Bevezető

Üdvözlök mindenkit a most induló blogomon!

Mint látjátok, ez egy rövid bevezető a történethez, mely lehetővé teszi számunkra, hogy betekintést kapjunk a főhősnőnk életébe és ezáltal megismerhetjük hátterét, személyiségét, gondolkodásmódját.

Szeretnék mindenkit, aki itt jár arra bíztatni, hogy írja le őszinte véleményét, hiszen most különösen nagy szükségem lenne a véleményekre, mert kicsit bizonytalan vagyok, mint ahogy minden ember az szokott lenni, egy új dolog kezdetekor :)

Kellemes időtöltést mindenkinek :)

 Hailey Roberts vagyok. Az életem romokban hever. Elmondhatom magamról, mindössze 23 évesen, hogy megjártam a poklok poklát. Nyilván az futott át az agyatokon, hogy biztos túlzok, azonban nem egészen úgy van, mint ahogy azt hiszitek. Elmesélem Nektek nagyvonalakban az életem, aztán döntsétek el Ti azt, hogy mennyire valós az, miszerint az életem kilátástalan helyzetbe került…

     Minden öt évesen kezdödőtt, tehát a gyermekkoromra kanyarítható vissza. Ekkor, gyermek fejjel jöttem rá arra, hogy az életem nem szokványos. Ennyi idősen a lányok többsége papást-mamást játszik, szőke hercegre, mesébe illő esküvőre, romantikus nászútra és fehér hintóra vágyott, míg én csak egyetlen egy dologra: egy normális és boldog életre.

    Apámból a semmiből, szinte egyik napról a másikra vált alkoholista. Folyamatosan bántalmazott minket édesanyámmal. Naponta voltunk kitéve annak a fogalomnak, hogy családi erőszak. A kilátástalan helyzetünket anyával egyedül nem tudtuk megoldani, ezért segítséget kértünk a rendőrségtől, a családvédőktől és még sorolhatnám, hogy hány helyen jelentünk meg. Az, hogy hét éves koromra már lassan az egész Sopron tudta, hogy miket éltem át, hogy hányszor kellett anyával az utcán éjszakáznom, hogy hányszor viseltük el apám pofonjainak súlyát, nem ért semmit sem. Magyarán, senki nem tudott segíteni rajtunk. Élve maradt bennünk a remény egy jobb és nyugodtabb életre, amely sosem jött el…

     Kicsivel több, mint nyolc évesen elvesztettem Édesanyám. Egyik este egy levelet találtam a párnám alatt, melyben anyám bocsánatot kért azért, amiért ilyen életet szánt nekem és amiért most magamra hagy. A levél egyik bekezdéséből értettem meg igazán, hogy miről is beszél: öngyilkos lett, a vonat elé ugrott. Így vetett véget a hosszú éveken át tartó szenvedésének. Még ma sem értem, hogy tudtam feldolgozni ezt a szörnyűséget kicsivel több, mint nyolc évesen.

     Az én életem és szenvedésem azonban tovább folytatódott. Apám ütéseinek súlyát és fájdalmát nem úszhattam meg. A két kezem kevés ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor ütötte a fejem a tankönyveimmel. Nem voltam tökéletes tanuló az elemi osztályokban, sokszor épphogy átcsúsztam egyes tantárgyakból. Ekkor kaptam a legtöbb verést, sokszor lila foltokkal lett tele a testem. Utáltam tanulni, de legfőbbképp iskolába járni. Dagi gyermek voltam, csúnya és ráadásul beszédhibás is. Folyton gúnyolódtak, nevettek rajtam, barátaim sem voltak, mindenki messziről elkerült, mintha legalábbis valami ragályos betegség hordozója lennék. Én is hibás vagyok, hiszen senkit nem akartam a közelembe engedni. De azt hiszem ez így volt jól…

   Mikor már azt hittem, hogy rosszabb nem lehet, jött a kegyelemdövés: apám sorozatos bűncselekményeket követett el, amiért 5 évig tartó börtönbüntetésre ítélték. Ha Édesanyám akkor élt volna, velem együtt örült volna, hiszen hosszú időre megszabadultunk volna apámtól. Sosem haragudtam anyura, amiért minden szó nélkül magamra hagyott. Tudom, hogy jó helyen van, angyalok közt, ahol a lelke békét és megnyugvást kapott. Túl jó asszony volt ahhoz, hogy ennyit szenvedjen.

     16 évesen, mikor tehát apám börtönbe került, az életem egy újabb szakasza kezdődött el. Mivel még kiskorú voltam, gyámot kerestek nekem. Az egész ügy bíróságra került, fél évig tartó herce-hurca után aztán egy számomra ismeretlen, vad idegen családhoz kerültem. Akik révén aztán Budapest lett az új lakóhelyem, egy számomra tök idegennek számító városba.  Nem bántak velem rosszul, sosem éreztették velem azt, hogy nincs vérségi kapcsolat köztünk. És azt hiszem én sem adtam okot arra, hogy kiutáljanak és az életem még inkább megkeserítsék. Mindenem megvolt, amire csak szükségem volt, én mégis amellett tettem le a voksom, hogy dolgozzak.  Nem akartam senki pénzén élni, nem akartam támogatást kapni egy árva lélektől sem! Igazából egész életemen át egyszer sem szorultam rá mások sajnálatára, az ugyanis nem segített volna kijutnom a tragikus helyzetemből. Benőtt a fejem lágya, rájöttem arra, hogy az életben csak akkor vállhatok valakivé, ha tanulok. Találtam munkát, egy bárban dolgoztam, mint takarítónő. Suli után rögtön rohantam is a munkahelyemre. A késéseim miatt rengetegszer előfordult az, hogy a szerződésemben szereplő fizetésnek csak a felét kaptam meg. Eltakarítottam más piszkát, néha aprópénzért. Más lehetőségem nem volt . Költekeznem alig kellett, amit kértem, azt megvették nekem, a költségekbe sem kellett beszállnom, így a keresett pénzem elteltettem, hiszen gondoltam a későbbiekre is, mikor nagykorúvá válok.  Ugyanis akkoriban az az ötletem támadt, hogy elköltözöm és továbbtanulok az érettségi után. Amolyan megszoksz vagy megszöksz helyzetbe kerültem. Éjjel tanultam, napokig nem aludtam, nem ettem, ezért le is fogytam, lassacskán olyan alkatom lett, mint a hollywoodi modelleknek. De az összes meghozott áldozat megszülte gyümölcsét: évfolyam első lettem tizenkettedik osztály végén és 100%-os érettségi diplomával a kezemben építhettem a jövőm. Emellett szabad időmben nyelvleckéket töltöttem le a netről. Beszélek az angol nyelv mellett spanyolul, franciául és németül. Míg mások buliztak és pasiztak, én bagolyként kuksoltam a négy fal között, szabadidőmet nyelvek tanulására használtam fel.

     Apámat meglátogattam havonta egyszer. Rosszul tettem, hiszen csak a bűnbánatát hallottam, és a fogadkozását, hogy amint kiszabadul, megváltozik. Ez engem egy cseppet sem érdekelt. Sosem tudom megbocsátani neki azt, hogy megkeserítette az életem, hogy anya miatta lett öngyilkos, mint ahogy azt sem, hogy elvette az élethez való összes kedvem! 19 évesen másoknak már megvolt az első pasijuk, vagy épp az első együttlétük. Én azonban hallani sem akartam szerelemől, házasságról. Negatív véleményt alakítottam ki a férfiakról, szerintem minden férfi egyforma, nem akartam belátni azt, hogy talán léteznek becsületesek is. Rettegtem attól, hogy anyám sorsára jutok. Mégsem vigyáztam eléggé, beleestem a gödörbe…

    Budapesten kezdtem el a fősikolát, fotósnak tanultam. Mint amatőr fotós, munkát kaptam egy sportújságnál. Helyi sporteseményeken kellett képeket készítenem, ekkor szerettem bele a Forma-1-be. Innentől kezdve egyetlen egy futamot sem hagytam ki, az eseményeket a TV-n keresztül követtem végig. És ez lett a végzetem is. A Magyar Nagydíjon találkoztam egy 25 éves férfival, akit túl közel engedtem magamhoz. Többször randiztunk, bizonygatta, hogy tiszta szívből szeret, becsül és, hogy feledtetni tudja velem a múltam. Nem voltam szerelmes belé, csupán barátként takintettem rá. A szemem előtt csak az lobogott, hogy boldog életet éljek, hogy családom legyen, hogy mindenem meglegyen, amiben életem során hiányt szenvedtem. El lehet ítélni azért, amiért csak érdekből jöttem össze Dániellel. Nem a pénz hajtott, hanem az, amiket ígérgetett nekem.

     Első főiskolai évem után megtörtént a baj: teherbe estem Dánieltől, akivel időközben összeköltöztünk és a vőlegényem lett. Fiatalnak éreztem magam az anyasághoz, de elvetetni nem volt szívem egy ártatlan lényt, egy parányi magzatot. A nagyszerű hírt a vőlegényemmel is közöltem, kinek reakciója nem a megszokott volt: ordibálni kezdett velem, felelősségre vont, hogy miért nem védekeztem. Kidobálta a cuccaim és velük együtt engem is. Összeszedtem a félre tett pénzem, az ékszereim és egy magzattal a pocakomban nyakamba vettem a világot.

     Az első induló gépre felszálltam, mely Londonba vitt. Ekkor döntöttem el ,hogy muszáj nevet változtatnom. Így lettem Simon Erikából Hailey Roberts. Mindezt azért tettem, hogy Dániel és apám később ne tudjon megtalálni, ha a keresésemre indulnának. Meg akartam védeni a kisbabám az ilyen alakoktól, akik miatt az életem egyre mélyebb és mélyebb mederbe került. Rájöttem, hogy egyedül képtelen vagyok az életem rendbe hozására. Bele fáradtam, hogy küzdök, harcot vívok a saját érzéseimmel és boldogságommal. Bánom, hogy nem követtem anyám példáját.

    Egy londoni bérházban kaptam egy lakást, amely nem volt sem túl drága, sem túl nagy. A havi bér épp megfizethető volt. Egy parányi konyhám, egy parányi szobám és egy parányi fürdőszobám volt. Nekem és a babámnak ez pont megfelelt.

      A pocakom egyre nagyobb lett, időközben kiderült, hogy kislányom lesz. Miatta egy percig sem bántam meg azt, hogy bedőltem Dánielnek. Egészen a nyolcadik hónapig dolgoztam, amíg ki nem tettek az addigi munkahelyemről. Szerencsémre mindenben számíthattam a mellettem lakó idős házaspárra. Pár hónap leforgása alatt Mr.és Mrs.Smith olyanokká váltak számomra, akárcsak a nagyszülők. Unokaként tekintettek nemcsak rám, hanem a 2009. februrár 4.-én megszületett kislányomra, Rosalie-ra is.

    A szülésem után számos helyre jelentkeztenm, mint fotós. Nem kellettem senkinek sem, mindenhol hátránnyal indultam, hiszen van egy gyerekem. Anyaként mindig is nehezebb volt munkát találni. Elszegényedtünk, nem tudtam eltartani sem a kislányom, sem magam. Arra a szintre süllyedtem, hogy a testemből éltem. Igen, egy erkölcsileg romlott nő lett belőlem. Mindezt nem magamért, hanem a gyermekemért tettem! Valamiből el kellett tartanom. A gyermekem a Smith házaspár gondjaira bíztam, miközben megkertestem a pénzt a kenyerünkre.

    Ez a harmadik év, hogy minden éjjel más pasi ágyában kötök ki. Nem élvezettel csinálom mindezt, hanem muszájságból. Épp ismét kimaradozni készültem éjjel, mikor beállított hozzám Mrs.Smith.

-Elég legyen ebből az életvitelből Hailey!! Fiatal vagy, gyönyörű, ne rontsd el az életed. Gondolj arra, hogy mit fog szólni majd a felnőtt lányod, ha megtudja, mit dolgoztál. Értem, hogy nincs munkád, de azért még nem kéne feláldoznod a tisztességed. Van megoldás mindenre lányom. Keress a közeli falvakban munkát, ha a városban nem találsz.

    Megfogadtam a tanácsát. Mivel szeretem a Forma-1-et, magával ragadott ez a világ, úgy döntöttem, hogy Milton Keynes-ben keresek munkát, méghozzá a Red Bull Racing gyárában. Talán ott felvesznek, mint fotós , vagy mint takarítónő. A mosdó kitakarítása is erkölcsösebb és becsületesebb munka, mint a saját testem áruba bocsátása. Gondolnom kell a lányomra. Nem szeretném, ha később az osztálytásrsai lenéznék és azt vágnák a fejéhez, hogy anyád egy utolsó kurva volt. Mert bizony ez így van!

   Tehát holnap reggel eldől, hogy megváltozik-e az életem…