25/1.

Sziasztok!

Úgy érzem bocsánat kéréssel kell kezdenem. Az utóbbi időszakban nem sok időt és figyelmet fordítottam a blogra és az olvasóimra. Elég szépen összejöttek a dolgok az életemben, végzős vagyok a fő sulin, és elég kevés néha az a napi 24 óra, nehezen tudom beosztani az időmet, hogy minden "szenvedélyemnek" hódolni tudjak. Viszont nagyon szeretek írni és ezzel a történettel foglalkozni és szeretném az utolsó részig befejezni! A részekhez egyre kevesebb és kevesebb megjegyzés érkezik-köszönöm az egyetlen véleményt és köszöntést a név napom alkalmából Enanak!-és ezért én vagyok felelőssé tehető: azért, mert nem hozok sűrűn részt, vagy pedig azért, mert már nem olyan érdek feszítő a történet. Ennek ellenére, míg azt látom, hogy vannak köztetek olyanok, akik olvassák a történetet, addig nem szeretném abbahagyni. Hisz, ha jól belegondolunk, Seb is kitartó ebben az évben és nem adja fel!

Mint látjátok, elég "érdekes" "nevet" kapott ez a fejezet. Ez a 25.rész, amit arra gondoltam kettő részre osztok, mivel nem szeretnék hosszabb-egy mondjuk 25-30 oldalas fejezetet hozni-. a 25/1 és a 25/2 összetartoznak, ha úgy vesszük.

Remélem elnyeri a tetszésetek és kapok pár szót véleményként

Reny

   Az utunk zökkenőmentesen telt el. Amint a pilóta bemondta, hogy hamarosan leszállunk, a szívem hevesebben kezdett dobogni és Rosalie is egyre türelmetlenebb volt. Minden egyes este jobban és jobban várta a mai napot, lefekvés előtt mindig megkérdezte, hogy mit fogunk csinálni Sebinél. Mivel én sem tudtam, hogy milyen programokat tervelt ki hármunknak, ezért azt válaszoltam, amiben biztos voltam: felnőttes dolgokról fogunk beszélni.

   Gyorsan megkerestük a csomagunkat és a kijárat felé siettünk, ahol a megbeszéltek alapján találkozni fogunk majd párommal.

-Hailey!- szólított valaki a nevemen, de abban biztos voltam, hogy ez nem párom hangja volt. Jobbra fordultam és egy lihegő szőke, kigyúrt testalkatú férfi loholt utánam.- Emlékszel még rám?

-Igen. Te vagy Heikki.

-Öhm, jó a memóriád.- lepődött meg.- Azt hittem nem fogsz felismerni, mert eddig csak egyszer futottunk össze.- üdvözöltük egymást két puszival.- Ő a kicsi Rosalie?- nézett bájosan lányomra.

-Igen, ő a kislányom. Köszönj szépen.- simítottam végig buksiján.

-Szijjja!- köszönt lelkesen.

-Sebastian?-érdeklődtem.

-A kocsiban vár benneteket.- kivette a kezemből a bőröndöt és elindultunk a finn után.- Engem küldött elétek, mert félt, hogy felismerik az emberek és ezzel rátok is veszélyt hozna.

   A hatalmas parkoló legeldugottabb zugában fedeztem fel Őt, a kocsi oldalának dőlve. Szaporábbra vettük a lépteinket, Heikki kicsit le is maradt tőlünk. Egyre jobban vártam az ölelésére, de a csókjaira meg inkább. A csókból végül “csak” egy ölelés lett. Mélyen szívtam be illatát, mely már tényleg hiányzott nekem.

-El sem hiszem, hogy eljött ez a nap is.- suttogtam fülébe kimerülten. Igen, a nélküle eltöltött pár nap kivette minden erőm, lelkileg fáradtam el inkább.

-Örülök, hogy épségben megérkeztetek.- cirógatta arcom.

-Seb, én mennék, ha már nincs szükséged rám. Még meg kell vennem a jegyeket is.- ért utol minket Heikki.

-Persze, menj csak. Üdvözlöm a családod.- fogtak kezet.

-Ugye nem miattunk mész el?- ijedeztem.

-Nem, dehogy is! Már rég szerettem volna hazalátogatni és erre a hétvégére esett a választásom. Ti csak érezzétek jól magatokat. Seb rengeteg energiát  fektetett ebbe a pár napba.- árulkodott egy kicsit, majd elment.Mi is útnak indultunk: Ellighausenbe.

-Rose jól viselte a hosszú utat?- biccentett lányom felé, aki  a hátsó ülésen, bekötve fésülte Julie babát.

-Az egyik légiutas kísérő betett neki egy mesét, ami kellőképpen lekötötte a figyelmét. Sok sütit evett, szóval nem volt oka panaszra.- mosolyogtam.

-Anya ni, boci!!!-mutogatott az út szélén legelő tehenekre.

-Azt hiszem ez a hétvége tökéletes lesz arra is, hogy Rose jobban felfedezze a világot, melyben él.- szabad kezét a combomra fektette.

-Heikki mire célzott azzal, hogy rengeteg energiát fektettél ebbe a hétvégébe?- kérdeztem gyanakvóan.

-Semmi konkrét dologra nem célzott.- nézett rám sokat sejtető mosollyal az arcán.

   Nem sokkal később elértük az Ellighausen feliratú táblát. Csodálatos látvány tárult elém: a távolban hegyek magasodtak, tetejükön gyémántként csillogott a hó. Mellettünk egy hatalmas rét húzódott,, zöldellő fűvel, színesebbnél-színesebb réti virágokkal és legelő haszon állatokkal.

-Seb, ez a vidék egyszerűen gyönyörű!- alig tudtam becsukni a szám. -A nyugalom szigetéhez tudnám hasonlítani. Valahogy sejtem, hogy miért pont ide költöztél.

-A nővéremnek, Melanienak egyenesen nem tetszik és ezt a szemembe is mondta. Szerinte túlságosan is el van szigetelve a külvilágtól és meggyőződése, hogy itt az ember csak magányos lehet, boldog sosem. De nekem pont erre a békére és nyugalomra van szükségem. Itt tudok elbújni a világ szeme elől, itt lehetek igazán önmagam.- mesélte teljes odaadással. Nem sejti, de felnézek rá az eltökéltsége és a határozottsága miatt. Nem sokan kockáztatták volna meg azt, hogy elszakadnak a jól megszokott környezettől.

-Semmi sem fontosabb annál, minthogy boldog légy!

-Most az vagyok. Tökéletesen boldog!- szájához emelte kezem és puszit adott rá.

-Megérkeztünk.- állította le a kocsit egy hatalmas ház előtt, mely egy hatalmas birtokon állt.

-Te… te itt laksz?- néztem hatalmas szemekkel körbe, miután kiszálltam. Ő csak kuncogott a  reakciómon.

-És még szinte semmit nem láttál!- hívta fel a figyelmem.- A házat belülről még nem is mutattam meg!

-Anya, kell pisilni.- suttogta fülembe, mikor az előtérben állva a cipőjét húztam le.

-Seb, merre találjuk a mosdót?- fordultam párom irányába.

-Az emeleten, az első ajtó jobbra.- adott pontos útmutatást.- Behozom a csomagotok és beállok a kocsival a garázsba addig.

Ahhoz, hogy felmenjünk az emeletre, át kellett mennünk a nappalin. A helység világos és tágas, az ablakai a házat körülölelő hatalmas tisztásra néznek. A sötétbarna ülő alkalmatosságok összhangban vannak a krém színűre festett falakkal, a világos barna sötétítő függönyökkel, a barna mintázatú szőnyeggel. A polccal és vitrinnel ellátott szekrényen fotók, könyvek és lemezek sorakoztak.

A hatalmas TV, videó lejátszók már említést sem érdemelnek. Az ülő garnitúrával szemben kandalló ékesítette a már eddig is csodálatos helységet. Igyekeztem hamar kiszabadulni az ámulat sodrásából. Látva a nappalit, még többet akartam látni a házból, alig várom, hogy Ő maga vezessen körbe! Ő “parasztházként” emlegeti ezt a házat, de ez a kifejezés csak a külsőre illik. Belülről olyan kifinomult ízlés és luxus jellemzi az otthonát, melyet mi Rosalieval sosem láttunk még eddig! Míg kislányom a dolgát végezte, alaposan körülnéztem a fürdőben is. Azt már nem érdemes hozzátennem, hogy tátott szájjal. A barna szín itt is visszaköszön: sötétbarna bútor és ilyen színű csempe- kombináció.

A szoba nagyságú fürdőben helyet kapott egy több személyes kád és egy zuhany kabin is. A polcokon törölközők, illatszerek és Seb egyéb dolgai sorakoztak. Mikor visszamentünk a nappaliba, Seb akkor lépett be az előtérbe.

-Beindítottam a fűtést, hogy ne fázzatok. Most még nincs ugyan hideg, de estére nagyon lehűl a levegő. A padló is fűtve van, járkálhattok mezítláb is. De most gyertek, körbe vezetlek titeket az emeleten.- a bőröndünkkel együtt fellépcsőzött, mi pedig követtük őt.

-Rose szokott félni, ha egyedül alszik? Szeretném megosztani veled az ágyam és a hálószobám.- indokolta meg kérdését. Voltaképp arra utalt, hogy együtt akar aludni velem, mégis… Volt szavai mögött egy kis udvariasság is, hisz szeretné megosztani velem azt, ami az övé. Mivel látta, hogy tanácstalan vagyok, megkérdezte Rosaliet:- Megengeded, hogy anya ma és holnap éjjel is velem aludjon.

-Igen.- kapott engedélyt.

-És nem fogsz félni egyedül a sötétben?

-Nem, mert már nagy vagyok!- húzta ki magát büszkén.

-Nos, már csak az a kérdés, hogy te szeretnél-e velem aludni?- simított végig az arcomon, miközben gyönyörű szemivel hatni próbált rám.

-Már aludtunk együtt.- emlékeztettem.- És nagyon jó volt. Szóval veled akarok lenni.- kulcsoltam össze ujjainkat.

-Akkor gyere, megmutatom a szobánkat.- húzott magával, majd benyitott a szobájába. Rose-t és engem előre engedett.

-Mint látod, elég nagy az ágy, elférünk hárman is. Rose befeküdtet közénk, ha mégis hiányzol neki.- simított végig Rose arcán, aki ezután az ágyra vetette magát és elterült rajta.

-Azt hiszem ki lettünk túrva innen.- kacagott Ő.

-Kitalálom, a sötétbarna a kedvenc színed!- állapítottam meg. Itt is a sötét árnyalatok domináltak.

-Igazából… van igazság abban, amit mondasz. A régi tulajdonos is kedvelhette ezt a színt, én pedig nem akartam sok dologban változtatni. Végül is, egy férfi szobája csak nem lehet rózsaszín.- kuncogott.

-Teljesen új bútorokat vettél, mikor ideköltöztél?- faggatóztam azok után a dolgok után, amik valóban érdekelnek.

-Nem, mindent áthoztam a régi otthonomból. Minden amit a házban látsz, az én stílusom tükrözi.

Első pillantásra beleszerettem a szobába. Volt itt valami, ami mágnesként vonz engem. Vagy az is lehet, hogy maga az a  gondolat ébresztette fel bennem ezt a vonzalmat, hogy pár napig a kettőnké lesz!

-Remek az ízlésed. Ez a szoba gyönyörű!-sóhajtoztam, miközben végighúztam ujjaim a finom festésű bútorokon, a szatén ágyneműn.

-Örülök, hogy elnyerte a tetszésed, de annak még inkább, hogy mindenem megoszthatom egy olyan kivételes, gyönyörű és vonzó nővel, mint amilyen te vagy.- szembe fordított magával, tenyere derekamra simult.- Önzőnek tartasz, ha azt mondom, hogy el sem engednélek innen? Nekem van most a legnagyobb szükségem rád.

-Nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy fogok ragaszkodni bárkihez, mint Hozzád! Hozzad tartozni, felfedezni a szerelmet és a legtisztább vágyat a szemeidben, a szavaidban és az érintéseidben, a legnagyszerűbb dolog, ami valaha is történt velem.- nyíltam meg előtte.

-Az első világbajnoki címem megnyerése után kezdtem igazán hinni az álmok beteljesülésében. De abban nem hittem, hogy valaha is szeretni fogsz, mint ahogy abban sem, hogy itt leszel velem.

Seb ezután leült az ágy szélére és az ölébe ültette lányom.

-Kicsikém! Szeretném megmutatni anyának a ház többi részét. Szeretnél addig mesét nézni?

-Ühüm.-bólogatott.

Rose bevacakolta magát a takaró alá és hamar lekötötte a figyelmét a mese csatorna, melyet Sebastian keresett a hatalmas TV-n. Így nyugodtan tudtuk magára hagyni. Körbevezetett az emeleten, egy pillanatra bepillanthattam Heikki szobájába, majd megmutatta a szobát, ahol Rose fog aludni. Ezután a konyhát is feltárta előttem, majd körbevezetett a kondi gépekkel felszerelt szobában, ahol edzeni szokott délelőttönként Heikkivel. Hátra maradt még egy ajtó, de azt nem nyitotta ki. Helyette átvezetett az ebédlőbe.

-És most jön a meglepetésem, melyet nektek szánok. Erre utalt Heikki, mikor azt mondta, hogy sok energiát fektettem bele ebbe a hétvégébe.

Kinyitotta a hatalmas üveg ajtót, mely a kertre nyílott.

-Seb, ez mesés!- tátottam el a szám. A gondosan lenyírt pázsitra léptem és az illatos rózsa bokrok között sétálgattam.- Egyszerűen fantasztikus vagy!- adtam egy puszit szájára. Ő kézen fogott és a kert minden zugát megmutatta.

-Amit itt látsz, az minden az én elképzelésemből született meg. Hónapok óta készülök erre a napra, persze akkor még csak gondolatban. Ittlétem első estéjén kijöttem a teraszra egy pohár borral a kezemben és hagytam, hogy a  csend és a nyugalom magába szippantson. És akkor kaptam ihletett.- eljutottunk a medencével szemben felállított hinta ágyig, amire leültünk.- A tiszta levegő, a lemenő Nap harmóniája kijózanítottak: akkor határoztam el, hogy bármi áron is, de küzdeni fogok érted, mégpedig foggal-körömmel.- mesélte én pedig csodálattal követtem végig minden egyes szavát.- Tudtam, hogy nekem ti kellettek, így ennek fényében álmodozni kezdtem. Ha csak pár pillanatra is, de fantasztikus érzés volt arról képzelegni, hogy itt élünk mi, egy boldog, harmonikus családként. Beugrott egy igen szép kép: Rose vidáman hintázik előttünk, miközben mi egymást szorosan ölelve, szerelmes csókok és pillantások közepette ülünk egy hinta ágyon.

-És, hogy mindez ne csak álom maradjon, rögtön vettél egy hintát, meg egy hinta ágyat.- vontam le rögtön a következtetést elégedett mosollyal az arcomon.

-Ja. Tudtam, hogy első pillantásra elvarázsolnak majd az illatos virágok és…

-Seb, nem kell költekezned ahhoz, hogy boldognak láss! De ennek ellenére is nagyon hálás vagyok mindenért!- adtam egy csókot köszönetképpen.

-Nekem az őszinte mosolyod mindennél fontosabb! Míg más méregdrága sportkocsikra, luxus nyaralásokra költi el a keresetét, én szeretek sokkal értékesebb dolgokra költekezni. És kinek adjak meg mindent, ha nem a szerelmemnek?- a vállára hajtottam a fejem, ő pedig lágyan cirógatta a karom.- Isten útjai kifürkészhetetlenek, nem tudjuk, mit hoz a holnap, mint ahogyan azt sem, hogyan fog alakulni a kapcsolatunk a továbbiakban. Bármi is legyen ezután, erre a hétvégére úgy akarok visszaemlékezni, mint életem legtökéletesebb hétvégéjére.

-Rajtad nem fog múlni, az egyszer biztos.- néztem szép szemeibe.- Te mindent megtettél.

-Nincs nehéz dolga az embernek, ha egy olyan segítőkész nővére van, mint amilyen az enyém!- hangja büszkeségtől csengett. Meglepetten bújtam ki ölelő karjaiból.- Felhívtam, hogy kéne a szakértelme és 2 napra idejött.

-Szóval tudja, hogy…

-Igen, meséltem Melanienak rólatok.- vágott szavamba.

-És mi volt a reakciója?- kérdeztem cérnavékony hangon. Rettegtem attól, hogy nem fog elfogadni minket.

-Nyilván idő kell neki, míg megbarátkozik a gondolattal, hogy több, mint 7 év után egy új nő van mellettem. De biztosított arról, hogy nem áll szándékában elválasztani minket egymástól. És én ismerem annyira a nővérem, hogy ezt el is higgyem neki. Szép lassan megismeritek egymást, beszélgettek, mint nő a nővel és hamar rá fogtok jönni, hogy most igazam van: imádni fogjátok egymást! Melanie a legvajszívűbb lány, akit valaha is ismertem, aki ugyan néha komolytalan, de talán pont emiatt van az, hogy bárkivel megtalálja a közös nevezőt.

-És most hol van?

-Csak 2 napot tudott maradni, azt is a hét elején. Rendezvény szervezőként dolgozik és a tavasz eljöttével egyre több a munkája.- De ne csüggedj, meg fogjátok ismerni egymást.

-És a szüleiddel mi a helyzet?- az aggodalom tovább is jelen volt.

-Megkértem Melaniet, hogy ne említsen benneteket senkinek sem. Bár tudom már most, hogy ez egy komoly kapcsolat, mégsem akarom elsietni a dolgokat, legfőbbképp miattad. Ha te is készen állsz majd, akkor mutatlak csak be titeket. De én nem aggódom, hisz ismerve anyuékat, pillanatok alatt családtagként fognak tekinteni rátok. Látni fogják, hogy őszinte és becsületes emberek vagytok és őket csak ez érdekli. Tudod, mit tanácsolt anya, mikor legutóbb otthon voltam?- nemlegesen ráztam a fejem.- Hogy találjam meg azt a lányt, aki hozzám hasonló értékeket képvisel. És te pont ilyen vagy! Szerencsésnek mondhatom magam, hisz nagyszerű családban nőttem fel! Dolgos szülők révén csak a jóra neveltek, még úgy is, hogy adódtak nehézségek bőven. A nővéreim kamaszok voltak, amikor anya velem volt várandós. A család akkor már 4 tagú volt és csak apa dolgozott, de engem mégis boldogan vártak. Anya maradt otthon velünk, s próbált nevelni minket. Apa minimális keresete sem szabott gátat annak, hogy a pályafutásom valamilyen szinten kezdetét vegye. Épp, hogy megtanultam járni, mikor kaptam egy gokartot Karácsonyra. Ezzel a hátsó udvaron száguldoztam, sokszor sötétedés utánig. És, hogy apu bebizonyítsa, mennyire fontos neki a legnagyobb fia, vett egy használt lakókocsit, amivel bejártuk egész Németországot, majd később a szomszédos országok városait is. A két nővérem, a szüleim és az akkor 2-3 éves öcsém, Fabian minden egyes hétvégén eljött szorítani nekem. Ha akkoriban annyira támogattak, akkor szerinted most, -mikor a boldogságomról van szó-, nem fognak mögöttem állni?

   Lehajtottam a fejem,így próbáltam elrejteni előle a fájdalmat. Egy ideig csodálatra méltóan hallgattam, ahogy a családjáról mesél, aztán egyik percről a másikra öntött el a szomorúság, a hiányérzet és voltaképp az irigység is. Rettenetesen hiányzik anya, de legfőbbképp az az érzés, hogy én is ilyen áhítattal és tisztelettel mesélhessek a nekem életet adó emberekről.

-Gyere, mutatok neked még valamit.- összekulcsolta ujjainkat és felhúzott. Átsétáltunk az ebédlőn és megálltunk azon ajtó előtt, ahová percekkel ezelőtt nem nyitott be.

-Biztos kíváncsi vagy, hogy mi van e mögött az ajtó mögött. Nos, itt van az én “kis”- mutatta az idézőjelet- birodalmam.- kinyitotta az ajtót és ismételten bámulatos látványban volt részem: egy szoba, telis tele trófeákkal, kitüntetésekkel, díjakkal. Nagyon közvetlenül viselkedett, hisz azt sem bánta, ha mindegyiket a kezembe vettem, vagy hozzányúltam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem.

-Az összes kupád itt van?

-Nem, pár hiányzik. Azok otthon, a szobámban maradtak.

-Ezzel mi történt?- kérdeztem lebiggyesztet szájjal egy olyan kupa előtt álldogálva, melynek füléről hiányzott egy jókora darab.

-Ez a legelső díj, amit nyertem. A páldaképem, Schumi adta át nekem. Másnap elvittem a suliba, hogy megmutassam a barátaimnak, ami hiba volt. Miközben egymás kezébe adogatták, leesett a földre és letört egy jókora darab belőle.- mesélte nem kis fájdalommal a hangjában.- Erre vagyok a legbüszkébb mind közül!- emelte le a polcról a legértékesebbet.-Ez a világbajnoki trófea, mely már haramdik éve ékesíti az amúgy is díszes gyűjteményt.

-Valóba különleges és egyedi darab.- ismertem el.

-Sokáig a konyhaasztalon díszelgett.

-Jól esett reggelente a neved olvasni, igaz?- viccelődtem, miközben gyorsan végigfutattam a szemem rajta, az egykori világbajnokok nevét olvasva.

-Háááát…

-Nem tartalak nagyképűnek, ha bevallod, hogy büszke vagy magadra és azokra a sikerekre, amiket elértél fiatalkorod ellenére.

-Büszke vagyok, hisz sok nehézséggel kellett megküzdenem. A kezdeti gokartos éveimben a mezőnyben én voltam az egyedüli, aki mögött nem volt milliós támogatás. Apa a saját pénzéből vett alkatrészeket, ami magunk szereltük a gokartot, ha baja esett, a versenyeken használt gumikkal mentem, szóval… Nem állt jól a szénánk és nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy abba kell hagyni, mert különben erre mindenünk rámehet!- emlékezett vissza egy sötétebb időszakra.- De ez már a múlt szerencsére.

-De megérte tovább küzdeni, hisz sikeres lettél és még mindig fényes jövő áll előtted.- elé léptem és nyaka köré fontam karjaim.- És kiváló esélyeid vannak idén  is a végső győzelemre.

-Adrian remek autót  tervezett. Még mindig éhesek vagyunk a sikerre és számos dolog van, ami doppingolja a csapatot. Engem speciel te.- lopott egy csókot. Ami nem tartott túl sokáig, mert hangosat kordult a gyomrom.

-Annyira belemerültem  itt a dolgokba, hogy el is felejtettem megkérdezni, éhesek vagytok-e? Bocsáss meg ezért.

-Nem vagyok olyan éhes…- tiltakoztam, de hamar belém fojtotta a szót.

-A korgó pocakod nem erről tanúskodik. És Rose is biztos megéhezett már. Ne feledd, ő még növésben van, ezért rendszeresen kell táplálkoznia.- emlékeztetett. Úgy viselkedett most, mint egy gondoskodó apuka.- Valami rosszat mondtam Hailey?- ijedezett.

-Nem, dehogy!- oszlattam el a feltételezését.- Menjünk akkor a konyhába.

-Nem kell félnetek, az ételek finomak és ehetőek. A nővérem készítette őket. Nem merte rám bízni a főzést és én sem bízok annyira a nagy “szakértelmemben”, hogy ehető kaját  tegyek  elétek.- ecsetelte, miközben megterítette az asztalt, én pedig a zöldséges rizst melegítettem meg.

*** Sebastian szemszöge ***

   A vacsora csendben zajlott, amit annak tulajdonítok be, hogy mindhárman éhesek voltunk már.

-Köszönöm szépen a vacsorát.- rakta le az üres tányérba a villáját Rose, majd a csésze tejet is az utolsó cseppig megitta.

-Válljon egészségedre Hercegnő!- simítottam végig hosszú, hát középig érő barna tincsein.

-Anya, mehetek játszani Julieval?-pislogott könyörgően.

-Igen, de csak keveset, mert nemsokára megyünk fürdeni.-válaszolt kedvesen Hailey.

-Segítsek valamiben?- léptem kedvesem mögé, miközben a tányérokat szedte le az asztalról.

-Kedves vagy, de boldogulok egyedül is.- mosolygott, adott egy csókot, majd a mosatlannal a kagylóhoz vonult.

-Akkor megyek előkészítem a vizet Rosenak.

   Így is volt, mindent előkészítettem: megengedtem a vizet a kádba, amit megfelelő hőmérsékletűre állítottam, hogy ne legyen túl forró, de mégis kellemes legyen. Mivel nem volt itthon habfürdő, ezért jó sok sampont nyomtam a vízbe. Fabit sokszor én fürdettem, így tudom, hogy mindig is imádott a “habos” vízben pancsikolni és biztosra veszem, hogy így Rose számára is nagyobb móka lesz a fürdés. Vettem ki tiszta törölközőt a szekrényből, majd bementem a hálóba, ahol Rose játszott. Belopóztam halkan, szinte észrevétlenül térdeltem le az ágy másik térfelére. Magamba szippantottam a látványt, ahogyan koncentráltan, őszinte mosollyal az arcán öltözteti a babáját. Nagyot dobbant a szívem arra gondolva, hogy ha a sors kegyes hozzánk, akkor ez a látvány akár mindennapos is lehet és ami ennél jobb, hogy talán Ő lehet a közös lányunk Haileyvel. És én epekedve várom azt a pillanatot, hogy Rose apának szólítson!

-Kicsikém!- hívtam magamra figyelmét.- Mit gondolsz, jó móka lenne ma este velem fürödni?

-Ühüm.-bólogatott.

-És szerinted rá tudjuk venni anyát arra, hogy ezt megengedje?

-Igen.

-Akkor gyere, teszünk egy próbát.- felnyaláboltam Őt az ágyról és lementünk a konyhába, ahol Hailey még mindig a vacsorázás “nyomait” tüntette el.

-Anya, megyek füjödni!- csiripelte el a nagy hírt.

-Oh, igen?- lepődött meg Párom és adott egy cuppanós puszit a kicsinek.-És kivel, ha szabad tudnom?

-Sebivel.

-Persze, csak ha megengeded.- vettem át én a szót.- Gondoltam leveszek egy terhet a válladról, biztos kimerült vagy. És tudom, hogy kell a gyerekeket fürdetni, hisz van gyakorlatom benne.- érveltem.

-Ha szeretnéd, akkor benne vagyok. Mindjárt beviszem a pizsijét.

   Számításaim bejöttek, Rose roppant élvezte, hogy a habok belepik a kis testét. Élvezettel pancsolt a hatalmas kádban és az sem tartotta vissza, hogy néha-néha kiloccsantotta a vizet, engem is vizessé téve.

-Hát, nekem ma már biztosan nem kell fürödnöm!- nevettem, miközben levettem az elázott pólómat és végignéztem a csurom vizes nadrágomon is.

-És sok barátnőd van az oviban?- faggattam. Ez egy tökéletes pillanat volt ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.

-Igen. Audrey, Jannet.- sorolta.

-És miket szoktatok együtt csinálni?

-Játszani. Meg hintázni. És fogócskázni.-sorolta, majd édes gondolkodásba esett.- Éééééssss… Az óvónéni sok mesét olvas.

-Apropó mese. Szereted a Kis Hableányt?

-Igen.

-Nekem gyerekkoromban az volt a kedvenc mesém. Van benne egy kisrák, akit tudod, hogy hívnak?

-Mint téged. Sebastiannak.- válaszolt kitűnően.

-Pontosan. Ő volt a kedvenc szereplőm. Az első sisakomra őt festettem rá.

-Ez szupiii!- tapsikolt, ami újabb vízcseppeket eredményezett. Rajtam.

Újabb kérdést tettem volna fel neki, de Hailey ekkor nyitott be, a kicsi pizsamájával a kezében. El is szörnyedt, mikor meglátta a kisebb tócsát a kád körül.

-Rose, mit csináltál?- dorgálta le rögtön.

-Csak egy kicsit szórakoztunk, semmiség az egész. Nem kell mindent tragikusan felfogni.

-Törölközz meg, nem akarom, hogy megfázz.- nyomott törölközőt a kezembe. Nagyon nem akart rám nézni, de mégsem tudott parancsolni tekintetének, alaposan végignézett rajtam. Teljes zavarral a szemeiben.

-Kár tagadnod, messzire lesüt Rólad, hogy bejövök neked így, csurom vizesen.- suttogtam a fülébe.

-Folyton zavarba hozol. Most például szándékosan.- fordult el tőlem duzzogva.- Innen átveszem én most már.

    Zuhanyzás után és közvetlenül lefekvés előtt mindig megiszom egy pohár tejet, így a konyhába indultam. Ám a nappalitól nem jutottam messzebbre. Szerelmem az ablak előtt állt szótlanul, a gondolataiba mélyülve. Mögé léptem és tenyerem a derekára csúsztattam. Kicsit megugrott.

-Azt hittem már alszol.

-Nem vagyok még álmos.

-Pedig lassan ideje lenne ágyba bújni, hosszú és tartalmas nap áll előttünk. Megmutatom nektek a környéket.

-Az szuper lesz.- lehet nekem tűnt fel rosszul, de hangjában nem sok lelkesedést fedeztem fel.

-Épp tejet akartam inni. Te kérsz?- nemlegesen rázta a fejét. Miután visszatértem  a konyhából, Ő a kanapén ült és egy fényképalbumot lapozgatott. Kíváncsian ültem le mellé. Ő sóhajtott egyet és eljutottunk odáig, hogy mesélni kezdett. Minden úgy kezdődött, hogy fájdalmas tekintet mellett végigsimított egy női arcot ábrázoló fényképen.

-Ő volt az anyukád, igaz?

-Igen. A világ legeslegjobb édesanyja! Annak ellenére is, hogy butaságot követett el azzal, hogy öngyilkos lett.

-Valóban nem ez lett volna a legjobb megoldás.- fejtettem ki a véleményem.-Annyi éven át próbált védelmezni apád ütéseitől, aztán mégis ő adta neked a legnagyobb pofont. Ott hagyott egy olyan férfi mellett, aki nem gondoskodott rólad.

-Valamilyen szinten igazad van. De csodálom anyát, amiért neki volt bátorsága arra, hogy itt hagyja ezt a bűnös világot.

-Az élethez kell a legnagyobb bátorság! Arcban nagyon hasonlítotok egymásra, mégis megannyi különbség van köztetek. És sok pont a te javadra írható fel. Te harcoltál és kitartottál még a legutolsó pillanatban is!

-Én elfogadtam már, hogy ennek így kellett lennie. Nem haragudtam anyára sosem. Akaratos jellemmé fomáltak engem a történnek, sokszor bizony nem tágítok , amit én elhatároztam, az úgy is van! Viszont hibát hibára halmoztam, ezek miatt biztos nem lenne büszke rám.

-Nekem akkor is megvan a véleményem!- akaratoskodtam.- És, ha most édesanyád itt lenne, meg is kapnám tőle a magamét.

-Anya nagyon kedvelne téged.- mosolyodott el halványan.- Tudom, hogy odafenn most mosolyog kettőnket látva, hisz örül nekünk. Csak… olyan jó lenne mindezt látni is, nem csak tudni, elképzelni. Azt mondtam beletörődtem a dolgok állásába, de ez nem azt jelenti, hogy sosem hiányzott. A mai napig hiányzik és bizony voltak olyan napok, élethelyzetek, mikor az ő véleménye, anyai tanácsa sokat ért volna. A búcsúlevelében azt írta, hogy mindig velem lesz. Egyes pillanatokban éreztem az ő közelségét,viszont volt olyan időszak is, mikor csalódtam, úgy éreztem, hogy nem tartotta be ígéretét. Kértem a segítségét, de sosem “felelt”. Aztán rájöttem, hogy egészen más módon segített: biztosra veszem, hogy Isten az ő közbenjárása által küldte nekem Anniet, a barátaimat, Gavint és persze téged is.- simított végig arcomon. Én pedig a számhoz emeltem a tenyerét és puszit leheltem rá.

-Itt egészen rendes embernek nézett ki az apád.

-Mert a házasság első éveiben az volt. Boldog családként éltük a mindennapjainkat. Aztán valahogy… minden rémálommá fordult.

-És apáddal mi a helyzet? Beszéltél vele valamikor?

-Börtönbe került, még mikor kiskorú voltam, nevelőszülőkhöz kerültem. A fővárosban leltem rá az új családomra, havonta egyszer látogattam meg apámat, de ezt a szokásomat nem űztem sokáig, mert nem bírtam őt elviselni. Elüldözött a folyamatos ígérgetéseivel. Így aztán megszakítottam a kapcsolatot vele.

 -És jól érezted magad az új családodban? Milyenek voltak azok az emberek? Nem bántottak?

-Szerencse a szerencsétlenségben, hogy jó emberekhez helyeztek el. Sosem éreztették, hogy nem vagyok igazi családtag, de… az élet nagy dolgaira nem tanítottak meg. Elkezdtem önállósulni, mégpedig munkával. Délutánig suliba voltam, aztán késő estig dolgoztam, éjjel tanultam. És ez így ment a fősuli kezdetéig.Mindemellett megtanultam angolul, németül és pár szó erejéig spanyolul is.

-Lapozz csak vissza!- kértem, mikor valamit rejtegetett előlem.- Miért nem akarod, hogy lássam ezt a képet? Talán szégyenled?

Egy egészen fiatalkori képre mutattam: rövid volt a haja, fiúsan öltözött és duci volt.

-Erre az időszakra abszolút nem vagyok büszke. Mintha ez nem is én lennék. Nem csak belülről, kívülről is megviselt apám erőszakos viselkedése.

-Nehogy azt hidd, hogy én olyan cuki kissrác voltam! Irtó pattanásos, fogszabályzós kamasz voltam. Aztán az arcom sem tükrözte a valós életkorom: a boltban simán kiskorúnak néztek még 20 évesen is.

-A kisfiús sármodból a mai napig megmaradt valami. És ezt nem bántásként mondom.

-Kitalálom, ő Dániel.- gúnyolódtam a képet látva, amin Hailey mellett egy férfi állt.

-Igaz, milyen nagy az összhang közöttünk?- kérdezte nem kevés cinizmussal.- Kár, hogy mindez csak álca volt. Ezt csak akkor láttam be, miután először odaadtam magam neki! Naiv liba voltam, aki szentül hit abban, hogy a sors kárpótolni fogja a sok rossz miatt. Ráadásul pont egy jóképű férfi oldalán. Gondolhattam volna, hogy sántít valami ebben a a dologban. Megismertem őt és abban a pillanatban elvesztettem a józan eszem! Viszont kaptam egy csodát: Rosaliet. Akit már akkor imádtam, mikor csak sejtettem, hogy megfogant. Az a 9 hónap arról kellett volna, hogy szóljon, hogy védelmezem őt. Ehelyett folyamatosan a vetélés szélén álltam.

-Te jó ég!- szörnyedtem el. Nem voltam biztos abban, hogy hallani akarom azokat a nehézségeket, melyek a terhessége alatt adódtak.

-2 műszakban dolgoztam, mint pultos és mint felszolgáló egy bárban. El kellett látnom magam, fizetnem kellett a lakbért, félre kellett tennem a szülésre, lassan be kellett szereznem a picinek szükséges dolgokat. Minden hónapban járnom kellett volna ellenőrzésre, ehelyett 2 hónaponként jutottam el a nőgyógyászomhoz a pénzhiány miatt. A nőgyógyászom tudta, milyen nehéz anyagi hátterem van, mégis szép összegeket kért el egy-egy ultrahangos vizsgálatért. Az első 2 hónapban sorra kínoztak a rosszullétek. Nem ettem és ittam rendesen, kiszáradtam, emiatt pár napra kórházba kerültem. Itt közölték velem a rossz hírt: ha nem vigyázok jobban, könnyen elveszíthetem a babámat. De én továbbra is cipeltem, hajoltam, térdeltem, sokszor kínzó görcsök közepette. Közeledtem a 8. hónap elejéhez, mikor bedagadt bokákkal 12 órán át talpig voltam. Beütöttem a hasam véletlenül a pult szélébe, ami megindította a szülést. Több, mint 4 héttel korábban jött Rose a világra. De szerencsére makk egészségesen.-megmutatta az első közös fotójukat a kicsivel.- Csodálatos érzés volt először a karjaimban tartani és köszönteni őt ebben a világban, mely olyan hatalmas és könyörtelen. Ő az egyetlen jó dolog az életemben!

-Gyönyörű kisbaba volt.- pislogtam ki a könnyeket a szememből.- A szeme olyan, mint a Tiéd. Az a mocsok nem tudja, mit veszített el! És én is csak most kezdem felfogni, mekkora szerencsém van Veletek!- magamhoz húztam, hogy éreztessem vele, ami történt megtörtént, ez már a múlt és, azon leszek, hogy ezentúl csak a jó töltse ki életüket.- Mindkettőnket kimerített ez a hosszúra nyúlt beszélgetés, úgyhogy ideje lefeküdni.- felhúztam Őt a kanapéról.

-Nagyon vártam már ezt a pillanatot.- sóhajtottam jólesően, mikor karjaimba bújt. Adott egy jóéjtpuszit, sóhajtott egyet, majd pillanatokon belül egyenletesen lélegzett.