13. rész

Sziasztok!

Hosszabb kimaradás után ismét adok magamról életjelet, sikerült elkészülöm az új résszel.

Különösebb, említésre méltó esemény ezúttal sincs benne. Az előző rész végén felbukkant egy új női szereplő, Chloe személyében.  El olvasva a részt rájöhettek, hogy ki is ő, milyen karaktert formál meg, azt azonban még  mindig nem árulhatom el, hogy a történet további részeiben milyen "feladathoz" jut majd. Mindenesetre a szereplőkhöz ő is csatlakozott és a képe is megjelenik az oldalon.

Köszönöm az előző részhez kapott visszajelzéseket, igyekszem ezt meghálálni nektek azzal, hogy most már belehúzok az eseményekkel. ;)

Hangos kacagásra ébredtem. Azonban a helyet, ahonnan ezt hallottam, nem tudtam meghatározni. Először álomnak hittem az egészet, azt mondván, hogy ki az, aki kora reggel kacag, aztán ahogy kezdett elmúlni a kábultságom felismertem kislányom hangját. Azonnal kipattantak a szemeim, ám a szobában uralkodó erős fény miatt hunyorítanom kellett. Oldalra fordítottam a fejem és azzal szembesültem, hogy az ágy mellettem üres. Rosalie nem feküdt mellettem és ettől megijedtem. Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam egy melegítő nadrágot- hogy azért ne egy szál bugyiban és pólóban flangáljak a lakásban- és kimentem a szobából. Csend honolt mindenhol és nem is láttam senkit sem. Aztán visítástól és kacajtól lett ismét hangos a lakás. Sikerült végre beazonosítanom a helyet, ahonnan ezek származnak: Sebastian szobája. Halkan kopogtam és bizonytalanul bekukkantottam a szobába. Kisebb felfordulás volt odabenn, a párnák a szőnyegen hevertek, az ágy összeugrálva, Rosalie és Sebastian pedig hancúroztak az ágyon. Lányom Sebastianon feküdt, ki egyik karjával átölelte Rosaliet, másik, szabad kezével pedig ott csikolta, ahol csak tudta és érte.

-Anya is felébredt. Mi lenne, ha őt is bevonnánk ebbe a hatásos ébresztőbe?- mosolygott szélesen a német. Rám. Kissé meglepődtem, nem számítottam arra, hogy észrevesz, ugyanis egy elég kicsi résen kukucskáltam befelé.

-Anyaaaaaa!!- kiáltott fel kislányom. Gyorsan lemászott Sebastianról és rohanni kezdett felém. Nagy igyekezetében pici lábai valahogy belegabalyodtak a takaróba és az ágyról egyenesen a szőnyegre puffant. Sebastian fal fehér arccal ült fel az ágyon, de én is rémülten léptem beljebb. Rosalie feltápászkodott és nevetve vetette magát karjaimba. Felemeltem és össze-vissza puszilgattam arcocskáját.

-Nem ütötted meg magad?- tört felszínre az anyai aggódásom.  Fejét rázva adta tudtomra, hogy az ég világon semmi baja nincs.. – Sajnálom, hogy felkeltett és egy fárasztó hancúrozással indult a napod. Nem is éreztem, ahogy kimászik mellőlem. Máskor minden mozdulatára felébredek, valószínűleg mélyebben aludtam az átlagnál-.- magyarázkodtam. Nem tudtam miként is kérjek bocsánatot, amiért Rose így lerohanta a németet.

-Hailey, igazán nincs miért bocsánatot kérned. Rosalie még csak 4 éves, neki a játék jelenti az életet. Kölcsönösen imádjuk egymást, ez nyilvánvaló. Azt is merészen ki merem jelenteni, hogy nem csak nekem, hanem a lányodnak is emlékezetes marad ez a reggel, hiszen melyik gyermek mondhatja el magáról azt, hogy a kedvenc pilótáját nyúzta reggel?- kérdezte vidáman csilingelő hangon. Lehajtottam fejem, hiszen… igaza volt. Ismét. Rosaliet letettem a karjaimból, ő pedig ismételten bevackolta magát a német mellé.

-Te nem csatlakozol hozzánk?

Felkaptam a fejem és láttam, ahogy Sebastian felemeli a takaró szélét maga mellett. Ledermedve álltam a szoba közepén. Hogy én befeküdjek mellé? Nem engedhetem, hogy a dolgok idáig fajuljanak.

-Azt hi…hiszem ezt most ki…kihagyom.-beszéltem össze-vissza. Az éjjeliszekrényen levő digitális órára pillantottam, mely fél 9-et mutatott.- Nem vagytok éhesek?- tértem el a témától. Egyszerre jelezték, hogy de, ezért a konyhába siettem. Tettem oda főni egy adag kávét és egy kisebb edénybe vizet teának. Nagyjából az asztalt is megterítettem már, csak a tányérok hiányoztak. Kezemben a három kistányérral megfordultam, tettem egy lépést az asztal irányába, aztán megtorpantam. Sebastian is a konyhában tartózkodott és felém közelített… egy szál alsónadrágban. Szokásomnak megfelelően tettem egy lépést hátra, emiatt a fenekemmel beleütköztem a konyhaszekrény szélébe. Remegő kezeimben a tányérok is egymáshoz koccantak. Zavarban voltam, még jobban, mint a tegnap hajnalban.

-Megyek megnézem Rosaliet, hátha kell segítenem neki az öltözködésben.- nyögtem ki egy értelmes mondatot, ezzel magam is megleptem. Már a konyhán kívül jártam, mikor utánam szólt: -A tányérokra feltétlenül szükséged van?

Visszaszaladtam, letettem a tányérokat az asztal közepére és anélkül rohantam ki, hogy egy pillantást is vetettem volna oda, ahol ő állt. Amint betettem a lábam a szobába, azonnal nekidöntöttem a fejem a csukott ajtónak. Lehunytam a szemeim és ismét megjelent előttem Sebastian félmeztelen teste. Immár másodjára van rám ekkora hatással a közelsége. Csúfondáros mosoly ült az arcomra, mikor belegondoltam abba, hogy most jól szórakozhat rajtam a zavarodott viselkedésem miatt!

-Anya, kész vagyok!- jelent meg előttem a kis hercegnőm teljesen felöltözve.

-Ügyes vagy kicsikém.- simogattam meg fejét dicséretként.

Ezután visszamentünk a konyhába. Sebastian végre magára kapott egy pólót, így egy fokkal jobb volt a helyzet, már nem mutatott annyit magából, de ami a legfontosabb, hogy az én tekintetemre sem hatott annyira hívogatóan. Nem tehettem meg, hogy leszólom az előbbi miatt. Ez az ő lakása, és tulajdonképpen a négy fal között mindenki úgy öltözik, ahogy számára a legkényelmesebb.

A kávé és  tea már a kancsókban gőzölögtek. Rosalienak kentem vajas kenyeret, ráhelyeztem felvágottat és sajtot, majd öntöttem neki teát is. Sebastian is nekilátott az evésnek, én pedig a kávém kortyolgatása közben belefeledkeztem a gondolataimba, azt soroltam magamnak, hogy milyen teendők várnak ma rám.

-Hailey, nem reggelizel?- zökkentett ki a pilóta a merengésemből.

-Nem vagyok éhes most.- vontam vállat.

-Pedig a reggeli étkezés nagyon fontos.- hívta fel a figyelmem.

-Tudom. De hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy sosem reggelizem. Reggelente nincs időm, mindig kapkodom, hogy ne késsem le a buszt.

-És a kávét is valahogy mellőznöd kellene.- bökött a csészére, melybe már másodjára töltöttem a koffein dús italból.

-E nélkül élni sem tudok. A nap közepe felé olyan fáradt vagyok, hogy muszáj meginnom 1-2 csészével naponta. Enélkül nem bírnám sokáig azt az iramot, mely nap mint nap a gyárban vesz körül.

-Próbáld meg egyszer, hogy munkába menet előtt kávé helyett inkább rendesen reggelizel.- tanácsolta.- Garantálom neked, hogy többet segít, mint maga a kávé. Energiát ad, amire neked felettébb szükséged van, hiszen dolgozol és emellett még gyermeket is nevelsz.

Mondandójával szépen elterelte a figyelmem arról, amit éppen csinált. Saját kezűleg készített két hatalmas, laktató szendvicset, melyet a tányéromra rakott és a magának kitöltött teát is elém tolta.- Jó étvágyat.- mosolygott.

-Köszönöm.- hálálkodtam. Ekkor döbbentem rá arra, hogy anya volt az egyetlen olyan ember mind idáig, aki kiszolgált. A ő halála óta én gondoskodtam magamról. Sőt, mindenki másról is. De most megéltem azt, hogy egy Forma-1-es pilóta vesz rá arra, hogy reggelizzek.

Mosogatást követően a szobában kezdtem kicsit pakolászni. Kinyitottam az ablakot, felráztam a párnákat, megigazítottam a lepedőt és leterítettem az ágyat egy terítővel. A teendőim befejeztére eléggé hideg lett a szobában, ezért bezártam az ablakot és mikor megfordultam hangosan felsikoltottam.

-Nem akartalak megilyeszetni.- szabadkozott.

-Semmi baj. A surranás mestere vagy, nem hallottam, mikor bejöttél.

-Csak ezt szerettem volna odaadni, mielőtt hazamegyek.- nyújtotta felém a bankkártyát, mellyel valószínűleg hozzájutok ahhoz a pénzhez, melyet nekünk szánt.

-Azt hiszem az sem lenne elegendő, ha életem hátralevő napjait arra fordítanám, hogy köszönetet mondjak neked. Ennyi kedvességet és figyelmességet nehéz kellő képen meghálálni.

-Nem várok el köszönetet. Adni mindig is jobban szerettem, mint kapni.

-Bárcsak mindenki ismerné ezt az oldalad is.- kanyarodtam vissza a tegnapi beszélgetésünkhöz.

-Igyekszem majd megmutatni ezt az oldalam is mindenkinek.

Fél órán belül már búcsúzkodott. Leginkább Rosalietól, kinek nehezére esett a pilótát elengedni. A német búcsúölelésekor úgy kezdett el pityeregni, mint ezelőtt még soha.

-Nem szabad sírni hercegnő! Amint lesz pár szabad napom eljövök meg látogatni téged és anyát. Nem fogok megfeledkezni rólad, hiszen mindig hordozni foglak magammal, idebenn.- megfogta Rosalie kezét és a szívéhez szorította.- Itt lesz neked Julie baba, aki emlékeztetni fog rám. És anyával telefonszámot cseréltünk, rendszeresen fogunk beszélni. A hócipőd is tele lesz majd velem.- nevetett engem nézve.

-Tévedsz Sebastian! Mindig szívesen hallunk majd felőled és bármikor jöhetsz meglátogatni Rosaliet. Messze te vagy a legönzetlenebb és legjobb ember, akivel az elmúlt 4 év során találkoztam.-voltam őszinte.

-Örülök, hogy így gondolod. Azt mondtad, hogy bármikor jöhetek meglátogatni Rosaliet. És, ha azt mondom, hogy nem csak a lányod fog majd hiányozni nekem, hanem te is? Kellemetlen lenne a számodra, ha téged külön meglátogatnálak a gyárban és azért külön telefonálnék, hogy csak a te hangod halljam?

Én csak döbbenten álltam előtte. Azon gondolkodtam, hogy erre a kérdésére mi is e helyes válasz…

-Azt hiszem a mai nap során már másodjára sikerült zavarba hoznom téged. Úgy gondolom ideje mennem, mielőtt eleged lesz belőlem és erőszakkal kirakod a szűröm.- sóhajtott komoly ábrázat mellett. -Rosalie lassan már kész hölgy lesz, vágyni fog saját szobára, egy olyan helyre, amit igazán a sajátjának érezhet. Szeretném, ha az én szobám átalakítanád gyerekszobává. Szívesen segítek, amiben csak kell.

-Ennek a kérésednek nem fogok eleget tenni! Nyilván oka van annak, hogy vettél magadnak egy lakást Londonban. Az ok szerintem az, hogy a gyárban levő szobád túl kicsi és itt kényelmesebb neked. Rosalie majd ezentúl is alszik velem. A másik szoba pedig ugyanúgy marad. Szeretném, ha továbbra is használnád ezt a lakást, mikor Milton Keynes-ben vagy akár itt, Londonban vagy dolgod.

Rose kapott még egy búcsúpuszit a pilótától, én pedig kikísértem őt.

-Vigyázz magatokra nagyon. –ölelt magához rövid időre, majd megfogta az utazótáskáját és leballagott a lépcsőn.

Sebastian távozása után Rosalie még elkeseredettebb lett. A szívem majd kettéhasadt könnyes szemeit látva. Próbáltam jobb kedvre deríteni és elhitetni vele, hogy Sebastian hamarosan újra eljön hozzánk, de valahogy nem voltam túl meggyőző. Úgy kellett valamit bizonygatnom, hogy közben tudtam, hogy ahogy beindul a szezon egyre kevesebb szabad ideje lesz majd a pilótának. Mindent úgy kell csinálnia, hogy közben ne feledkezzen el a családjáról, a barátairól és persze a csapatot se hanyagolja el. Tudom, hogy az elkövetkezendő időszakban nem mi leszünk az elsők számára, ám abban teljesen biztos vagyok, hogy szakít majd időt arra,  hogy felhívjon minket. Ezzel kell megelégednie Rosalienak egy jó ideig biztosan.

Hogy eltereljem a hercegnőm gondolatait befogtam őt is a teendőkbe. Megszokott volt az, hogy amikor csak lehetett, hívtam őt is magam mellé, hogy segítsen. Volt, hogy port törölgetett, volt olyan is, hogy együttes erővel vasaltuk ki a ruhácskáit.  Ő ezt sosem kényszernek fogta fel, mindig láttam a lelkesedést rajta. Igyekeztem minél több dologra megtanítani, hiszen ezek majd a hasznára válhatnak évek múltával. Az önállósága kezdetekor mindezeket kamatoztatni tudja majd. És amúgy sem akartam, hogy hozzászokjon a jóhoz. Igaz, hogy tágasabb, szebb és modernebb lakásban élünk most már, de ettől függetlenül még két lábbal a földön kell járnunk és ugyanolyan szerényen kell élnünk, mint ezelőtt. Nem szabad hagynom, hogy egy új lakás, néhány modern elektronikai berendezés és egy világbajnok pilóta pénze más emberré tegyen minket. Elfogadtam a nekünk átutalt pénzt, mert Rosalienak szüksége van néhány új játékra és ruhára, mert ilyen régi, agyonhordott és voltaképp kopott ruhákban nem járhat jövőhéttől óvodába.

Ahogy kinyitottam a ruháinknak szánt szekrényt, meg kellett állapítanom, hogy mindent az alapoktól, vagyis a takarítással kell kezdenem. Az alaposan kitisztított gardróbba aztán Rose segítségével pakolásztam be a ruhákat. Nem kapkodtunk, hiszen rengeteg időnk volt. Megmutattam a lányomnak, hogyan kell a blúzokat és a trikókat összehajtogatni, majd engedtem had érvényesüljön egyedül. A különböző ruhácskáit különböző kupacokba szortíroztuk. Én magyaráztam mit, hova és miként tegyen, ő pedig lelkesen megcsinálta. Nagyon gyorsan tanul, szerencsére fogékony az új dolgokra, én ezt pedig büszke tekintettel és dagadó mellkassal szeretném mindenkivel megosztani.

A csodával határos módon rábukkantam a porszívóra. Láttam Rose arcán, hogy elfáradt, ezért bekapcsoltam neki a tévét, de megszabtam előre, hogy csak rajzfilmet nézhet. Lehet azt mondjátok, hogy elnézőbb kellene lennem vele, de mint már mondtam, nem akarom, hogy hozzászokjon a jóhoz, és ezt sem szeretném, hogy elkényeztetetté váljon, mert az semmi jót nem szülhet.

A nappaliban levő könyvespolcot portalanítottam, mikor csengettek. Először nagyon hezitáltam, úgy gondoltam, hogy nem kellene kinyitnom az ajtót, hiszen lehet, hogy valaki Sebastiant keresi, és, ha engem itt talál, akkor mit mondok, ki vagyok? Az illető egyre erőteljesebben csengetett, ezért kénytelen voltam az ajtóhoz surranni. Apró résnyire kinyitottam az ajtót és arra is fel voltam készülve, hogy azt az illető orrára kell csapnom. A szemem sarkából láttam, ahogy Chloe áll a küszöbön. Rögtön tágasabbra nyitottam az ajtót.

-Szia Hailey. Zavarlak?

-Nem, dehogy.-hárítottam el az aggodalmát mosolyogva.

-Arra gondoltam, hogy áthozom a kishúgom, Audreyt, hogy összebarátkozzon a lányoddal.

Lenéztem, és Rosalieval egyidős kislányt tolt maga elé. Szőke, göndör fürtjei voltak, frufruja egy rózsaszín, masnis hajpánttal volt hátratűzve. Riadtan pislogott rám. Nem mertem közelíteni feléje, nem akartam még a jelenleginél is jobban megrémiszteni őt. Chloe biztatására azonban apró kezecskéjét felém nyújtotta, amit természetesen meg is fogtam, így vezettem be őt a lakásba. Bőre ugyanolyan puha volt, mint az én Rosaliemé. Bekísértem a kislányt Sebastian szobájába, ahol Rose tévézett.  Bemutattam őket egymásnak, pár perc erejéig még bent tartózkodtam, csak akkor mertem magukra hagyni őket, mikor lekötötte a figyelmüket a Kis Hableány.

-Bocsánat a rendetlenségért, nemrég kezdtünk csak neki pakolászni.- szabadkoztam, miközben csináltam egy kis helyet a kanapén, hogy a lány leülhessen.

-Nem kell magyarázkodnod.- legyintett.- Hozzá vagyok szokva a rendetlenséghez, nálunk is mindig szalad a ház, főleg, ha én suliba vagyok és keresztanyám pedig dolgozik.- kuncogott jókedvűen.

-Megkínálhatlak esetleg valamivel?

-Miattam nem kell fáradoznod. Nem szeretnélek fenntartani, látom, hogy rengeteg teendőd van.

-Ha nem unalmas számodra, ahogy pakolászom, akkor… esetleg maradhatnál, és közbe beszélgethetnénk egy kicsit.- ajánlottam fel bátortalanul.

-Nekem jobb ötletem van! Segítek neked, hogy hamarabb végezz, és közben beszélgethetnénk.

-Jó ötlet. Ha úgy vesszük, akkor összekötjük a kellemest a hasznossal.- bazsalyogtam a lányra, aki immár tettre készen állt előttem.

Meg kellett állapítanom, hogy percek leforgása alatt egy hullámhosszra kerültünk. Jobban szemügyre vettem a lányt és amit láttam, az felettébb megnyugtató volt a számomra. Egyszerűség jellemezte. Körmei levágottak és ápoltak, körömlakkmentesek. Hosszú, sötétbarna haja lófarokba kötve, ékszer gyanánt egy ezüst láncot viselt, melyen egy “C” betű lógott. Ígéretéhez hű maradt, törlőrongyot kapott a kezébe és munkának látott. Ahogy elnéztem  nem az a fajta lány, kinek büdös lenne a munka.

-Igazán emberséges tett volt Sebastiantól, hogy segített rajtatok. Több hozzá hasonló ember kéne.

-Elmondta neked, hogy mi történt?-lepődtem meg.

-Igazából nem avatott be a dolgok legmélyére, csak annyit mondott, hogy mától nem lesz üres a lakása, mert “odaadja” azt egy anyának, aki elvesztette a feje fölül a fedélt.

Mindenképp meg kell majd külön köszönnöm azt Sebastiannak, hogy diszkrét és tapintatos volt.

-Azt viszont muszáj megkérdeznem, hogy honnan ismeritek egymást Sebivel?

-Nem ismerjük egymást túl régóta…- kezdtem így a válaszom. Erősen törtem a fejem, hogy elmondjam-e neki, vagy sem, de ugye ez nem hétpecsétes titok.- A Red Bull Racing gyárában dolgozom.

Szegény Chloe álla a padlón kötött ki, eléggé lesokkolódott.

-Szerencsésnek mondhatod magad. Nem mindenkivel adatik meg, hogy ott dolgozzon, ráadásul a világ legjobb pilótájának a közelében…

Hangjában egy picit sem éreztem a megvetés vagy az irigység egy szikráját sem. Ezután mintha kifogytunk volna a témából, hiszen némán pakolásztunk tovább. Én ezt ki is használtam, egy szép kis monológot hadartam el. A szerencsében azért van némi szerencsétlenség is. Olyan élethelyzetekkel találtam szembe magam, melyekkel még nem találkoztam ezelőtt. De vehetjük úgy, hogy ezek mind a javamra vállnak a későbbiekben. Rengeteg mindenen kellett keresztül mennem addig, míg a csapathoz kerültem. Ha nem úgy alakul az életem, ahogy, akkor most nem lehetnék büszke arra, hogy a “ Vörös Bikák” csapatát erősítem. Hogy ott dolgozom, okoz boldogságot és keserűséget egyaránt. Kaptam egy barátnőt Cynthia személyében, ugyanakkor el kell viselnem azt, hogy vannak, akik szívből utálnak. Diana az egyik ellenségem, aki rettegésben tart, hiszen bármelyik pillanatban lecsaphat rám, akár egy prédára. Némi vigaszt nyújt az, hogy megismerhettem Gavint, egy jóképű, és kedves fiatal srácot, aki becsületes, és szerelmet tud nekem kínálni. Csak én ezt nem tudom kellőképpen viszonozni. Egyrészt, mert nem hiszek a szerelem erejében, másrészt, mert a drámaian alakult életemben minden átértékelődött, a magány toronymagasan az első helyen áll. Gavin lehet az első olyan férfi, aki becsületesen, mindenféle bűnös szándék nélkül közelít felém és  igazi nőként tekint rám, nem pedig egy olyan nőként, aki kihasználható és ágyba csalható. De a Daniel mellett eltöltött időnek köszönhetően már ez sem fontos nekem.  Az egyetlen jó dolog az életemben, az a kislányom. Őszinte mosolyt, vidám kacagást, önfeledt boldogságot csikart ki Roseból az, hogy személyesen is találkozhatott a kedvencével. Végre olyan boldog volt, amilyennek egy 4 éves kislánynak lennie kell.

-Anya, megengeded, hogy megmutassam Julie babát Audreynak?- kérlelt a lányom.

-Természetesen. De ezt meg sem kellett volna kérdezned kicsikém.- simogattam meg fejét. Mosolyogva néztem utána.

-Julie baba igazán értékes lehet, ha engedélyt kér arra, hogy megmutassa.- kuncogott Chloe.

-Hidd el, hogy az. A lányomnak főleg. Az az igazság, hogy Rosalienak sokat jelent az a baba, hiszen egy számára fontos személytől kapta.

-A gyerekek már csak ilyenek. Nekünk csak egy játék, míg nekik lét fontosággú sokszor. Mintha emlékeztetné őket valamire vagy valakire.

-Épp azért imádja azt a babát annyira, mert egy olyan személyre emlékezteti, aki most hosszú ideig távol lesz tőle.- szomorodtam el.

Megkínáltam őt a reggel kifőzött kávéval és a kanapéra telepedtünk le. Tovább folytattam aztán a mondandómat. Vannak olyan dolgok, amiket nem merek elmondani egy számomra idegennek. Ám amiket nyilvánosságra hozok majd, ez nem hozhat bajt a fejemre, ráadásul  Sebastian is kapcsolódik ehhez, akit Chloe is ismer.

-Tudod, a lányommal mindketten rajongunk a Forma-1-ért. Rose nagyobb, én kisebb mértékben. A hangsúly azon van, hogy a Red Bull a kedvenc csapatunk. Ezért is dolgozom ott, és egy szerencsétlen eset következtében a német karjaiba pottyantam, aki aztán hazakísért engem…

Chloe csak hallgatott, miközben szemei egyre kerekebbek lettek. Végül is érthető, nem mindennapi módon ismerhettem meg őt.

-Ha nem ismerném Sebit én is személyesen, akkor most rettentő irigy lennék rátok. De ezt az irigységet meghagyom másoknak. Azoknak, akik még egyszer sem találkoztak vele. Merthogy rengetegen vannak. De én azt mondom, hogy élvezzük ki minden egyes pillanatát annak, hogy ilyen szerencsések vagyunk.- megfogta a kezem és jóízű nevetésbe kezdtünk.

Ahogy telt az idő, mi úgy merültünk bele a beszélgetésbe. Így tudtam meg azt is, hogy egészségügyi asszisztensnek tanul egy londoni főiskolán.

- Kérlek bocsásd meg tapintatlanságom, de nagyon felkeltette a figyelmem az, hogy a húgoddal és a keresztanyáddal laksz együtt.

-Tudod, Audrey nem a vér szerinti húgom. Keresztanyámnak soha nem lehetett gyereke, ezért 4 évvel ezelőtt eldöntötte, hogy örökbe fogad egy kislányt. Audrey akkor még csecsemő volt és úgy tudja, hogy ő az én kishúgom. Kérlek ne mondd el az igazat neki jó? Félek, hogy rosszul érezné magát nálunk emiatt és azt hinné, hogy ő akkor nem tartozik hozzánk és…

-Chloe, megbízhatsz bennem. Efelől biztosítalak.

-Édesanyám évekig tartó betegség és hosszú kínlódás után hunyt el.- hajtotta le a fejét és a fájdalom azonnal átsuhant az arcán.- Keresztanyám akkor döntötte el, hogy magához vesz. Felhúzta a kesztyűt és megküzdött apámmal, ugyanis nem nézte jó szemmel, hogy szinte még gyerekként  egy olyas valakivel éljek egy fedél alatt, aki minden egyes nap a sárga földig issza le magát.

Teljesen lesokkolódtam. Itt ül velem szemben egy olyan lány, kinek a múltja egyes része megegyezik az enyémmel. Már a kisugárzásán is látszik, hogy érett, komoly és megfontolt, és most már azt is tudom, hogy miért tűnt nekem ez fel már a legelső pillanattól kezdve.  Eddig nem  győztem hálát adni az égieknek Cynthiáért, most pedig hirtelen Chloeért. Két különböző személyiség, természet és temperamentum, mégis azt kell mondanom, hogy Chloe már most közelebb  áll hozzám. Hogy miért? Amíg nem dolgoztam a gyárban, nagyon vágytam egy olyan valaki társaságára, aki pontosan átérzi azt, amiken én keresztül mentem. Mert ugye átérezni, elképzelni és megérteni teljesen különböző dolgok.

További beszélgetésünket a csengő zavarta meg. Elnézést kértem Chloetól és mentem ajtót nyitni. Megilletődve álltam az ajtóban, Cynthia pedig velem szemben.

-Bemehetnék?- kérdezte félénken. Bátorítóan rámosolyogtam és betessékelem. Örülök, hogy meglátogatott, hiszen így be tudom mutatni a két lányt egymásnak.

-Én csak… Bocsánatot szeretnék…- idáig jutott a beszéddel, mert Chloeval összenéztek. Hátat fordított és kiment az ajtón. Roppant kellemetlenül éreztem magam Chloe előtt, főleg mikor magára hagytam, és a barátnőm után rohantam.

-Nem kellett volna utánam jönnöd, szórakoztasd csak az új barátnődet.- vetette a szememre. Rosszul esett ezt pont az ő szájából hallani. Megbíztam benne, az életem is rábíztam volna és most hátba támad?

-Nagyon megváltoztál. Nem az a Cynthia áll előttem, akinek én a barátságom adtam. Az a Cynthia nem bántott volna meg alaptalanul, ő örült volna annak, hogy még egy lánnyal kezdek összebarátkozni. Sikerült ismét mindent negativ irányba fordítanod, most már végképp nem tudom, hogy kiben bízhatom meg és kiben nem.

Láttam rajta, hogy akart volna még ehhez hozzáfűzni valamit, de én már nem voltam hajlandó mindezt végig hallgatni. Feldúlt állapotba léptem be a lakásba. Szégyenkezve néztem Chloera.

-Bocsáss meg, hogy ennek a tanúja  kellett lenned.

-Ne érezd magad kényelmetlenül, nem tehetsz róla. Tudok valamiben segíteni?

-A ház körüli  teendőkben már nem, viszont egy óriási szívességet kérnék tőled.

-Bármit.

-Te biztosan jól ismered ezt a környéket. Rosaliet szeretném hétfőn beiratni egy óvodába. Nem tudsz ajánlani egy óvodát, ami itt van a közelben?

-Nekem ennél sokkal jobb ötletem van- csillantak fel szemei.- Mit szólnál ahhoz, ha Audrey és Rosalie egy óvodába járnának?

-Őszintén? Csodás lenne! Rosalie számára legalább nem lenne mindenki ismeretlen.

Megegyeztünk abban, hogy hétfőn akkor közösen látogatunk el az oviba, aztán vendégeim hazamentek én pedig gondterhelten támaszkodtam meg háttal a csukott ajtónak. Mozgalmas nap volt a mai és valahogy úgy érzem, hogy a java még
csak most jön…