Kiminek, hogy mi olyan fontos, hogy ide hívattam Tommit is Finnországból, de a legnagyobb nem tetszése ahhoz kapcsolódott, hogy elhanyagoljuk az edzést. Kimi a kanapé támlájának dőlve nyomkodja unalmas tekintet mellett a telefonját, nem izgatja fel magát túlságosan, de hát mit várunk a Jégembertől? Öltözékével sem hazudtolja meg magát: melegítőnadrágban, fekete pólóban, flip-flop papucsban állított be hozzám.

-Ne haragudjatok, lekéstem a korai gépet, egy órát kellett várnom a következő járatig. Ráadásul kifogtam egy olyan taxist, akivel sehogy sem tudtam megértetni magam- kezdett el magyarázkodni szapora légvételek mellett a hiányzó tag: Tommi.

-Csak nem elfelejtetted azt a kevéske német tudásod is?- cukkoltam, majd barátilag megöleltük egymást.

-Esetleg a tárgyra térhetnél.- szólalt fel türelmetlenkedve Kimi, mi után vagy 5 percig az volt a téma Tommi, és köztem, hogy milyen rég láttuk egymást.

-Kezdem ott, hogy ugye szakítottam Hannaval…

-Tessék?- döbbent le Tommi. Jogosan, hiszen ő erről mind idáig nem tudott.- Tuti, hogy át akarsz verni!- mutatott rám nevetve, de amint látta hármunk komoly tekintetét, ő is elkomorult:- Nem jön, hogy el higyjem. De mégis miért?

Hiába meséltem el, hogy miért, még mindig átverésnek hitte az egészet. Hiába, sokakhoz hasonlóan az ő meggyőződése is az volt, hogy mi örök életünkre egy párt alkotunk majd.

-Nem hiába vagytok most itt. Komoly, és fontos dologról van szó, mely ugyan nem egyformán, de érint benneteket is. De még mielőtt megtudjátok miről van szó, tudnom kell, hogy számíthatok-e rátok, mint a legjobb barátaimra?

Tanácstalanul összenéztek, majd Heikki adta meg a megnyugtató választ:”Haverok vagyunk, és a barátok összetartanak.”

-Átgondoltam mindent, és életem ezen szakaszának véget kell vetnem sürgősen. Változtatnom kell és… Elköltözöm innen.

   Teljes csend, és döbbenet követte a kijelentésem. Aztán hirtelen nagy hangzavar lett, megszólalt Heikki, aztán őt követte Tommi, végül már mindhárman beszéltek, egymást szerették volna túlharsogni. Finnül társalogtak,  hogy még véletlenül se értsek az egészből semmit sem.

-Fiúk, én is itt vagyok!- találtam meg a hangom.

-Az az álláspontunk, hogy menekülsz.- vállt Kimi a szószólóvá.- Minek új helyre költözni? Attól még ugyanúgy  fogsz Hannara gondolni, ettől az exed még ugyanúgy szerelmes lesz beléd, a gondjaid nem lesznek megoldva. Itt vagyok én.- mutatott magára.- A válóper a nyakamon, ez az egész ház arra a pár évre emlékeztet, amit amellett a nő- futott arca fintorba- mellett kellett töltenem, mégsem költözöm a világ másik pontjára.

-Már nem mondhatom vissza. Délután elugrom Ellinghausenbe, és minden hivatalos ügyet elintézek. Mindent egy lapra teszek fel, még úgyis, hogy nem tudom megéri-e ekkorát kockáztatni. Komoly terveim vannak.

-Mennyire van köze ehhez a költözéshez, és a nagyszabású terveidhez Haileynek?- fürkészte arcom Heikki.

-Hailey? Ő meg ki?- járatta tekintetét hármunkon Tommi.- Kívülállónak érzem magam, olyan, mintha kínaiul beszélnétek. Nem értek semmit, úgyhogy avass be mindenbe Seb. Most!- csattant a hangja.

-Hailey egy lány a büféből…- folytattam volna, de edzőm szavamba vágott: - Ő nem csak egy lány!- használta az én szófordulatomat.- Ő egy egész különleges lány, hisz elcsavarta a germán barátunk fejét.- viccelődött.

-Még hogy nem egy másik nő miatt dobtad Hannat.- forgatta meg szemeit Kimi.

Hatalmas fába vertem a fejszém. Ezzel a három őrült finnel nehezebb tartani a lépést, mint hittem. Meséltem, aztán elővettem a mobilom, és megmutattam két fotót a srácoknak.

-Ezt a képet én készítettem tegnap reggel, miközben a reggelit készítette, ezt pedig a kislánya, Rosalie.- váltottam arra a képre, melyen békésen alszik.

-Nem okoztál csalódást. Ismét szép, és rendesnek tűnő lányt szemeltél ki magadnak.- veregette meg a vállam Tommi.- Az a tipikus lány a szomszédból.

-Ejha!- füttyentett Kimi.- Csinos, vonzó… mikor ismerhetjük meg?

-Akkor számíthatok rátok?- ingattam pillantásom közöttük.

-Mindenben.- felelték egyöntetűen. Majd Kimi lépett közelebb.- Segítünk neked költözködni, aztán kitaláljuk hogyan tovább. Feltételezem, hogy meg akarod hódítani Haileyt.

*****

    Pár napon belül minden hivatalos ügyet elintéztem, papíron már Ellinghausen volt a lakhelyem. Tegnap fejeztük be a bútorok, és egyéb berendezések szállítását, aztán ma, izzasztó munkával ugyan, de minden a helyére került.

   Első látásra beleszerettem a tájba: egy tanya szerűség volt, rengeteg tisztással, friss levegővel. A házhoz tartozik egy kisebb birtok is, ahol lehet földet művelni, és állatokat tenyészteni, valamint nem messze egy halas tó is ékesíti a környéket. Egészen “eldugott”  kis környék, a külvilágtól jól elszigetelt, eddig több tehénnel találkoztam, mint emberrel. Jobb helyet nem is találhattam volna az újrakezdéshez!

A teraszon álldogálva, vörös bort iszogatva figyeltem, ahogy a Nap egyre lejjebb kúszik. Erősen fújjó szél éreztette, hogy éjjelre az idő viharossá változik. Ennek ellenére élveztem a kinnlétet. A mai nap sikerült rájönnöm arra, hogy mennyire is vágyom egy gyermekre. Jobban, mint azt gondoltam volna. Megadatik a lehetőség, csak türelmesen, és kitartóan kell harcolnom Hailey kegyeiért. Szívesen elfogadom Rosaliet lányomként. Már most úgy szeretem, mintha az én vérem lenne.

   Tudom, hogy ez a hely még átalakításra vár, még nem megfelelő ahhoz, hogy egy boldog családot magába foglaljon. Hosszú út áll előttem, de ez az út nem járhatatlan. Szeretném átélni a legszebb pillanatot: Haileyt immár feleségemként ölelem át, és büszke tekintettel figyeljük a hintázó gyermekeinket. Vagy pedig azt, hogy a tó közelében piknikezünk, romantikus hangulatban. Ezen álmok voltak azok, melyek hajtottak előre, amik miatt mertem lépni az új, és az ismeretlen felé!

*** Hanna Prater szemszöge ***

   Hajnali 4 van, és egyebet sem csinálok, csak forgolódom. Durván egy hónapja szakított velem Sebastian, és azóta nem lelem a helyem a világban. Hazaköltöztem a szüleimhez Heppenheimba, de valahogy ez nem tölt el túl sok boldogsággal. Kényszerűségből vagyok itt, hiszen nincs más hely, ahol lehetnék. Igazából furcsa is, hogy a szülőházamban tartózkodom. Szokatlan a szobám, az ágyam, és az egész légkör, hiszen évek óta nem aludtam már ebben a szobában, és ráadásul az is a helyzet  pikantériája, hogy az egyetem elkezdése óta nem voltam itthon ilyen hosszú ideig. Anyuéknak örülniük kéne annak, hogy köztük vagyok, de mennyire lelkesítő egy szülőnek azt látni, hogy a gyermeke maga alatt van, hogy egész nap a szobájában gubbasztva siratja a lehetőséget, melyet elvettek tőle? Mióta itthon vagyok nem eszem, nem beszélek senkivel sem, még  csak az utcára sem merem kitenni a lábam, pedig csodálatos érzés Heppenheim főterén sétálgatni. Félek ki lépni a ház ajtaján, hiszen odakinn újabb csapások érhetnek. És mi van, ha összefutok valakivel a Sebastian családjából? Hogyan tudnám állni a pillantásukat, és mit mondanék? Amúgy sem akarom, hogy bárki is ilyen állapotban lásson.

   Még mindig tisztán él bennem a perc, mikor elszakadtunk egymástól. Remegve szálltam be a taxiba, és elcsukló hangon kértem a sofőrt, hogy indítson. A gép felszállásáig bíztam abban, hogy Sebastian meggondolja magát, hogy majd magához húz szorosan, bocsánatot kér, és azt mondja, hogy mindent átgondolt, és rájött, hogy hiba volt a részéről csak úgy elengednie engem. Még most is minden percet a reménykedés tölti ki.  Lesem a telefont, hogy mikor hív, és mikor adja a tudtomra, hogy még mindig kíván, hogy a szerelmünk tüze még lobog. Várok, és várok… és ez az idegtépő várakozás szép lassan felemészt engem. Anyáék szerint el kellene fogadnom, hogy így lett megírva a sorsunk, és végérvényesen is el kellene engednem Sebastiant. Szerintük ebbe lassan bele kéne törődöm, hisz már semmi nem fog megváltozni. Könnyű a levegőbe beszélni… Őrülten szerelmes vagyok belé, Sebastiannal ellentétben nekem nem olyan egyszerű kitörölni az emlékeimből ezt a hét és fél évet. Nem hiszem el, hogy neki csak ennyit ért az, amiket együtt megéltünk. Bár, ahogy észrevettem, elég könnyedén mondta ki, hogy vége, szinte félvállról vette az egészet. Ugyanakkor én is hibásnak mondhatom magam rengeteg dologban. Nem vettem észre, hogy valami kisiklott a közös életünkben. Semmi olyan szokatlan nem történt, ami előrevetíthetne egy szakítást. Mint ahogy bármelyik pár, mi is civakodtunk. A Milton Keynes-i bemutató napján történtek miatt én tartottam magam felelősnek, hiszen eléggé magával ragadott a hév. Aztán elsimítottunk mindent, nevettünk, és a legcsodálatosabb szóval köszönt el tőlem: szeretlek. Felelőtlen dolog volt a részemről ragaszkodás nélkül eljönni Baarból. Úgy értem, hogy megérdemeltem volna az egészre egy normális magyarázatot. Harcolnom kellett volna akkor, és most is küzdenem kéne a kettőnk jövőjéért, a porba hullott álmainkért, de lenne bármi értelme már? Nem akarom folyamatosan üldözni. Úgy vettem észre, hogy nem gyűlöl engem, és nem akarom magamra haragítani.

    Rájöttem, hogy nincs se múltam, se jelenem, se jövőm, csak az iránta érzett őszinte tisztelet, és mély szerelem. Itt élek anyámék nyakán 25 évesen, és szó szerint élősködöm rajtuk. Fel kéne kaparnom magam a padlóról, de oly nehéz. Túl sokba került nekem ez a szakítás. Nemcsak a legszebb, és legboldogabb életem, és a nagy Őt veszítettem el, hanem a munkám is. Végre dolgozhattam, azt csinálhattam, amit mindig is szerettem volna, de ezt is fel kellett hagynom. Kezdenem kellett valamit magammal,ezért pár nappal ezelőtt elküldtem az önéletrajzom négy különböző divatcéghez is, de a válaszok nem voltak reményekkel kecsegtetőek. Aztán tegnap  felhívott a volt főnököm, kinek Zürichben dolgoztam. Szinte már könyörgött, hogy menjek vissza dolgozni, hisz szüksége van rám. De én visszautasítottam. Nem akarok Zürichben tartózkodni! Aztán felvetette a lehetőséget, hogy dolgozhatok itthon is, hogy az általam tervezett ruhák terveit e-mailben is átküldhetem. Ezzel győzött meg. Egy valamit legalább visszakaptam a régi életemből.

    Hirtelen eszembe jutott az, amit Sebastian utoljára kért tőlem: “ Nem válhatnánk el békében? Lehetnénk akár barátok is.”

    Hajnal ide, vagy oda, őrültség ide, vagy oda, lesz, ami lesz alapon foglaltam jegyet, és a leghamarabbi géppel Svájcba repültem. Nem biztos, hogy ez a legéppeszűbb ötlet, de jobb nem jutott eszembe. Nem hagyhatom, hogy végérvényesen kisétáljon az életemből, főleg nem úgy, hogy nincs közünk egymáshoz. Legalább barátok lehetnénk… Fájdalmas lesz barátként Rá tekinteni. Őrülten vágyom arra, hogy megöleljen, megcsókoljon. Valószínűleg ezekre a dolgokra még nagyon hosszú ideig vágyni fogok. Nehéz lesz türtőztetnem magam, de legalább beszélhetünk néha.

     Ahogy elérkeztem a hosszú éveken át  otthonomként szolgáló házhoz, rossz előérzetem támadt. Minden olyan kihalt volt. A kódot még tudtam a kapuhoz. Lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Csengettem, várakoztam, aztán körbejártam a környéket, hátha összefutok a keresett személlyel. Azonban csak egy idős nénivel találkoztam. Ismertük egymást jól, ezért megszólítottam. Bár ne tettem volna. Közölte, hogy Sebastian elköltözött. Leültem a járdára, és csak zokogtam. Elköltözött.

-Ez nem jelent mást, minthogy örökre elveszítettem.- suttogtam a távolba merengve.

   Ő már új életet kezdett. Valahol máshol, és talán… más valakivel. Nem akarok akár egy percre sem belegondolni abba, hogy más nő fekszik a karjaiban, hogy más látja vonzó testét, hogy más érezheti puha ajkait, hogy Ő mást részesít szenvedélyes csókokban.

    Teljesen besötétedett már, mikor részben felfogtam azt, hogy útjaink kettéágaztak, hogy mindkettőnkre új élet vár, melyben már nincs semmi közünk egymáshoz. Ha a közös életünk egy könyv volt, akkor itt az ideje, hogy ezt a könyvet bezárjuk, hisz nem jutott benne számunkra több lap. A jövőnket ezután már nem együtt írjuk…