Sziasztok!
Elkészült a következő fejezet, melyet frissen gépelve hoztam meg nektek. Remélem elnyeri a tetszésetek :)
Kellemes időtöltést hozzá és mindenkinek egy további szép, kellemes hétvégét kívánok!
Az álmok földjéről
a szobaajtó
halk nyikorgása
hozott vissza. Hunyorítva
emeltem fel a fejem párom
mellkasáról. Ő
erre mocorogni kezdett, de nem ébredt
fel, még inkább hozzám préselődött és a másik karját is a
derekam köré fonta. Az
ajtóban Chloé állt, kezében
a kézipoggyásza. Sehogy sem tudtam megmozdulni, segélykérően
pislogtam barátnőmre,
de ő
somolyogva csak legyintett. Letette a táskáját és közelebb lépett az ágyhoz.
-Lustálkodjatok
még nyugodtan, csak elköszönni jöttem.- suttogta. –Egy óra múlva indul a buszom
Londonba.
-Mi?
Busz? És ki visz ki a megállóba?- hirtelen felkönyököltem, aminek az lett a
következménye, hogy a testemet takaró textil lejjebb csúszott, felfedve
meztelen testem. A francba! Mérgelődve
szorítottam
vissza mellemhez a takarót.
-Látom
ma éjjel is jól szórakoztatok.- vigyorgott.
-Mi
tagadás...- szégyenlősen lesütöttem a
szempilláim. – Még egyszer hálásak
vagyunk, hogy veled alhatott Rosalie.
-Nem
tesz semmit. Egy jó cél érdekében bármikor, bármit!- kacsintott. – Visszatérve
a kérdésedre: Heikkivel és Cynthiával megyek, a csapat kisbuszával. Ők
indulnak Nürburgba,
az én buszom is
a reptérről
indul.
-Vigyázz
magadra, oké?- bólintott. – Majd még beszélünk részletesebben a hétvége
eseményeiről és értekezünk a
bulival kapcsolatban is.- nyomtam el egy ásítást. Miután kiment a szobánkból,
újra visszadőltem az ágyba. Nem
igazán volt
kedvem felkelni, hisz a világ
legjobb és legkényelmesebb
helyén voltam.
Seb motyogott valamit álmában, közben a hátára fordult.
A reggeleim kedvenc pillanataihoz tartozik, mikor a kedvemre, zavartalanul
nézhetem őt. Nem tudom, mit álmodhatott,
de halvány mosolyra
húzódtak formás ajkai.
Arca békés volt,
arcizmai ellazultak. Több
napos borostája
volt, emiatt sokkal idősebbnek tűnt
a korához képest.
Sehogy sem tudtam uralkodni magamon, egy képzeletbeli hang hajtott afelé, hogy
megérintsem őt. Felemeltem a kezem, mely közeledett a
mellkasa felé,
de megijesztett a rezgő mobilja és visszahúztam a
kezem. Óvatosan kimásztam mellőle.
Erre sem ébredt
fel, mint ahogy a mobiljára
sem. Kiütötte magát alaposan. Mire magamra kaptam a hálóingem a telefonja már
elhallgatott. Az ágy másik oldalához sétáltam és épp meg akartam nézni, hogy ki
kereste, mikor a kis készülék újra villogni kezdett a kezemben.
-Melanie.-
suttogtam. Sebre nézrem, de ő
zavartalanul durmolt tovább.
Tanácstalan
voltam, nem tudtam, fel szabad-e vegyem. És mi van, ha fontos dolog miatt
keresi őt?
A mobillal a kezemben kiléptem az erkélyre, az ajtót behúztam magam után.
Elhúztam az újra jobb oldalra a képernyőn
és a fülemhez
emeltem a kütyüt.
-Szia
szépfiú!- a becézésen jót mosolyogtam. –Már azt hittem, hogy fel sem akarod
venni a telefont a te szép okos nővérednek.-
sipítozott.
-Öööö...Mel..
Én vagyok az, Hailey.- megszeppenve szóltam bele.
-Hailey!-
kiabált boldogan. –Úgy örülök, hogy hallom a hangod! Voltaképp kapóra jön, hogy
te vetted fel, úgyis rólad akartam volna beszélni az öcsikémmel.
-Rólam?-
a magasba szaladt a szemöldököm.
-Aha!
Anya nemrég hívott, hogy ma érkeztek Heppenheimba és, hogy jó volna, ha ebből
a célból én is hazatolnám a képem. És arra gondoltam, hogy „elkérőztetlek” Sebastiantól ma délutánra. Mehetnénk
shoppingolni vagy csak beülhetnénk egy kávéra. Mit
szólsz?
-Persze,
nagyon szívesen. Jobban megismerhetnénk egymást. Szerintem Sebnek sem lesz kifogása
ez ellen.
-Mondd
meg most neki, hogy később ne érje
meglepetés, ha
minden szó
nélkül csak úgy elráncigállak
magammal.-nevetett. Hogy csenghet mindig ilyen vidáman a hangja? Vagy ez talán
valami közös családi vonás? Seb is állandóan derűs
kedvében van és
a szülőket
is ilyennek ismertem meg.
-Később
megmondom neki, még
alszik.- benéztem
a szobába és még mindig
ugyanabban a pózban,
mozdulatlanul aludt.
-Alszik?
– csodálkozott rá a dologra. – Déli 11-kor? Nem szokott ő
ilyen sokáig
durmolni. Ugye nem beteg?
-Dehogyis!
Csak fáradt, gondolom nem tudta még kipihenni magát és... tegnap ugye versenye
volt. És itt még csak 10 óra van.
-Aha.
A verseny miatt?- hitetlenkedett. – Hát... biztosan így van.- hagyott rá a
dologra. – Üdvözlöm őt és akkor délután talizunk.
Puszi.- bontotta a vonalat. Mire visszamentem a szobába, ő
már ébren volt.
Hanyatt feküdt,
kezei a feje alatt össze voltak kulcsolva, a takaró a csípőjére lecsúszva, egyik
lába kikandikált a takaró alól. Édesen
mosolyogva nézett
engem.
-Melanie
hívott kétszer is, így kénytelen voltam felvenni. Remélem nem gond.- helyeztem
vissza a mobilt az éjjeliszekrényre. Megfogta a karom, óvatosan megrántott és
máris rajta feküdtem.
-Az
egyedüli gond itt az, hogy több ruha van rajtad, mint rajtam.- ujjai hálóingem
alatt kalandoztak, egészen intim és érzékeny helyeken.
„Hát újra itt!”- sóhajtok, mikor
jobbra kanyarodtunk és elértük Heppenheim határát. Nagyjából 1,5 hónappal ezelőtt
jártunk itt,
azóta pedig annyi minden történt! Akkor úgy léptem be a családi ház ajtaján,
mint Seb új barátnője. Most pedig ennél már sokkal többről
van szó: úgy
tekintenek rám
és
Rosaliera, mint a család
új tagjaira.
Akkor a kapcsolatunk még nagyon ingatag vizeken hajózott, mostanra pedig már
összeköltöztünk, megerősödtek az érzelmeink
egymás iránt. A május nem
csak azért volt létfontosságú, mert
megismertem a családját, hanem azért is, mert először
mutatkoztunk egymás
oldalán a
nyilvánosság előtt. Rohan az idő,
amit mit sem mutat jobban, mint az, hogy a Frankfurt- Bayern meccstől
eljutottunk oda, hogy már a 3. futamhétvégére kísérjük el őt
a lányommal.
Napról-napra többet tudok
meg róla, mint
ember és... persze
a testéről
is. Pirulva emlékszem vissza a pillanatra, mikor először váltunk egy
testté és egy lélekké. Ránéztem, ő
pedig néhány
pillanatra levette a szemét
az útról és a belső
visszapillantó
tükörre szegezte gyönyörű szemeit. Akkor
csodálatos
napokat élhettünk meg a
családi házban és biztos vagyok abban, hogy ez most sem lesz másként. Talán a
születésnapja miatt, talán azért, mert amúgy
is fenséges a vele eltöltött összes pillanat. Apa és fia a német focibajnokságról
beszélgettek, míg én leginkább a tájat figyeltem. Kellemes, a hónapnak és az
évszaknak megfelelő időjárás fogadott
bennünket a barátságos városkában. A távolban
dombok magasodtak, tetején
egy ókori várral. A
mellékutakat két oldalról szőlőlugasok
szegélyezték, bizonyítva, hogy
bortermelő vidéken járunk. Ó, igen!
Csodálatos ízük van a heppenheimi boroknak. A macskaköves főtéren gótikus
stílusban épített templom tornyosult, rózsabokrokkal körülvéve. Az éttermek és
cukrászdák teraszokat helyeztek el, ezeket napernyővel
védték a Nap
sugaraitól. Sokan
keresték az árnyékot, hideg üdítőket
és sört
kortyolgatva. Derűs volt az égbolt,
mindenki mosolygós,
vidám és élettel
teli. Lehet, hogy Vetteléknél nem is
családi vonás a vidámság, hanem
minden heppenheim-i ilyen? Vagy van valami az itteni levegőben?
Hmmm... Talán
majd egyszer megkérdezem Sebtől!
Leparkoltunk a már ismerős ház előtt,
én pedig
keltegetni kezdtem Rosaliet, aki idő
közben elbóbiskolt az
autóban.
-Majd
én beviszem a csomagjaitokat.- szólt oda fiának Norbert, majd kiszállt és a
csomagtartóhoz sétált. Én is kiszálltam, a karjaimba kaptam a már éber
Rosaliet, de Seb szinte azonnal elvette tőlem
édes
terhemet. Megcsókolta
a fejem búbját, összekulcsolta
az ujjainkat és
beléptünk a házba.
Izgalommal léptem
át a küszöböt és elfogott
a melegség. Tudtam,
hogy hatalmas méretű szeretet vár mindhármunkat.
Heike lépett az előszobába:
-Gyermekeim!- Rose azonnal Heike karjaiban találta magát. – Hogy megnőttél mióta nem láttalak. És egyre gyönyörűbb
vagy!- a büszkeségét sem
gesztusaiból,
sem a szemeiből nem tudta leplezni.
Természetesen a fia sem úszta meg az anyai szeretetet, mint ahogy én sem. –
Kislányom! – egy pillanatra magához ölelt, majd jól megnézett magának. – Furcsa
vagy te nekem! Különleges csillogás van a szemeidben és igen, kicsit
kigömbölyödtél.
„Nem,
nem vagyok terhes!!!” Bosszúsan lehajtottam a fejem. Miért jön mindenki ezzel?
Ennyire észrevehető, hogy rám szaladt pár jelentéktelen kilócska? Lehet
mégsem
kellene annyit ennem...
-Anya!-
csattant párom hangja és a derekam átölelve védően
magához húzott.
-Nem
rosszindulatból mondtam!- emelte fel kezeit védekezően.
Ebéd időre
teljesen megtelt a ház:
Fabi is hazajött
az iskolából és a két lány is megérkezett.
Családias
hangulat uralkodott az asztal körül és Heike
ismét kitett magáért. Nem akartam túl sokat enni, hisz azonnal meglátszik
rajtam, de a gombapaprikásnak és a tiroli almás rétesnek sehogy sem tudtam
ellenállni! A sütemény elfogasztása közben mindenféléről
beszélgettünk: az összeköltözésünk, a terveink a nyári szünetre, Fabian
teljesítménye az iskolában. Seb már most megígérte a kis srácnak, hogy nem
szakítanak a hagyománnyal és egy hetet idén is eltölt majd nála, Svácjban.
A szülők
elvonultak a délutáni sziesztájukat tölteni,
Melanie viszont továbbra
is pörgött és alig várta, hogy
megmutathassa nekem a kedvenc ruhaboltjait a környéken. A meleg idő
miatt ruhát
váltottam: a pólót topra, a
nadrágot combközépig érő
farmerszoknyára cseréltem le. A hajam tűztem
fel, mikor kattant a zár.
Ő
a hátamhoz lopózott.
Kezeit összefonta a
hasamon, meztelen vállam
csókolgatta.
-Hmm...
nagyon csinos vagy.- mormogta a fülembe, miközben lassan végigsimított ujjaival
a a karomon.
-Köszönöm.-
kuncogtam. Hátrahajtottam a fejem és megpusziltam az arcát.
-Gyakrabban
kellene szoknyát hordanod!- ujjai a szoknya szegélyénél munkálkodtak, majd
ujjai haladtak felfelé és végül ügyesen belecsempészett valamit a zsebembe.
Amit én ki is halásztam onnan: pénzt találtam benne. Azonnal szembe fordultam
vele.
-Seb,
ezt nem...
-Pszt!-
ujját az ajkamhoz emelte. – Jól jön majd egy kis költőpénz, ha a
bolond nővéremmel
vagy.
-De
ez rengeteg!
-Te
ennél sokkal többet érdemelsz, tudod jól! – egy óvatos csókkal lezártnak
tekintette a beszélgetésünket. Lemondóan tettem a pénzt a tálcámba. Olyan
lealacsonyító ez a helyzet! Végül is... ha nem muszáj, úgysem költöm el! Az utolsó fizetésemből
még sikerült annyit félre tennem,
hogy ajándékot
vehessek neki.
-Ne
maradjatok sokáig, rendben? –simított végig az arcomon az előszobában állva.
-Jajj
Seb, nem fog bántódása esni!!- toporgott türelmetlenül Melanei és a karomat
megszorítva óvatosan elhúzott párom közeléből.
Ő
azonban utánam
kapott, arcom két
tenyere közé szorította és hevesen
megcsókolt.
-Most
már mehetsz!- elővette szívdöglesztő
mosolyát. Dobtam még neki egy csókot és belevetettem
magam az első Melanieval közös délutánomba.
Nagyjából 1,5 órát töltöttünk a
Wieder Straßen. Mel butikból butikba ráncigált, mindent megvett magának, ami
csak jól állt neki és ami le volt árazva. Persze megértem őt:
rendezvényről rendezvényre jár, kötelessége jól kinézni. Teljesen
fel volt dobódva,
ami nem csoda, hisz ő is elég ritkán látogat haza.
A munkája miatt Frankfurtba költözött, elmondása szerint
onnan mindent könnyebb
elintézni.
-Ne
nézz boltkórosnak, mániákus vásárló sem vagyok, mindössze a pénztálcámat
kímélem. Frankfurtban sokkal drágább az élet. Ezt az almazöld blúzt az egyik
kirakatban kétszer ennyiért láttam árulni. – léptünk ki egy újabb boltból.- Te
nem veszel magadnak semmit sem?
-Én
inkább az öcséd szülinapi ajándékára tartogatom a pénzt.
-És
mit veszel neki?
-Fogalmam
sincs.- sóhajtottam letörten.- Valami különlegeset szeretnék adni neki, de
egyenlőre
még ötletem
sincs, mi legyen az, pedig nagyon szorít az idő.
Esetleg segíthetnél, hiszen mégis csak az
öcséd, jobban
tudod, mire vágyik.
-A
legjobb emberhez fordultál ez ügyben!- átkarolta a vállam és terelni kezdett az
utcán. Egy játékbolt előtt álltunk meg,
én pedig tök idiótán néztem Melre.
Játékot akar
venni a 26 éves
öccsének???
-Sebastian
kicsi korában gyűjtötte az autósmaketteket.
Órákat ült a
nappali szőnyegén és koncentrálva
illesztette össze
a darabokat. Emlékszem,
ilyenkor még
csak megzavarni sem volt szabad.- nevetett az emléken.- Több tíz modell díszelgett a
szekrénye tetején, az íróasztalán és a
polcokon: Fordtól
a Ladán át, egészen tűzpiros
Ferrariig. De aztán úgy döntött, hogy eladja őket.
-Miért?-
vágtam kíváncsian a szavába.
-Össze
kellett szedni valahogy a pénzt a gokartos karrier beindításához. Az összes
makettől
megvált, ami
egyébként hatalmas
kincs és óriási érték volt a számára. Azt
hiszem ez a helyzet hűen ábrázolja, hogy
mennyire nehéz
volt letennie az alapokat a gokart bajnokságban. Apával rengeteg szponzort felkerestek,de hiába. A legtöbb hozzá hasonló versenyzőpalántának már megvolt a
biztos indulótőkéje.
Szerintem egy ilyen makettnek őszintén
örülne. Visszahozná a gyerekkorát.
Az
ár természetesen nem érdekelt! Csak az lebegett a szemeim előtt,
hogy megtaláljam
a hozzá leginkább illő
ajándékot. Nehéz volt választanom,
de végül azt hiszem
remekül döntöttem: a
voksom egy 1912-es Revell Ford-T modell mellett tettem le.
-A
dobozban természetesen benne van az útmutatás, hogyan kell összerakni.- mondta
az eladó lány, miközben ízléses papírba csomagolta.- Gondolom a barátjának
szánja.- bólintottam, miközben az ajkam cinkos mosolyra húzódott: „Ha tudnád,
hogy épp kinek az ajándékát kötöd át azzal a kék szalaggal!” – Jó választás,
kisasszony!- nyújtotta át nekem.
-Azt
hiszem ideje meginni valamit!- a küldetést teljesítve léptünk ki a boltból. A
napernyők
nyújtotta árnyékban
kortyolgattuk a hűsítő
limonádét.
-Anya
nem meri szóvá tenni neked, mert fél, hogy esetleg megbánt, de szerintem sokat
változál, mióta először itt jártál. Azt
hitte, babát
vársz!-
nevetett. –Vagy
jól
sejtette??- ráncolta
a homlokát.
-Nem
Mel, nem vagyok várandós! Neked is csak ugyan azt tudom elmondani, amit mondtam
a barátainknak is: boldog és szerelmes vagyok. Rendesen étkezem, nem kávézom.
És hidd el, az rengeteget számít, hogy nem kell azon stresszeld magad, hogy a
lányod vajon jól lakik-e este!
-Gyakran
fordult elő ilyesmi?- tette fel a kérdést
tapintatosan.
-Sajnos
igen. Míg nem kezdtem el dolgozni a csapat gyárában és, míg nem ismertem meg az
öcsédet, napi rendszerességgel. Akkoriban sokat kellett arra gondolnom, hogyha
én jól lakom, akkor Rosalie éhen marad. Naponta több csésze kávét ittam meg,
ezzel csillapítottam a rám törő éhséget. Ezért Seb többször le is
szidott. Mondjuk... ebben a koplalásban is van
valami jó, mert...
Ennek köszönhetően
ismertem meg őt.- szégyenlősen
lesütöttem a
szemem.
-Seb
mindent elmesélt ezzel kapcsolatban, mint ahogy beavatott az első
igazi randitokba is.
-Igen,
a vacsora a hajón...- fátyolos tekintettel meredtem a távolba.-Az ő
szülinapi ajándékát én nem hinném, hogy bármivel is
felül tudnám múlni.
Rengeteget tett értem és Rosalieért, ezért is érdemel valami egyedit és
különlegeset.
-Nagyon
alábecsüli magát, mint ember. Sosincs megelégedve magával, mint ahogy azzal
sem, amit csinál. De talán ez leginkább a sportolói énjére jellemző.
Sportolóként sose ne
elégedj meg a minimummal. De mint férfi! A fiatal lányok megőrülnek érte, ezért nem is értem, te
hogy tudtál
ellen állni
neki!-rosszallóan
rázta a fejét.
-Hidd
el, nagyon nehéz dolgom volt! Tudtam, hogy ő
végtelen jó ember és... minden
elképzelhető
fegyvert bevetettem annak érdekében, hogy ne tudjon közelebb férkőzni
hozzám.
-De
miért? Hisz ő sosem lenne képes arra,
hogy egy nőt bántson!- védte meg az öcsét.
-Tudom
Melanie! Őt féltettem, őt
akartam megvédeni!
Magamtól és azoktól a titkoktól, amiket
magammal hordoztam akkoriban. Nem akartam, hogy csalódjon bennem, hisz koránt
sem vagyok tökéletes. Ő viszont az! És különben is. Féltem a családjától. Attól, hogy
hogyan fogadtok majd engem Rosalieval. Az emberek előítéleteiből
bőven
kijutott nekem. Ujjal mutogattak rám, hogy „Ott van az, aki a testét áruba
bocsátja!” De az öcséd makacs és kitartó ember, befészkelte magát a bőröm alá. Akárcsak a szívembe.-
nevettem. –
Elegendő
volt egy csók
és... az egész világot a lábaim elé helyezte.
De mindez szerencsére
már a múlt. Ő
olyanokat lát
bennem, amiket én
magamtól soha nem
vettem volna észre.
Nagyon rövid idő
alatt érte el azt,
hogy most ilyennek láss.
-Tökéletesen
leolvasható az arcotokról, a szavaitokról,hogy oda vagytok egymásért. Alig
várom, hogy szervezhessem az esküvőtöket!- lázasan összecsapta
két tenyerét.
-Azért
addig még sok van!- hűtöttem le a
kedélyeket.- De
veled mi a helyzet? Seb nem említette,
hogy lenne valakid.
-Február
közepén léptem ki egy közel 3 éves kapcsolatból. Thomas eléggé féltékennyé vált
az utolsó hónapokban. Nem bírtam ezt tovább elviselni, mert arra gondoltam,
hogyha tovább maradok vele, akkor az könnyen a karrierem végét jelentheti majd.
Nem tudtam miatta úgy elvégezni a munkám, ahogy az várható lett volna. Heti
rendszerességgel utaztam más városba, hogy lássam, hogy állnak az előkészületek
egy-egy lagzi vagy eljegyzés
helyszínén. Ilyenkor
mindig megvádolt,
hogy fűvel-fával
összefekszem.
Seb volt előttem a példa. Neki
volt mersze kilépni
egy halálra ítélt
kapcsolatból.
Arra gondoltam, hogy ez nekem is sikerül majd. Ő
egy követendő
példa volt
mindig is a számomra.
Keményen küzdött az álmaiért, sosem
alkudott meg és
biztosan tudtam, hogy nekem sem kell megalkudnom Thomas mellett. Seb sikeresen
túltette magát Hannát, én Thomason.
Seb boldog veled, én pedig boldog vagyok így, szingliként. Szóval azt hiszem a
lehető
legjobb döntést hozhattuk meg mindketten.-mosolygott felszabadultan.
Vacsora előtt
sikerült hazaérnem.
Melanie hazament Frankfurtba, elvitte magával Seb ajándékát, ott van
a legnagyobb biztonságban Seb kíváncsi természete elől.
-Szia,
szépfiú!- léptem páromhoz egy csókra. Teljesen beleevődött a
tudatomba ez a becenév.
Megpusziltam Rosaliet, aki hason elterült az ágyon, lábait az égnek
emelte, tenyerével
megtámasztotta
az állát és mesét nézett a
Tvben.
-Jajj,
már te is kezded??!!- háborodott fel Seb, kis fáziskéséssel.- Nem tesz jót
neked, ha ilyen sokat vagy Melanieval.
-Min
dolgozol?- mellé telepedtem és figyeltem, ahogy a laptopján pötyög valamit.
-A
blogbejegyzésem írom a tegnapi futamról. Ennyi jár a rajongóknak is.
-Saját
magad üzemelteted a blogodat?- döbbentem le. Hogy jut ideje még erre is?
-Dehogy
is! Külön emberke foglalkozik a kinézettel, külön emberke a szerzői
jogokkal.Általában Britta
teszi közzé a bejegyzéseket, az én nevemben.
-Britta,
a mindenes. Olyan, mint egy inas.
-Helyes
megállapítás, édes! Sajtós, bizalmas, barát és szinte már a nővérem is.
-Körül
vagy véve nővérekkel.-
kuncogtam.
-Óóó,
szívesen odaadnék belőlük egyet kölcsönbe, meghatározatlan időre!
Mondjuk Melaniet! Mindig is olyan idegesítő
volt a nagy szájával!-
vigyorgott gonoszkásan.
-Na!!-
csaptam a vállára.- Nem rossz lány ő.
Én mindent
megadnék azért, hogy
egy ilyen szerető és gondoskodó testvér legyen
mellettem.
-Mondod
ezt, egy eltöltött délután után. De, ha majdnem 17 évet húzol le vele egy fedél
alatt... A hajad tépve menekültél volna el otthonról, abban a percben, ahogy
nagykorúvá váltál.
-Te
is így tettél?- ráncoltam a homlokom.
-Én???-
mutat magára sértetten. – 17 évesen, szép csendben költöztem Svájcba. Nem
kellett megvárnom, míg 18 leszek, mert akkor már profi autóversenyző
voltam. Ergo volt keresetem.- vigyorgott büszkén.
-Gyerekek,
kész a vacsora!!- hallottuk Heike hangját odalentről.
***Seb
szemszöge***
Másnap reggel az ablaküvegen beszűrődő
Napsugarak költöttek fel. Nyújtózkodás közben szidtam magam, amiért az este nem
húztam be a sötétítőket. Hunyorítva néztem meg az
időt
a telefonomon: 06:10. A szervezetem hozzá van szokva a koránkeléshez, kötelező
a mindennapos edzés,
még a reggeli
elfogyasztása
előtt.
Balra fordítottam
a fejem, a mellettem fekvő szépség még javában az
igazak álmát alussza.
Tenyere a hasamon pihen, egyik lábát pedig
körülvetette a
combomon. Egy ideig csodáltam
csodaszép arcát, kiélveztem,
hogy a tudta nélkül
figyelhetem, majd azt gondoltam, kihasználom, hogy megébredtem és elmegyek
kicsit edzeni. Óvatosan kimásztam, magamra kaptam valami ruhát, amiben könnyű
mozogni, üzemeltettem
az Ipodom és
indulásra készen álltam. De
mint mindig, ma reggel sem léptem
csak úgy le: bársonyos arcára puszit
adtam.
Nagyjából tudom, hogy mikorra
várható a reggeli, ezért nem is siettem nagyon. Kezdetként futottam néhány kört
a környéken, majd hazajöttem, kivettem a bicajomat a garázsból és tekerni
kezdtem. Először a
parkban- ahol hozzám
hasonlóan páran már
megkezdték a munka előtti jótékony
testmozgásukat,- majd eszembe jutott, hogy túlságosan is régen voltam
már a várnál. Megéri a
meredek dombokon felfelé
tekerni, hisz különleges az a
hely! Kis köves
utacska húzódik végig a vár mellett,
melyet egyik oldalról
kőből
épített fal
szegélyez. Felültem erre a
falra, a lábaimat
a semmibe lógattam.Csodálatos kilátás nyílik innen.
Az egész várost be
lehet látni. Azt
tapasztaltam, hogy kevesen szeretnek ide járni. Úgy látszik, nem mindenki szeret néha elvonulni a nyilvánosság elől.
Gyerekkoromban sokat jártam
itt anyáékkal, a
haverjaimmal és
természetesen
Hannaval is. Az ujjaimat bámultam
és felrémlett előttem,
hogy szinte minden hétvégén elbicikliztünk ide
ketten. Sosem untuk meg ezt a helyet. Egymás ölelésében néztük a lenyugvó Napot, közben
szerelmes szavakat suttogtunk egymásnak. Szerettem őt,
az életemnél is
jobban, mégis...
Ez nem volt elegendő! Megszűntem
szeretni őt, és máig nem
tudtam rájönni arra,
hogy mi okból?!
De szinte biztos: nem az ő hibájából. A családjainkból
mindenki 100%-ban biztos volt abban, hogy mi majd összeházasodunk és sok-sok
boldog gyermek szülei leszünk. A házasság több alkalommal is felhozódott
köztünk. De csak felhozódott, mint tudjuk, egyszer sem történt meg. Számtalan
lehetőség adódott arra,
hogy megkérjem a kezét, de én egyszer sem kaptam az alkalmon. Mindig csak
halogattam a letérdelést és annak a fontos kérdésnek a feltételét, és...
látjuk, mi sült ki ebből: külön váltak útjaink. A
szerelmen és
a vágyon kívül erősebb
kötelék nem volt
köztünk. Én
megtaláltam a boldogságot, de vajon vele mi lehet? A telefonszáma még mindig
megvan, de nem hívhatom csak úgy fel! Hailey bizalmát egy pillanatra sem akarom
kockára tenni! Még a végén azt hinné, hogy még mindig érzek valami Hanna iránt!
Hannaval megszakadt a kapcsolatunk, és ez örökre szól! Lehet nem véletlen az,
hogy halogattam a lánykérést! Talán odafentről
tudták, hogy nem
ő
a nekem való
és nem
engedték, hogy őrültséget kövessek el a
jegygyűrű
felhúzásával. Az egészben az a
legrémisztőbb,
hogy a történelem
ismétli önmagát. Haileynek is napi rendszerességgel bizonygatom, hogy sosem
fogom bántani, sosem fogok csalódást okozni neki, és sosem fogom elhagyni.
Bízik bennem, a szavaimban, a tetteimben. Igaz szerelmet érzek iránta és tudom,
hogy képes vagyok mindent megadni kettejüknek. És azt is tudom, hogy Hailey mellett
szívesen megöregednék. Kész lennék feleségül kérni őt,
de megint szembe nézek
ugyanazzal a problémával:
halogatom. Mert mi van, ha a házasság sem
elegendő?
Ha az sem biztosítja,
hogy örökké egymáséi
leszünk? Tudva azt, hogy egy férfi már magára hagyta, én megtudnám ezt tenni?
Ki tudnék lépni ebből a kapcsolatból, ha már
fojtogatva érezném magam? Hogyan
sérülne jobban? Ha tettetném, hogy szerelmes és boldog vagyok, vagy ha azonnali
hatállyal elé állnék az igazsággal?
-Nem!-
megráztam a fejem.- Ilyenre még csak gondolni sem szabad! Hailey az igazi, őt
nekem teremtették!!!-
korholtam magam.
A Nap egyre magasabbra szökött az
égen. Az órám 08.40-et mutatott, idejét láttam hazabiciklizni. A főtéren elhaladva
a lenge szellő rózsa illatot
sodort felém.
Gondolkodás
nélkül mentem be
a virágüzletbe és kiválasztottam
a legfrissebb, legszebb csokrot. Az eladóhölgy az ára helyett
csak egy aláírást kért, de én tisztességes polgárhoz méltóan
kifizettem az összeget
és még egy autogrammal is gazdagabbá tettem. Az utcánk sarkán apával futottam
össze, aki hazafelé tartott a friss reggeli pékárúval és gyümölcsökkel.
Elvettem tőle a szatyrot és a kormány végére
akasztottam.
-Haileynek
lesz?- mutatott a rózsacsokorra.
-Természetesen.
Egy kis reggeli romantika sosem árt. – már tudtam, milyen ébresztőt
szánok neki.
Remélem még nem ébredt fel.
-Használjátok
ki, hogy fiatalok és szerelmesek vagytok. Az öregedéssel csak a problémák
jönnek. Nekünk már csak ez maradt anyáddal.- sóhajtott fájdalmasan.
-Ugyan
apa!! A korotok és a gyülemlő gondok
ellenére is ugyanúgy
szeretitek egymást,
mint huszonévesen.
-Csak
épp nem tudom, hogy mutassam ki anyádnak. Hogy ne tűnjek
szentimentális
vénembernek.
-Nem
kell komplikált dolgokra gondolni: elég egy pillantás, egy ölelés napközben.
Vagy azt hiszed, hogy mát rúl öregek vagytok ahhoz, hogy kéz a kézben sétlájatok?
Vagy félsz, hogy kinevetnénk, amiért szájon csókolod anyát? Az ilyesmi nem
ciki, sőt!
Inkább reménygerjesztő
lenne, mert van remény arra, hogy Haileyvel hasonlókat éljünk át. És hidd el
apa, megnyugtatna, ha látnám, hogy minden rendben van köztetek! Szóval, hajrá
apa!!!- biztatóul megveregettem a vállát.
Halkan nyitottam be a hálóba.
Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy még nem ébredt fel, így meg is kezdtem a
reggeli kis magánakcióm. Az én térfelemen aludt, párnámat magához ölelve. Leültem az ágyra,
kihúztam a csokorból egy szál rózsát, mellyel végigsimítottam az arcán, majd a
karján.
-Ébresztő,
Csipkerózsika!!
-Hmmm...-
morgott ébredés közben. A fülcimpáját kezdtem harapdálni, mire átkarolta a
nyakam. Lágy csókot leheltem a szemhéjára majd a szájára. Ezután kinyitotta
szép szemeit és felült az ágyban.
-Mennyei
illata van, köszönöm!- ölébe tette a csokrot.- Edzeni voltál?- nyomott el egy
rövid ásítást.
-Igen.
Futottam és utána bónuszként elbicajoztam a várig.
-Óóóóó....-
sóhajtott csalódottan. –Szívesen veled tartottam volna. Biztosan szép ott.
-Mikor
legközelebb hazajövünk, elmegyünk kocsival.
-Kocsival?
– háborodott fel. –
Minek autóval menni? Szerinted annyira puhány vagyok, hogy nem bírok odáig
elbiciklizni?- kezeit csípőre vágta.
-Én
ilyet egy szóval sem mondtam!- szabadkoztam, miközben jól szórakoztam azon,
ahogy épp próbál sértődött képet vágni. Rendkívül elbűvölő
és.. kívánatos
volt ebben a pillanatban!!
-Nem
mondtad, csak gondoltad!- szemei lángoltak, leterített az ágyon és a csípőmre
ült. Nekem
sem kellett több,
végigsimítottam
combjain, feljebb csúsztatva
az amúgy is rövidke hálóingét. Minden
porcikám felhevült, a vérem
lüktetve csordogált az ereimben. Lehajolt, az orrát végighúzta a nyakamon.
-Azt
hiszem már többször bebizonyítottam, hogy felveszem veled a versenyt, főleg,
ha reggeli mozgásról van szó.-suttogta
incselkedve.
-Nem
tudom, mire gondolsz...- adtam az ártatlant. Ebben a pillanatban ez gerjesztően
hatott rám.
-Ó,
dehogynem tudod!!!
Az
ajkam harapdálta, kezével benyúlt az izzadtságtól nedves pólóm alá, s nekem itt
elszakadt a cérna: alsó felem is éledezni kezdett. Fordítottam egyet magunkon.
-Megyek,
letusolok.- adtam egy csókot neki és már a szobában sem voltam. A kis boszorkány
jól feltüzelt, így muszáj volt beállnom a hideg zuhany alá. Máskor nincs elég
akaratom ahhoz, hogy félbeszakítsam a reggeli kis műsorainkat,
mindketten hívei
vagyunk a reggeli ágytornának, de
most határt kellett szabnom a dolgoknak, mert kizárt, hogy be tudtuk volna
fejezni, amit elkezdtünk.
Reggeli után úgy döntöttem, hogy
kicsit kettesben hagyom anyát meg apát a konyhában.Apát egy röpke pillantással
sikerült is rávennem arra, hogy segítsen anyának az asztal leszedésében.
-Gyere,
mutatni akarok valamit.- megfogtam Hailey kezét és kivezettem az udvarra.
Megnyomtam a piros gombot, amely kinyitja a garázsajtót. Beljebb tessékeltem őt,
hogy körülnézhessen.
-A
lakókocsi, amivel kiskorodban a versenyeidre jártatok?- mutatott az ócska, több
ezer km-t megtett családi járgányra.
-Igen,
az.- kinyitottam az ajtaját, hogy belül is körülnézhessen.
-Lehet
képzelődöm, de érezni lehet
a bútorokon, a
sarok ülőke
bőrhuzatán a benzingőzt,
a versenypálya
jellegzetes „szagát”. – ismertette velem észrevételét, miután kiszállt a
kocsiból. Odajött hozzám és átkarolta a nyakam.- Remélem vannak családi fotók
arról, ahogy egy-egy verseny miatt átszelitek az egész Németországot. A nagy
családi fotókkal még tartozol nekem!- fenyített meg.
-Anyának
szokása előszedni a fényképalbumokat,
ha a családban
valakinek szülinapja van, szóval teljesül a vágyad!- kuncogtam. A
nosztalgiázást én rendre ki szoktam hagyni, nem szívesen találkozok a
fogszabályzós, pattanásos énemmel. -De van itt még valami érdekes a számodra!-
a garázs hátsó részébe húztam, ahol ott nyugodott a pár évvel ezelőtt
vásárolt
KTM-em.
-Aztaaa...-
elképedve járta körbe a motort.-Ez a tied?- pislogott szaporán.
-Igen.
Jó hasznát veszem, mikor a hazai versenyre kerül sor, mert szálloda helyett
ugye itthon alszom és motorral hamarabb kijutok a pályára.
-Nagyon
szép darab.- az ülésen végighúzta ujjait. –Érdekes dolgokat tudok meg rólad. Az
autók iránti imádatod meg sem lep, de hogy még a motorokat is szereted! Na, ez
nekem teljesen új!
-Ezzel
is lehet száguldozni.- biccentettem oldalra a fejem.
-Elviszel
majd egy körre?- kunyizott.
-Nahát,
Miss Roberts!- fontam össze karjaim és rávigyorogtam. – Mióta szereti ön
a száguldozást?
-Mióta
minden érdekel, ami te magad vagy!- adott kielégítő
választ.
Elragadó volt,
ahogy elfogta a lelkesedés.
Úgy tűnik
véglegesen búcsút inthetünk a mindig
félénk és
visszahúzódó Haileynek!
-Tervezed,
hogy most is motorral mész ki a pályára?- nekidőlt
az egyik szerszámos
szekrénynek.
-Igen.
Apa autóját nem vihetem el, mert akkor neki nincs mivel kijönnie.
-És
mi Rosalieval hogyan jutunk ki a pályára? Hárman mégsem ülhetünk egy motorra.
-Majd
jöttök apával meg anyával.
-De
ők
csak szombaton és
vasárnap mennek
ki, én pedig egész végig kinn
akarok lenni és támogatni akarlak téged, már csütörtöktől
megkezdve!
-Csak
nem akarom, hogy unatkozz. Sok megjelenésem meg interjúm lesz a hétvégén, a
csütörtöki napom szinte csak erről
fog szólni. Nem
lesz időm
rád is
figyelni.
-Miattam
ne aggódj, te csak tedd a dolgodat! Én majd ücsörgök egy széken, úgyis szeretem
nézni, ahogy a szerelők dolgoznak az autódon. Nem bírok itthon ülni és nézni az eseményeket a
Tvben! Hadd menjek ki veled reggelente!!- elővette
a legszebb nézését.
-És
Rose?
-Majd
kijön szombaton és vasárnap a szüleiddel. Na, mondj igent!!- a nyakamba
csimpaszkodott.
-Rendben!-
adtam be a derekam.
A délelőttömet arra
használtam fel,
hogy megmostam a motort, ellenőriztem az
első
és a hátsó gumik
nyomását és olajat
cseréltem. Közben
a Foo Fighters dübörgött a fülemben és szépen el is merültem a munkában.
Egyszer csak egy mozgó alakra kaptam fel a fejem. Hailey kifelé tart a
kerítésen.
-Hová
ilyen sietősen?- kiáltottam utána.
-Elugrok
a boltba mézért.
-Tudod,
merre van a bolt?- kérdeztem, miközben megtöröltem az olajtól csúszós kezemet.
-Igen,
kaptam eligazítást.- megforgatta a szemeit.
-Várj,
megyek én is!- rohantam felé.
A pénztárnál álltunk sorba, mikor
csörögni kezdett a telefonom. Felmutattam Haileynek a telefont, aztán nagy
nehezen átrágtam magam a kígyózó soron, hogy fogadhassam Heikki hívását. Úgy tűnik
megunta a kiruccanást
Cynthiával, ugyanis máris visszatért a kemény és szigorú edző
bőrébe. Minek
is higgye el, mikor azt állítom, hogy
edzettem ma. És
megint jött a szokásos: „ Jajj
lesz neked, ha akárcsak egy dekát is felszedtél!”
-Oké,őrmester,
most leteszem, csütörtökön találkozunk a pályán!
Van
az a mondás, hogy mily kicsi a világ! Na, ez különösen igaz Heppenheimra! Kis
város, kevés lakossal, ahol szinte mindenki ismer mindenkit. Persze, hogy nagy
a valószínűsége annak,
hogy összefutsz
valakivel. Főleg az exeddel! Merthogy Hanna
közeledett irtó sebességgel felém, egy kutyát sétáltatva. Ijedten néztem be a
bolt ablakán, megnyugtató volt, hogy Hailey még a sor közepén állt.
-Szia.-
szólított le Hanna, pedig még méterekre volt tőlem.
-Nahát,
Hanna! Micsoda meglepetés!- színleltem, hogy mennyire meglep, hogy épp látom.
Magamban pedig már lejátszottam a jelenetet, ahogy épp az edzőm
nyakát tekerem
ki, amiért pont
most hívott. Nem 5
perccel korábban,
vagy 5 perccel később!!
Pont most!!
-Hát...
én se sok esélyt adtam annak, hogy összefutunk. Mondjuk nem meglepő,
hogy itthon vagy, hisz hazai verseny...-erőltette
a kommunikálást.
-Téged
viszont meglepő itthon látni. Azt
hittem valahol Svájcban
vettél ki lakást a munkád
miatt.- képtelen voltam arra, hogy csak úgy lerázzam őt! Annyira aljas nem tudok lenni! Főleg
azt figyelembe véve,
hogy nincs miért
okolnom Hannat.
-A
munkahelyem a régi, még mindig a S’Olivernek dolgozom, csak már itthonról,
kevesebb pénzért.- lehajtotta a fejét. Olyanná vállt a tekintete, mint akit
megrohamoznak az emlékképek. És rossz előérzetem támadt! – A
szakításunk után elmentem Baarba. Beszélni szerettem volna veled. De, ha most
eseteg ráérsz...
Hailey
pont ebben a pillanatban lépett ki a boltból. Hanna arca fehér lett, hatalmasat
nyelt, Hailey pedig járatta a tekintetét közöttünk. Szép kis szituációba
kerültem, nem mondom! Azonnal átkaroltam Haileyt és egy puszit nyomtam a feje
búbjára, csakhogy ne érezze olyan idegennek magát ebben a hármasban. Hannaban
ezzel biztos megforgattam még egyszer azt a bizonyos tőrt.
-Te
vagy Hanna, igaz?- szólalt meg rekedtes hangon Hailey.
-Igen.
-Hailey
vagyok!- nyújtotta a jobbját az exem felé.
-Ideje
mennünk kicsim, anya már biztos türelmetlenül várja a mézet.- sürgettem a
búcsút.
-Persze,
menjetek csak!- engedett minket csalódottan utunkra.
Igazán szerettem volna ezeket a
kínos perceket elfelejteni és nem beszélni az exemről,
de... minek is teljesüljön minden kívánságom! Este,
valami tehetségkutató műsort
nézve aztán feljött a téma.
-Seb,
mi baj?- emelte fel a fejét a mellkasomról Hailey. – Olyan feszült vagy és
olyan merev. Vagy unalmas? Viheted máshová is.- és felém nyújtotta a
távkapcsolót.
-Dehogy
unalmas! – mosolyogtam és a füle mögé tűrtem
egy hajtincset.
-Egész
nap ilyen voltál szinte. Mint aki citromba harapott.- arca elkomorult. - Hanna. Miatta vagy ilyen, igaz?- törökülésbe
ült, hogy jobban láthasson.
-Nem
akarok róla beszélni!!- emeltem meg
hangom. – Sem arról, ami történt köztünk.
-De
ő
nyilván szeretett
volna beszélni
erről.
Veled. Csak én
megakadályoztam.
-Még
nehogy magad tedd felelőssé! Ő
a hibás, amiért odajött hozzám! Miért nem
tudott elmenni mellettem? Vagy átmenni
az utca túloldalára?
-Talán
azért, mert még jelentesz neki valamit.
-Én
ebben biztos vagyok, de akkor sem akarom, hogy oda jöjjön hozzám! Nem akarom,
hogy féltékenykedni kezdj.
-Amíg
nem adsz okot, addig nem fog a bizalmam meginogni!- nyomott egy puszit a
homlokomra.-Volt valami szóváltás köztetek, amíg meg nem érkeztem?
-Nem
igazán. Még épp időben érkeztél. És ezért hálás vagyok Így nem
tudta kimutatni, hogy mennyire mély nyomot hagyott benne a szakítás. Bár ezt az is alátámasztja, hogy
szó szerint elmenekült Svájcból és itthonról dolgozik. Tudod... nem épp a legmegszokottabb
szakítás volt a miénk.- csak belekezdtem, hogy Hailey is megértse, miért érzem
ennyire kínosnak és felkavarónak a találkozást.- Nem bántam meg azt, hogy
szakítottam vele. Csak... így visszagondolva, másképp csináltam volna. Mint
két, normális ember, leülhettünk volna, megvitathattuk volna az utolsó hónapok
történését, de a helyzet úgy adta, hogy rá kellett zúdítanom a kegyetlen igazságot.
Csak azt értette meg, hogy nem vele képzelem el a jövőmet
és... nem
volt lehetőségem épeszű
magyarázatot adni.
Üvöltözni kezdtünk egymással, csúnya
dolgokat vágott
a fejemhez. Úgy
érzem, hogy
ez egy befejezetlen ügy kettőnk között.
-Akkor
itt az ideje, hogy befejjezzétek! Szerintem tudod, hol lakik. Ha nem is most, de
mikor úgy érzed, hogy itt az idő, akkor keresd
fel és beszéljétek meg. Zárjátok le ezt
az ügyet. Mert úgy érzem, hogy
ez egy teher a számodra. Ezen túl kell lépned neked is, és neki is. Csak úgy
fog elengedni végérvényesen, ha tudja a miértet a kérdéseire. Én nem leszek
akadály abban, hogy egy megszokott szakításhoz hasonlítson a tiétek.-
megsimogatta az arcom és megcsókolt.
-Most
nem foglalkozok ezzel. A hétvége minden pillanatát ki akarom élvezni!- elfektettem az ágyon és folytattuk azt, amit
a reggel abbahagytunk.