11.rész

Sziasztok! :)

Nagyon boldog vagyok, amiért sikerült összehoznotok azt, amire elég régóta vágytam: 5 darab kommentre! Fantasztikus olvasók vagytok, igazán köszönet mindennyiatoknak, akik szántak arra egy pár perccel többet, hogy írjanak pár sorocskát! Persze azoknak is jár a dícséret, akik szimplán csak olvasni járnak, ha Ők nem lennének, akkor most nem ott tartanék, hogy olvasható a 11. rész.

Így, egy elég nehéz és fárasztó kórházi gyakorlat után sikerült elkészülnöm a beígért résszel. Remélem nem okozok senki sem csalódást ezzel a fejezettel!

Kellemes időtöltész hozzá és ne feledjétek, ezúttal is szívesen olvasom majd a visszajelzéseteket!

puszi

Reny

Nem más állt az ajtó túloldalán, mint Sebastian Vettel. Nem tudtam eltitkolni a meglepődöttségem. Mi járatban van ő itt? Nem a téli teszten kellene lennie? És… ezek szerint nem felejtett el minket?

-Bemehetek? Kicsit hideg van idekinn.- húzta összébb magán a kabátot.

-Persze. Gyere csak beljebb.- tágasra nyitottam az ajtót, hogy be tudjon jönni. Becsuktam az ajtót, s mikor megfordultam, nekiütköztem a felsőtestének. Férfias illata azonnal megcsapta az orrom. Eddig még sosem érzékelt remegést fedeztem fel a lábaimban. Hosszú perceken át szótlanul fürkésztük egymás tekintetét. Számomra érthetetlen módon egy hatalmasat nyilalt a szívembe meggyötört szemeit látva. Az autóbemutató és a jerezi teszten készült rövid riport óta semmit sem változott a helyzet. Sőt! Ráncai mintha megsokasodtak volna és bánatosságról, elhagyatottságról árulkodó vonásai még szembeötlőbbek lettek. Kezdek egyre inkább megbizonyosodni arról, hogy gondjai vannak, arra azonban nem tudok rájönni, hogy az életének melyik területén. Erős késztetést éreztem arra, hogy rákérdezzek, de inkább visszafogtam magam, nem tartozik rám. Egy váratlan pillanatban arca közeledni kezdett felém. A megilletődöttségtől hátráltam egyet, s ennek következtében nekiütköztem az ajtónak. Ez azonban nem állította meg őt! Fejem mellé támasztotta jobb kezét és egy leheletfinom puszit lehelt az arcbőrömre, súrolva ezzel a szám szélét. Nem találok épp magyarázatot arra, ami ezután történt velem. Azt hiszem kezdem elveszíteni a fejem vele szemben. A szívem kétszeres gyorsasággal vert a puszija által életre keltett, jóleső érzések miatt.

-Seeebiiiiii!- kiáltott fel Rose és dübörgő léptei egyre közelebbről hallatszottak. Sebastian megfordult, leguggolt és megölelte a lányomat. Számomra nagyon felemelő volt látni ezt az idilli képet. Szokatlan látvány volt, ezt tagadni sem tudom. Rosalie jóízűen nevet a férfi karajaiban. Azon férfi karjaiban, aki most Sebastianként, egy hétköznapi emberként van itt, és nem a csapat pilótájaként. Ölbe vette Rosaliet és felém fordult.

-Hihetetlen, hogy mennyit nőtt ebben a pár hétben, mióta nem láttam.

-Valóban sokat nőtt. De a gyerekek már csak ilyenek. Észre sem veszed és már kész felnőtté vállnak.

-Hailey, remélem nem gond, hogy minden bejelentés nélkül meglátogattalak titeket?

-Dehogy gond! Csak… eléggé meglepődtem. Nem a barcelonai teszten kéne lenned?

Kérdésem elhangzatta után szolidan felkuncogott.

-Pénteken volt az utolsó tesztnap. Szombat reggel hazautaztam, volt egy kis elintéznivalóm, aztán nemsokkal ezelőtt érkeztem meg Londonba. Holnap szimulátorozom egy kicsit és a versenymérnökömmel egyeztetek egy-két dolgot illetően.

-Értem. Nem nagyon követem most már az F-1 eseményeit. Imitt-amott elkapok egy pár mondatot. Láthatod, mégy tévénk sincs.

-De mostmáj lesz!- kotyogott bele Rosalie, akit időközben Seb letett a karjaiból. Hadonászva próbáltam csendre inteni, Sebastian ezen okból kifolyólag értetlenkedve nézett rám.-Anya megígérte, hogy Cynthiánál majd sokat nézhetek mesét és a te futamaid.- szerencsére burkoltan beszélt, Seb így nem jöhetett rá, hogy milyen alapon történhet meg mindez. Kicsit elkiabáltam a dolgot…

-Hailey, mi ez a rengeteg doboz?- szegezte nekem a kérdést, miközben sétálgatott a dobozok között. Fal fehéren álltam előtte, nem tudtam mit is mondhatnék. Egyáltalán mit hinne el?

-Én… mi… csak rendet rakunk a szekrényben. Van pár ruha… darabunk, amikre már nincs szükségünk.- suttogtam, s rájöttem, hogy nem fog hinni nekem. Ha hazudok, akkor mindig lehajtom a fejem és ez most is így történt. Ő az állam alá nyúlt és ismét összekapcsolódott tekintetünk.

-Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de nem hiszem el, hogy csupán erről van szó.

Makacsságom nem hagyott alább, továbbra is lesütött szemekkel álltam a német előtt. Némasági fogadalmat tettem, főleg előtte.

-Ha te nem mondod el, akkor megkérdezem Rosalietól! A gyerekek úgyis mindig igazat mondanak. – förmedt rám és kislányom felé fordult. Annál jobban nem utálok semmit sem, mint mikor idegenek beleütik az orrukat a dolgaimba. Miért ragaszkodik ahhoz ennyire, hogy megtudja, miért van tele a lakásom dobozokkal? Számítana neki valamit, ha megtudná?

-Miért akarod ennyire tudni az igazat? Nem lehetne, hogy leszálljunk erről a témáról és továbblépjünk?

-Nem Hailey, nem léphetünk tovább! Jövök meglátogatni titeket, erre orra lehet bukni a sok doboz miatt. Teljesen jogos a felháborodásod, nem kellene ebbe beleavatkoznom, de őszintén érdekel, hogy mi történik veletek, mert…. Mert fontosak vagytok a számomra.- suttogta érzelmesen és egy picit zavarba is jött.

Próbáltam tartani magam a némasági fogadalmamhoz, de… akármennyire is ragaszkodtam a csendben maradásomhoz, ő valahogy mégis kiszedte belőlem az igazat. Nem csinált semmit, csupán ott állt előttem és azzal a hihetetlenül mélykék szemeivel engem nézett, aminek hatására megeredt a nyelvem.

-Az előző “foglalkozásom”-  mutattam az idézőjelet- nem volt túl jövedelmező, elszegényedtünk és hónapról-hónapra egyre nagyobb tartozást sikerült felhalmoznom. Ezt a lakástulajdonos már nem nézte jó szemmel, rám küldte a háziurat, akin keresztül kilakoltatott.- a hangom kezdett elhagyni és könnycseppek csorogtak végig az arcomon. Sebastian arca elkomorult és elsápadt. A sokk jeleit sugározta felém. Közelíteni kezdett, igéző szemeiből áradt a sajnálat. Hezitált, ám végül tenyere az arcomhoz simult. Puha és meleg tenyere felitatta a sós könnyeket. Ajkait szólásra nyitotta, én azonban közbe vágtam. Nem akartam, hogy bármit is mondjon. Két okból kifolyólag: tekintete és arcvonásai minden gondolatát tükrüzték, felesleges ide szavakat használni. És annyira zavarba ejtőek voltak a gesztusai. Folyton az fut át az agyamban, hogy ez mind álom, az nem velem történik meg, hogy ő itt van és… és… nem is tudom mit is mondhatnék, hiszen az egész lénye annyira rabul ejtő… -Azért vagyunk körülvéve nagyobbnál nagyobb üres, illetve már telepakolt dobozokkal, mert ez az utolsó itt töltött éjszakánk. Holnap ki kell költöznünk. Pár napig Cynthiánál fogunk meghúzódni, aztán majd lesz valahogy. Nem szeretnék túl sokáig a nyakán csüngeni.-avattam bele a részletekbe. Hirtelen kedvem támadt ahhoz, hogy beszélgessek vele. Mindegy, hogy miről, csak… minél több ideig  tudhassam a közelemben. Furcsa dolgok történnek velem. Eddig nem akartam magamnak barátnőt, aztán most pedig teljesen ki vagyok szolgáltatva annak a szónak, hogy barátság. Mind idáig menekültem a férfiak elől, nem akartam közel tudni magamhoz egyet sem, Sebastiantól is féltem, most meg azt akarom, hogy minél többet lehessen mellettünk. Szó, mi szó, nyugalom és megértés árad belőle. És jelen pillanatban erre van a legnagyobb szükségem.

   Nehéz pillanataimnak kopogás vetett véget. Megtöröltem szemeim és ajtót nyitottam. Barátnőm pár doboz kíséretében érkezett meg hozzám. Sietősen be is engedtem, hogy ne ácsorogjon a küszöbön így megpakolva. Ahol helyet talált lepakolt, aztán felfedezte Sebastiant.

-Oh! Szia Seb!- üdvözölte meglepetten és két puszit váltottak.- Nem is tudtam, hogy te is kiveszed a részed a pakolásban.- kuncogott.

-Igazából én sem ezt a programot terveztem mára, ha már erre jártam. De természetesen hasznosítom magam, ha már itt vagyok. Kissé kellemetlenül érzem magam, rosszkor jöttem a jelek szerint. Restellem ezt Hailey és… őszintén sajnálom, ami történt.- nézett rám bánatos tekintettel. Pillantása ezután Rosaliera kúszott, aki fel sem fogva a dolgok súlyát, szökdécselt az ágy és a szekrény között, hogy az imádott és az idő által kissé megviselt játékait dobálhassa bele a zsákokba. Megrázó és kellemetlen látvány volt ez mindhármunk számára. Cynthia vetett véget a kínos csendnek.

-A jó oldalát kell nézni: kapok két csajszit lakótársnak.- próbálta oldani a feszültséget viccelődve, de hamar rájött, hogy a poénja elég gyengére sikeredett.

-Épp erről szeretnék beszélni veled.- vágott közbe határozottan Seb.

   Ketten kimentek a lépcsőházba, percekig kizárva engem a kettejük beszélgetéséből, hogy aztán Seb egy hülyén hangzó és abszurdnak tűnő ötlettel álljon elő.

-Nem, nem és még egyszer nem!- tiltakoztam.- Verjétek ki ezt a marhaságot a fejetekből. Különösen te Sebastian!- néztem szúrósan az említettre.

-De hát miért? – kérdezett vissza csalódottan. Ajkai lefelé konyultak, mintha biztosra vette volna, hogy elfogadom ajánlatát.- Cynthia felnőtt nő, megvan a saját magánélete. Persze tudom, hogy remekül éreznétek magatokat nála, de hát mégis kényelmesebben élhetnétek.- kezdett győzködni.

-Nem mehetek ebbe bele, mert az a te lakásod, nem túrhatlak ki onnan.

-Igen, az én lakásom. Mely évente talán 10 napot van használva.

-Mivel nagyon akadékoskodó kedvedben vagy, ezért lezárom ezt a vitát azzal, hogy kikérem Rosalie véleményét. Ő is érintett ez ügyben és fontos, hogy a döntésed az ő javára is váljon.- lépett fel határozottan barátnőm. Én csak kapkodtam a fejem szapora légvételek közepette, önkívületlenül sodródtam az elmúlt percek történéseivel. Nagyon nem tetszik az, hogy “megoldást” javasolt Sebastian, hogy helyettem akarnak dönteni, hogy olyanra akarnak rávenni, mely számomra kellemetlenséget és frusztrációt okoz.- Nos Rosalie, mihez lenne kedved? Nálam lakni, vagy anyukáddal Sebi lakására költözni?- hajolt le kislányomhoz, aki megszeppenve, a maciját szorongatva kapkodta tekintetét hármunk között. Nagyon feldühített, hogy sarokba szorítottak azáltal, hogy befolyásolni akarják Rosaliet. Egyáltalán hogy tehetik meg azt, hogy kikérik egy 4 éves kislány véleményét? Még ő sem tudja, hogy mit válaszoljon. Jobb oldalán ott állt az egyetlen és egyben a legjobb barátnőm, míg a másik oldalán az a Sebastian, akiért eszeveszettül rajong és már-már példaképnek tekinti.

-Ez nem kedv szerint működik! El sem hiszem, hogy felnőtt ember létetekre képesek vagytok ezt tenni velem.- fakadtam ki.- Minek kell mindenkinek beleavatkozni az én életembe?

Kirohantam az ajtón, becsaptam azt magam után és tüntetőleg leültem az egyik lépcsőfokra. Nem sokáig maradtam társaság nélkül. Az illető szorosan helyet foglalt mellettem.

-Igazad van, nincs jogom beleavatkozni az életetekbe, vagy, hogy bármit és rád, jobban mondva rátok  erőltessek. Csak… Rosaliet nagyon megszerettem, pillanatok alatt a szívemhez nőtt és téged is kedvellek.- simogató hangszíne miatt egyből elpirultam. Már nem éreztem akkora dühöt. - Én csupán azt akarom, hogy nektek jó legyen és végre kényelmesen élhessetek.

-Ez igazán kedves tőled, de miért törődsz velünk ennyit?- pislogtam rá. Magamban arra a kérdésre is kerestem a választ, hogy miért szán időt a mi bajaink orvoslására, holott láthatóan neki is megvannak a saját megoldásra váró ügyei.

-A kérdésedre egyszerű a válasz: szeretek  segíteni az embereken.- jött egy sablonosnak mondható mondattal. Összeráncolta homlokát, majd gyermeteg módon felsóhajtott:- Nehéz feladat téged meggyőzni, makacsságban egy öszvért is lekörözöl.- kuncogott szolidan.- Nem erőltetek semmit, csak arra kérlek, hogy fontold meg ezt a lehetőséget. Van egy ötletem.- fordult felém teljesen, megfogta kezeim és a combjára húzta. Ujjaim megadóan simultak tenyerébe.- Gyertek el most velem a lakásra. Körülnézel, megvacsorázhatnánk, aztán hazahoználak titeket és az éjszaka alatt dönthetnél. Holnap délután eljövök érted és akkor megoszthatod velem a döntésed. Mit szólsz?

   Nem egészen 10 perc múlva már Sebastian fehér Infinitijében ültünk és a lakása felé tartottunk. Valahogy el tudtam feledni az elmúlt 2 nap eseményeit, bár ebből oroszlánrészt vett ki a német is. Hol Rosalievel, hol velem csevegett teljesen átlagos témákról, mint például ez az autó, amiben ülünk. Különleges érzés kerített hatalmába az anyósülésen ülve. Nem nagyon értek az autókhoz, de meg kell hagyni, hogy ez az autó gyönyörű! A karosszéria, a műszerfal, a kényelmes, krémszínű bőrülés és a német illata megrészegítettek. A jármű csodálatosan muzsikált, ahogy észrevettem könnyen vezethető volt, Sebastian laza mozdulatokkal adott gázt, a kormányra tökéletesen simultak ujjai. A miértre meg is kaptam a választ, pedig nem kérdeztem: ő is részt vett az autó tervezésében és fejlesztésében. Ösztönből vezetett, de hát ez nem meglepő, hiszen élete valamennyi napját egy autóban száguldozva tölti.

   Nemsokkal később egy lakóparkban álltunk meg, tömbházak tornyosultak előttünk. Nagyon nyugodt és csendes környezetben voltunk, valahol a külvárosban, ahol nincs autózaj, szmog, sokkal inkább friss levegő és pár 100 méterre innen egy gyönyörű park homokozóval, csúszdákkal és hintákkal. Őt követve sétáltunk fel a lépcsőn, egy második emeleti ajtón pedig be is nyitott. Egy kétszobás panellakásban találtuk magunkat, gyönyörű, ízléses és szolid bútorzattal. Rosalie önfeledten járta be a lakás minden zugát, óriási vigyor terült el arcán, mikor meglátta a hatalmas TVt és visítozva, nevetve ugrált Sebastian hatalmas franciaágyán. Hiába, ezek mind újdonságot jelentettek a számára. Alig tudtam leimádkoztam az ágy tetejéről, Sebastian rám is szólt, hogy hagyjam, had ugrándozza ki magát, egy idő után úgyis megunja, elfárad és abbahagyja. Percekkel később azt vettem észre, hogy ő átkarolta a vállam és így figyeljük, ahogy a leányzó bukfencezik az ágyon. Rosalie egy teljesen új arcát mutatta most meg. Nagyon ritkán látom őt hangosan nevetni és kimutatni a külvilág felé, hogy boldog és elégedett kislány, aki élvezi az életet. Sebastian valamit nagyon tudhat, ha Rose a közelében teljesen átszellemül. Mindeddig teljesen elzárkózottan éltünk a négy fal között. A változás leginkább Rosaliet érinti érzékenyen, hiszen rajtam és a Smith házaspáron kívül javarészt senkit sem látott. Egész nap egymaga játszott, nem volt játszótársa, hiszen a bérházban egy gyermek sem lakott. Emiatt is félek az óvodába való be iratástól, el sem tudom képzelni, hogyan fog viselkedni  egy vadidegen környezetben és, hogyan fog beilleszkedni a társaságba. A munkám az én életem is fenekestül felforgatta, rengeteg pozitívumot tudnék megemlíteni. Közte van az is, hogy itt van a csapat háromszoros világbajnoka, aki komolyan aggódik értünk, a sorsunkért.

-Mi lenne, ha bekapcsolnám a tévét és kedvedre néznéd a csatornákat?- Rosalienak kétszer sem kellett mondani, nyúlt is a távkapcsoló után, melyet odaadott Sebastiannak, aki bekapcsolta a készüléket és elmagyarázta a kislányomnak, hogy melyik gomb mire való. Ezután a gyermek elkezdte felderíteni, milyen csatornák elérhetők. A zenecsatornák azonnal lekötötték figyelmét. Egy ideig szótlanul és szórakozottan figyeltük, ahogy táncol és énekel az ágy tetején, aztán a pilóta felém fordult: - Csak én tudok olyan tapintatlan lenni, hogy meg sem kérdezem, éhesek vagytok-e.

-Nem kell fáradoznod. Rosalie már vacsorázott.

-És te?- vonta föl szemöldökét.

-Én hát… még nem volt alkalmam.- suttogtam a távolba merengve.

-Akkor azt hiszem nincs miről beszélni, összeütök valamit gyorsan.

   Magára hagytuk Rosaliet, Sebastian a konyha felé vette az irányt, én pedig követtem őt. Segítségként felajánlottam, hogy megterítem az asztalt. Elmagyarázta, mit  hol találok, ám a poharaknál segítségre szorultam, ugyanis azok a legfölső polcra voltak helyezve és kicsi termetemnél fogva nem értem el azokat. Nyújtózkodtam egy ideig, majd beláttam, hogy ez így nem fog menni. Visszahúztam a kezem, még mielőtt kárt okoztam volna. Épp kérni akartam egy kis segítséget, mikor Sebastian teste a hátamhoz simult, egyik kezét a csípőmre fektette. A nyakamnál éreztem a forró leheletét, a bőröm szinte már lángolt. A fejem fölött nyúlt a poharakért, teste még inkább hozzám préselődött, már ez is furcsa  reakciót váltott ki belőlem, hát mikor a férfiasságát a fenekemnél éreztem. Nyögni tudtam volna az érzéstől, mégsem jött ki a torkomon egy vak hang sem. Levette a poharakat, a konyhapultra tette és visszazárta a szekrényajtót.

-Azt hiszem át kell majd alakítani pár dolgot a házban, főleg a konyhában, ha úgy döntesz, hogy mégis maradtok. Holnap délután ráérek, segíthetek, ha gondolod. A magason lévő tárgyakat lejjebb kell tenni, nem akarom, hogy székre mássz. Félek, hogy még összetöröd magad.- figyelmeskedett és megsimogatta az arcom. Rettentően meg voltam illetődve, ha megszólaltam volna, tuti, hogy remegett volna a hangom, ezért inkább csendesen elkezdtem a hiányzó dolgokat az asztalra pakolni. Mikor végeztem elvonultam a konyha másik sarkába és onnan követtem végig, ahogy készíti a vacsorát. Nem akartam közel lenni hozzá, egy bizonyos távolságnak meg kell lennie közöttünk, hogy az előbbihez hasonló eset még egyszer ne történhessen meg! Így is túl messzire mentünk már…

-Tudod, pasi létemre elég kevés időt töltök a konyhában, a serpenyők, evőeszközök és a konyhagépek még teljesen újnak számítanak.-ecsetelte.- A szalonnás rántottán, a rizses csirkén és a spagettin kívül semmit sem tudok elkészíteni, ezért, ha nem baj, most is az utóbbi mellett döntöttem.- fordult hátra mosolyogva.- Ez hamar megvan, könnyű elkészíteni és csak ehhez találtam hozzávalót.- tette hozzá pirulva.

   Könnyűnek hangoztatta be az étel elkészítését, mégis meggyűlt a baja: puszta kézzel ragadta meg a fazék fülét, megsütötte ujjait, német káromkodás közepette visszacsapta az edényt a tűzhelyre.

-Csak nyugalom, ura vagyok a helyzetnek!- intett higgadtságra.

Bakijain halkan felkuncogtam, nem akartam ezzel megbántani, de mosollyal az arcán vette tudomásul, hogy legalább én  jól szórakozom.

5 perccel később az asztalhoz tessékelt, szedett nekem az íncsiklandó ételből. Az első falat lenyelése után jöttem rá arra, hogy mennyire éhes vagyok. A maradékot is nekem adta, így én már kétszer ettem belőle, míg ő csak egyszer.

-Olyan jó nézni, ahogy ilyen jóízűen eszel.- támaszkodott könyökkel az asztalra.- Azonban nem tudom eldönteni, hogy én főztem-e ilyen finomat, vagy inkább az éhség miatt szedtél magadnak mé gegyszer.

-Igazából mindkettő.

Én leszedtem az asztalt, ő pedig önkéntesen nekilátott mosogatni.

-Hoztam egy kis péksüteményt a boltból, melyet ott találsz a hűtő tetején. Kérlek vigyél be Rosalienak, ne érezze úgy, hogy róla nem gondoskodunk.

Egy kistányérra tettem néhány darabot, benyitottam a szobába és azzal kellett szembesülnöm, hogy a mese megy a tévében, míg lányom hason fekve alszik. Elvettem az ágy másik térfeléről a plédet, ráterítettem, lehalkítottam a tévét. Kikapcsolni nem kapcsoltam ki, mert nem akartam, hogy megijedjen a sötétben, ha felébred. Az általa jól ismert környezetben ilyet sose nem tennék, de révén, hogy egy idegen szobájában, pontosabban ágyában alszik… Megsimogattam haját, mire szusszantott egyet, de továbbra is az álmok földjén járt. Mire kimentem a szobából, Sebastian a hifin lévő gombokat nyomkodta. Egészen addig váltogatta a rádiócsatornákat, míg meg nem találta a számára tetszetős dallamot.

-Nem ízlik neki az édesség?- hökkent meg a kezemben tartott sütis tálat látva.

-Elaludt Tom&Jerry-t nézve.- mosolyogtam, miközben ő halkan kuncogott.- Nem tudom mi tévő legyek. Ha felköltöm, akkor mindig nyűgös és nehezen alszik vissza, viszont haza is kéne mennünk, nekem reggel be kell mennem dolgozni és még nem végeztem a pakolással sem.

-Várjunk egy kicsit szerintem, hátha felébred magától. Addig beszélgethetünk, ha van hozzá kedved. Ha pedig alszik tovább, amire szerintem jó esély van, hiszen lefárasztotta magát, akkor nyugodtan aludhattok a másik szobában. Holnap úgyis van dolgom a gyárban, úgyhogy beviszlek téged.

-Ez igazán kedves tőled, de én korán kelek és haza kell előtte ugranom és…

-SSSHHH!!!- mutatóujjával megérintette ajkaim.- Szólsz, hogy mikor szeretnél kelni, én is felkelek és hazaviszlek titeket. Megvárom, míg elvégzed a teendőid, aztán beviszlek. Oké?

-Nekem megfelel, de nem akarom, hogy ennyit pesztrálj, így is sok gondot okoztunk már.

-Hailey, a lehető legsürgősebben verd ki a fejedből azt, hogy gondot okoztok. Ha így lenne, akkor nem ajánlottam fel, hogy segítek nektek.

Ezután már a kanapén ültünk egymás felé fordulva, köztünk a tányér édességgel, a német kezében pedig egy pohár bor volt.

-Biztos, hogy nem kérsz egy pohár vörösbort?- tette fel ismételten a kérdést.

-Igen, egészen biztos. Nem szeretem az alkohol taralmú italokat.- vallottam be nyíltan. Az alkohol szó hallatára mindig liftezik egyet a gyomrom, utálom, hogy emiatt nem lehet részem sosem egy boldog családban.

-Kérdezhetek valamit?- szólalt meg először Sebastian a hosszasan beállt csendet megtörve. Bólintottam.- Hogyhogy egyedül neveled Rosaliet? Nem kell válaszolnod, ha kellemetlen erről beszélned, de fúrcsálom, hogy miért nem láttam eddig az apját.

-Rose apjával, az akkori vőlegényemmel akkor utáltuk meg egymást, mikor mindketten szembesültünk azzal, hogy szülők leszünk. Attól a perctől kezdve nem akart sem tőlem, sem pedig a gyermekünktől semmit sem.- suttogtam a pólóm szélét gyűrögetve. Seb elképedt, tudtam, hogy nehezen foglya megemészteni amiket hall majd.

-Gyáva és alávaló gazember! Fizet legalább tartásdíjat? Rosalienak és neked jogotok van az ő anyagi támogatásához!

-Azóta nem találkoztunk, mióta megkért, hogy lépjek ki az életéből. Ide költözem, nem tudja, hogy itt élek és a lánya születéséről sem  értesítettem őt. Minden kapcsolatot megszakítottam vele. Tudom, hogy a lányomat nézve ez szemétség tőlem, de úgy gondolom, hogy az az alak nem érdemli meg azt, hogy akár egy percet is eltölthessen vele.

-Teljesen érthető, hogy így cselekszel. Megérdemli, hogy teljes tudatlanságban éljen, ha már korán eldöntötte, hogy nem kér belőletek. És a szüleid? Gondolom az ő támogatásukra azért számíthatsz.

-Bárcsak így lenne Sebastian.- sóhajtottam fájdalmasan és elérkezett a pillanat, mikor már nem tudtam kontrollálni az érzéseim, mindent kiadtam magamból, amiről úgy véltem, hogy felemészt. Persze csak módjával.- Ezen a világon senkire sem támaszkodhattam úgy igazán. Édesanyám gyerekkoromban életét vesztette, apámmal sosem volt jó a kapcsolatom. Sem nekem, sem anyának. Nem viselkedett egy édesapához méltóan. Alig pár hetes terhesen vágtam neki a világak. Mindent nulláról kellett kezdenem, segítség nélkül méghozzá! Nem tudom mi rosszat tehettem egészen 19 éves koromig, amikor is elindult a lejtőn az életem. Persze azelőtt sem volt túl könnyű dolgom, de ami 19 évesen következett, az minden addigit felülmúlt. Mikor elkezdtem kicsit kilábalni a nehéz helyzetből, akkor ismét minden összeomlott. El tudod te azt képzelni, mennyire lesulytó érzés volt édesanyám halálának évfordulóján megtudni azt, hogy kilakoltatnak az eddig otthonodnak hitt lakásból? Ezek után nem tudom mire számítsak a jövőt illetően? Talán azzal kell majd szembesülnöm az én születésnapomon, hogy elvesztettem a munkám is? Az egyetlen kapaszkodási forrás, ami még maradt nekem?

-Hailey, nem kell emiatt aggódnod. A Red Bull Racingnél biztos helyed van, remekül végzed a feladataid, imádnak téged a gyárban, ezt biztosra veszem! Nagyon megérintettek amiket mondtál, még úgy is, hogy egy-egy részletet még a homály fedi. Persze tudom én, hogy ezek nem olyan dolgok, miket szívesen elmond az ember egy olyan valakinek, akit még csak pár hete ismer. De szeretném, hogy tudd, bennem 100%-ig megbízhatsz, ha bármi gondod van, hozzám bármikor fordulhatsz. Nyilván belátod, hogy ez most az életed azon szakasza, mikor nehézségeid adódnak. Épp ezért engedd meg, hogy segítsünk Cynthiával.

   Tudom, hogy a felszínre került nehézségekkel nem birkózom meg most már egymagam, de azt nem akarom, hogy Sebastian ennyire személyeskedjen velünk és, hogy ilyen mértékben betekintést nyerhessen az életünkbe.

   Annyira elszaladt az idő, hogy az óra lassan éjfélt ütött és mindketten az elalváshoz közeli állapothoz kerültünk. Nem tudtam mást tenni, mint közölni a némettel, hogy ma itt alszunk, ha már úgy alakult, hogy Rosalie elaludt.  Sebastian óvatosan a karjaiba vette az édesen alvó gyermeket, aki egy másodperc töredékéig kinyitotta szemeit, rámosolygott a pilótára, majd vissza is aludt. Sebastian betakarta, majd lassan végigsimított homlokán. Arra a következtetésre jutottam, hogy ügyesen bánik a gyerekekkel és biztosan tervezgeti most már a családalapítást a barátnőjével. Az egész este folyamán kikívánkozott belőlem a kérdés, miszerint mit fog szólni ahhoz a párja, hogy egy vadidegen nőt csak úgy a londoni lakására akar költöztetni. Nagyon rosszul érezném magam, ha miattam veszekednének vagy netán szakítanának. Ezt sosem tudnám megbocsátani magamnak!

   Ezután a csukott ajtó előtt egyeztettünk.

-Még úgy is vállalod, amiket mondtál, hogy reggel fél 6-or kell kelned?

-Számomra nem gond a koránkelés.- szögezte le azonnal.- Biztosra veheted, hogy fenn leszek. Lehet, hogy hamarabb is, mint te,- nevetett.

-Meghiszem én azt!- kuncogtam én is.

Egy ideig csak szemeztünk egymással, majd ő szép álmokat kívánt nekem egy jó éjt puszi kíséretében.

   Miután becsuktam magam mögött az ajtót, nekidőltem és kifújtam az eddig benntartott levegőt. Bebújtam a takaró alá, Rosalie megmoccant és közelebb bújt hozzám.

-Jajj kicsikém! Bárcsak egyszerűbbek lennének a mindennapjaink!- suttogtam.

   Mélyen él bennem az a berögződés, miszerint pocsék anya vagyok. A jó anyák mindig tudják, hogy a gyermekük mit szeretne, én pedig nem tudok dönteni. Annyival könnyebb lenne, ha a barátnőmnél laknánk, hogy a rezsi elfeleződne és bőven maradna a fizetésemből még magunkra is. De viszont meg kell említenem azt is, hogy fiatal, vágyik a saját szabadságára, nem akaszthatok a nyakába egy 4 éves kislányt. Egyre több kérdés és aggály gyűlt fel bennem, melyekre kötelezően meg kell találnom a választ, még az éjszaka leple alatt.

10. rész

Sziasztok! :)

Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy feltegyem a következő részt, ami már  a 10. szám szerint.

Köszönöm az eddig érkezett véleményeket, azt, hogy vannak ilyen lelkes olvasóim és véleményezőim. Remélem, hogy a lelkesedésetek továbbra is töretlen marad és ezután is sok-sok visszajelzést kapok tőletek.

Ez a rész túlzottan sok izgalmat nem hoz, mint ahogy az eddigiek sem, de tartogatok számotokra elég izgalom dús fejezetet, na és persze olyat is, melyben lesz sok romantika is :)

Ehhez a részhez szeretnék kapni 5 kommentet- tudom, hogy meg tudjátok csinálni!- és akkor a következő részt jövő hét szerdán hozom! Mit szóltok hozzá? :)

Kellemes időtöltést az új részhez. ;)

Reny

-Szép napot Hailey!- köszönt mosolyogva, rendkívül lelkesen. Pozitív kisugárzásától, vidám tekintetétől a falra tudtam volna mászni. Neki könnyű dolga van, mindenkihez becsenget a hónap közepe felé mindenféle szívfájdalom nélkül és elkéri a havi bért az összes lakótól. Míg nekem? Rendkívül nehéz hónapról-hónapra összegyűjteni azt a bizonyos összeget. Akárhányszor szembe találkozom ezzel az emberrel, a szívem a torkomban dobog. A szomszédaimmal karöltve megkeseríti az életem! És most? Most vége lesz annak, hogy bújócskázzak előle!

-Önnek is szép napot!- a dühtől majdnem felrobbantam, de azért sikeresen az arcomra vakartam egy mosolyt. Muszáj magabiztosnak tűnnöm előtte, minden tudásom be kell vetnem, ha sikeresen akarok kijönni ebből a helyzetből. De, hogy ne beszéljek rébuszokban, és ti is értsétek miről van szó: pár nap haladékot akarok kérni.

   Beengedtem a házba, leült az asztalhoz és a barna aktatáskáját kinyitotta. Elém tette a papírt, melyen a befizetendő összeg volt. Alaposan szemügyre vettem a papírt- na nem mintha nem tudnám, hogy mennyi az elmaradásom-. Időt akartam így nyerni és még össze kellett szednem a bátorságom. Nem számítottam arra, hogy ma jön a bérért, azzal számoltam, hogy még van egy-két napom gondolkodni.  Percek teltek el csendben, de ő továbbra is türelmesen várta, hogy a kezébe adjam a zöld bankókat.

-Nézze Mr. Gallagher…

-Mrs Roberts!- vágott a szavamba.- Ismerem már az így kezdődő összes mondatát. Fel voltam készülve arra, hogy ismét ki fog találni valamit, de ezúttal nem fogja kihasználni a jószívűségem! El kell szomorítanom, de nem tudok várni újabb hónapot. Vagy fizet most, vagy ki kell költözzenek a lakásból!

   A tervem, miszerint magabiztos és erős leszek, itt ment füstbe. Sorra buggyantak ki a könnyeim. Elképzelhetetlen, hogy az ember  ne sírjon, mikor azt kell hallania, hogy elveszti az egyedüli helyet, ahol magába roskadhat és ahol nem követik a kíváncsi tekintetek. Ez a hely az OTTHON! Eszembe jutnak édesanyám bölcs szavai: az egyetlen maradandó, az  a tudásod és az évek alatt összegyűjtött tapasztalat.

-Csupán péntekig kérek haladékot. Késő délután az lesz az első dolgom, hogy mindent kifizetek.- szipogtam reményt vesztve.

-Hailey!- sóhajtott.- Én nem vagyok olyan rossz ember, mint ahogy azt gondolja. Önnek lehet az jött le, hogy egy kőszívű ember vagyok, de nem így van. Rengeteg haladékot adtam már, nem tudom, ki tett volna így már hosszú hónapok óta. Hónapokról- hónapokra elsimítottam mindent, de mostmár nem tudok mit tenni.  Meg van kötve a két kezem. A lakástulajdonos felszólított, hogy nem adhatok több haladékot! Be kell látni, hogy az ő lakásáról és pénzéről van szó. És…- hajtotta le a fejét.- Nem lettem felhatalmazva arra, hogy ezt a tudtára hozzam, de muszáj megtennem, hogy bebizonyítsam, sosem akartam önnek rosszat. Semmi bajom magával és a kislányával sem, és nem támogatom a kilakoltatását, ezt tudnia kell. Napokkal ezelőtt a szomszédok gyűlést szerveztek és a téma az volt, hogyan tovább.

Szemeim tágra nyíltak. Mostmár megbizonyosodtam arról, hogy kinek a keze van a dolgok hátterében, hogy ki kezdeményezte a gyűlést. Most jött el az a pillanat, mikor már biztosra vehetem azt, hogy kereshetek megoldás után. Meggyőzni ezek után már senkit sem tudok, Margaret szavainak nagyobb hatalma van, mint az enyéimnek.

-Panaszkodtak, hogy idegen férfiakat szokott felhozni a lakásba és ez sokak számára zavaró.

-Ők nem idegen férfiak, hanem együtt dolgozom velük. Tudom, hogy a múltam miatt mindenki megvet és mindenki rosszat gondol rólam, de változtam és semmi olyan nem történt!- keltem saját magam védelmére.

-Én ezeket mind elhiszem és fáj, hogy ilyesmit kértek tőlem. Amiket most mondott, azok sajnos már nem számítanak,. Voltak, akiket nem érdekelt, tartózkodtak, de a legtöbb szavazat a mellett jött, hogy önnek ki kell innen költöznie. Mindezt a lakástulajdonosnak is jeleznem kellett, hiszen ez a kötelességem…

-Értem.-sóhajtottam beleegyezően.- Kérem szépen önt, hogy segítsen abban, hogy 1-2 napot még legalább maradhassunk. Egy 4 éves kislánnyal nem mehetek ki az utcára. Pár napon belül talán sikerül szállást találnom.- könyörögtem, kis híján térdre ereszkedve.

-A kérése nélkül is intézkedtem. Holnap el kell intézzük a kilakoltatással járó ügyeket  a tulajjal. Csütörtök az a nap, mikor el kell hagyniuk a lakást. És ez a végszavam!

   Magamra maradtam a könnyeimmel és a gondolataimmal. Ki kellett találnom, mi lesz ezután. Az egyedüli megoldás, ami értelmesnek tűnik az, hogy beszélek holnap reggel Mateschitzel és próbálom az első fizetésem hamarabb kikérni a kitűzött időpontnál, hogy tudjak új lakás után kutatni. Ha mindez sikerül, akkor kell majd ismét egy kis idő, míg megszokjuk az új helyet és egyenesbe hozzuk a felfordult életünk, de az elszántságom töretlen és határtalan!

   Nemsokkal később Mrs. Smith hazahozta Rosaliet. A mai napon magányra és egyedüllétre volt szükségem. Imádom a lányom, ő az egyedüli boldogság az életemben, de ezen a napon nem akartam társaságot magamnak, szerettem volna a megfelelő módon megemlékezni az édesanyámról. Nos… sikerült a mai napot még tragikusabbá tenni. Anniet meggyőzni hatalmas feladat volt. Kemény fába vágtam a fejszém, mikor elkezdtem lebeszelni arról, hogy minket odaköltöztessen magukhoz. Anya vagyok és bármilyen nehéz is legyen, de az én feladatom az, hogy otthont biztosítsak Rosalie számára. És ne legyen a nevem Hailey Roberts, ha ez nem így lesz!

   Másnap reggel szinte semmire sem voltam használható, nemhogy arra, hogy dolgozzak. Az egész éjszakát ébren töltöttem, az arcom a párnába fúrva sírtam. Valamikor virradáskor pilledhettem el egy kicsit, de az sem tarthatott túl sokáig, hiszen csörgött a vekker. Rosalie elől titkolom azt, hogy gondban vagyunk, egészen addig, amíg nem lez tuti biztos, hogy van fedél a fejünk felett.Ha tudna a történtekről, akkor csak rémültem kérdezősködne és keservesen sírna. Arról bizonygatni, hogy minden rendben lesz, úgysem tudnám, hisz én is alig tudok megnyugodni. A pokolhoz közeli állapotba kerültünk!

   Amint beértem a gyárba, az első dolgom az volt, hogy megkerestem Laurát.A fél gyárat bebolyongtam, végül az alsó szinten lévő női mosdóban leltem rá.

-Szia Laura. Mateschitz benn van már az irodájában?- kérdeztem azonnal, még levegőt sem véve. A mellkasom a lihegésem közepette minden másodpercben megemelkedett, a szívem kiugrani készült odabennről.

-Nem. Egész héten nem jön be a gyárba. New Yorkba utazott még vasárnap este, az Infinity tulajdonosaival tárgyal. De miért?

-Mindegy, nem fontos.- legyintettem.

-Minden okés Hailey? Nagyon zaklatottnak tűnsz.

A felfelé fordított hüvelkyujjammal jeleztem, hogy persze, minden rendben van, legbelül azonban  végletekig kétségbe voltam esve. Alig akart eljutni az agyamig az, hogy bizony egy újabb –és az egyetlen- tervem bukott meg. Laura hatalmas szemeket meresztett rám, épp ezért elfordúltam tőle. Persze, hogy most kell külföldön tartózkodnia! Ezzel viszont mindennek vége, az a parányi remény is elveszett, ami életben tartott.

   Elindultam vissza azon az útvonalon, melyen jöttem. Céltalanul bolyongtam a gyárban, s közben egyre intenzívebben zokogtam. Azzal sem volt energiám foglalkozni, hogy a feldúlt állapotom a velem szembe jövőknek teljes mértékben szembetűnő. Ki lettem szolgáltatva a szégyenérzet és az emberi sajnálat kettőségének! De jelen pillanatban ez izgat a legkevésbé. Sikerült egy eldugott helyre érkeznem. A hideg falnak támaszkodtam, hátradöntöttem a fejem és összeszorítottam a szemeim. Egy  idő után már túl gyengének éreztem magam az álláshoz, lecsúsztam a fal mentén, átkaroltam felhúzott térdeim és hagytam, hogy az ár, mely elért magával ragadjon és oda sodorjon, ahová csak akar. Nekem már úgyis mindegy volt! Új életet akartam kezdeni, rengeteget küszködtem, de sikerült újból megtapasztalnom, hogy milyen cudar érzés az, mikor a küzdelmemnek, a naponta vívott harcnak semi nyoma sincs. Valahol legbelül úgy érzem, hogy bármit is teszek, az nincs a sors ínyére! Amit hosszú heteken át felépítettem, az pár szó hatására pillanatok alatt romokba dőlt. Semmi sikerélményem nincs, mi értelme akkor tovább élni?

   Teljesen eltűnt az időérzékem. Arra kaptam fel a fejem, hogy megszólal a csengő, mely egy csengéssel jelzi, hogy mensokára ebédidő van. Nagy nehezen, de összeszedtem magam, lerángattam az utcai ruhám és fel a csapatruházatot. Elindultam a büfé felé, többször is meg kellett kapaszkodnom a falban, de csak eljutottam a kitűzött helyig. Lázasan folyt már a munka, barátnőm magányosan ügyködött a pult mögött. Odaléptem mellé és elkezdtem a kávéfőzőből a fekete italt a kancsókba önteni. Amint érzékelte, hogy itt vagyok, a nyakamba zúdította a baját, mindezt úgy téve, hogy nem is emelte rám a pillantását:

-Tudod egyáltalán, hogy mennyire aggódtam érted? Fél óra múlva 12, de te eddig még sehol sem voltál. Egész reggel hívtalak, de nem voltál hajlandó reagálni a hívásaimra!

-Én…- kezdtem így a mondatot, de befezejezni nem tudtam már. Összeszorúlt a torkom, egy hatalmas gombóc keletkezett és folytogatott a sírás. Szégyeltem magam, amíért így kell látnia, de azért még jobban, hogy nem érkeztem időben. Teljesen jogos a kifakadása. Forogni kezdett velem a világ, homályosan láttam, fekete csillagszerű pontok cikáztak előttem. Erősen megkapaszkodtam a pult szélében, ám ezzel sem kerültem el azt, hogy ne inogjak meg és, hogy ne boruljon rám az egyik bárszék.

-Jézusom Hailey! Mi van veled?- rémültem kapott a karom után. A segítségével leültem, ittam egy kis vizet és jól ki lettem faggatva, miután kicsit helyre rázódtam.

-Mi ez az állapot nálad barátnőm?

-Sem…

-Ne mondd azt, hogy semmi!- förmedt rám.- Órákon át nem adsz magadról életjelet, olyan, mintha elnyelt volna a föld, aztán megjelensz és szinte rögtön összeesel. Szemmel látató, hogy baj van, hiszen a szemeid vérben vannak a rengeteg sírástól.- sorolta ingerülten, majd hangja nyugodtabbá vált.- A barátnőd vagyok, akiben megbízhatsz. Az egész életed megosztottad velem, és minden titokban maradt. Kérlek szépen mondd el, hogy mi a baj.

-Igazad van!- suttogtam. Majd a nyakába borúltam és a zokogásom ismét rám tört.

-Egyre jobban megrémisztessz Hailey. Ugye nem vagy beteg?

Ekkor rohant ki a konyhából Juliet és ránk förmedt, hogy miért nem dolgozunk?! Elvégre ez egy munkahely, ahol rengeteg tennivaló van és nem bőgni szoktak ide járni. Cynthia jól kiosztotta. Nem akartam tovább húzni az időt. Erőt vettem magamon és nagy nehezen kinyögtem három szót:

-Kilöktek a lakásomból.

-Mi? De hogy? És miért?- képedt el.

-Tartozom 3 havi bérrel.

-De miért nem szóltál nekem erről? Én tisztában voltam azzal, hogy nehéz anyagi helyzetben vagy, de azért ennyire? Miért nem kértél tőlem kölcsön?

-Mert nem akartam. Egyedül szerettem volna mindezt megoldani és nem elfogadni bárki könyöradományát.

-És belegondoltál akár egy pillanatra is abba, hogy mi lesz, ha nem tudod egyedül megoldani? Miért nem tudtad félretenni egy kicsit a büszkeséged? Így most jobb? Könnyebb megemészteni azt, hogy nincs lakásod, mint szólni valakinek, hogy adjon kölcsön?

-Nem a büszkeségem miatt tettem! Hanem azért, mert ebben az életben már annyi mindent meg tudtam oldani segítő kezek nélkül. És most is így gondoltam. Nem hittem, hogy ekkora baj lesz.- emeltem fel a hangom.

-Én ebben biztos vagyok, másképp nem lennél itt. De ott van Rosalie, aki megszenvedheti azt, hogy az anyja önfejű, makacs és azt hiszi, hogy bármit képes megoldani egyedül. Rosenak meleg étel kell és egy olyan környezet, ahol biztonságban érezheti magát. A történtek után még mindig meg vagy győződve arról, hogy kimentheted magatok az utcára kerülés alól?

-Nem. Nem tudok már mit tenni.

-Ha felajánlom a segítségem, hajlandó vagy elfogadni? Feltéve, ha nincs a tarsojodban egy bombabiztos megoldás.

-Kénytelen leszek elfogadni a segítséged. Volt egy tervem, de nemrég szembesültem azzal, hogy az… nem fog megváltani minket.

Igaza volt Cynthiának. Önző voltam, de nagyon! Egy kicsit is félre kellett volna tennem a büszkeségem és most nem állnék itt, a csőd szélén.  Hibát hibára halmozok. Úgy érzem, hogy ezt a csodálatos képességem már sosem fogom tudni levakarni magamról.

-Odaadtam a méltóságom és a becsületem a pénzért! És most oda jutottam, hogy se méltóságom, se pénzem, se lakásom. Érdemes volt ennyi áldozatot hoznom, mindenem feláldoznom? Miért utál engem ennyire az élet? A SORS netán élvezi, hogy gúnyt űzhet velem? Hát sose nem lesz már vége ennek a sorozatos megpróbáltatásnak?

-Az most a legfontosabb, hogy megnyugodj és reálisan láss. Nem kioktatni szeretnélek, vagy felelősségre vonni, de szeretlek és csak jót akarok neked Hailey! Igen, hoztál rossz és értelmetlen döntéseket, de ezeket bárki elkövetheti, hisz senki sem úgy születik, hogy előre tudja mi a helyes és mi a rossz. Nekem volt egy egyetemi társam, aki ugyan más szakra járt, de egy albérletben laktunk, így tudom, hogy ő is fiatalon adott életet egy gyermeknek, aki egy futó kaland gyümölcse lett és mindezt meg is szenvedte. Az anyja nem ismerte el a felelőtlenségét, az egyetemről való kicsapásért, a sorozatos megpróbáltatásokért, azért, hogy mindenki kinevette és gúnyt űzött belőle, a babáját okolta.

-Miért mondtad el ezt nekem?

-Látom nem érted.- sóhajtott és megszorította a kezem.- Te nem egy gonosz nőszemély vagy, mint ahogy azt a szomszédjaid többsége látja, hanem egy gondoskodó édesanya. A magányodért a kislányod tehetnéd felelőssé, de mégsem teszed. És én a helyedben nem feltétlenül a sorsot okolnám mindenért.

-Nem?- lepődtem meg.

-De nem ám!- mosolyodott el halványan.- Minden okkal történik, ezt így fogd fel. Ha Rose azon az éjjelen nem fogan meg, most nem lenne kíért élned és harcolnod, akkor sosem jössz rá arra, hogy Dániel micsoda egy mocskos alak. Ha nem kezdessz el a testedből élni, akkor sosem kötsz itt ki, nem leszünk barátnők, nem tudnád milyen az, mikor két igazán sármos férfi  egyszerre akar téged. És az, hogy elveszítetted az otthonod, remélem ráébresztett arra, hogy sohasem szégyen segítségért fordulni. Itt a lehetőség, hogy jóvá tedd a hibáidat, még bőven van kiút.

-Igazad van. Csak annyira bánt az, hogy nincs tervem, hogy nem tudok kitalálni semmit sem.

-Költözzetek hozzám! Az egyik szobám üresen áll, rátok vár.

   Ezután belevetettük magunkat a munka rengetegébe. Gördülékenyen semmi sem ment, az én hibámból persze. Nem tudtam 100%-osan a feladataimra koncentrálni. Este neki kell fognom a pakolásnak, hogy a holnapi nap folyamán át tudjak költözni barátnőmhöz. Vajon Rosalie mit fog ehhez szólni? Hogy fogja érezni magát barátnőm lakásán? Milyen lesz valaki nyakán élni? Jó ötlet volt ebbe belemennem?

-Hailey! A problémáid megoldottuk, akkor miért vagy még mindig ennyire szétszórt és gondterhelt? A szerelők panaszkodnak, hogy összekevered a rendeléseket! Kérlek koncentrálj egy kicsit, oké?- figyelmeztetett Cynthia. Tudom, hogy nem előnyös az, ami most velem történik. Ez a fajta szétszórtságom nem vezet sok jóhoz. Még a végén az hiányzik nekem, hogy a munkám is elveszítsem! Félretettem mindent, az érintettekhez odamentem, bocsánatot kértem és mostmár tényleg azt szolgáltam fel, amit óhajtottak. Nem akarok hibázni és alibit szerezni ahhoz, hogy kirúghassanak. Érzem, hogy Diana lesben áll és lesi az alkalmat, hogy eltehessen az útból. Tudom, hogy elegendő neki egy próbálkozás, hogy kicsináljon. De nem fogom megkönnyíteni a dolgát!

  Délután fél 4-kor aztán elhagytuk a gyárat barátnőmmel.

-Biztos, hogy nem leszünk a terhedre?

-Ha így lenne, akkor nem akarnám, hogy hozzám költözzetek. Meleg étel van és mindig is lesz a számotokra, és az én lakásom a ti lakásotok is. Én szívből örülök, hogy ott lesztek nálam, hiszen esténként nem leszek olyan magányos, lesz sok-sok alkalmunk csajos estéket tartani.- nevetett.

-Örülök, hogy mindent ilyen jól kiterveltél, de mi lesz Rosalieval, mikor mindketten dolgozunk?

-Ugye tudod, hogy lassan egy éve oviba kellene járnia? Persze tudom, hogy nem volt pénzed fizetni az óvodai költségeket, de pénteken megkapod az első fizetésed és hétfőn akár be is irathatod őt.

   Barátnőmtől elköszöntem, aki indulás előtt megígérte, hogy este még átjön, hogy segítsen a pakolásban. Életem legnagyobb kihívása elé nézek: el kell magyaráznom Rosalienak, hogy elköltözünk. Tudom, hogy Rose imádja Cynthiát, de a mérleg két oldalú, melynek másik nyelvén ott van az, hogy itt nőtt fel és itt játszott annyit a babáival. Itt van neki Annie, aki szinte felnevelte őt, aki annyiszor viselte a gondját. Mindezeket most itt kell hagynia és foggalmam sincs, hogy fogja ezeket a változásokat megélni és az újdonságok milyen reakciót fognak kiváltani belőle. Ráadásul az is sokat nyom a latba, hogy óvodába kell ezentúl járnia. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de a gyerekkori környezetváltásnak lehetnek később súlyos következményei is. Félek magától az óvodától is, mi van, ha nem fog tudni beilleszkedni, ha ki fogják közösíteni, ha csúfolódni fognak vele, amiért nincsnek szerető szülei, amiért más társadalmi réteghez tartozik? De ezeken filozofálni nincs idő, a holnap talán megadja a válaszokat…

    Becsengettem Anniehez és a bajok már az ő lakásán elkezdődtek. A Smith házaspárral tudattam, hogy Cynthia befogad minket, Rosalie erre sírva rohant ki az idős házaspár lakásából és a mi ajtónk előtt toporzékolt, hogy ő nem akar elmenni innen. Négyszemközt megpróbálkoztam a lehetetlennel: megnyugtatni.

-Rose, kicsikém!- fogtam tenyerem közé könnymaszatos arocskáját.- Én sem akarok elköltözni, de nincs más választásunk.

-De miért kell elköltöznünk?- hüppögött.

-Ha kicsit idősebb leszel, akkor elmondom neked, de most még kicsi vagy, úgysem értenéd meg.- ez volt a legjobb megoldás. Tudom, hogy csak annyit fogna fel az egészből, hogy az én hibámból van ez. Azt akarom elkerülni, hogy most megharagudjon rám. Így szereztem magamnak még egy okot, amiért felnőtt korában megvethet és elfordulhat tőlem…- Meglátod, jó lesz ott nekünk Cynthiánál. Lesz egy szép, nagy szobánk, lesz saját tévénk melyen nézhetsz renegeteg mesét, hármasban szurkolunk majd Sebastiannak és mehetsz oviba is, ahol majd szerzel magadnak rengeteg barátot és egész nap csak játszhatsz.- soroltam érvelésképpen. Hiába, ebben a számkivetett helyzetben is találtam egy-két szép dolgot… a kislányom számára.

   Kicsivel később már vacsoráztunk. Nem sok minden jutott mára sem: 2 szelet vajaskenyér, pár darab keksz és egy csésze tea.

-Anyuci, nem eszel?

-Nem kicsim.- erőltettem egy mosolyt az arcomra. Tegnap reggel óta nem ettem egy falatot sem és az az igazság, hogy nem is kívánom az ételt. És persze azért sem eszem, hogy a kislányom tudjon jóllakottan ágyba bújni. Kettéhasad a szívem, amiért hetek óta csak vajaskenyér szolgál reggelinek és vacsorának. Persze már hozzászoktunk ehhez, és én is megedződtem, hiszen egyre gyakoribbak azok az esték, mikor üres gyomorral fekszem le.

   Este fél 8 volt, mikor előkészítettem néhány dobozt és elkezdtem a pakolást. Időközben Rose is megbékélt azzal a tudattal, hogy költözünk, olyannyira, hogy izgatott lett, hogy újra találkozhat Cynthiával. Dalolászva segédkezett  nekem ott, ahol csak tudott, most épp a szekrényből szedte ki a kevés mennyiségű ruhadarabjainkat, hogy én bedobozolhassam őket. Barátnőmnek már rég itt kellett volna lennie, ehhez képest negyed 9-kor szólalt meg a csengő. Ajtót nyitottam és utat engedtem a megdöbbentségemnek.

9. rész

Sziasztok!

Kezdem azzal, hogy szeretném megköszönni az előző részhez érkezett 2 véleményt és a rengeteg pipát.  El sem tudjátok képzelni, hogy mennyire örülök mindezeknek. Így legalább tudom, hogy amit csinálok, az nem hiábavaló.

A másik ennél szomorúbb hír  ...  Egyre kevesebb időm van a történettel foglalkozni. :( Abbahagyni természetesen nem fogom, hisz nagyon élvezetes megírni minden egyes részt. Lehet, hogy ti unalmasnak tekintitek, olvasás közben minden olyan monotonnak tűnik, de a részek mögött nagyon sok munka  és nagyon sok idő áll. 

Kellemes olvasást kívánok a részhez és szívesen fogadok majd minél több véleményt.:)

Jó volt ma újra munkába állni. Hiányzott a gyárban uralkodó légkör, az állandó nyüzsgés,  a székek csikorgása a padlón, az, hogy ott álljak a pult mögött és mindenki óhaját-baját lessem. Imádom a munkám, sosem volt számomra büdös a meló, már egész fiatal koromban megtanultam, mit is jelent nélkülözni, milyen érzés megdolgozni a fizetésedért, mennyit kell gürizned azért, hogy naponta friss és meleg étel legyen a vacsorád. Rá voltam szorulva  teljesen a képességeimre, magam kellett küzdenem azért, hogy ne haljak éhen egyik napról a másikra. Talán épp ezért haragszom Cynthiára, amiért azt állítja rólam, hogy munkamániás vagyok. Nem hinném, hogy az én szemszögemből ítélve a normális életkörülmény megteremtése  egy lapon említhető a munkamániával.

   Mindig  is tartanom kellett magam a munkaszerződésemben állottakhoz, maradnom kellett a beosztott “státusznál”, meg sem fordult a fejemben egyszer sem az, hogy többre tartsam magam, mint a főnökeim.  Egy rossz kihágás és a munkakapcsolatnak azonnal vége. Itt, a Red Bull Racingnél is ugyan ez a helyzet. Talán azzal a –nem épp aprócska- eltéréssel, hogy itt  az eddigieknél nagyobb felelősség hárul rám és a munkámra is. Azért kapjuk a fizetésünk, hogy mások “cselédjei” lehessünk.  Elég egy rossz panasz a munkádra és Mateschitz megválik tőled. Ha bárhol máshol elveszítheted a munkádat, akkor  természetesen itt is. Egy többszörös Forma-1-es világbajnok istálló nem az a hely, ahol helye van hibának, tévedésnek.  Persze, mint a nagyvilágban bárhol, itt is vannak olyanok, kik számára határ a csillagos ég. Diana valamit nagyon jól csinálhat, ha Mateschitz ennyire oltalmazza a tette után. Történt ugyanis, hogy az ájulásomat követően Diana egy igen komoly beszélgetésre volt beidézve a nagyfőnökhöz.  Az ügyben természetesen én is érintett voltam, ezért nekem is meg kellett jelennem Dietrich irodájában.  Nagyon rettegtem, hogy fejmosásban lesz részem, holott tudtam egész végig, hogy semmi szabályelleneset nem követtem el. Ma reggel volt az a reggel, mikor mind Diana Andrews, mind én felelnünk kellett a csapat tulajdonásának kérdéseire. Képzeljétek el, hogy Diana úgy viselkedett, akár egy kezesbárány. Elbújt Mateschitz takarásában, előtte már nem mert a parancsoló és aljas perszóna  szerepébe bújni. A főnöktől hallottak után azonban már végképp rejtély marad az a számomra, miként kaphatott Diana még egy esélyt. A vendéglátó részleg összes dolgozójának munkabeosztását elírta! Meglepődve néztem a boszorkány kinézetű nőre, mikor bűnbánó tekintet mellett, bocsánattal megfűzve elém állt és átnyújtott egy papírt az új, most már valós beosztással. Esdeklő pillantásokat kaptam tőle, de tudtam, hogy ez csak az álcázás része.  Lezárul ez a dolog, csillapodnak a kedélyek és ismét én válok majd az elsődleges célpontjává. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy az ájulásomnak és a ma reggelnek még lesznek következményei … rám nézve. De ez foglalkoztat most a legkevésbé! Azt kéne kideríteni, hogy ebből az egész “átírásos” sztoriból neki mi haszna származott? Kétlem, hogy ez az egész csak ellenem irányult volna, hiszen még nem dolgoztam itt, mikor elkövette mindezt.

   Átfutottam gyorsan a papíron és szemmel látható volt a különbség!  Este 7 óra helyett csak délután 4-ig kell dolgoznunk.  Sokkal jobban tetszik ez így.  A szerelők zöme három óra magasságában már levetik csapatruházatukat és egyébb munka ruhájukat. Délután semmi említésre méltó tevékenységünk nem volt, csak a rendrakás, de azzal is hamar elkészültünk. Persze a többiek fel tudták mérni, hogy értelmetlen itt ülni késő estig, csak én voltam olyan elvetemült, hogy végig maradtam. Az új “órarend” annyiban hasonlít csak a régihez, hogy ugyan azokon a napokon dolgozom  és a már megszokott napokon vagyok szabad.

   Többször is említettem, hogy nekem a munkám a mindenem. Nos, azért be kell vallanom, hogy jól esett az egyhetes kényszerszabadság. Kiélveztem minden egyes percét, hasznos dolgokra fordítottam az időm. Az egyik ilyen hasznos teendő az volt, hogy rengeteg játszottam Rosalieval, számos közös programunk volt. Néha csak egymás mellett feküdtünk szótlanul, de volt olyan is, hogy a rádióban szóló zenére együtt táncoltunk az ágyon. A tegnapi napot a Smith házaspárnál töltöttük, Annievel közösen főztünk és sütöttünk. Megnyugvást adott számomra az a látvány, hogy bármibe is vágtunk bele, a lányom élvezettel viszonyult hozzá. Vacsora után épp menni készültünk, mikor a TV-ben egy rövidke összefoglalót mutattak a jerezi tesztről. Rosalie izgatott lett, le is dobta magát az egyik székre. Innen tudtam, hogy addig nem mehetünk haza, amíg a műsorblokknak vége nem lesz. Odaálltam a háta mögé és hosszú idő elteltével én is érdeklődve néztem, mik is történtek a pár napot felölelő  teszt alatt.  A riporter készített egy “mini” interjút Sebastiannal is. Amint a pilóta megjelent a képernyőn, Rosalie arcán széles mosoly terült el. Az én szemem is vonzotta a képernyő, ám kicsit másképp. Mondott pár szót az autóról, arról, hogy miket is teszteltek, próbálgattak. Igazából nem is a nyilatkozata volt számomra az igazán érdekfeszítő. Sokkal inkább az keltette fel a figyelmem, amit láttam. Ugyanazzal a gondterhelt tekintettel találtam szembe magam, mint az új autó bemutatóján. Szemeinek szomorkás jellege, az ápolatlan külső, a kialvatlanság jelei továbbra sem tűntek el. Kezdek nagyon aggódni miatta. Mindezek mellett az is szokatlan volt a számomra, hogy korántsem olyan volt a hozzáállása az interjú során, mint eddig. Harapófogóval kicsikart mondatok, tömörség, semmi hangulatoldó poén. Minden olyan erőltetettnek, nyersnek és monotonnak tűnt. A legvégén azért láthattunk egy mosolyt, melyet inkább muszájságból ejtett el. Az autó nagyon jó, mindenről pozitívan nyilatkozott, akkor mégis miért lehet ilyen levert? Mindegy, amúgy sem az én dolgom ez, nem kellenne ebbe beleütnöm az orrom…

   Rengetegszer mélyültem el a gondolataim rengetegében. Próbáltam kitalálni, miből és hogyan húzzuk ki azt a másfél  hetet, mely a fizetésemtől választ el bennünket. Múlthéten 3 darab számlát találtam az ajtónk alá becsúsztatva és még egy pár felszólítás jött a jó pár kifizetetlen számla miatt. Itt van a hónap eleje, a háziúr napokon belül becsenget és kérni fogja az e havi bért az összes többivel együtt. Végeztem egy számítást és a fizetésem több, mint fele a tartozásaim rendezésére fog elmenni. Elég rossz anyagi helyzetben vagyunk, minden csak romlott az utóbbi hónapokban. Az a tény, hogy az adóságok miatt elvehetik a fejünk fölül a tetőt, minden egyes nap rettegésban tart. Itt vagyok egy, épp ma a 4. életévét betöltő gyermekkel és bármikor az utcára kerülhetünk. Ahelyett, hogy azon törném a fejem, hogyan is ünnepeljük meg Rosalie születésnapját, a nap összes percében azon kell agyalnom, hogyan tartsam meg a lakásom, hogyan szerezzem meg a szükséges pénzt ahhoz, hogy ne maradjunk lakhely nélkül. Sajnos már nem sokáig agyalhatok, vészesen közeledik a nap, mikor  valószínűleg parancsba adják, hogy kezdthetünk pakolni. De hogy azután mi fog következni? Csak a Jóisten tudja! Segítséget nem igazán kérhetek senkitől sem, a Smith házaspár éppen elegett tett már értünk, nem  csengethetek be hozzájuk, hogy fogadjanak  már be minket, kérem szépen. Ez már túl sok volna, ráadásul mi csak útban lennénk, így is szűkösen élnek. Magam kell megoldást találnom, de minél sürgősebben!

   Minderről persze senki sem tud. Nem akarom, hogy mindenki a nyakamba zúdítson egy csomó sajnálatot. Azt sem szeretném, hogy most  valaki kifizesse a tartozásaim, és azt sem, hogy valaki lakás után keresgéljen. Saját tudásom szerint akarok megbírkózni ezzel a nehézséggel. Ha nem lesz más lehetőség, akkor bekönyörgöm magunk a gyárba. Egy apró helységet csak ki lehet alakítani szobának.  Túl nagy elvárásom nem lenne, csak egy ágy  és egy szekrény kellene és semmi több.  De minden a jövő kérdése marad, egyenlőre szeretnék csakis azzal foglalkozni, hogy Rose semmit se sejtsen meg a jelenlegi helyzetünkkel kapcsolatban. Ha már igazán boldoggá nem tudom tenni ezt a napot, akkor legalább annyit tegyek meg, hogy nem is rontom el. Nem szeretném ma sírni látni a bánatosságtól. Bár  tudom, hogy gesztenyebarna szemei így is könnyesek lesznek a csalódottságának köszönhetően. Ismét egy olyan szülinap, melyen túl sok ajándékra nem számíthat. Azt mondtam volna, hogy túl sokra? Nem hinném, hogy egy kisebb tábla mogyorós csoki és egy színes lufi olyan soknak számítana. Az ünnepi menü az előző évekhez hasonlóan most is krumplilevesből fog állni. Szerintem el sem tudjátok képzelni, milyen nagy fájdalom mindez egy anyának…

    Fél 5-kor vettem le magamról a csapatruházatot és sietősen a buszmegállóba indultam. A busz hamarabb beért a fővárosba, így túl hamar elértem a bérház épületét. Nem is volt időm  kiagyalni valamit arra, hogy a mai napot letudhassam magam mögött szívfájdalom és szégyenérzet nélkül. Rosalie Annieknél tartózkodott, ezért először hozzájuk csengettem be, de senki nem nyitott ajtót. A lakásom felé néztem és észrevettem, hogy az ajtó résniyre nyitva van.  Rettegve nyitottam be. Az első gondolatom az volt, hogy kirabolhattak engem. El is állt a lélegzetem, mikor a kis előszobába lépve megláttam Cynthiát, a Smith házaspárt, Gavint és az asztalnál Roset, aki egy Fekete erdő tortát majszol. A lakásom színes lufikkal és szallagokkal volt feldíszítve. Gyönyörű volt a dekoráció, nem is igazán tudtam gátat szabni csodálatomnak és a könnyeimnek. Jobbnak láttam kirohanni a házból és a lepcsőházban nekitámaszkodtam a korlátnak. Erőteljes zokogásba kezdtem. A látvány és az előttünk álló bizonytalan kimenetelű napok felzaklattak. Egy kis idő múlva férfiillat lengte be az emeletet.

-Hailey!- szólított lágyan a nevemen és óvatosan végighúzta a tenyerét a hátamon. -Minden rendben?

-Persze.- törölgettem a könnymaszatos arcom.- Csak nem számítottam arra, hogy ez fog fogadni a munkából hazaérve.- szipogtam.

-Remélem nem haragszol, hogy Cynthiával csak úgy, minden szó nélkül felforgattuk a lakásod. Szólnunk kelett volna erről neked és az engedélyed kikérni, de mi csak meglepetést akartunk szerezni nektek.- mentegetőzött.

-Nem haragszom Gavin. Ha előre szóltok, hogy miben sántikáltok, valószínűleg hisztiztem volna és tiltakoztam volna azellen, hogy ilyesmit csináljatok a saját költségetekre. Nekem nincs ilyesmire pénzem sajnos, nem engedhetem meg, hogy…

-Sssshhh!- érintette meg ajkam a mutatóujjával.-Cynthiával tudjuk, hogy milyen rossz anyagi helyzetben vagytok, épp ezért akartuk, hogyha akár egy napra is, de el tudjatok rugaszkodni a problémáktól. De gyere, Rosalie már nagyon hiányol téged.- megfogta kezem és a lakásom felé húzott.

   A délután csodálatosan és kifogástalanul telt mind  Rosalie, mind az én számomra. Igyekeztem a gondolataim elterelni a ránk váró napokról. Igyekezetem sikertelen volt, megszámlálhatatlan alkalommal ellepte elmém az a gondolat, hogy nagy valószínűséggel az az utolsó olyan szülinapja a kislányomnak, melyet ebben a lakásban “ünneplünk” meg. Próbáltam felszabadultan mosolyogni és lelkesedést mutatva végigkövetni, ahogy Rose nekünk szánt divatbemutatót tart. Cynthiától rengeteg, szebbnél-szebb ruhácskát kapott, egytől egyig mind magára kapta és kis ballerina módjára vonult fel előttünk. Rose pedig a maga kislányos, bájos természetével belopta magát mindannyiunk szívébe. Olyannyira, hogy ezután egyikünk sem tudott nemet válaszolni gyermeteg kérésére. Olyan vágyakozó tekintettel nézett ránk Gavinnel, hogy végül tényleg megtettük. Cynthia az asztal közepére helyezte az általa készíttetett hatalmas, marcipán tortát, Rose egy titkos kívánság kíséretében elfújta a 4 szál gyetyát , ezután mi következtünk Gavinnel, hogy együtt vágjuk fel a tortát szeletjeire. Felkaptam a kést az asztalról, Gavin mögém állt, egyik kezével átkarolta a derekam, a másikat pedig a kést markoló kezemre simította. Barátnőm elővett egy fényképezőgépet és villant a vaku több alkalommal is. Rosalie kérése elindított bennem egy lavinát, hiszen mostmár még nehezebb dolgom van. Bármelyik férfira is esne a végső válaszásom, az egyik értelemszerűen “távozik” az életünkből. Nem tudom eldönteni, hogy Rose melyiküket is kedveli leginkább. Ha döntenék, teljes mértékben elégedett ő sem és én sem lennék. Valamelyikükért mindkettőnk szíve sajogna … Ezt mérlegelnem kell, hisz megéri nekem az, hogy döntést hozok?

  Gavin és a Smith házaspár fél órával ezelőtt hazamentek, Rose elpilledt az ágyon- teljesen kimerült-, Cynthia pedig itt maradt, hgy segítsen összeszedni a házat, mert akkora lett a rendetlenség. Azt terveztük, hogy hamar a végére járunk, hiszen barátnőmnek holnap dolgoznia kell, ehhez képest este 10-kor még itt tartózkodott nálam és hegyi beszédet tartott.

-Ha Rose nem kotyogja ki, hogy kapott egy babát a pilótánktól, akkor valószínűleg ezt sosem fogom megtudni.- szusszantott mérgesen.

-Elmondtam volna, hidd el.

-Talán jobb is így, mert valószínűleg nem hittem volna el. Az egyedüli aminek hinni tudok, az a két szemem.- kuncogott.

-Akkor bizonyára azt sem hitted volna el, hogy jószívűségemért és engedékenységemért cserébe ezt a szál vörös rózsát kaptam tőle.- böktem a fejemmel a vázában levő, még illatozó rózsaszálra.

-Na neeee!- olyannyira meglepődött, hogy az álla kis hjíán a padlón kötött ki. Ezután hosszú perceken át méregetett. Szemei hol összeszűkültek, hol kitágultak. -Nagyon fura vagy te nekem! Egyikünk sem ejtette ki Seb nevét, a szemeid máris csillognak.

-Te rémeket látsz!- tagadtam azonnal.

-Meghiszem én azt! Na halljam, mi a helyzet veletek!- könyökére támaszkodott, kíváncsiságát jelezve.

-Semmi! Tudod te azt nagyon jól, hogy mi a helyzet. Ti hoztok kellemetlen helyzetbe, folyton ti rágódtok ezen a témán, hogy “mi van veletek”. Választás elé állítottok, csak én nem tudom, hogy kit válasszak. És attól a kijelentéstől sem tágítok el, hogy nem kell férfi az életembe!

- Ne ess túlzásokba azért! Igenis szükséged van egy olyan emberre, aki támogat téged, aki a tenyerén hordoz benneteket. Szerintem az egyenlet roppant egyszerű. Akit választani fogsz, az Sebastian!- vigyorgott.

-Ezt mégis mi alapján állítod ilyen biztosan?- képedtem el.

-Hmmm… hát magam sem tudom.- bazsalygott Cynthia.- Annie mesélt nekem pár dolgot, ami alapján úgy gondolom, hogy Seb fényévekkel vezet Gavin előtt. Babát vesz Rosalienak, elviszi sütizni, vörösrózsát kapsz tőle.- sorolta izgatott hangon.- Eddig nagyon Sebastiannak áll a zászló.

-Nem hinném, hogy olyan nagy előnye lenne!- szálltam szembe állításával.- Főleg nem a mai nap után. Igaz, hogy én nem jöttem lázba attól, hogy Gavinnel karöltve felszeleteltem a tortát, de Rosalienak imponált a látvány.

-Van időd dönteni. Meg kell fontolnod minden egyes lépésed, adj elegendő időt a szívednek és az érzelmeid helyes útra terelődésének, mert nem szeretném, hogy párválasztás terén ismét hibát kövess el. És nekem az a véleményem, hgy most az egyszer nem azt kéne tenned, amit Rose akar. A te jövőd szempontjából is lényeges az egész, hiszen neked kell az életed leéllned az egyikőjük mellett. És én még mindig azt mondom, hogy az a valaki bizony a mi pilótánk. Feltételezem, hogy tanultál a saját hibádból és nem fogsz amellett a Gavin mellett kikötni, aki iránt semmi elfogadhatót nem érzel.

  

*** Február 26***

   A mai nap egy örökké gyászos és szomorú nap marad a naptárban. Pontosan ma 15 éve annak, hogy anya eltávozott az élők sorából. 15 éve minden egyes nap gondolok arra, hogy ennek miért pont így kellett történnie. Mielőtt öngyilkos lett, egyikőnk sem sejtette előre, hogy apámból elítélt ember lesz. Így visszanézve most már könnyű azt mondani, hogy anyának és nekem csak pár évet kellett volna kibírnunk még mellette, hogy aztán kettesben, teljes nyugalomban és szeretettben leéljük az életünket. De anya inkább más utat választott. Azt tette, amit ő a helyesnek ítélt. Lehet hihetetlennek hangzik, de sosem tápláltam iránta haragot, amiért 8 évesen magamra hagyott egy apának nem nevezhető ember mellett. Sokkal inkább felnézek rá és irigylem őt, amiért volt annyi bátorsága, hogy megtegye, amit elhatározott. Bennem sosem volt annyi elszántság, hogy véget vessek az életemnek. Lehetőségek sora vetődött fel bennem, ezeket mégis elvetettem. Volt, hogy akkor álltam le, mikor a kést már végighúztam az ereimen. A cél előtt pár lépéssel mindig meggondoltam magam. Hogy miért? Mert hiszek abban, hogy Isten előtt mindannyian felelősséggel tartozunk a tetteinkért! Azt hiszem az a leghelyesebb, amit tehetek, hogy elfogadom, hogy ez így lett megírva. A múlton rágódás és anya megvetése még nem fogja Őt visszahozni mellém.

   Sokszor rémálmok gyötörtek. Álmomban azt éltem át, hogy egy napra Ő visszakapta a földi életét és  újra találkoztunk. Nem tudom, mit tennék, ha ez egyszer megtörténne velem a valóságban is. Hogy viszonyulnék ehhez egyáltalán? Örülnék neki? Vagy inkább nem is akarnám? Valószínűleg elfordulna tőlem szégyenében. A szíve ketté hasadna, mikor szembesülne azzal, hogy mi lett az ő kicsi Hailey-éből. Ismerem anya gondolkodásmódját és mentalitását, így biztosan ki merem azt állítani, hogy nem azért óvott engem és harcolt az életét is kockáztatva, hogy majd azt kelljen látnia, hogy az egy szem lányából egy otthontalan senki, egy megromlott nőszemély vált. De nyilván nem így lennének a dolgok, ha akkor, azon a 15 évvel ezelőtti napon nem ugrik a vonat elé. Belegondolva az egészbe … nincs mit felrónom neki még akkor sem, ha azt vesszük, hogy fájdalmas éveket szerzett nekem.  Kaptam egy egész életre szóló leckét!

    Ülök a reggeli kávém felett és nem jön, hogy megkóstoljam az erős ízű, gőzölgő nedűt. Tekintetem a szekrény tetején porosodó cipősdobozkára réved. Feltápászkodtam, leemeltem a dobozt és belekukkantottam. Anya személyes tárgyait őriztem ebben. Rose születése előtt pár héttel hazautaztam és akkor hoztam el ezt magammal. Évente párszor kezembe akad a kis doboz, mely tartogat számomra szép emlékeket is. Itt vannak anya képei. Nem sűrűen szoktam nézegetni őket, hiszen Ő örökké a szívemben  és az emlékezetemben él majd. Gyönyörű, néha meggyötört arcát még ma is fel tudom idézni, képek nélkül.  Miközben a képeket  nézegetem, a szőnyegre hullik az egyik fotó. Leuggolok és dühös arccal, szinte megvetve nézem. Az az ember néz velem szembe, akinek sok jót nem köszönhetek. Ezért lehet az, hogy a legszívesebben szembe köpném. Rajta kívül csak egy embert tudok még utálni: Dánielt.

   Sorra a kezembe akadtak anyu személyes iratai és a nyaklánca, melyet a nagyitól kapott. Ennek a nyakláncnak van egy másik fele is,  mely az én nyakamban lóg már születésem óta és eddig még egyszer sem váltam meg tőle. A dobozka legmélyére rejtettem el azt a tárgyat, mely rengeteg könnyes pillanatot okozott nekem 8 évesen. Anya búcsúleveléről van szó.  Ez az utolsó dolog, melyet élve alkotott, melyet utoljára nekem címzett. A gyöngybetűs kézírást még kicsi koromban láttam utoljára. 8 éves korom óta nem olvastam bele a levélbe, mégis minden egyes szavára, bekezdésére  úgy emlékszem, mintha cssk pár órával ezelőtt olvastam volna el utoljára.  Leültem az ágyra törökülésben. Lehunytam szemeim, vettem egy mély lélegzetet és olvasni kezdtem a levelet:

   “ Édes drága, oly szeretett kislányom,

                                                                 Hailey!

   Mikor ezt a búcsúlevelet olvasod, én már valószínűleg nem tartozom az élő emberek közé. Nem tudom mennyi idő telt el a halálom óta, de remélem elegendő mennyiségű ahhoz, hogy megértsd, mi miért történt, valamint remélem, hogy megbocsátod nekem, hogy magadra hagytalak és, hogy ezen a napon önző voltam veled szemben. Nem gondoltam bele abba, hogy neked akár fájdalmat is okozhatok. De ugyanakkor, ha az életben maradás mellett tettem volna le a voksom, azzal csak több kárt okoztam volna … Neked. Azért döntöttem azt öngyilkosság ezen módja mellett, mert elképzeltem, hogy csak  így szabadulhat fel a lelkem teljes egészében.  Csak ilyen módon szabadulhattam meg az életem során elkövettet  oly hatalmas és megbocsáthatatlan bűneimtől. Csak az a vágy hajtott előre, hogy megkapjam a büntetést, ami nekem jár! Rossz feleség voltam, hiszen a bizonytalanságom  és az apádtól való félelem miatt neked szenvednek kellett. Gyáva voltam ahhoz, hogy elváljak. Megvontalak attól, hogy tisztességes és értékelhető életet élj a szüleid mellett. Saját magam akartam megbűnhődni tehát, de sajnos be kell látnom, hogy a tervem nem épp úgy sült el, ahogy szerettem volna. A bűnhődés ezen fajtája téged is elég súlyosan érint. Ezt mindenáron el szerettem volna kerülni.

    Mikor megszülettél, egyikünk sem ilyen sorsot szánt neked. Ott tartottalak pólyás babaként a karjaimban és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyi mindent meg akarok veled osztani. Kényeztetni szerettelek volna téged és a körülöttem lévő embereknek azzal dicsekedni, hogy az enyém a földkeregség legtündéribb, legboldogabb és legügyesebb kislánya. Ehelyett azt kellett elnéznem, hogy mennyire rettegsz minden egyes nap. Sikerült tönkretennünk egy ártatlan gyermek életét. Apád az italozásaival és a piszkos kis üzleteivel, én pedig azzal, hogy nem mertem ráállni a saját lábamra és felvenni a harcot apáddal. Sikeresen megbuktunk, mint házaspár és, mint szülő egyaránt!

   Én tudom, hogy tanultál az általunk vétett hibák tömkelegéből és sokkal jobb ember válik majd belőled.  Okos és a korodhoz képest érettebb kislány vagy már most. Szeretlek, a bizalmam benned örök és tudom, hogy egy igazán erős felnőtt ember válik majd belőled. Amit te kibírtál és amiket még ki fogsz, azt senki más nem bírná elviselni. Az életünk során csupán két dolog van, amit sosem veszíthetünk el: a tudást és az életünk során szerzett tapasztalatot.

   Közeledik a levél és egyben az én életem vége is. Tudnod kell, hogy teljes mértékben sosem foglak elhagyni, a szívedben és a gondolataidban mindig ott leszek és a szeretetemmel átsegítelek majd az élet nehézségein.

                                                                                                        Csókol és ölel,

                                                                   Édesanyád”

    A könnyeimmel küszködve összehajtogattam az évek során megsárgult papírt, visszatettem a doboz mélyére, jól elézárva a külvilágtól. Felszínre törő könnyeim megsokasodtak, mint ahogy az emlékeim is. Ledőltem az ágyra, a szívemhez szorítottam anya egyik képét és addig sirattam a hiányát, amíg álomba nem szenderültem.

  A csengő szólása hozott vissza az álmok csodaszép ösvényéről. Álmosan, komótos járással mentem ajtót nyitni és nem más volt a kellemetlen látogatóm, mint maga a háziúr…